Május 25.-én volt a sugárműtétem.

Ez a nap volt a két hetes fordulója a kézi műtétnek, ráadásul mindkettő csütörtökön történt (ami azért kedves nap számomra, mert én is csütörtökön születtem). Arról nem is beszélve, hogy az egész betegségem április 26.-án indult és még nem is telt el egy hónap és mindent kiszedtek belőlem. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

Szóval május 25.-ére reggel fél tízre hívtak be, hogy megcsináljuk a tervezéses MRI-t. Út közben vettem észre, hogy a sötétkék blézeremet a babakocsiban hagytam előző nap, pedig anélkül nem volt csinos az outfit-em. Dórit felhívtam és bakker, pontosan egyszerre értünk az Onkológia elé.

Itt egy új épületbe kellett menni (a régi I-es alagsorába), ahol egy nagyon kedves nővér fogadott. Már nem először jártunk nála, előző nap is ő foglalkozott velünk. Most egyébként késtünk egy kicsit, mert az épülett előtt még lőttünk pár selfie-t... így én voltam az utolsó, aki megérkezett.

Négyen voltunk agyműtétesek azon a napon, egy kivétellel mind kísérővel.

Átvittek a diagnosztikai épület alagsorába, mert a műtéteket ott csinálták.

Nagyjából dél előtt kerültem sorra, hogy feltegyék rám a koronát. Fedorcsák doktor és Sipos doktor együtt ügyködött a fejemen. Kicsit fájt ugyan a négy érzéstelenítő injekció, de közel sem volt kibírhatatlan. Az jobban fájt, amikor meghúzták a koronát a fejemen, egyszer már azt hittem, hogy mindjárt kitörik az állkapcsom. De nem tartott sokáig. Aztán koronástul betoltak egy CT-be.

Azt mondták, hogy az előző napi tervezéses MRI eredményét, meg a CT-t összevetik, a fizikusok kiszámolják a dózist meg az irányt és az alapján fogom megkapni a sugárzást. Órákkal később. Hát jó.

Ültem tehát kinn a folyosón a koronámban, amivel uralkodni nem lehet és vártam a végzetem. Nem féltem egyáltalán. Csak például ez egy nagyon szimpla, ablak nélküli, föld alatti váró. A székek egymás mellett, mind a falhoz tolva. Naná, hogy vagy négyszer-ötször bevertem a fejem. Bevertem üléskor is, meg WC-re menetelkor is, meg teljesen szimplán is. A keret maga nem fájt, csak éreztem, hogy rajtam van.

Három előtt aztán kijött Sipos doktor, hogy szóljon: valami gond van a szoftverrel, amit a fizikusok használnak, így ezer bocs meg egy anyamedve, de kicsit késni fog a sugárműtétem. Nekem ez önmagában nem volt akkora baj, csak az érzéstelenítő kezdte elveszteni a hatását...

Végül fél négykor kerültem sorra.

Behívtak és én szóltam Anyának, hogy jöjjön velem, de ő megindult táska nélkül... mondtam, neki, hogy talán nem kéne kinn hagyni a folyosón, de közben masíroztam a vizsgáló felé. Sajnos nem vártam meg, így később már hiába próbálkozott bejönni...

A váró olyan volt, mint minden váró a Diagnosztikai épületben: némileg lelakott, sivár, semmi izgalmas. Annál meglepőbb volt, hogy a sugaras terem meg mintha egy másik világ lett volna. Recepciós pult két-három lánnyal, fa burkolatú folyosó és maga a high-tech a terem, ahova bevezettek.

Sajnálom kicsit, hogy nem készítettem fényképet, de Sipos doktor azonnal elvette a telefonomat, hogy arra nem lesz szükség, aztán lefektettek az ágyra. Kérdeztem mekkora baj, hogy beütögettem a fejemet ide-oda. Sipos doktor mondta, hogy azt nem kellett volna, de üljön 3 és fél órán keresztül valaki vigyázzban úgy, hogy nem veri be sehová a fején lévő fém izét sehová... Mindenesetre azt mondta, azért fúrták bele a fejembe négy helyen, hogy ne mozduljon el, úgyhogy nagy baj nem történhetett. Aztán becsavarozták a fejemet a deszkához, majd rám tettek egy keretet. Elvileg ez csak a mérés miatt kellett és miután bemérték a centiket minden irányba, valóban levették rólam.

A tetőre egy tavaszi táj fotója volt fotózva, amely olyan volt, mintha a fűben feküdnék. 

Maga a műtét meg kb semmi extra nem volt. Feküdtem és néztem a plafont. Egyszer átment fölöttem a gép. Utána fordult az "ágyam" negyvenöt fokot. Akkor megint átment fölöttem a gép (egész pontosan ívesen ment át, jobbról balra). Majd fordult megint negyvenőt fokot az "ágyam" és megint átment fölöttem a gép. Végül visszafordultunk 135 fokot és megint átment fölöttem a gép.

Nagyjából ennyi volt egy menet.

És ez volt kétszer.

Ja mert még a CT alkalmával mondták a doktorok, hogy nagyon szép lett a tervezéses MRI-m, ezért nem négy sugárműtét lesz, csak kettő, a két benn maradt kis nyavalyásra.

Szóval visszatérve a sugárműtétre ez a nagyjából 7-8 perces menet ismétlődött meg és háromnegyed négyre már készen is voltam.

De a neheze csak ezután jött.

Eddigre már nagyon nagyon vártam, hogy lekerüljön a fejemről a korona. Egyfelől, mert nehéz volt, másfelől meg mert untam már, hogy mindennek nekiütöm stb. Hát el is jött a pillanat, amikor leszedték.

Én azt a fájdalmat senkinek nem kívánom! Ketten csinálták, Sipos doktor meg még egy figura (nem a Fedorcsák, mert ő már közben elment) és baromira fájt. Azt hittem széttörik a koponyám. Próbáltam érte szólni, de csak azt kaptam válaszul, hogy akár fenn is hagyhatják.... Na azt már nem! De tényleg elég rossz volt. A két első rögzítést szedték csak le, de olyan erővel, hogy először mindkettőt csak még jobban rászorították és csak utána lazították meg. Nem tartott sokáig, mégis nagyon szenvedtem.

Utána még beszélgettünk kicsit a doktor úrral a szomszéd szobában. Elmondta, hogy normális, ha fáj a fejem, vehetek be rá fájdalomcsillapítót.  Ő mondta el azt is, hogy most egy évig elvben nem vezehetek. És hogy minden rendben, július 20.-án lesz egy CT-m, utána jelentkezzek majd be kontrollra.

Négykor jöttünk ki az épületből.

Jó hosszú nap volt, de én semmit nem szerettem volna, csak kiabálni a fájdalomtól. Mert valamiért az nem múlt el. Hívtunk egy taxit, azzal mentünk haza, de az állapotomra jellemző, hogy már annyira rosszul voltam a várakozáskor is, hogy az utcán odajött egy nő, hogy ő orvos és segít szívesen, ha tud valamiben.

Otthon már kiabáltam Anyuval, annyira rossz volt és csak akkor lett jobb, miután bevettem egy Algopyrint. Ezt a műveletet aztán másnap reggel is meg kellett ismételnem.

És innentől kezdve valahogy a fejfájásom állandósult. Gyakran a sebvonalban fájt (csak ott máshogy), meg néha hátul, néha elöl. Nem vagyok egy nagy fejfájás szakértő, és a későbbiekben sem fájt annyira, hogy újra gyógyszert kelljen bevennem, de valahogy ez így nem tetszett.

Pedig másnap 26.-a volt és nekem örülnöm kellett volna, hogy akárhogy is, de vége ennek a hónapnak, vége a négy kis gonosz kioperálásának és innentől már csak jobb napok jöhetnek.