Nem tudom meséltem-e már a cégemről - az igaziról, ahonnan most táppénzen vagyok.

Persze tudom, hogy igen és azt is tudom, hogy a velem való bánásmódjukat ez alatt a betegség alatt csak dícsértem. Nagyon sok pozitív dolog ért az elmúlt három év során, és az egyik legmeglepőbb pont ez volt: ez a törődés, amit kaptam, kapok tőlük.

Amíg Krisztián volt a közvetlen főnököm, onnantól kezdve, hogy táppénzre kerültem hetente érdeklődött a hogylétem felől, meg kérdezgette, hogy mikor megyek majd vissza - persze semmit sem erőltetve, csak őszintén érdeklődve. Mindig azt mondtam neki, hogy majd akkor, ha végre meglesz az első negatív MR-em.

Az idők során aztán Krisztián felmondott, a negatív MR-től pedig ennél távolabb csak augusztusban voltam (de akkor sem sokkal, mindössze egy áttétnyivel), viszont a napokban telik le az egy év táppénzem, így itt volt az ideje, hogy rendezzem a soraimat velük.

Mára beszéltem meg találkozót a directorommal (= az új főnököm főnökével) "a jövőről", úgyhogy délután egykor be is kocogtam a jól ismert irodába, ahol utoljára tavaly áprilisban jártam! A beszélgetés előtt közvetlenül elszaladtam még mosdóba - és már csak benn jutott eszembe, hogy ez ugyanaz a mosdó, amit az utolsó napon olyan szorgosan látogattam, de nem azért, hogy alul távozzanak belőlem a dolgok... Most azért szerencsére rendeltetésszerűen ment a használata...

Gabe, avagy Gábor nagyon kedves volt, a nagy tárgyalóban ültünk le. Megkérdezte hogy vagyok, így aztán elmondtam neki, hogy hogyan állok a kezelésekkel, mi a helyzet velem. Nyáron "beszéltünk" utoljára (akkor írtam neki egy emailt Krisztián kérésére, amikor szó volt róla, hogy bekerülök egy study-ba, és az összeférhetetlenségi policynk értelmében ki kellett venni az összesből). Utána Krisztiánnal még lehet, hogy beszéltek rólam, de mióta Krisztián nincs, nem hiszem hogy hallott bármi hírt felőlem, szóval nagyjából elmondtam neki a fontosabb eseményeket, hogy most hol tart a kezelésem és hogy miről fog szólni az elkövetkezendő pár hónap. A kezelésemmel kapcsolatban elmondtam neki, hogy jelenleg a nagy kérdés az immun- vagy a kemoterápia közötti döntés, ami holnap fog megszületni - és az ezek hátterében álló "határozat" vagy "irányadás", aminek félő, hogy nem szakmai indokok vannak a megszületése mögött, hanem... fogalmazzunk úgy, hogy "egészségügyi gazdaságtani" okok. 

Nagyon figyelmesen végighallgatott és meghallgatta azt is, hogy sorra vettem a visszatérési opciókat. Elmondtam neki, hogy mindig úgy kezeltem a betegséget, hogy arra készültem, hogy újra dolgozhassak, csak az időpont csúszott. De  tanultam programozni, igyekeztem magam képezni és én most is úgy vagyok vele, hogy visszajönnék dolgozni, csak érzem és tapasztalom, hogy még van bizonytalansági faktor az egészségemet illetően. Jelen helyzetben shifteket sem tudok vállalni, csak nappalosat, nem beszélve arról, hogy folyamatosan a fejem felett lebegnek a study-ba kerülési lehetőségek (mi klinikai kutatásos study-k szoftvereit támogatjuk).

Mondtam neki, hogy tudomásom szerint április 20.-án, azaz pénteken jár le az egy év táppénzem és most arról kéne gondolkodnom, hogy utána milyen konstrukcióban tudnék maradni. Felhívtam arra is a figyelmét, hogy még egy csomó szabadságom benn van, szóval lehet, hogy azok kivételével kellene kezdeni a dolgot stb. stb.

Meséltem a leszázalékoltatásról, mint lehetőségről, amit nem szeretnék - és aminek szerinte sem lenne sok értelme, hisz - valljuk be - tök jól nézek ki és jól is érzem magam!

Mikor végigértem a konstrukciók felsorolásán, kérdezett egy nagyon érdekeset: esetleg a felsoroltakon kívül van-e még jobb ötletem? Úgy érti olyan, ami számomra a legkedvezőbb?

Erre a kérdésre nem számítottam. Mondtam, hogy már sokat gondolkoztam, de tudtommal ennél jobbak nincsenek. Persze ha neki van ötlete, akkor jöhet..

Azt mondta, hogy most hangosan gondolkodik, nem tudja kivitelezhető-e, beszélnie kell a HR-es Eszterrel (akinek meg a Global HR-rel), de történetesen pont megüresedik egy UK pozíció júniusban a csoportunkban és ha és amennyiben kivitelezhető a dolog, akkor akár átkerülhetnék arra és ezzel talán átmehetnék az angol egészségügyi rendszerbe. Talán.

A bizonytalansági faktor elég nagy, a témát körbe kell járni rendesen és nem tudom, hogy valóban össze tudna-e jönni a nagy terv, de ha nem, akkor is maga ez a hozzáállás... szóval az állam leesett!

Nem gondoltam, hogy meg tud lepni még valamivel a cégem az eddigieken felül, és meg sem említem hányan mondták azt, hogy "biztos csak azt várják, hogy leteljen a táppénzed és majd jól megszabadulnak tőled", de mindezeknek én pont az ellenkezőjét tapasztalom. Pont hogy nem megszabadulni akarnak tőlem, hanem segíteni és nem is kicsit, de nagyon. Mondhatni elmenni a végső határig.

Abban egyeztünk meg, hogy innentől vele fogom tartani a kapcsolatot az egészségem ügyében, megkérdezte, hogy mi a jobb nekem: ha én hívom, vagy ha ő keres engem és most mindketten kutakodunk a magunk területén és vizsgáljuk az opciókat, a lehetőségeket.

Megköszöntem neki mindent és őszintén megmondtam, hogy nekem hatalmas pozitív csalódás volt, ahogy a cég az elmúlt év során kezelt és nagyon hálás vagyok az eddigi támogatásukért. És valóban így is érzem.

Aztán hogy lesz-e belőlem angol beteg vagy nem, az a jövő zenéje, de maga a felvetés is már akkora gesztus, hogy még mindig keresem rá a megfelelő szavakat...