Csütörtökön mentünk a Bőrklinikára, Anyu ugyanis leszervezett egy találkozót a helyi dermatoonkológiai tótumfaktummal, azaz magával az igazgatóhelyettessel.

Előző este átvittem a teljes dokumentációmat a szülői házba, hogy kiválogassuk a lényeges papírokat és apró unokaöcsém a Nagyijával macerálta éppen a kertet a délutáni napsütésben. Sajnos az idill csak addig tartott, amíg megérkeztem, ezért nem volt időm fotót csinálni róluk, de legalább itt a blogban meg lesz örökítve. Délelőtt a Gerda vigyázott rá, délután a keresztapja abajgatta, este meg a Nagymamájával serénykedett, szóval be van fogva rendesen a gyerek :-) Hazaugrottak érte a szülei, Márton-Dani alapból otthon van, megjelentem én, még később pedig befutott Ambrus is némi kötözésre, szóval tisztára olyan volt ez a szerda este, mint egy rögtönzött vasárnap, csak a húgom meg Laura hiányzott.

Nagyon vártam a csütörtököt, mert hatalmas reményeim voltak a doktor úrban.

Miután biztosak akartak lenni a pontos érkezésemben, Apa kvázi házhoz jött fél nyolcra, hogy együtt reggelizzünk. Cserébe elvittem a legkedvencebb vegán helyemre. Tíz előtt kicsivel találkoztunk a Bőrklinika előtt Anyuval, aztán jöhetett a rövid várakozás Péter doktorra.

3 éve voltam utoljára a Bőrklinikán, semmit nem változott. Abból a találkozóból csak annyira emlékszem, hogy kegyetlen fáradt voltam (megkockáztatom egész életemben akkor a legfáradtabb), kinn mocsok meleg volt, benn viszont hűvös és a leletező orvosom nagyon korrekt és rendes. Az ő szava volt döntő az intézmény-választásban.

Leszámítva a fáradtságot most is hasonló volt az élmény. Annyi különbséggel, hogy most az alagsorban voltunk, ahol elég kretének a szobaszámozások (minden szobán hatalmas A1, A2 stb. feliratok vannak, a mi címzésünk meg "Alagsor 8-as rendelő" volt, de az A8 alatt VÉSZKIJÁRAT volt a kiírás. Bolyongtunk volna még, ha Anya nem hívja fel a figyelmet, hogy az "A3" alatt van egy diszkrét kisebb fémtábla "8-as rendelő" felirattal...)

Na jó, a lényeg: a phD, docens, igazgatóhelyettes stb. címek mögött egy meglepően fiatal és nagyon jófej orvos rejtőzött. Gyorsan összefoglaltuk az előtörténetemet a kiválogatott leleteimmel "illusztrálva". A doktor úr jegyzetelt, kérdezgetett aztán amikor elértünk a jelen pillanathoz elég korrektül összefoglalta a helyzetet.

Ő nem lett ideges tőle, hogy anyukám a NEAK-nál dolgozik, hanem partnerként kezelte az egyedi méltányosság kérvényezése ügyében.

Hasonlóképp nem idegelte fel, hogy Apa szakmai dolgokat kérdezett és szemmel láthatóan képben volt a kezelési lehetőségeim kérdésének ügyében.

Ugyanakkor elismerte, hogy azért kényes a helyzetünk, mert bármit kérvényezne a számomra, arról a NEAK-nál a prof.asszonyt  kérdeznék meg, mint véleményezőt, szóval előle hiába is próbálnánk meg titkolni a kis külön utunkat. Ez már ugye nem az a szint, amikor felír egy orvos egy receptet és kiadják neki.

De én nem is szeretnék titkolni semmit! Csak elfogadni sem elsőre olyan döntéseket, hogy "kemoterápia sziaszevasz"...

Azt mondta még, hogy az nagyon jó, hogy bevállalják a műtétemet az idegsebészek. Ennek a hírnek annyira örült, hogy átsuhant rajtam a gondolat, hogy ez közel sem olyan könnyed döntés lehetett, mint ahogy én anno az Imrével folytatott telefonbeszélgetés után gondoltam (múlt héten felváltva kergettem a két idegsebészt és végül mindkettőjüket elértem, de az volt a logikus, hogy ahhoz menjek személyes kontrollra, aki a műtétet is csinálta és akihez családi ismeretség fűz).

Erre a másik jel egyébént az volt, amikor kedden az Onkológiáról hívott fel megint egy másik doki a maszkolási és műtéti időpontokkal és megjegyzett valami olyat, hogy "ezeken kívül még a WBRT-t lehetett volna megpróbálni" ((jaj, csak azt ne!!!)

Aztán azt is mondta, hogy a helyzet, amiben vagyok elég nehéz, ugyanakkor ő nem az a típus, aki a kihívást jelentő, kockázatos esetekbe ne állna bele.

Hűha...

Kemény ez az orvosi virágnyelv.

Végig jegyzetelgetett, adott ambuláns lapot is és azt is mondta, hogy papíron finomabban fog fogalmazni, mint szóban.

Mindenesetre azt ajánlotta, hogy azonnal keressünk study-kat hova lehetne bekerülni, mert jelenleg rengeteg fut és számomra az lenne most a legjobb, ha bekerülnék egybe. (Apának a házi feladat pipa...)

Agyi áttétes Melanoma study-juk nem volt még soha, bár pont most elnyertek egyet - ami ősztől indul.

De a világban sok helyen vannak, azokat kéne végignézni! Jó hozzá a magyar egészségbiztosításom, csak annyira kell értenem a helyi nyelvet, hogy alá tudjam írni a beleegyező nyilatkozatokat.

Egyébként pedig fogadjam el a kemoterápiát, mert jelenleg az az egyetlen esélyem arra, hogy stabilan tarthassák a fejem: a megadott kemós kombináció ugyanis az adhatóak közül még a legjobb, bizonyítottan bejut az agyba és annyira nem is szedatív. Kezelés nélkül maradni a lehető legrosszabb, ezért ha valamit adnak, akkor azzal éljek.

*Sóhaj...*

Ha pedig eltelik a minimális idő progresszió nélkül, akkor kellene megpályázni az immunterápiát. Itt van valamennyi orvosi játék, hogy milyen időtartamot jelölnek meg, hogy nekem, - azaz a betegnek - minél kedvezőbb legyen, de ebben nagyon szoktak igyekezni. Ekkor egyébként hívjuk fel őt is és akkor ő áttelefonál szívesen az Onkológiára és beszél a kedves orvosaimmal, hogy itt van ez a beteg és az esetében az talán még jobb lenne, ha megpróbálnák, hogy...

Merthogy szakmailag nem is a Keytrudát ajánlja, hanem egy másik immunos kombinációt. Amiben az a trükkös, hogy benne sincs a NEAK-os állásfoglalásokban, ezért meg lehetne hackelni kicsit a NEAK rendszerét és kijátszani ezt az apró joghézagot... Miután pedig a NEAK szakmai véleményezésre a prof.asszonyt, vagy őt kéri meg... szóval lennének esélyeim, hogy meg is kapjam.

Nem tartott sokáig az egész - legalábbis nekünk (a néhány kinn várakozónak persze nyilván sok a bő fél óra), hatszor szólalt meg közben a telefonja, de végig koncentrált tudott maradni, nagyon empatikus volt. És... most mondjam azt, hogy csibészes?

Pontosan az a kategória, mint a CsodaSebész, akinek egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni azt a mondatát, hogy "Az orvosi protokollokkal meg csak az a baj, hogy a ráknak senki nem szólt róluk". Nekem is, de Apának is nagyon bejönnek ezek a laza, de okos orvosok, akik mernek kockáztatni. Soha, de soha nem lennék dühös rájuk, ha elszúrnák, mert azt érzem, hogy elmennek a végsőkig. Legalább megpróbálták, nem hőköltek vissza az első kis hülye akadály előtt. Ami gyakran adminisztratív...

Egyébként ez most nagyon nem lesz gender-semleges (bocs Fruzsi!), de férfiak közt sokkal több ilyen vagány típussal találkoztam. Jó a protokkollokra-hivatkozva-határozottnak-lenni hozzáállás is és kétségtelenül támadhatatlan, de ... szóval, ha az embernek az életéről van szó, nem mindegy. És egy kicsikét görcsösnek tűnik. De mindenképpen hárítósnak ("nem én mondom, a protokoll!"). Meg tudom érteni, mert bennem is megvan ez az oldal is, de ugyanakkor a kiskapu keresés is... Mert ha igazán fontos egy ügy...

Szóval a NEM NEM NEM-ből így lett egy kicsit lemondó "na jó", de kérlek ne látogassatok majd meg a kemó alatt... :( Már a tavalyi agyműtét idején sem fogadtam a kórházban senkit rokonokon kívül és ugyan fogalmam sincs, hogy ez pontosan milyen lesz (állítólag nem leszek olyan, mint egy csövön táplált krumpli), de ha csak annyi, mint egy injekció, akkor sem szeretnék hozzá nézőközönséget. Már Anya is sok, dehát ő az a kategória, aki ha tehetné, a saját kezét tartaná az infúziós tű alá. (Viszont sunyiban elmajszolna egy csomó sütit is, ha kiszaladt a nővérke.)

Én meg az a típus vagyok, aki aláveti minden orvosi mizériának magát, ha meggyőzik az értelméről, de a legjobban abban hiszek, hogy valamit én cseszhettem el, ha megint itt tartunk. Úgyhogy négy napja újra rózsaszínűt pisilek, mert meggyőződésem, hogy a kevés cékla és az elhanyagolt Avemar-ozás is ott leselkedhetnek a háttérben... Cukorral és hússal pedig ne légyszi kínáljatok! Higgyétek el, ha megkívánnám magam ennék (ahogy elég ritkán, de még most is előfordul, mert fakír viszont nem vagyok!), de alapesetben azok nélkül is rettenetesen finomakat lehet enni: megkockáztatom soha olyan jól nem táplálkoztam, mint mostanában! Ha megérem a 34. születésnapomat, akkor majd jól meghívom az egész családot egy jófajta vegán lakomára. Addig persze gyűjtenem kell a legklasszabb recepteket, mert egy dolog tény: az ilyen étkezés csak akkor jó, ha van legalább 10 fogás! Bőséges választék, sok apró kényeztetés. Tisztára Japán-effekt, kinn éreztem utoljára ezt! :-)

Nem tudom meséltem-e már a cégemről - az igaziról, ahonnan most táppénzen vagyok.

Persze tudom, hogy igen és azt is tudom, hogy a velem való bánásmódjukat ez alatt a betegség alatt csak dícsértem. Nagyon sok pozitív dolog ért az elmúlt három év során, és az egyik legmeglepőbb pont ez volt: ez a törődés, amit kaptam, kapok tőlük.

Amíg Krisztián volt a közvetlen főnököm, onnantól kezdve, hogy táppénzre kerültem hetente érdeklődött a hogylétem felől, meg kérdezgette, hogy mikor megyek majd vissza - persze semmit sem erőltetve, csak őszintén érdeklődve. Mindig azt mondtam neki, hogy majd akkor, ha végre meglesz az első negatív MR-em.

Az idők során aztán Krisztián felmondott, a negatív MR-től pedig ennél távolabb csak augusztusban voltam (de akkor sem sokkal, mindössze egy áttétnyivel), viszont a napokban telik le az egy év táppénzem, így itt volt az ideje, hogy rendezzem a soraimat velük.

Mára beszéltem meg találkozót a directorommal (= az új főnököm főnökével) "a jövőről", úgyhogy délután egykor be is kocogtam a jól ismert irodába, ahol utoljára tavaly áprilisban jártam! A beszélgetés előtt közvetlenül elszaladtam még mosdóba - és már csak benn jutott eszembe, hogy ez ugyanaz a mosdó, amit az utolsó napon olyan szorgosan látogattam, de nem azért, hogy alul távozzanak belőlem a dolgok... Most azért szerencsére rendeltetésszerűen ment a használata...

Gabe, avagy Gábor nagyon kedves volt, a nagy tárgyalóban ültünk le. Megkérdezte hogy vagyok, így aztán elmondtam neki, hogy hogyan állok a kezelésekkel, mi a helyzet velem. Nyáron "beszéltünk" utoljára (akkor írtam neki egy emailt Krisztián kérésére, amikor szó volt róla, hogy bekerülök egy study-ba, és az összeférhetetlenségi policynk értelmében ki kellett venni az összesből). Utána Krisztiánnal még lehet, hogy beszéltek rólam, de mióta Krisztián nincs, nem hiszem hogy hallott bármi hírt felőlem, szóval nagyjából elmondtam neki a fontosabb eseményeket, hogy most hol tart a kezelésem és hogy miről fog szólni az elkövetkezendő pár hónap. A kezelésemmel kapcsolatban elmondtam neki, hogy jelenleg a nagy kérdés az immun- vagy a kemoterápia közötti döntés, ami holnap fog megszületni - és az ezek hátterében álló "határozat" vagy "irányadás", aminek félő, hogy nem szakmai indokok vannak a megszületése mögött, hanem... fogalmazzunk úgy, hogy "egészségügyi gazdaságtani" okok. 

Nagyon figyelmesen végighallgatott és meghallgatta azt is, hogy sorra vettem a visszatérési opciókat. Elmondtam neki, hogy mindig úgy kezeltem a betegséget, hogy arra készültem, hogy újra dolgozhassak, csak az időpont csúszott. De  tanultam programozni, igyekeztem magam képezni és én most is úgy vagyok vele, hogy visszajönnék dolgozni, csak érzem és tapasztalom, hogy még van bizonytalansági faktor az egészségemet illetően. Jelen helyzetben shifteket sem tudok vállalni, csak nappalosat, nem beszélve arról, hogy folyamatosan a fejem felett lebegnek a study-ba kerülési lehetőségek (mi klinikai kutatásos study-k szoftvereit támogatjuk).

Mondtam neki, hogy tudomásom szerint április 20.-án, azaz pénteken jár le az egy év táppénzem és most arról kéne gondolkodnom, hogy utána milyen konstrukcióban tudnék maradni. Felhívtam arra is a figyelmét, hogy még egy csomó szabadságom benn van, szóval lehet, hogy azok kivételével kellene kezdeni a dolgot stb. stb.

Meséltem a leszázalékoltatásról, mint lehetőségről, amit nem szeretnék - és aminek szerinte sem lenne sok értelme, hisz - valljuk be - tök jól nézek ki és jól is érzem magam!

Mikor végigértem a konstrukciók felsorolásán, kérdezett egy nagyon érdekeset: esetleg a felsoroltakon kívül van-e még jobb ötletem? Úgy érti olyan, ami számomra a legkedvezőbb?

Erre a kérdésre nem számítottam. Mondtam, hogy már sokat gondolkoztam, de tudtommal ennél jobbak nincsenek. Persze ha neki van ötlete, akkor jöhet..

Azt mondta, hogy most hangosan gondolkodik, nem tudja kivitelezhető-e, beszélnie kell a HR-es Eszterrel (akinek meg a Global HR-rel), de történetesen pont megüresedik egy UK pozíció júniusban a csoportunkban és ha és amennyiben kivitelezhető a dolog, akkor akár átkerülhetnék arra és ezzel talán átmehetnék az angol egészségügyi rendszerbe. Talán.

A bizonytalansági faktor elég nagy, a témát körbe kell járni rendesen és nem tudom, hogy valóban össze tudna-e jönni a nagy terv, de ha nem, akkor is maga ez a hozzáállás... szóval az állam leesett!

Nem gondoltam, hogy meg tud lepni még valamivel a cégem az eddigieken felül, és meg sem említem hányan mondták azt, hogy "biztos csak azt várják, hogy leteljen a táppénzed és majd jól megszabadulnak tőled", de mindezeknek én pont az ellenkezőjét tapasztalom. Pont hogy nem megszabadulni akarnak tőlem, hanem segíteni és nem is kicsit, de nagyon. Mondhatni elmenni a végső határig.

Abban egyeztünk meg, hogy innentől vele fogom tartani a kapcsolatot az egészségem ügyében, megkérdezte, hogy mi a jobb nekem: ha én hívom, vagy ha ő keres engem és most mindketten kutakodunk a magunk területén és vizsgáljuk az opciókat, a lehetőségeket.

Megköszöntem neki mindent és őszintén megmondtam, hogy nekem hatalmas pozitív csalódás volt, ahogy a cég az elmúlt év során kezelt és nagyon hálás vagyok az eddigi támogatásukért. És valóban így is érzem.

Aztán hogy lesz-e belőlem angol beteg vagy nem, az a jövő zenéje, de maga a felvetés is már akkora gesztus, hogy még mindig keresem rá a megfelelő szavakat...

Gabriella, Edit, Lenke, Zsuzsanna, Eszter, Gitta, Eleonóra, Tímea és most Franciska.

Eddig "csak" ennyien foglalkoztak velem az Országos Onkológiai Intézetben bőrgyógyász szakorvosi vagy szakorvos jelölti minőségben. És még mindig van új arc, még mindig van új név, akkora a pörgés, minden viziten van idegen arc és a legtöbben már látványosan fiatalabbak, mint én vagyok.

A fluktuáció óriási, az embernek nincs saját kezelőorvosa: mindig az foglalkozik vele, akit épp dob a gép. Még az sem számít, hogy legutóbb kinél volt. Engem már alig várnak, hogy visszaadhassanak Eszternek, legalábbis 2 hónapja hallgatom már, hogy "addigra majd visszajön Eszter és hozzá megy". De Eszter nem jön vissza olyan gyorsan, február óta nem ér véget a fránya tanulmányi szabadsága, vagy kurzusa, vagy szakvizsgája - igazából nem is érdekel és nincs is közöm hozzá, hogy micsodája. A hónapok nélküle csak arra voltak jók, hogy megtapasztaljam milyen lenne egy klassz onkológus és milyen az itt életképesnek bizonyuló "orvos-típus": fiatal, érzéketlen és vakon engedelmes.

Franciska is pont ilyen.

A nulladik óra után megreggeliztem és azonnal az Onkológiára mentem, hogy még a rendelése előtt elkapjam a professzor asszonyt. Úgy éreztem belefáradtam, hogy össze-vissza pingpongoznak velem itt az osztályon a különböző orvosok és feltett szándékom volt, hogy kérek tőle egy magán időpontot még mielőtt elkezdi a rendelését. Nekem ezek a hat és fél órás várakoztatások nem férnek bele és már csodálom magamat, amikor az 1-2 órákra voltam kiakadva. Most már fél meg teljes napokról van szó, főleg mióta a kórház informatikai rendszere annyira szuper, hogy napi rendszerességgel "meghatározhatatlan időre" és akár többször is leáll. Merthogy a múlt szerdai eset egyáltalán nem egyedi, erről volt is alkalmam ma megbizonyosodni.

Ma, amikor pedig minden olyan szépen indult.

Nagy reményekkel és eltökélten mentem be és csodák csodája, hétfő ellenére az osztályon alig volt néhány páciens! Összesen négyen-öten lehettünk csak, ebből nők összesen ketten mentünk be egy kórterembe vizit idején. Na de végre Végre VÉGRE, ez a másik nő, Ilona hasonló korú lehetett mint én és még egy ilyen jókedvű melanómással soha nem találkoztam az osztályon! Csak úgy dőlt belőle a szó, lökte az ipart, 15 perc alatt elmesélte a sztoriját. Ami nem egy mindennapi eset, az tuti!

Merthogy ő egy olyan Melanómás, akinek a primer tumorja a tüdejében volt! Köhögött, fájt a háta és tüdőgyuszkót kapott 2016 Karácsonya előtt és konkrétan december 23.-án közölték vele, hogy sürgősen újra kéne mennie, mert a röntgenen láttak valamit. Két ünnep között visszament, akkor megkapta a remek hírt, hogy rosszindulatú, ami benne van, mire fogott egy üveg töményet, kegyetlenül berúgott, kihányt mindent, majd azt mondta: RAJTA, én ezt végigcsinálom! A dokija megkérdezte, hogy ez komoly, valóban ez volt az első reakciója? Mire mondta, hogy persze, hogyan lehet másképp reagálni egy ilyen hírre?

Kikapták a féloldali alsó tüdőlebenyét(?), de találtak áttéteket még a tüdejében, meg a hasában (amit meg is mutatott: kitapintható sokcentis csomó) és tavaly áprilisban került ide. Ő is megjárt már legalább annyi orvost itt osztályon belül, mint én. A műtét egyébként szar volt, ő 5 napig volt utána az intenzíven és két hétig a kórházban, de az, hogy a bordái már ne fájjanak fél éves folyamat volt. Leszokott a dohányzásról, nem is ivott többet, de hogy a szex sem ment neki a levegővételi nehézségek miatt, az azért betette a kaput és visszament a dokijához, hogy mondja már meg mikortól fog akarni és tudni újra rendesen...? De persze a férjével rengeteget nevettek, meg találtak egy pózt, ami még OK volt. Ez meg az evés az, amiről ő nem tud lemondani. Annyit sugarazták, CTzték, röntgenezték, hogy egész nyáron nem csípték a szúnyogok! Komolyan! Ha a gyerek fogta a kezét, akkor őt sem! Augusztus óta gyógyszerelik itt, amit kap egy kísérleti kombináció(?), a kontrolljai nagyon szigorúak és mióta szedi ezt a cuccot minden nap hány. Minden egyes nap! Reggel nyolc tabletta, este négy. A gyógyszereket csak kajával lehet bevenni, és azok meg is maradnak, de az ebéd, az kb sohasem. De megszokta már, ezzel együtt lehet élni. A napi rutinja részévé vált. Megszokta ezt is, meg azt is, hogy "a fenekén pisil" és amikor az egyik doki azzal riogatta, hogy székrekedése lesz valamelyik szertől, akkor visszakérdezett, hogy "komolyan, doktornő? Ez azt jelenti, hogy mostantól formája is lesz?" de ne aggódjak, nem lett, most is alul-fölül jön belőle minden. Egyébként megtette már, amit egy rendes magyar nőnek a reprodukció érdekében meg kell, azaz van két gyereke: egy ovis, meg egy iskolás, úgyhogy most ugyan pont megállt a hasában a daganat növekedése (ez volt a legutóbbi jó hír), de ha ki kéne venni, akkor ő kipakoltatna magából mindent, mert tudja, hogy lettek cisztái is. Egyébként meg teszi a dolgát, nyitott egy bárt, rohangál a gyerekeiért, rengeteget nevet, mit tehetne? A környezete mondja hogy őrült, de hát mikor nem volt az? :-) Kapott persze egy csomó csodaszert az ismerősöktől, kirakta egy polcra és mondta a férjének, hogy ha ezeket mind beszedné, szerinte attól lenne igazán beteg! Szóval semmi alternatívát nem szedett kannabisz olajon kívül, ami olyan, mintha az ember folymatosan be lenne tépve. Imádta! De végül lejött róla, már nem szedi, mert úgy mégsem lehet élni. Meg a gyógyszerhez előírt diétát sem tudja tartani, olyan nincs, hogy ő ne egyen cukrot meg lisztet, tőle ilyet ne kérjen senki!

Az első betegtárs, akire fel tudok nézni, aki egy személyben a legjobb terapeuta. Bombázgattok engem, hogy milyen hős vagyok és mindig mondom, hogy dehogyis és találkozni valakivel, aki tényleg ekkora hős! Az első volt, akit picit irigyeltem is, mert sok a közös pontunk mióta ő bekerült a rendszerbe (még a dátumok is), csak most kanyarodnak el az útjaink...

Merthogy a vizit nagyon szép meg nagyon jó volt, csak épp eddig még senki nem vizsgált meg! Úgyhogy úgy álltam ott, hogy nem volt a kompániából a prof.asszonynak referáló orvosom! Ez egy újabb negatív rekord, arra még Eszter is vigyázott, hogy ilyen ne fordulhasson elő. Én még nem tudtam ekkor, hogy Franciska melyik a sok orvoska közül, úgyhogy némi egymásra tekintgetés után meg miután mondtam, hogy különösebb panaszom nincs, csak a hátam fáj, de ezt már ismerjük, Tímea állt elő, hogy voltam nála múlt héten és progrediált az állapotom, úgyhogy OncoTeam-et kezdeményezett, hogy kemót kapjak. Köszi Tímea. Megkérdezték, hogy mikor volt utoljára CT-m, mondtam hogy nemrég, kb egy hónapja és azt is megkérdezték, hogy tudtam-e beszélni az idegsebészemmel és ő mit mondott? Mondtam, hogy igen és vállalja az összes novum megműtését, amiket lát, meg a régebbit is, ami nőtt. Még annyi megjegyzése volt a professzor asszonynak, hogy a gyógyszert azonnal hagyjam abba és ha maradt még belőle valamennyi, azt be kéne hoznom. Csak pár szem van, mert most lett volna a gyógyszerkontrollom... Akkor jó.

Ilona azt mondta, hogy ilyen már vele is volt, hogy a vizitig nem vizsgálták meg, ő már eleve úgy készül mindig, hogy itt tölti a napot. Hétre jön és simán előfordul, hogy négyig nem ér be a gyerekért az oviba, pedig budapesti! Uhh.

Mondtam neki, hogy én mindenképp szeretnék a prof.asszonnyal beszélni lehetőleg úgy, hogy négyszemközt legyünk, Ilona meg elég jófej volt, és azonnal riadóztatott, amikor látta, hogy egyedül van. Volt. Mert indult a szobája felé. Úgyhogy nem túl szerencsés helyzetben kaptam el a folyosón, hogy megkérjem, hogy vegye vissza a kezelésemet. Azt mondta, hogy szó sem lehet róla, ő nem fog papírokat írogatni, már egyébként is jártam hozzá és "ne féljek" és higgyem el, hogy itt megvan minden adatom, neki jelentenek az orvosok és ő mindenen rajta tartja a szemét.

Igen, csak ma már a nyolcadik orvos fog megvizsgálni, mióta itt vagyok! Szerintem ez nem igazán hatékony.

Hát igen, most pont úgy jött ki, hogy sokaknak hiányozniuk kellett tanulmányi, vagy egyéb okokból, de nyugodjak meg, meg fogom kapni a legmegfelelőbb kezelést.

Egyáltalán nem nyugodtam meg.

A vizit után aztán leállt az informatikai rendszer az egész kórházban, ami azt jelentette, hogy a laborja nem lett meg a többi betegeknek és az ambuláns lapokat sem lehetett megírni. Ennek ellenére Franciska értem jött, hogy megvizsgáljon és amikor egy férfi páciens kérte, hogy kérdezzem meg, hogy ezek szerint újra indult-e már a rendszer lehűtöttem, hogy nekem külsős laborerdményeim vannak, tehát arra nem kell várnom, ezért tudnak megvizsgálni. Az ambuláns lapomat én is csak sokkal később katam meg.

Franciskáról nem tudok mit mondani. Talán a legmeglepőbb az érzéketlensége volt, meg a pofátlansága, hogy simán mondott olyanokat, hogy "ezt nem tudom". Nekem alá kell írnom az ambuláns lapot, hogy minden kérdésemre megkaptam a választ, de ha az a válasz, hogy "nem tudom", akkor most valóban megkaptam?

Annyit sikerült kihúznom belőle, hogy a főorvosnő (Tímea) és a professzor asszony megegyeztek abban, hogy a kemoterápiát javasolják nekem az OncoTeam-en és ez azért van, mert ilyen aktív agyi áttéteknél nem adhatják az immunterápiát. Egyébként is, a legújabb határozatok értelmében, amiket nemrég hoztak többek közt finanszírozási okokból, már nem úgy van, mint pár hónappal ezelőtt. Most az az új protokoll, hogy célzott terápia után közvetlenül nem adhatnak immunterápiát. Minimum stagnáló állapotot kell felmutatni három hónapig és akkor esetleg át lehet állni immunterápiára, de persze ezt megígérni nem tudja, mert addig még simán változhatnak újra a határozatok. Van jogom hozzá, hogy másodvéleményt kérjek, emiatt senki nem fog megsértődni és ő nem ismeri a legfrissebb szakirodalmat, hiszen csak egy bőrgyógyász. De a professzor asszony ezt mondta, hogy így van és ő nem tud mást mondani. A professzor asszony még azt is mondta, hogy az OncoTeam döntés ügyében jöjjek vissza jövő héten kedden, amikor ő is (a prof.asszony), meg Eszter is itt lesz.

Az egésznek a kicsengése az lett, hogy én kötözködős vagyok, mert kérdezni merészelek, ő meg nem tud semmit, csak a professzor asszonyra hivatkozni.

Elég csalódottan jöttem el.

Ez egyáltalán nem az az egészségügyi rendszer, amilyennek én a jövőbelit szeretném látni. Itt nincs partnerség orvos és beteg között és nem is küzd az orvos a betegért. Mindegy neki, hogy mi lesz vele, ezt érzem. Csak egy karton.

És én értem, hogy az Onkológia az a hely, ahonnan a legtöbb legújabb és legjobb kezelés elérhető, csak épp olyan emberek kezében van mindez, akik nem alanyi jogon adják a jóindulatot a javaslataikhoz.

A csütörtöki döntést már előre látom és ha bárhol máshol azt mondják, hogy ott felterjesztenek rá, hogy megkapjam a Keytrudát, akkor intézményt és orvost váltok. Mert lehet, hogy ez a leggazdagabb központ a legtöbb elérhető kezeléssel, de mit érek vele, ha ott vannak ezek a kezelések, de egy vastag és áttörhetetlen üvegfal elválaszt tőlük? Nekem pont jó egy olyan hely is, ahol csak kevés van, de azt megkaphatom...

Egyébként meg most minden bizodalmam az idegsebészekben, a saját immunrendszeremben meg a Jóistenben van. Ha ezzel a hármassal nem megyek semmire, akkor annak valamiért úgy kell lennie.

Szerencsére nem vagyok babonás, sőt a péntek 13.-ákat határozottan szeretem: velem rossz még nem történt ilyen napon. Nagyon reméltem, hogy ezúttal se fog cserbenhagyni a szerencse, de azért valljuk be: meg is dolgoztam érte!

Reggel hajnali egykor keltem, mert tegnap gyakorlatilag hétkor összeestem a fáradtságtól... A francia vendégemmel emiatt már nem volt érkezésem beszélni az elutazása előtt, mindenesetre ha mást nem, azt képtelen leszek elfelejteni, ahogy áfonyalekvárral ette a lazacos sushit...

A nap nulladik órával indult. Szóltam (végre) a takarítónőnek, hogy légyszi kezdje nálunk a felmosást, hogy ne kelljen "búvárkodással" indítanunk ezeket a reggeleket, aztán a kiutazó lányokat is ki tudtam értesíteni meg beszélni velük pár szót. Nagyon örültek az eredménynek, bár sejthették, miután a két másik feminin pályázó még hétfőn, a teszt után előállt a farbával, hogy ők valójában jövőre mennének, most csak kipróbálták magukat. Mondjuk annyiból jó döntést hoztak, hogy tényleg ők írtak gyengébb dolgozatot (de ők is tanulnak kevesebb ideje). Közben válaszolt a japán iskola is és azt mondták biztosan tudja fogadni a fiú iskola mind a két jelentkező srácot is. így végre végre nem lesz sírás: aki akar mind kijuthat! :-) Még maradtam kicsit beszélgetni a kolléganőkkel, aztán bementem a céghez... Elvben egy hét múlva jár le a táppénzem és szerettem volna tudni, hogy mire számíthatok?

Háromnegyed 11-kor értem be, de Eszter, a HR-es kezdetben nem volt nagyon kedves, kicsit kb. le is cseszett, hogy csak úgy beállítottam és majdnem elhajtott a számlákkal is (most adtam le 3 hónap BKK számlát, miután az eddigi látogatásaim alkalmával sosem volt benn). Végül megbeszéltük, hogy 1-re visszajövök és elmentem addig ebédelni a közelbe Antihoz, a kedvenc salátázómba. Felmerült, hogy átugorhatnék az irodánkba is, de inkább telefonáltam a directoromnak és ezt jól is tettem, mert kisvártatva Japánból(!) hívott vissza. Azt mondta épp most indul haza és gyorsan le is szerveztünk egy randit jövő szerdára.

Mire visszamentem Esztert mintha kicserélték volna, tök jófej lett, a számlákra azt mondta, hogy "persze, átnyomjuk" és laza, vidám, cuki volt. Megtetszett neki az ötlet, hogy kiadják a tavalyi szabadságomat és utána visszamehessek táppénzre még ugyanannyi időre. Azt mondta, hogy egyáltalán nem kell félnem tőle, hogy ezalatt az idő alatt kirúgnának, ő is a munkaadóm és ahhoz neki is lenne egy-két szava, ha valaki megpróbálná ezt  megtenni! Nagyon szurkol, és ő is mindenhol az immunterápia magasztalását hallja. Most egyébként épp kicsit aggódik, mert nagyon sokan megkeresték a héten a cégen belül, hogy a választások eredményeként el terveznek menni az országból... Mesélt róla milyen megterhelő volt elküldenie március elején az embereket, hogy napokig kész volt tőle és a legrosszabb az volt, amikor a mi egyik menedzserünknek kellett felmondania. Szegény állítólag egyáltalán nem számított a döntésre, és mindeközben most várja a barátnője a második gyereküket... de mire a kilépő papírjait intézték már talált másik állást. A cég egyébként anyagilag mindenkivel korrekt és nagyvonalú volt, csak emberileg méltatlan, hogy azok az emberek, akik ezeket a döntéseket hozták ide sem fáradtak, hanem mindent őrá lőcsöltek. Viszont, kap egy új kolléganőt és ezt már nagyon várja! Azt elhiszem!

Ilyenkor azért mindig elgondolkodom és csendben hálát adok, hogy ennyire klassz munkahelyem van. Nem tökéletes és nyilván sok minden történhetett volna másképp, de ahogy velem a betegségem idején viselkednek, az rendkívül megnyugtató és azt kell, hogy mondjam: különleges!

Abban maradtunk, hogy hétfőn újra beszélünk a jövőről. Ő is kíváncsi, hogy mi a döntés a kezelésem folytatásával kapcsolatban meg hogy mit hogyan kellene intéznünk jövő péntekig és persze még sok kérdésre én sem tudtam a választ. "Hálatelt szívvel" jöttem el, de komolyan!

Három hónapja kreténkedünk a Virányos iskolával és már a gimiválasztásba ugyan nem számít bele, de azért elmentem letudni a marketing köröket náluk. A nyolcadikosaik közül ketten jönnek biztosan a Majorba és egy várólistás emberke van, a két hozzánk jövőből viszont az egyik 5 évfolyamos lesz, a másik meg épp nem volt jelen (de a nővére már a suliba jár! Ismerem is!), úgyhogy nem tudom mennyi haszna volt a bemutatómnak, mindenesetre a gyerekek kedvesek voltak, nekem meg jó érzés volt, hogy megcsináltam. Hazafelé együtt mentünk Zsuzsival és panaszkodott, hogy most úgy néz ki, hogy az igazgatóhelyettesük egy 27 éves kiscsaj lesz, akit imád az igazgató, mert szintén matek tanár, holott kevesebb ideje tanít, mint például ő (azaz Zsuzsi). Sajnos erre nem volt nehéz rátromfolnom a ténnyel, hogy a mi giminkbe is most írtak ki igazgatóhelyettesi pályázatot és az 5-ből 4 jelentkező külsős és olyanok, mint egy 64 éves nyugdíjas, meg egy 25 éves kertépítő... 

A Virányos után haza tudtam ugrani egy kicsit pihenni és takarítani, mert koradélután lelécelt a francia lakóm, estére meg vártam egy svájcit.

Anyuékkal ötre beszéltük meg a randit a Kálvinon. Én késtem, ők meg nagyon csinosak voltak, de még így is pontosan értünk oda Sipos doktorhoz. Ő nem volt túl vidám és persze le is cseszett, mert a márciusi CyberKnife zárójelentésem nem volt nálam. Illetve pontosítanék: nálam volt, de az ezüst pendrive-on, amit nem lehetett megnyitni. Remek. Vittem viszont a legújabb MRI eredményét papíros és CD-s formában is és azt rendesen áttanulmányozta. Az egyik novumot (a 2 mm-eset) nem látta a felvételen, de a másik kettőt igen és azt mondta, hogy amiket lát simán meg tudja újra kezelni a "csodakéssel" és ha kiderül, hogy a növekedett nagyobb is valóban olyan, amit még nem sugarazott meg, akkor azt is. Pénzt nem fogadott el, mert "a Gyuri (= nagybátyám) rokonától soha nem fog elfogadni", Anya pedig halálosan megsértődött azon, hogy a saját telefonszámomat adtam meg arra, hogy kiértesítsen, hogy mikorra teszik a műtétem, úgyhogy hazafelé jól össze is vesztünk ezen. 

A lényeg viszont mégiscsak az, hogy hétfőn úgy mehetek kontrollra, hogy bejelenthetem: az idegsebészeim vállalják a műtétemet, egyelőre felesleges minden kupaktanács az esetleges kemoterápiáról! :-) És én pontosan ezt szerettem volna!

Mostantól még szigorúbban veszek minden "előírást" (céklalé, veganizmus, édességmegvonás és egyéb ezo-bio-terizmusok), újra rendesen mozogni kezdek és kihúzatom a romlott tejfogamat is. Hátha hátha hátha a második Cyber kezelés után elkezdenek majd jobbra fordulni a dolgok...

Szombaton azért kellett bepasszíroznom a hétfőre kiírt MR-t, mert a főorvosnő titkárnője telefonált, hogy a doktornő szabadságra megy, ezért csak akkor tud személyesen leletezni, ha előrehozzuk a vizsgálatot.

Ennek megfelelően hétfő délután, miután a diákjaimmal megírattam a versenyvizsgát az idei japáni útra, bejelentkezés nélkül mentem az Onkológiára a leletemért. Még nem volt kész... Néztem egyet.

Másnap aztán kaptam egy telefont a gumigyárban: a főorvosnő titkárnője volt, hogy megvan a lelet, mehetek érte. Kettőkor leadja a képalkotó recepcióján. Kapóra jött, hogy aznap Évivel vonattal jöttünk fel, az meg a Déliig közlekedett. Még láttam eltávozni a recepciósokat és meglepően kevés ember volt a váróban, de szerencsére el tudtam kapni azt a "nővér srácot", aki szombaton olyan ügyesen szúrt meg és nagyon jófej volt, mert a hivatalos szabályokat áthágva bekapcsolta a gépet és kinyomtatta, meg CD-re is kiírta a leletemet.

Azt a leletet, ami minden eddiginél pontosabban van megfogalmazva, konkrét koordinátákkal a tumorok leírása mögött. A tumorok leírása mögött, akik kilencen vannak...

Úgy vannak leírva, hogy még meg is vannak számozva és sorrendbe vannak téve. Az első hat az, ami már februárban megvolt. A legelső kettő változatlan. A többi nőtt. Ezek közül csak a hármas számú para, mert a négyes, ötös, hatos meg volt sugarazva és náluk ez ilyenkor még "normális"-nak mondható.

Amellett viszont, hogy a harmadik nőtt 2 mm-ert, az az igazán aggasztó, hogy megjelent újabb három... Kicsikék, mert 1, 2 és 4 mm-esek. Ráadásul összehasonlítgattuk a korábbiakkal (pl. az augusztusi lelettel) és van olyan, ami gyanús, hogy esetleg ugyanaz, csak eddig meglapult, de van olyan, ami egyértelműen újnak tűnik.

Ez elég nagy baj.

Gondolkodtam, hogy felhívom Anyuékat, de aztán rájöttem, hogy foglamam sincs hogyan fogják fogadni, ha telefonon beszélünk, plusz rá is értem, így inkább hazamentem hozzájuk. Apa híreket nézett, Anyu internetezett. Szokás szerint örültek neki, hogy megleptem őket a látogatásommal.

Először Anyunak mutattam meg a leletet. Aztán Apát is elkaptam, mikor ment (volna) rágyújtani. Hét és nyolc között állíthattam be, tíz utánig beszélgettünk hármasban. Voltaképp az érdekelt volna, hogy mit tegyünk most: kihez rohanjak? Az idegsebészekhez, vagy az Onkológiára?

Az lett a döntés, hogy a professzor asszony hétfő-szerdán rendel, OncoTeam meg csütörtökönként van, szóval mindenképp az ehetibe kéne bekerülnöm. így lemondtam a mai tolmácsolást, helyette reggel nyolc előtt találkoztunk Apával. Talpig kékbe öltöztem, mert az a remény színe. :-)

Nos, remény az még sok kell, mert innentől kezdve minden negatívan alakult.

1. A professzor asszony nem volt benn, mert valami képzésen vesz részt, Tímea helyettesítette.

2. Tímea ambulánsan rendelt, ezért fél 10-kor(!) szóltak, hogy menjünk le az ambuláns rendelésére. (Mi nyolckor érkeztünk és direkt úgy mentünk, hogy a 9-kor kezdődő ambuláns rendelése előtt beszélhessünk a prof.asszonnyal. Nos, ennek egyik  része sem jött be, beállhattunk a sorba)

3. Lehalt kétszer is a teljes kórház informatikai rendszere. így Tímea később kezdett rendelni egy órával, majd délben is várni kellett. Egy cukros beteg rosszul lett. A nagy várakozások közben én kiszaladtam reggeliért, Apa meg elment 11-re a labor leletemért (mert hétfőn proaktív módon ott is jártam, mégpedig kísérettel: Anna aznap adta oda ugyanis az esküvői meghívóját és a kávézózás előtt konkrétan a rendelőben találkoztunk). Viszont többször is elaludt az antiepileptikum miatt - amit ő is szed - ezért délben inkább hazaküldtem pihenni.

4. 14:37-kor lettem behívval, ami masszív negatív rekord eddig a várakozások terén.

Az öltözőből mindent hallani, ami benn történik az orvosi szobában, ezért hallottam az előző beteg vizsgálatát, meg azt is, ami rólam szólt... Tímea megkérdezte, hogy miért én lettem behívva, mire az asszisztens mondta, hogy reggel óta itt vagyok már. Aztán hallottam, ahogy megnézi az MR-emet, telefonál valakinek, majd eldönti, hogy aláírat velem valamit és kemoterápiát fogok kapni.

Itt átfutott az agyamon, hogy elszaladok, mert nálam a kemoterápia a NEM NEM NEM kategória. Előző este átbeszélgettük a dolgot és a helyzet az, hogy jelen tudásunk szerint az a biztos halállal egyenlő, de annak is a szenvedős alfajával. Apa előadta, hogy a Keytruda milyen hiper szuper, meg hogy mekkora benne a remény, a kemoterápia pedig micsoda kudarc, erre itt állok, és hallom, hogy a Keytruda fel sem merül, mint opció, miközben 2 hónapja még azt mondták, hogy ha terápiaváltásra kerül sor, akkor azt kapom.

Persze nem szaladtam el, de elhatároztam, hogy ezek után SEMMIT nem fogok aláírni az ambuláns lapon kívül.

Kiváncsi vagyok az orvosok tudják-e, hogy az öltözőből mindent hallani, mindenesetre Tímea azzal indított, hogy megkérdezte: miért jöttem?

Valószínűleg arra számított, hogy neki kell majd elújságolnia a nagy hírt, de elébe vágtam a dolgoknak és nyíltan megmondtam, hogy megkaptam az MR leletemet és eredendően a professzor asszonyhoz jöttem volna...

Most ő helyettesíti.

Tudom.

Akkor nyilván tudom már, hogy mi a helyzet a fejemmel.

Igen.

A progresszió jelentős, ezért valószínűleg terápiát kell váltani.

Igen, számítottam rá.

Ő a #@+!%/=/"'"!'+'" infúziós terépiát javasolja.

Ez a Keytruda?

Nem.

Nekem azt mondták, hogy terápiaváltás esetén Keytrudát fogok kapni.

Mikor és ki mondta?

A februári kontrollon és az aktuális vizsgáló orvosom, a professzor asszonnyal konzultálva.

Jó, hát ez végtére OncoTeam döntés, ami pedig holnap lesz.

Azt már a professzor asszony fogja vezetni?

Nem. Ő fogja helyettesíteni.

És a jövő hetin már lesz a professzor asszony?

Igen.

Kérhetem, hogy akkor inkább azon az OncoTeam-en tárgyaljanak?

Voltaképpen igen...

Akkor azt szeretném!

Itt lett egy kis kínos csönd. Ez a látogatás nem épp úgy alakult, ahogy Tímea tervezte és láttam rajta, hogy a helyzet neki is kellemetlen. Mégiscsak itt egy beteg, akinek neki kell elmondania, hogy... szóval valahol értem, hogy a kihallgatott WBRT-t már nem is merte felhozni. (A WBRT a teljes koponya besugárzás és remek 2%-os a sikerrátája, amellett, hogy kognitív mellékhatásai is vannak. Ez megint a másik NEM NEM NEM kezelés).

Azzal indokolta egyébként a Keytruda nem adását, hogy a jelek szerint abszolút aktívak a folyamatok az agyamban és ilyenkor nem lehet.

Ez azért fura, mert Apa meg pont olyan tanulmányokat olvasott, amikben azt mondták, hogy agyi történések esetén kifejezetten hatásos. Carter elnöknek is ez tüntette el az agyából a kis szemeteket.

Tímea javasolta, hogy beszéljek idegsebésszel és el is hiheti, hogy azóta is ezen vagyok...

Az OKITI-ben persze sokadszorra vették csak fel a telefont, mire mind Imre, mind Sipos doktor elpályázott már, de holnap állítólag mindketten lesznek. Sőt, Imre holnap az OKITI-ből valami szupertitkos helyre megy magánrendelni és engem nem érdekel mennyibe kerül a magánrendelése, szívesebben mennék arra. Hogy meghallgasson, hogy megnézze a korábbi leleteimet is, hogy szánja rám azt az időt, amikor dönt, hogy esetleg meg lehet-e újra műteni? Mondjuk a három új kis szemetet, meg az egy régebbi nagyot...? Egyébként nekem mindegy, hogy melyikükkel beszélek, csak Imre onkológus is, meg Debrecenbe is lejár, de azt mondják van eleve egy Neuroonko team is, aminek ők ketten meg a CsodaSebész a tagjai(?) és én annyira, de annyira bízom mindhármukban!

Imádnék egy újabb Cyberknife műtétet, de az sem érdekel, ha kapok még egy köcsög koronát, akár Debrecenben, sőt, ha kell, fel is vághatják megint a fejem. Csak légyszi légyszi légyszi ne mondjanak le rólam! Még semmiképpen ne!

A projektnapunk után elég hamar összehoztuk a videóinterjút készítős alkalmat -> rögtön azon a héten vasárnap, azaz március 25.-én délelőtt!

Ez a nap azért (is) különleges volt, mert ekkor volt az óraállítás (mínusz egy óra alvás), meg azért is, mert Anyáéknál aludtam - de nem egyedül. Hajnali egykor (újabb mínusz két óra alvás) állítottam haza egy fiatal húsz év körüli Airbnb-s sráccal, aki elfoglalta a "gyerekszobát", amiben a "ruhásszekrényem" is van, és ez egy teljesen más sztori, itt viszont az a lényeg, hogy gyakorlatilag emiatt Anya készletéből kellett gazdálkodnom öltözet tekintetében. Miután Anya 29 évvel több tapasztalatot (és Szamos sütit) szedett magára, én meg leszoktam az édességekről és egy igazi vegán-kezdemény lettem, a ruhaméreteink és a stílusunk között is van némi kis különbség. Úgyhogy ez pont ideális alkalom lett arra, hogy délelőtt 10-kor frissen, kipihenten és csinosan, mondhatni forgatásra készen megjelenhessek a tözshelyünkké vált Farger Kávézóban. ((Említettem már, hogy állítólag komoly nyelvészeti merénylet készül: egy új írásjel bezetése, ami az iróniát hívatott jelezni! Nos, azt ide képzelhetitek...))

Egy órával korábban találkoztunk, mint ahogy Peti, a videósunk megérkezett, de nem voltunk ott teljes létszámban, mert Judit, aki korábban sminkelést ígért a felvételekhez, pár perccel a találkozó előtt írt két sort a közös levelezésünkbe, miszerint "ne várjunk rá, ő ma nem jön". Aha, köszi. írtam neki, hogy én sajnálom, mert számítottam rá, hogy segít a sminkben (ami félig igaz is volt, de természetesen nem ezért sajnáltam igazán...) Hála Istennek Peti megbízhatóbb volt, nem is kicsit, de nagyon. Ő nem csak maga érkezett meg, de hozott derítőt, mikroportot, mikrofont és gyakorlatilag fejben egy kész koncepciót. Mi azért találkoztunk korábban, hogy megbeszéljük hogyan nézzen ki a videó, de ő pillanatok alatt felülírta a tervecskénket és kézbe vette az összeállítást. Látszott, hogy nem először csinál ilyet, abszolút célorientált és nagyon profi.

Voltaképp a videónkban összefoglaltunk mindent a programunkról szövegesen, és ő a mondanivalóink alá vágta a képeket, amiket a foglalkozás során készített. Szerintem kegyetlen jó lett, apró módosításokat kértünk időközben (én pl., hogy ne hagyjuk ki szegény Juditot annak ellenére, hogy nem beszél) és bár "szupertitkos" és a családom jogvédői mindjárt felhördülnek, mindenesetre innen lehet letölteni: https://we.tl/5U7uRcQvH0

Szerintem nagyon klassz lett egyébként, és leszámítva az outfit-emet, a sminkeletlen fejecskémet és a derítés hiányát, amitől kicsit sötét lettem (nem beszélve ezek folyományaként a remek közérzetemről) az eredménnyel maximálisan meg lettem elégedve.

Volt még egy találkozónk a héten, hogy megbeszéljük az írásos beadandó részét a feladatnak, amire Judit "megint nem tudott eljönni" és ezt megint aznap és egy órával a találkozó előtt jelentette be, egyúttal azt is közölte, hogy ő nem ad le semmi írásos óravázlatot (reagálva lazán 5 nap késéssel arra a felvetésemre, hogy ha megcsinálta őket, akkor küldje el, hogy beletehessük az anyagba). Itt már megegyeztünk benne, hogy ő nyilván elvesztette a motivációját és/vagy meggondolta magát, mindenesetre mi beszélgettünk egy jót. Elomondogattuk egymásnak, hogy ki mit emelne ki az elmúlt 3 hónapból, mit változtatott rajta, ami során Móni azt mondta, hogy másképp viszonyul a gyerekeihez, másképp bánik velük, Szilveszter coming-out-olt, hogy 5 hete állást váltott és a tanulós videóinkból lelesett a tanárok mögötti könyvespolcokról pár címet, amiknek utána is nézett, Gabi azt mondta, hogy a 20 órás tanulási programból sokat tanult és motiválta őt a fejlődésre (az IKT eszközökkel való ismerkedést választotta), én meg szintén a 20 órás projektemet emeltem ki (honlapkészítés a suli japánosainak) majd megosztottam velük, hogy jelentkezni fogok a Budapest School-hoz és már fel is kértem Petit a bemutatkozó videóm elkészítéséhez - aki vállalta is - és a "programomat" is elmeséltem).

A hivatalos lezáró alkalomra pedig ma - vagyis most már inkább tegnap - azaz április hetedikén, szombaton került sor.

Ez a nap ismét "fantasztikusra" sikerült, mert:

- "becsúszott" egy MR vizsgálat, mágpedig a "nagy hathetes kontroll", ami hétfőre volt előirányozva, csak épp a leletező főorvosnő (mert nekem ilyenem is van ám, személyre szólóan!) aznap szabadságra megy és a héten megkértek, hogy ugyan megcsinálnám-e szombaton? Jó, csak akkor legyen reggel! OK, 8:50!

- hónapokra előre ki volt jeölve, hogy ezen a napon lesz az öcsémék eljegyzési ebédje. Az a nap, amikor a két család összeismerkedik. Az időpont 11:30, huszonsokan leszünk és nem szabad késni, mert limitált az időkeret és csak egyetlen bemutatkozós kört szeretnének tartani.

Ennek megfelelően már szerdán, közvetlen a Budapest School-os program kiküldése után szóltam a programszervező lánynak, Szilvinek Messengeren, hogy nekem lesz ez az eljegyzési ebéd, szuperfontos, ezért a prezentációnkat légyszi tegye be az első órába és azonnal vissza is írt, hogy "Rendben! Akkor veletek kezdünk!" Szóltam a csoporttársaimnak is csütörtökön, hogy nekem majd az ebéd miatt "ki kell mennem egy hosszabb ebédszünetre 11-kor, de úgyis mi leszünk az elsők" és persze tudtam, hogy taxizás lesz ide-oda az időhiány miatt kemény 20 percekért, de van az a szitu, amikor ez nem érdekli az embert és befektetésnek fogja fel.

Aztán persze a gyakorlat felülírt mindent.

Pontosan megjelentem a képalkotó épületben, és bár pangott az egész Onkológia és alig voltak várakozók, mégis 40 perc kellett, mire behívtak. Eddigre írtam a csoporttársaimnak, hogy szóljanak Szilvinek, a programszervezőnek, hogy mégse mi kezdjünk, mert nem érek be tízre, de nagyon sietek.

Miután behívtak, a második számú kedvenc ápolóm várt, az a faszi, aki olyan szuperül szúrt meg múltkor is és amikor kérdezte, hogy melyik vénám a jobb és mondtam neki, hogy "mindkettő ugyanolyan rossz" (ahogy ezt a véradásokkor is számtalanszor hallottam), kihúzta a kezemet, ránézett és csak ennyit mondott: "a rossz véna egyáltalán nem itt kezdődik". Szerintem ez a pasi mentőápoló lehetett korábban, mindenesetre szűkszavú, ám lényegretörő és vérprofi. Megint alig éreztem a szúrást, az MR is OK volt, megint jöttek alatta álomképek, de nem aludtam el és húsz perc múlva már az öltözőből hívtam a taxit. Negyedre értem be a Budapest School-ba.

Gyakorlatilag teljesen feleslegesen, mert Szilvi, a programszervező számára "a Messenger nem munkafelület" ezért ott hiába ígért meg bármit is, az a gyakorlatban nem jelent meg (konkrétan nem is minket írt be elsőnek, sőt, minket be sem tett a programba, majd amikor reggel a többiek szóltak neki, hogy ne mi legyünk az elsők ő mondta, hogy nem is mi vagyunk és már csak 11:45-kor van hely. Mire a csoporttársaim azt mondták: "Jó!").

Nos, nekem egyáltalán nem volt jó, és nagyra értékeltem, hogy ez voltaképpen senkit nem érdekelt, pedig mindenkinek szóltam, úgyhogy a továbbiakat illetően elengedtem, hogy részese legyek a prezentációnak és igyekeztem legalább a nap hátralevő részét valahogy abszolválni. 11:32-kor fékezett a taxim az étteremnél, egyszerre érkeztem meg Nagyival és a húgommal és jöhetett a remek ismerkedős ebéd, melynek során kiderült, hogy Laura unokatesói mind Majorosok (8., 10. és 12. osztályos fiúk), én az ő családjukhoz lettem beszorulva, sikeresen elszóltam magam az SZMK-s (vagy aközeli) anyuka előtt a vezetőségen belüli problémákról, a srácok meg full zavarban ültek ott, hogy most akkor tegezzenek, vagy magázzanak-e engem, úgyhogy felemelő volt az egész. De persze nem, mert voltak még cuki rokonok (pl. Laura nővére, Eszter, aki Down-os, de sokkal aranyosabb, mint képzeltem), meg a kaja is hozta a szintet (kivéve a szusit).

Időhöz voltunk kötve, utána meg nem kaptam fuvart, de a továbbiakban már nem is érdekelt többet, hogy megszakadjak bármiért is. Érzetem, hogy ez már abszolút nem az én napom, bármit is csinálok, jól nem sülhet el, szóval csak visszavillamosoztam a Budapest School-hoz, ahol zárt ajtók fogadtak. A kapcsolódó bolt is zárva volt, a kopogásra nem reagáltak, szóval maradt az online üzengetés. A csoportom nem válaszolt, de Szilvi legalább online volt és végül beengedett.

Az utolsó másfél óra az összegzésről szólt. A csoportom azért sajnálta, hogy nem tudtam ott lenni a prezentáción, délutánra a mentorunk is eljött és az valóban kedves volt tőlük (főleg Gabitól), hogy kijárták, hogy legyen egy "igazi csoportképünk" is (alapvetően minden csoportról a prezentációja után csináltak fotót, rólunk is, de ott ugye sem én, sem a mentorunk nem volt jelen).

Maga az összegzés sajnos kicsit hablatyolósra sikerült, elég egyszerű volt levágni, hogy hol megy a csúsztatás (pl. valaki nyíltan megkérdezte, hogy valami igazi BS-es foglalkozás tervezetét megkaphatjuk-e, meg lenne-e mód rá, hogy normálisan lehessen hospitálni egy iskolában és ne csak 1-2 szerencsés jusson be - mire az volt a válasz, hogy a mi általunk készített foglalkozások vázlatai elérhetőek lesznek és az is megoldható, hogy ha valaki eljön hospitálni és jegyzetel, akkor azt is megoszthassa). Megkaptuk, hogy vagyunk olyan jók, mint a Budapest School-os tanárok és ebben a pillanatban is több olyan pozíciójuk van, amire azonnali kezdéssel be lehetne állni, nem érdekelne-e minket? Mire erre valaki megkérdezte, hogy ő ismer olyan embereket, akik jelentkeztek az online felületen, de hónapok óta válaszra sem méltatják, miért nem hívják ilyenkor be őket legalább egy interjúra? Erre az volt a felelet, hogy meg akarják adni nekünk az elsőbbséget... Hm...

A nap során lehetőség volt videót készíttetni magunkról, magunkkal a szeptemberben induló új évfolyam számára, miközben egyszerre mondták azt, hogy szeretnék, ha folytatnánk a tanulást, de szeretnék el is engedni a kezünket és valahol lett az embernek egy olyan érzése, hogy nyilván nagyon sok mindent szeretnének, de egyet biztosan: ezt a kurzust most és azonnal befejezni és végre teljesen másra koncentrálni.

A foglalkozás végén Judit odajött hozzám és azt mondta, hogy "sajnálja, hogy hiába vártam őt anno a kávézóban, de szeretné felajánlani, hogy majd valamikor máskor, amikor csak szeretném szívesen kisminkel" én meg ránéztem, konstatáltam, hogy ezt halál komolyan gondolja, megsajnáltam, így csak vettem egy nagy levegőt, dobtam egy mosolyt és mondtam, neki, hogy "Nagyon köszönöm, persze, majd valamikor feltétlenül..."

Az is Judit volt, aki felvetette, hogy milyen jó lenne még többször ilyen körben találkoznunk(!!!), beszélgethetnénk érdekes témákról, mint a múltkor felvetett bullying, és míg Móni erre hatalmas lelkesedéssel helyeselt, hogy persze, mindenképp (én meg nem tudtam eldönteni, hogy vajon ő is ironizál-e), bennem csak az zakatolt, hogy "Ó, szívem, életemben nem tanultam annyit egy kiközösítés folymatáról, mint veled/rólad ebben a 3 hónapban". Gabi még bólogatott udvariasan, de Szilveszterrel csak összeszorított szájjal hallgattunk és már a héten sokadszorra jutott eszembe, hogy a pszichológust bizony háziorvossal kéne felirattatni. És nem azért, mert engem zavar, ha valaki ilyen, mert én már tovább is léptem rajta, hanem mert neki az egész életére rányomja a bélyegét és soha nem fogja megérteni magától, hogy mi a baj? (Személy szerint egyébként mindenkinek csak javasolni tudok egy jó(!) pszichológust, mert tényleg fontos egy referencia személy, de ez megint egy másik téma)

Arra mentem haza, hogy teljesen zavarba hozott a legújabb vendégem, de annyira, hogy az élmény és sógórnő-jelöltem finom nyomására végre tényleg elkezdtem írogatni a posztokat a "másik blogom" számára.

Azért viszont tényleg hálás vagyok a Tanuló Tanáros képzésnek, hogy Petit megismertem. A jelentkezésemet annak ellenére beadom, hogy eléggé elbizonytalanított ez az utolsó alkalom abban a tekintetben, hogy vajon jó lehet-e BS-es tanárnak lenni? Az anyagomon viszont már elkezdtünk kettesben agyalni és meg szeretném csinálni a bemutatkozó videót a tervecskéimmel, meg az álomiskolai koncepciómmal. Ha másnak nem, csak magamnak. De vannak ötleteim, sőt, rengeteg ötletem van: előre mutatóak, határozottak és tök jól fog esni kimondani őket és képet adni nekik egy profi háttérrel! Ha másért nem, már csak ezért az egyetlen egy dologért, ezért a megerősítésért nagyon megérte az itt eltöltött elmúlt három hónap!

Mint már említettem, az volt a nagy csoportos feladatunk a Tanuló Tanárok Klubjával, hogy tartsuk meg a 90 perces foglalkozást, amit kitaláltunk a szombati egész napos alkalommal. Innentől kezdve ezen dolgoztunk minden egyes összejövetelünkön.

Az én témáim a Vakság, meg a Fotoszintézis voltak. Utóbbiról kiderült, hogy létezik ilyen társasjáték és nem egy könnyű téma (igazából elvállalni is csak azért vállaltam el, mert valaki azt mondta, hogy "én például a fotoszintézissel nem tudok mit kezdeni", mire közöltem, hogy akkor majd megoldom én!).

Viszont volt egy problémás pont. Öten voltunk (vagyunk) a csoportban, de a foglalkozás-tervezetet azon a februári napon csak négy csoportra írtuk. Valahogy az lett a döntés, hogy mivel filmet is kell csinálni, maradjon így a felállás és majd aznap, ott helyben(!), szimpla sorshúzás(!) döntsön arról, hogy ötünk közül melyik négy ember tartsa meg a foglalkozását és ki legyen, aki videózik?

Szóltam, hogy számomra ez így nem OK.

Személy szerint "hivatalosan" 5 éve tanítok és azt gondolom, hogy nem lehet úgy bemenni egy órára, hogy fogalmam sincs, hogy tartok-e foglalkozást, vagy helyette "csak videózok" majd? Lehet, hogy én veszem túl komolyan a dolgot, de szerintem ez két külön szakma és ha egy kurzuson gyakorlatilag ez a foglalkozás a "vizsgafeladat", akkor nem mellékes, hogy kinek mi a szerepe az elvégzésében és azt fontos előre tudni! Nagy telefonnal fotózós meg videózós típus vagyok, de egyáltalán nem szívesen videóztam volna foglalkozás tartás helyett. Móni (az anyuka) erre azt mondta, hogy benne nem lenne hiányérzet, ha nem tartana foglalkozást, hanem videóznia kellene és a többiek sem szóltak a rendszer ellen, ezért ha nem is boldogan, de elfogadtam ezt a csoportdöntést. De zavart.

A következő alkalmon már arról volt szó, hogy ki hogyan halad a témái kidolgozásával és eddigre ketten már gyakorlatilag készen voltak (egyikük már az óravázlatát is elküldte), Judit bele sem kezdett, Móninak meg nekem meg "fejben" voltak a tervek. Ott el is mondtam, hogy a vakságot mint állapotot bekötött szemű játékokkal szeretném kipróbáltatni, a fotoszintézisen viszont még gondolkozom, bár ötleteim már vannak.

Következő alkalommal átbeszéltük rendesen a foglalkozás menetét. Arra jutottunk, hogy három részből fog állni.  A bevezetést Gabi csinálja, akinek a saját osztályával fogjuk megrendezni a programot. Innentől vállaltam, hogy én fogom átvenni a névkártya-íratást és a gyerekek csoportba sorsolásának folyamatát, valamint a témaválasztásokat. Abban egyeztünk meg, hogy mindenki készül egy-egy rejtvénnyel a témáival kapcsolatban és miután csoportokba lettek rendezve a gyerekek, választhatnak a két-két megfejtett témából. Miután kiválasztották a témát, az ahhoz kapcsolódó foglalkozást megcsinálják 45 percben (ez a második rész), majd a végén lesz 20 perc, amikor minden kis csapat kap 3 percet, ahol bemutathatják a többieknek, hogy mit csináltak és értékelik a napot.

Szó esett róla, hogy milyen kamerákkal/telefonokkal és hogyan legyen a felvétel (eddigre mind Szilveszter, mind Móni utánanézett a videóvágás módjának, bár mindketten elég nehéznek találták). Móni beleszeretett a témáiba, de annyira, hogy rengeteg videó megnézésén volt túl és lelkesen mesélt az élményeiről, Gabi elég profi programokat írt, amiket közre is adott a közös mappánkban és Sziveszter is megtervezte az óráit. Judit azt mondta, hogy ő olyan típus, aki mindig mindent az utolsó pillanatban dob össze, de majd összeszedi magát és még nem nem tudja hogyan vágjon neki, de a tapasztaltabb tagoktól szívesen elfogad tanácsokat. Az lett a megegyezés, hogy akkor lehet, hogy Juditnak kellene kimaradni a foglalkozás-tartásból és készítenie a videót, de persze csinálja meg a foglalkozás-terveit is. Szóba került, hogy Gabi 17 éves nagylánya is el tud jönni videózni.  Valamint Juditra hárult a program levezetése is - az a bizonyos értékelő 20 perc.

Hazafelé Judit kifejtette Gabinak meg nekem, hogy nem biztos, hogy való neki ez az egész tanárosdi és lehet, hogy intorvertáltként ez mégsem az ő útja. Mondtam neki, hogy tanárnak lenni nagyon sokféleképpen lehet, a színész típusú tanártól kezdve az elmélyült magántanárig és neki kell megtalálnia, hogy melyik stílus passzol hozzá legjobban, de erre csak úgy jön rá, ha kipróbálgatja őket. Egyáltalán nem extrovertáltság-introveltáltság kérdése!

Este aztán felvetettem, hogy mennyire Szentírás az, hogy a videófelvételt valamelyikünk készítse, nem lehetne-e, hogy egy külsőst kérjünk meg rá, és akkor Judit is megtarthatná a foglalkozását? Gabi hosszan kifejtette, hogy az "utolsó pillanatban" (ekkor még két hét volt hátra) már ne változtassunk semmit és hogy a 4 fős csoportok a legideálisabbak, míg a 3 fősek "túl kicsik". Móni is azt mondta, hogy szerinte már ne változtassunk. Szilveszter nem írt semmit, de Judit is hallgatott(!). Itt volt az a pont, hogy úgy döntöttem nem leszek álarcos igazságosztó, hanem "hagyom meghalni azt, aki nem akarja, hogy megmentsék". Ha ugyanis valaki annyira képtelen, hogy a saját maga érdekében felszólaljon, azzal nem lehet mit tenni.

De valahol eléggé elszomorodtam.

Akkor meg főleg, amikor pár nappal később Móni bejelentette(!), hogy az ő cégüknek egy nagyon profi srác szokta a promóciós videókat készíteni, egy bizonyos Péter, akivel már beszélt is(!) és pont rá is ér a foglalkozás napján: eljön, felveszi, megvágja. 10 000 Ft-ot kér a munkájáért és ezt ő - Móni - szívesen kifizeti, de természetesen mi is beladhatunk, ha gondoljuk.

Gyakorlatilag tehát teljesen okafogyottá vált, hogy Judit ne készüljön fel a foglalkozására és ne tartsa meg, de továbbra sem szólt érte, hogy a társaságot ne négy, hanem öt csoportra bontsuk fel.

Ezekben a hetekben ugyanitt az online téma a tanárcsoportok együttműködése volt és nekem teljesen hihetetlen volt élőben látni, hogy gyakorlatilag kigolyózzuk magunk közül az egyik csoporttagot! Egész pontosan egyszerre "golyózzuk ki" és pörgeti ki saját magát a passzivitásával.

Bár a profi videós alkalmazása abszolút egybevágott az én elképzelésemmel is, vissza kellett magam fogni, hogy ne szóljak újra Judit érdekében, hogy akkor hadd tarthasson ő is foglalkozást. Ő sem tette. Azt szűrtem le a dologból, hogy nagyon ritka az a vegytiszta eset, hogy valakit ok nélkül pécéznek ki a többiek. Olyan, mintha lennének "áldozat-alkatok". Akik akarva vagy akaratlanul, de maguk is tesznek érte, hogy ki legyenek közösítve.

Tolmácsként való debütálásom után jött el az öcsém születésnapja, március 22.-e, ami egyben a foglalkozásunk napja is volt. Én olyan vagyok tanárként, mint Steiner Kristóf séfként. Ő ugyanis azt vallja, hogy az étel addig készül, amíg a tányérra kerül. Nos, én is egész délelőtt a foglalkozásomra készültem. Összeszedtem 4 cipősdobozt és 16 kendőt (bizony, van ennyim!), gyűjtöttem egy halom általam érdekesnek tartott tárgyat, vettem érdekes zöldségeket-gyümölcsöket és kilenc kis hummuszos dobozkába különféle tapintanivaló (és megkóstolható) anyagot tettem, 6 kis üvegbe meg szagolni valókat. Annyi csomagom lett, hogy végül taxit kellett hívnom és el is döntöttem, hogy ha már ennyit készültem, franc fog a fotoszintézisről bénázni... a csoportomnál nem lesz választás: a vakságot csinálják és kész! Majd lesz másban a foglalkozás során "döntési szabadságuk".

Maga a 90 perc hihetetlen gyorsan eltelt. A bevezető játék kicsit bénára sikerült (az volt, amikor becsukott szemmel kell valakinek megfogni a kezét és abból kört csinálni), de utána szerencsére megkaptam az irányítást, kiosztottam a névkártyákat, mindenki felírta a nevét és játékosan megcsináltuk a csoportbeosztást is (az asztalok már össze voltak rendezve négy négyfős asztallá és amíg kinn várakozott a csoport, random módon fel lettek matricázva a francia kártya színeivel a padok aljai). Váratlanul megjelent egy tizenhetedik diák is, őt Móni elvállalta, egyébként az én csoportom lett a "kőr". A velük töltött 45 perc tök jól sikerült. Először bekötöttük mindenki szemét és végigmentünk a dobozkákon, amikben olyanok voltak, mint só, kristálycukor, száraztészta stb. és ezeket kellett kitalálni és "vakon" felírni egy papírra a nevüket. Utána jöttek a szagolós dolgok (fahéj, kömény stb.), majd pont mikor kezdték volna megunni, váltottunk. A második részben már csak mindig egyetlen ember szeme volt bekötve és számára kellett a többieknek kitalálni való tárgyakat gyűjteni - az osztályból, meg én is adtam azokból, amiket hoztam. Ezt nagyon szerették és annyira nem unták meg, hogy úgy kellett mindig szólni, hogy már elég. Tök jófejek voltak, mert igyekeztek szívatni egymást :-) A 3 perces bemutatóra pedig azt kértem tőlük, hogy a másik három csoportnak gyűjtsék össze azokat a tárgyakat, amiket ők nehéznek éreztek kitalálni és mi nem előadtunk valamit, hanem mindenki odament egy másik csoporthoz, beköttették a szemüket és a dobozokból a kezükbe adtak egy-egy tárgyat és azt találtatták ki. Szerintem nagyon élvezték és engem is abszolút fellelkesítettek (amikor kérdezték, hogy melyik csoport szeretne kezdeni, kb. kiestek a padból, hogy ők! :). Az egyik legmeglepőbb az volt, hogy a legérdekesebbnek a vöröshagyma leszedett héját találták(!) - ami terveben sem volt, csak valaki leapplikálta a hagymáról.

Gabi csoportja az éjszakai állatok témakörét dolgozta fel. Ők egy kis tudós társaságot alakítottak, akik bemutatják az új, általuk felfedezett fajt, amit egy interjú keretén belül bemutattak (ez volt a 3 perces prezentációjuk). Itt volt egy kis konfliktus abból, hogy két témából lehetett választani, és ez egyik kisfiú nem volt elégedett a csoport döntésével. Emiatt eleinte elég passzív volt, de miuán megismerte a feladatot, kedvet kapott és utána ő lett az egyik leglelkesebb. Az állatuk egyébként nagyon viccesre sikerült, sokat nevettünk a bemutatón.

Szilveszter víznyelőt épített a gyerekeivel, az ő témájuk egyébként a "barlang" volt. Tulajdonképpen egy kísérletet végeztek el, amelynek az volt a lényege, hogy lemodellezzék, hogy egy barlang milyen fizikai folyamat során jön létre. A prezentációjuk gyakorlatilag az volt, hogy az egyik kislány elmesélte mit csináltak.

Móni csoportja a "horror" témáját választotta. Móni ezt olyan megközelítésben dolgoztatta fel velük, hogy megtanuljanak vitatkozni. Bevezető gyakorlatként csokikkal próbálták ki a módszert (két csokiszeletről kellett érveket meg ellenérveket mondani), majd amellett és ellen kellett érveket felhozni, hogy szabad-e a gyerekeknek horrorfilmeket nézni?

Összefoglalásként gondolatokat mondhattak a gyerekek, hogy hogyan érezték magukat, meg egy értékelő lapot kellett kitölteniük. Gabi sütött nekik sütit, én meg vittem zöld színű KitKat-et, de mindkettő csak random lett kiosztva, mert kicsit kicsúsztunk a 90 perces keretből és bizonyos gyerekek konkrétan elrohantak, miután végeztünk.

Nagyon nagyon szeretek gimnazistákkal foglalkozni, de valahol megvan a varázsa az általános iskolásoknak is (itt ötödik osztályosokról beszélünk).

Este tovább tartott a felvillanyozott állapot. Van egy közös levelezőcsoportunk, oda írogatott mindenki, hogy mennyire jól érezte magát és milyen tanulságos volt a délután és írt Judit is. Azt írta, hogy a foglalkozás után kialakult egy spontán kis beszélgetés az egyik kislány, Gabi lánya meg ő közte, amiben arról volt szó, hogy a kislányt bizonyos fiúk gyakran bántják és cikizik. És őt ez nagyon megérintette, mert kiközösítésben neki is számtalanszor volt része az iskolában, ami úgy érzi mai napig kihat az életére... nincs kedvünk legközelebb beszélgetni róla???

Na ez volt az az email, amire képtelen voltam válaszolni...

Inkább fürdőztem a délutáni élményekben, amik annyira felvillanyoztak, hogy elhatároztam, hogy azonnal blog posztot írok belőle. Aztán ahogy elkezdtem, rájöttem, hogy még semmit nem tudtok az egész Tanuló Tanáros történetről és akkor írtam meg a múltkori posztot (beidőzítve szombatra, hogy mégse legyen "túladagolás"). Hajnali háromig voltam ébren.

Ugyanekkor, egész pontosan március 23.-án hajnali három óra öt perckor D. elhunyt a kórházban. Szinte órára pontosan négy hetet töltött benn. :-(

A Tanuló Tanárok egy 3 hónapos képzés, ami amolyan félig online, mert sok anyagot kapunk interneten heti rendszerességgel, félig offline, mert heti rendszerességgel találkoznunk is kell kis csoportban. Havonta vannak az egynapos nagy találkozók - minden hónap első szombatján. Januárban volt az első alkalom, ami csak egy szimpla kis péntek délutáni Facebook-on meghirdetett eseménynek indult, de akkora lett rá a túljelentkezés, hogy hamar fizetőssé tették, majd kikötötték, hogy csak azok vehetnek rajta részt, akik utána a 3 hónapos képzést is befizetik. Eztuán februárban, márciusban, majd áprilisban kerül(t/n)ek sorra a nagy rendezvények.

Miután a jövő oktatásának elkötelezett híve vagyok, ráadásul pont van szabadidőm, számomra nem volt kérdés, hogy a teljes programon részt veszek! Már pont hiányzott, hogy tanulhassak valamit, de közben amolyan lusta januárom volt, arról nem is beszélve, hogy ekkor kezdett újra fájni a hátam is... A nagy lelkesedés után februárban már azt is teljesítménynek tartottam, hogy sikerült megjelennem minden alkalmon (főleg az abban a hónapban aktuális szombati napon... utána két hétre teljesen el is tűntem az online platformunkról - ezeket a videókat március közepén pótoltam csak).

Februárban volt tehát az első "nagy nap", azaz egész napos szombati program. Itt sok minden történt és szerencsére titoktartást sem kellett kötnünk róla, nehogy kikotyogjuk a "nagy szakmai titkokat" :D pedig itt TÉNYLEG vannak igazi, saját anyagok, videók, saját meló csak pont az a lényeg, hogy mindenki örül neki, ha terjednek... Szombaton szembesültem vele, hogy a meghirdetett kategóriákat (diák/frissen végzett, gyakorló tanár, érdeklődő külsős) senki nem ellenőrizte, ami csak azért vicces, mert ezek alapján kellett kurzusdíjat fizetni. A diák 20 000 Ft volt, a tanár 40 000 Ft, az "érdeklődő felnőtt" 80 000 Ft. Az online platformon kellett magunkat kategorizálni és rengeteget gondolkodtam, hogy én most vajon melyik vagyok??? Mind a három igaz rám ugyanis :S Végül a "tanárt" választottam. Másik meglepetés volt, hogy ez nem havidíj, hanem a teljes összeg, amit nem csak én értettem félre, hanem kb. mindenki, úgyhogy ez viszont jó hír volt! Jó magyar szokás szerint megnézem mire fel húznak le anyagilag és főleg így két hónap távlatából azt érzem, hogy itt aztán szó nincs profitról, vagy akár csak anyagi megtérülésről a Budapest School részéről. Merthogy ők a szervezők.

A Budapest School-ról rengeteget lehetne mesélni, de talán az a legpontosabb meghatározás, hogy egy nagyon vagány, szívből jövő oktatási kísérlet. A Prezi alapítói az alapítói, de ők amilyen profik IT területen, annyira gondosak igyekeznek lenni a gyermekeik nevelésében is.

Rossz az iskolarendszer ma Magyarországon? Csinálnak egy sajátot!

Nem tudnak semmit az oktatásról? Felkeresik a legprofibbakat és igyekeznek tőlük tanulni!

Halácsy Péter mondjuk tanult pedagógiát, és talán ez is a hátterében van annak, hogy ennyire gondoskodó apja a gyermekeinek. Nem hagyja, hogy "tönkretegye" őket a közoktatás és egyre inkább egyetértek vele, hogy igaza van.

Az iskolájuk lényege, hogy meg sem próbálnak betagozódni a mai magyar rendszerbe, aki hozzájuk jár, annak magántanulónak kell lennie.

És itt jön az első fontos kérdés: Jó-e magántanulónak lenni?

Egészen eddig azt mondtam erre a kérdésre, hogy: nagyon ritka kivételektől eltekintve: NEM!

A keresztapám Apukám legjobb barátja és egy hihetetlen érdekes figura. Néhány hét ismeretség után vette feleségül a keresztanyámat borzalmas fiatalon a klasszikus 4 fő plusz pap felállásban - amibe még a szüleiket sem avatták be - és azóta is rettenetes stabil párost alkotnak. Külön posztot tudnék írni róluk, mert az egész további életük egy hatalmas kalandsorozat (nem beszélve az elveikről), de itt most csak azért hoztam fel őket, mert ők voltak azok, akik Amerikába emigrálva elkezdtek erősen szimpatizálni a "home-schooling" rendszerével. Sőt, a kisebb gyermekeiknek gyakorlatilag az egyetem volt az első "közoktatási intézményük", ahova jártak. Mi erre mindig forgattuk a szemünket, de természetesen érdeklődve hallgattuk őket. Négy gyermekük érte meg a felnőttkort, mind olyan zabolátlan természet (volt) mint ők és ez a viszonyukat is jellemezte. Mindenesetre tény és való, hogy az ő legnagyobb fiuk, a Misi az, akiről egy ideig azt sem tudták melyik országban él, és negyven éves elmúlt, mire meglett az "első rendes munkahelye": ez viszont nem más, mint a Google... Igen, az a Goggle, ahova 1%-os a bejutási ráta!

Másik "találkozásom" a magántanulás intézményével egy Polgár Judit interjú volt. A Polgár-lányok sikertörténete és híres módszerük, miszerint a szüleik kivették őket az iskolából, hogy sakk-bajnokot neveljenek belőlük egy igazi hungarikum, mégis, az érintettek pont nem követik a szülői példát. Megérdezték róla Juditot, hogy ennek vajon mi az oka, miért járnak a gyerekei "rendes" oktatási intézménybe? Erre azt válaszolta, hogy azért nem, mert ő és a férje nem pedagógusok, míg a szülei azok voltak.

Az otthon tanulósdi tehát nem való akárkinek - és itt az akárki nem is a gyerekre vonatkozik, hanem a szülőre. Kell hozzá pedagógiai érzék és hajlam, hogy valaki jól csinálja, mert önmagában a gyermek kivétele az iskolából nem jelenti magát a Szent Grált.

Na de mi van akkor, ha valaki nem pedagógus típusú? Akkor az ő gyermeke nem érdemes minőségi, személyre szabott oktatásra? Persze, hogy de! És itt lépnek a képbe az olyan alternatív iskolák, amelyek már nem a formalizáltságra épülnek, nem a kötelező tananyagot akarják levinni a gyerekek torkán, hanem annál sokkal többet!

Rengeteg videót nézettek velünk a témában és a nagy büdös helyzet az, hogy jelenleg senkinek nincs róla fogalma, hogy a jövő generációinak pontosan milyen tudásra lesz szüksége a sikeres fennmaradáshoz? A Budapest School is vadul kutat és tapogatózik, de nagyon értékelem bennük, hogy ebből nem is csinálnak titkot. Az alapítók együtt fejlődnek és tanulnak a gyerekeikkel és rettenetesen nyitottak minden, a témában megosztott tudással. Konkrétan Halácsy Péter végigjárta az ország alternatív iskoláit és elbeszélgetett az igazgatójukkal a módszerükről. Van is egy oktatónk, aki ex-Waldorfos, de repkednek a példák a híres, nyitott szellemiségű iskolákban tapasztaltak alapján.

Ez a kurzus, amit most csinálok, az első kurzusuk és a nyitottságukat fejezi ki, hogy kitárták a kapukat minden érdeklődő előtt, aki tud angolul is. Mint fentebb írtam, a tandíj gyakorlatilag jelképes volt (főleg a saját iskolai tandíjaihoz képest!), leginkább azt hiszem az volt a céljuk vele, hogy kiszűrjék azokat, akik csak érdeklődnek "a híres Budapest School" iránt. így is maradtunk legalább hatvanan. ((Pont, mint a GF-os évfolyamom...))

Másfelől azt hiszem ezt a kurzust azért is csinálták, hogy maguknak legyen több motivációjuk, ők is tanuljanak tőlünk! Kicsit kilógott ugyanis a lóláb, amikor az első, péntek délutáni alkalom arról szólt, hogy kb. tervezzük meg az előttünk álló három hónapot. Egész pontosan úgy szólt a csoportos feladat, hogy "tervezzünk egy három hónapos kurzust pedagógusoknak"... Nagyon érdekelte őket, hogy milyen témákat hoznánk fel, miket látunk problematikusnak, mikben érezzük úgy, hogy jó lenne fejlődnünk.

Ugyanakkor a februári szombatra már lettek saját ötleteik is.

Beosztottak mindenkit max. 8 fős csoportokba. A mi csoportunk mondjuk nem 8 fős, csak 5 fős lett, mert 3 ember "elpárolgott", viszont így talán könnyebb kicsit egyeztetnünk a találkozókat, amiket elvárnak. Biztos ha nyolcan lennénk, akkor is mindenki más lenne, de azt hiszem a mi kis csapatunkban tényleg a lehető legtöbb szegmens megtalálható: Gabi egy több évtizede tanító általános iskolai tanárnő, Móni egy lelkes anyuka, akinek a gyermekei alternatív iskolákba járnak (ő maga pedig HR-es), Judit egy multinál kikötött nyelvtanár, aki arra a kérdésre keresi a választ, hogy visszamenjen-e az "eredeti" foglalkozásához, Szilveszter pedig évekig alternatív pedagógiai intézményekben dolgozott, az utóbbi 2-3 évben váltott, viszont hiányzik neki a közeg. Engem ismertek. Elvben Gabi, Szilveszter meg én számítunk gyakorló tanároknak, Móni soha nem gondolkozott tanításon, csak rettentően érdekli, Judit hezitál.

Bírom őket, de "a kattanás" egyikükkel sincs meg. Talán Móni a kedvencem, mert fantasztikus, igazi odafigyelő, de laza anya lehet, miközben megvan benne a "multis fegyelmezettség" is. De még a bemutatkozás során is mondta magáról, hogy szétszórt mindenhol - a munkán kívül, mert abban nagyon rendezett. És valóban ilyen.

Azon a februári szombaton minden csoport kapott egy mentort is, mégpedig egy Budapest School-os tanárt. Mi konkrétan egy óvónénit kaptunk: Borit, de mielőtt megjelenne előttetek egy gombos-kötényes, saroknál-lábujjnál kivágott kivágott fűzős csizmás alak, gyorsan szólnék, hogy szerintem fiatalabb mint én és részben kék a haja. Tiszta mint egy manga-figura.

Az egyik programunk azon a szombaton az volt, hogy terveznünk kellett egy 90 perces foglalkozást választott korosztályú gyerekeknek 3 és 18 év között, szabadon választott témában. Mi végül a 10-12 fős korosztályt válaszottuk és a témánk a SÖTÉTSÉG lett. Az volt a terv, hogy a 16 gyerekből 4 db 4 fős csoportot alkotunk, akik mind kapnak egy mentort és a fenti témakörben ötletelnek. Ötleteltünk mi is és olyan fogalmak jöttek elő, hogy: alvás, fekete, éjszakai állatok, horror, fotoszintézis, barlang, vakság stb. (összesen 10). A gyerekek aztán az ötletek közül egyet-egyet kidolgoznak a csoportjukban, majd a végén bemutatják egymásnak.

Minden tanárcsoport a végén prezentálta a többieknek, hogy mit találtak ki, majd jött a "feketeleves": megkaptuk kurzus feladatnak, hogy vagy ezt, vagy egy másik foglalkozást valósítsunk is meg, sőt, készítsünk róla egy három perces videót is!

A másik program pedig az volt, hogy mindenkinek magának ki kellett választani egy készséget, amit 20 órán keresztül tanul. Én sokat gondolkoztam rajta, hogy ez mi legyen, végül úgy döntöttem, hogy honlapot készíteni fogok megtanulni (és ez rögtön két légy is, mert a suli japánosai profitálhatnak belőle!). Ezt is el kellett mondanunk, de nem csak elmonanunk kellett a többiek előtt, hanem meg kellett várnunk azt is, hogy ki jelentkezik a feladatra, hogy a mentorunk lesz benne? Rám egy nagyon kedves lány vállalkozott, aki már írt is 2 hete, hogy hol tartok a projektben? Én is nagyon érdeklődve hallgattam a többiek vállalásait, de megszólítva akkor éreztem magam, amikor egy magas, komoly lány azt mondta, hogy a JAVA programnyelvvel szeretne megismerkedni. Senki nem jelentkezett rá rajtam kívül, de ez kit érdekel, ha végre azt érzem, hogy itt egy téma, amiben abszolút kompetens vagyok! :-)

Japánul és angolul tudók előnyben.

Van abban valami izgalmas, amikor az ember egy új munkahelyen kezd. A rengeteg új arc, az új szagok, szokások, épületek, ruházat(!). Új belépőkártya. Immár a harmadik... Ennek jegyében telt a tegnapi nap.

Persze nem kell vadul visszanézegetni a korábbi posztokat, nem történt még semmi radikális változás az életemben. Megmaradt minden korábbi munkahely is, csak már egy ideje érzem, hogy akár tudnék dolgozni is a táppénz mellett. Csak annyira ingatag és stresszes hírű a hivatalos állandó helyemen a csoportom (jelesül: múlt héten mondott fel egy újabb kollégám is), hogy még nem tudtam dönteni. Sőt, a helyzet az, hogy ez nem is egyedül az én döntésem: szava van benne a háziorvosomnak, az onkológusomnak és még az idegsebésznek is, hiszen a Cyberknife műtét eredménye majd csak április idusán derül ki. Pont napokkal azelőtt, hogy lejár a táppénzem.

Mialatt itthon vagyok lecserélődött a főnököm, és bár az újat is ismerem (az "ikercsoportunk" egyik vezetője jött át még ősszel), még sosem voltunk közvetlen munkakapcsolatban. Nagyon szeretnék vele is, a directorunkkal is meg a HR-es lánnyal is beszélni a héten. Szerintem képes lennék dolgozni, viszont "rossz fajta" stresszre semmi szükségem, és azt biztos, hogy egyöntetűen tiltaná a fenti három szereplő is...

Fennáll a lehetősége annak is, hogy nem a csoportunkba, hanem egy másikba mennék vissza - mégpedig junior JAVA fejlesztőnek. Itt sem tudom még pontosan a lehetőségeket, még csak azt sem, hogy lesz-e egyáltalán ilyen pozíció (csak az biztos, hogy most több főt is keresnek senior szinten). De ha lesz, akkor az biztos, hogy teszttel indul a felvétel.

Szóval kicsit vákuumban vagyok, miközben élek, virulok, már asztrológiai értelemben is tavasz van(!!!) és nincs semmi fizikai panaszom.

Az én cégemnél március 1 a forduló, Japánban április 1. Ezzel van összefüggésben, hogy most több beugrós tolmács is felmondott a Gumigyárnál és így kerestek meg engem (egyik lány Japánba megy ösztöndíjjal). Tehát erre a helyre "vettek fel" a síelés alatt. Egész pontosan nem is engem, hanem a cégemet. Innentől heti két napot fogok lejárni vidékre és a gumigyártáshoz szükséges új csarnok felállításában, gépeinek beállításaiban fogok segédkezni, mint tolmács. Az "elődeim" elég pró-k voltak, úgyhogy lesz hova fejlődni, de ez legalább motivál rá, hogy alaposan felhozzam magam a július 1-jén esedékes "anyanyelvi" nyelvvizsgára.

Ami jó, hogy ez úgynevezett "jófajta stressz". Magyarul motiváló! A légkör nagyon baráti, végignevettük az utat a kocsiban - amit a koordinátor tolmács vezetett. Ő volt az egyetlen, akit idáig nem ismertem, mert az anyósülésen a barátnőm Évi csivitelt, aki anno beajánlott, mellettem meg Zsolti ült, aki szintén Évi ajánlása és aki szintén japántanár. Bea, a koordinátor tényleg nagyon cuki. Bár ez sehol nincs írásba foglalva, gyakorlatilag ő lesz a "főnököm", mert ő dönti el, hogy mikorra hív be és hogy akkor hol kell lennem.

A tegnapi nap egyébként szuper egyszerű volt. Megkaptam a belépőkártyám a portán (ami már nagy szó, mert a négy új tolmács közül ketten már itt fennakadtak), aztán részesültünk a kötelező biztonsági oktatásban (másfél órásnak ígérték, 20 perc lett belőle), majd megvártuk a "biztonsági cipőt" - ami nekem konkrétan szürke-rózsaszínű! Magára a gyár területére ugyanis csak abban lehet lemenni.

Miután ezen túllettünk, körbementünk a gyárban. Tök szuper volt, mert megmutattak minden munkafolyamatot. Én eddig nem is gondoltam, hogy egy sima autógumi ennyi rétegből áll! Például tudtátok, hogy van benne két szál, aminek az a feladata, hogy levezesse a súrlódási feszültséget? Voltam már gyárlátogatásokon, elég sokon, de messze ez volt egyfelől a legegyszerűbb - ami a témát illeti, meg a legérdekesebb is, mert az egyes folyamatokat mind ott dolgozó magyar "kollégák" mesélték el. Az egész nagyon érdekes, arról nem is beszélve, mennyire robotikus a gyár! Van egy olyan rész, ahol függő lanofkákkal szállítják az autógumikat és alapvetően ne ám egy nyüzsis gyárat képzeljetek el, hanem egy olyat, ahol már csak alig lézeng egy-két ember - ők is "csak" a gépeket felügyelik, meg beállítgatják. A gyárban "lézengők" persze összesen sok százan vannak, csak váltott műszakokban és hozzájuk jönnek a fenti irodák dolgozói: a mérnökök meg az adminisztratív tömb. Összesen 1100 fő körül vannak. Volt egy kis csoport japán is, ők lettek "az ügyfeleink" mától.

Ami elég döbbenetes, hogy van egy szép nagy iroda a HR-eseknek és kapcsolt részeiknek, meg van "Mordor", ahol a tolmácsok vannak és a termelő részleg mérnökei. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy "Mordor"-ban az az igazán furcsa, hogy semmi természetes fény nem éri. Vannak ablakai - de azok minden irányban a gyár belsejébe néznek. Egy neonfénnyel kivilágított doboz az egész. Van egy másik hasonló doboz, de az inkább csak fél doboz, (cserébe csinosabb,) ott egy másik részleg mérnökei ülnek. Amin viszont határozottan meglepődtem, az az, hogy a konyhában nincsenek edények. Nincsenek szimpla vizespoharak, vagy tányérok: az van, amit te viszel magadnak. Itt is van "kút", vagy ahogy ők mondják: ballon, de ha nincs nálad pohár, akkor ennyi volt. Még csak kölcsönbe sem lehet venni egyet, mert tényleg üresek a szekrények :S Beugrós alvállalkozóhoz méltó módon asztalom sem lesz. Mindig csak az a cucc, amit aznap magammal vittem. És úgy egyébként az irodában sem fogok sok időt tölteni, hiszen állandó jelleggel a gyár területére leszek beosztva. Ott mondjuk lesz asztal is meg szék is, de amolyan "piknikes jelleggel" (értsd: ilyen hordozható darabok).

Tegnap tehát ezen a két nagy programon kívül nem sok más dolgunk volt, tudtunk beszélgetni meg nevetgélni is egy csomót - és senki nem szólt ránk, hisz az iroda nagy része természetesen valahol lenn volt a gyárban. Állítólag a nemek aránya sokat javult, mióta egy nő az igazgató, de azért így is eléggé megbámult a rengeteg pasi, ami kicsit jól esett a lelkemnek. Valahol azért mégiscsak hiányzott a felnőtt(!) és egészséges(!) dolgozói(!) környezet...

Megmondom őszintén, már délben elfáradtam és ezen nem javított az a tudat sem, hogy ezzel nem voltam egyedül. Nagy meglepetésemre 14:05-kor lefoglalta egy pasi a vendégszobámat azzal a szöveggel, hogy 14:20-kor becuccolna, de róla többet majd ismét a másik blogomban fogok írni.

Mindenesetre a nap végére hulla voltam.

Ma volt az első "igazi" munkanap, de sajna már eggyel kevesebben ültünk odafele a kocsiban: Zsolti ugyanis visszamondta a melót az inkorrekt közvetítőcég miatt - amiben igaza is volt. Ennek ellenére vidámak voltunk, megint sokat nevettünk és kiindulva abból, hogy Évivel immár 14 éves barátságunk csak mosolyszünetből állt, hisz gyakorlatilag felváltva végignevetjük vagy végig komolyanbeszélgetjük minden találkozónkat és utazásainkat, Bea pedig remekül beleillik a kis társaságunkba, valószínűleg ez várható a jövőre nézve is. Tudom, hogy nem olvassa ezt a blogot, úgyhogy elárulhatom: Évi az egyik legfantasztikusabb és legmotiválóbb ember, akivel valaha találkoztam. Olyan vak-igazolványa van, hogy "kísérőként" a BKK-n mindig ingyen utazhatok vele, vonatokon meg 90%-os kedvezménnyel, miközben ő a legvagányabb ismerősöm közel és távol! Vele stoppoltam életemben először, méghozzá Isztambulba (és vissza) és az ő révén ismertem meg a lehető legfurább alakokat, akikben mindig meglátja a szépet. Szerinte ő negatív, szerintem meg hihetetlen pozitív és nyitott. Legalábbis rengeteg fantasztikus embert, akiket eredetileg lenéztem volna, miatta ismertem és szerettem meg és ma ők a legkülönlegesebb ismerőseim. A kommersz meg nagyon mai csajokat rühelli, szerintem én vagyok az egyetlen "multiszökevény" akit szeret, ellenben odavan az egyszerű munkásokért, azokért, akik kézzel alkotnak valamit meg... huhh nem is tudom körülhatárolni!

"A Gyárat" kezdettől imádja, benne az összes emberrel, és ez nagyon nagy vonzerő volt számomra is, hogy végre megismerhetem a "második otthonát". Ami egyben az első munkahelye, ahol igazán megbecsülik (miközben már az egészségügyi vizsgálaton is csak trükkel jutott át, hivatalosan nem is végezhetné azt a munkát, amiben jelenleg az országban az egyik legjobb!!!).

Ma azonnal lent kezdtünk. Be lettem mutatva az összes japánnak, mint az új tolmácslány és rögtön ki is jelölték melyik gépnél kell segítenem. Eleinte Tomoko-t hallgattam (ő az egyetlen japán köztünk, de nagyon jól beszél magyarul is), de aztán őt elvitték egy olyan részlegbe dolgozni, ahol maszkot kell mindenkinek viselnie. És itt a kérdés: gázmaszkban hogyan lehet tolmácsolni??? Szerencsére aztán nemsokára átjött Edit és végig mellettem volt és én csak ámultam és bámultam, mert magyarul sem értettem miről beszéltek a munkás srácok. Komolyan!

Ami hihetetlen jó, hogy ez az első "munkahelyem", ahol tökéletesen biztonságban érzem magam az első perctől fogva. Itt mindenki várt, mindenki kedves és folyamatosan csak bíztatnak a többi tolmácsok, hogy tök normális amit érzek, ők is így kezdték. Nem érzem azt, mint eddig bárhol máshol, hogy "viselkednem kell", meg jó benyomást tenni, meg hogy ciki, ha valamit elszúrok. A munkások szintén nagyon jófejek, ők is iszonyat kedvesek, közben jönnek a mindenféle poénok, időnként egymásra ugrálnak, baromkodnak, máskor viszont nagyon komolyan tudnak dolgozni is. Egy csomót nevetnek! Maximálisan megértem miért imádja őket is mindenki!

Nem akarom nagyon rózsaszínre festeni a gyárat, de az igazság az, hogy én még soha nem dogoztam ilyen helyen, ahol ennyire jó a légkör a kollégák között. A japánok-magyarok között munkás oldalon időnként van feszültség (és most finom voltam és nőies - mindenesetre ilyenkor vannak az "eztmostnefordítsad ++!%/(=/!=/%@ és elmehetnének már a sárgák a "++!%/="@-ba" részek, mik után egy jó tolmács rezzenéstelen arccal csak annyit mond, hogy "ő is egyetért, hogy újra kéne a próbálni a ...-t"), de minket általában mindkét oldal szeret és hálás nekünk, mi közöttünk meg egyáltalán nincs feszkó. Nyilván ez abból is fakad, hogy a mindenkori koordinátor dönti el, hogy ki kerül bele a beosztásba és ha valakit nem szeretnének, azt elég csak nem beosztani, de azt hiszem ettől addig nem kell tartanom, amíg ilyen a hátterem.

Ma is nagyon elfáradtam és azért valljuk be, talán heti 5 napban nem bírnám sokáig. De ilyen heti két napos kis csomagokban nagyon szívesen csinálom, annyira leköt, hogy repül az idő, miközben le is fáraszt a kemény agymunka. Rettentően élvezem a japán közeget, mázlista vagyok, hogy az egyik leglazább csoporthoz osztottak be és szünetekben sokat dumálgatunk a japán fiúkkal is. Nagyon értékelem, hogy jófejek, türelmesek velem és  emberileg is érdeklődőek! Én ismerem a japán átlagot és ők messze nem azt hozzák! Leginkább olyanok, mint a Folk Swinges kis zenésztársaim és ezért köztük is azonnal otthon éreztem magam.

Már nagyon várom a következő napot velük, de most egy darabig visszamegyek a "korábbi életembe" főállású  betegnek, ahogy azt az állapotom elvárja (magyarul Tanuló Tanáros programot csinálunk, honlapot készítek, belátogatok az irodába, tanítok, marketinegelek, pszichodráma előadásozom, jógázok, céges bakszámlát nyitok, vendégeket fogadok, pihenésként meg olvasom az agyas könyvemet és biflázom a műszaki szakszó gyűjteményt...)

Azt mondják, ha valaki lovasbalesetet szenved, minél hamarabb vissza kell ülnie a lóra, hogy ne fejlődjön ki benne a félelem a lovaglástól.

Ennek jegyében miután D. cuccait elvitték, azonnal meghirdettem a szobáját, hogy újra kiadó. Sejtettem, hogy lesz rá jelentkező és mit ad Isten, megint Amerikából. Ezúttal két lány jön egy "szolgálati kutyával", de hogy ez pontosan mit takar, majd megtudhatjátok  a másik blogból! 

Valaki kérdezte az imént, hogy hogy vagyok és dióhéjban annyit sikerült csak mondanom, hogy "3 hete megmentettem valaki életét, 2 hete volt egy robotműtétem, múlt héten síeltem, jövő héttől meg tolmácsolok, so business as usual". Persze a szemfülesek észrevehették, hogy ezt a hetet diszkréten kihagytam, pedig talán az összes közül most volt a legtöbb dolgom. Mind fizikailag, mind lelkileg.

Fizikailag azért, mert kegyetlenül be volt osztva az a röpke 3 nap, amiből ez a munkahét állt. El kellett intéznem a pályázat leadását (Siker!), meg kellett tartanom az óráimat (Siker!), kérvényeznem kellett gimis email-címet (Siker!), meg kellett csinálnom a kötelező orvosi dolgokat (házidoki, labor, CT, és mindkét utóbbi helyen döbbenet, de olyan profin szúrtak meg, hogy szinte nem is éreztem!!! Siker!), be kellett mennem a céghez (ez csak félSiker! - de talán jobb is. Szívből sajnálom a HR-esünket, aki egyedül maradt a gyakornokával és állítólag vele pucoltatták ki két hete a szomszéd csoportot, vezetőstül :( nem biztos, hogy ezzel van összefüggésben a szabadsága, de az igen, hogy megérdemli a pihenést), és le kellett navigálnom az amerikai konzul látogatását (Siker! bár abban még mindig nem vagyok biztos, hogy nem nyúlják le a pénzét... mert készpénze elég sok volt és az átadás-átvételnek semmit nyoma. Mondjátok, hogy egy Nagykövetség nem ilyen pitiáner!).

Emellett minden este volt programom: Tanuló Tanáros találkozó, szülinapozás, japán tanáros találkozó.

Lelkileg viszont szintén nehéz volt, mert kaptam egy csomó rossz hírt. Főleg rossz döntésekről, amiket nem tudom miért hoztok emberek, itt a tavasz, inkább örülni kéne, hogy éltek és egészségesek vagytok!!! Nyilván könnyű ezt mondani és nyilván - mint a Facebook-on - én is látom a 3 évvel ezelőtti önmagam, ahogy szétfájt a szívem és utáltam mindent és nagyon szomorú voltam, de ha valamit, azt biztosan megtanultam, hogy ilyenkor nem az a megoldás, hogy magunkat pusztítsuk. Hanem, hogy szembenézzünk a problémákkal.

Ha orvosi a bajunk, akkor elmenjünk orvoshoz és szembesüljünk vele mi a gond.

Ha D. orvoshoz megy a hasfájdalmával, nem szúrja ki a vesekő a veséjét és nem feküdne negyedik hete gépeken egy magyar kórház intenzív osztályán... Rohadt jól hangzik, hogy megmentettem valakinek az életét, csak épp nem egy ilyen életre szerettem volna őt megmenteni, hogy innentől 2 naponta dializálják...

Ha meg lelki a bajunk, akkor el kell menni lélekgyógyászhoz. Ilyenből jót (azaz személyre szabottan jót!) még nehezebb találni... :( De muszáj megpróbálni keresni!

Ha egy másik D. (nevezetesen ÉN!!!) 3,5 éve azonnal orvoshoz megy, amint javasolják a bőrgyógyászok (amiről már megtanultam, hogy egyszerűbb úgy átfordítani - akárcsak a latin szavakat - a leleten: parancs-nak), most nem kerülnék ennyibe - az államnak (nektek!!!), meg persze magamnak sem. És itt nem csak a pénzről van szó, hanem a rengeteg időről, energiáról is. Arról foglalmam sincs, hogy boldogabb lennék-e, mert most sem vagyok boldogtalan, sőt, történt egy halom pozitív változás is az életemben a betegség nyomán. De ezt a helyzetet nem önként választottam, hanem belekerültem és gyorsan elfogadtam és azóta azon dolgozom, hogy kikerüljek belőle...

Nah, Oravecz Nóra Lisszabonban héderel, helyette itt vagyok én a nagy bölcsességekkel :D

Még mindig a hatása alatt vagyok annak is, hogy elvesztettem egy csomó kollégámat. Közel 20 embert. Ügyeseket, okosakat, nyelveket beszélőket. Szorgalmasokat, lojálisokat... Olyanokat is, akik tavaly még maguk rugdostak ki, meg felvételiztettek embereket. Egyszerre nem aggódom értük és egyszerre mégis. A mi ikercsoportjainkról abszolút úgy tartották, hogy nem vagyunk veszélyben, meg vannak elégedve a munkánkkal, fejlődtünk, bővültünk. Őket helyezgették ugyan ide meg oda, de alapvetően soha nem merült fel, hogy felesleges lenne a munkájuk, sőt, jó darabig ők voltak a "felsőbb lépcső" nekünk is. Úgy látszik a március a leggyakoribb vízválasztó időszak. Tavaly is március 1-gyel volt a "nagy átszervezés", ami miatt majdnem felmondtam, pedig akkor csak az történt, hogy teljesen etikátlanul nevezgettek ki embereket, ráadásul közel akkora vezetőséget generáltak ezzel, amekkora a dolgozói tömb volt. Most vezetőket sem kíméltek és ami a felkiáltójel, hogy még tőlünk is elbocsátottak egyet, egy másik helyére meg nem vettek fel embert! Pedig mi elvben "nem vagyunk veszélyben"... (Egyébként pontosan két hete írt a japán kolléganőm is, hogy "elment a cégtől", gyanítom őt is leköltségcsökkentették, miután Malajziában meg felvettek két új embert a csoportunkba).

Én meg elvben amolyan szakszervezeti tag vagyok, vagy mifene, de miután nem voltam ott és nem tudtam a dolgokról, nem is tudtam sokat tenni. Meg költségcsökkentéses leépítés esetén nem is tudnék túl sokat. Magyarországon a szakszervezetek keze kegyetlenül meg van kötve... Azt hiszem az lehet az időzítés hátterében, hogy a pénzügyi év júniusig tart, ergo addig letelnek a kötelező végkielégítési pénzek is.

Tavaly nyert valami országos díjat az új irodánk, hogy milyen hiper-szuper, most meg tele van üres helyekkel.

Nagy rajongója vagyok a digitalizációnak, a mesterséges intelligenciának meg a robotikának, de néha azért ijesztőnek érzem azt is, hogy mennyire törékeny lesz ezektől egy-egy ember értéke. És nem, nem (csak) a legalacsonyabban képzetteké. Pont, hogy a magasabban képzett, nyelveket beszélő, vezetői képességűeké is simán! Akár egy idegsebészé, egy fizikusé...

De jobb nem arra nézni, jobb nem belegondolni, jobb nem ezen merengeni.

Azért csinálom a Tanuló Tanárok-os képzést, mert azt gondolom, hogy a jövő nemzedékének valami gyökeresen új és más világra kell felkészülnie, mint ami eddig volt. Rakétakilövés-szerű sikereknek és minden előjel nélküli bukásoknak vagyunk a szemtanúi nap mint nap és lehet ez ellen hadakozni, csak nem érdemes. El kell fogadni, majd újratervezni a lehető leghamarabb és leggyorsabban. Ezekre kell megtanítani a gyerekeket!

Ja, egyébként a labor értékeim tök jók lettek, a hétfői kontroll valszeg Eszterrel lesz újra (hüpp) és nagyon kíváncsi vagyok, hogy megkapom-e a következő havi gyógyszerem, vagy várunk a terápia-váltással az áprilisi kontrollig (ti. akkor lesz meg a legutóbbi sugárműtét-kontrollos MR eredménye)?

Viszont ne ezért szurkoljatok, hanem hogy meg tudjam csinálni a sulis honlapot hétfőig, mert ezt a jó kis négy napos szünetet masszívan arra szerettem volna szánni eredetileg. Már megvettem a domaint, kaptam gimis email-címet a programozós platformhoz, tele vagyok ötletekkel, de valamiért képtelen vagyok nekilátni... First world problems.

De legalább megérkeztek a vendégeim, cukik, cuki a kutya is és már el is romboltak felfedezni a várost. Újra kiadni a vendégszobát, ergo visszaülni arra a bizonyos lóra (Siker!).