Ez a nap a szüleim házassági évfordulója: idén a harminckilencedik.

És ez a nap mostantól Annáéké is: idén a nulladik. :-)

Annáék esküvője nem csak azért volt különleges, mert először láttam olyan szertartást, amit nők vezettek. És nem is csak azért, mert - miután két közeli lelkésznő ismerőse celebrálta - az igék és a beszédek különösen személyesek és szívhez szólóak voltak. De mégcsak azért sem, mert konkrétan munkából mentem át rá: a suliban ugyanis kettőig tartottam órát (nagy szerencséjükre ugyanis ez a szombat munkanappá lett nyilvánítva időközben).

Hanem azért, mert talán ez volt az első esküvő, amit egy kicsit a magaménak is éreztem... Már olyan értelemben, hogy ismertem mindkettőjüket a kapcsolatuk előtti időszakból, hiszen ugyanabban a gimiben dolgoztunk. Amikor Annának a lánybúcsún el kellett mesélnie a megismerkedésük történetét, több ponton is szerepeltem a sztoriban - ahogy ez a valóságban is így volt. :-) Nagyon szeretem mindkettőjüket, de tény, hogy Anna az, aki már 14. éve a barátnőm, és aki valószínűleg mindig az is marad.

Nem parázott, hanem sugárzott, és amikor például kiderült, hogy sikerült otthonhagynia a csokrát, elintézte a helyzetet annyival, hogy leszakított egy szál rózsát a templomkertből és azzal vonult. :-)

Én sem paráztam, még csak új ruhát sem vettem azzal a felkiáltással, hogy az arra szánt összeget inkább beledobom a nászajándékukba és nagyon nagyon remélem, hogy jó hosszú időre eljutnak belőle Kínába!!!

Viszont valahogy sosem úszom meg, hogy ne legyek nyertese egy helyzetnek, így például egy olyan asztalhoz kerültem, ahol csupa ismeretlen ember volt: "Tomi jófej barátai"... és szerencsére a párjaik is! így végső soron voltunk néhányan, akik az asztalnál SEM ismertek túl sok embert. Egy ilyen Tomi-barátjának-párja ült mellettem, aki egy kis szegedi IT cégnél fejlesztő és mutatott egy nagyon király appot, amivel a költéseket lehet vezetni. Nekem eléggé a vesszőparipám a költségek visszafogása (és ekkor főleg az volt, hiszen ettől a naptól álltam hivatalosan is újra munkába a "főhelyemen", mert lejárt a táppénzem), de eleddig még kevés módszer jött be. Az ő saját fejlesztésű(!), mondhatni hobbiként készített appjában viszont van egy olyan funkció, hogy ha megvettél valamit, akkor utólag lehet rating-elni, hogy egy 5-ös skálán mennyire bizonyult hasznosnak az adott dolog.

Ez mennyire okos funkció!

Hányszor, de hányszor fordult már elő, hogy impulzusvásárlásokat követtem el! És látom, hogy mások is mennyiszer csinálják ezt! És az ember ugyan utólag megbánja, de valahogy újra meg újra elköveti. És voilá, itt egy kis app, ami kristály tisztán megmutatja hosszútávon, hogy milyen típusú dolgok és vásárlások bizonyultak rossznak utólag az adott személy számára. Hát nem szuper?

Azt mondta, hogy sok költségkezelő appot megnézett már, de ez a funkció egyikben sincs benne, úgyhogy ő lefejlesztette. Na pontosan ezt imádom a programozásban, ezt a "teremtő erőt"! :-)

Az étel hagyományos volt, a pálinka isteni (bár csak egy pohárkával ittam, azzal is inkább csak koccintgattam mindig és belenyaltam), a videóvetítés kedves, a vendégkönyv egyedi (ujjlenyomatos-aláírós), akárcsak a köszönőajándék (kedvenc könyves könyvjelző),  a zene lejátszóslistás, a dekoráció saját készítésű (bizony, ott voltak valahol az általunk legyártott krepp-tulipánok is a rengeteg között!), A Ruha varratott, a lagzi pedig nagyon jóhangulatú nagyon sok korunk beli fiatallal. Senki nem volt ideges, minden flottul ment, nagyon szerettem.

Akkora kontraszt volt mindez az egy évvel ezelőtti helyzethez képest.

2017 április 21.-én együtt ültünk éjszakai buszra, hogy másnap reggel 6-kor megérkezzünk Wroclaw-ba. Rengeteget beszélgettünk és konkrétan pont akkor esett szó róla a buszon, hogy nem bánná, ha Tomi előbb-utóbb megkérné a kezét. Jeleket ugyanis már mutatott arra nézve, hogy komolyak a szándékai vele, sőt, már gyerekekről is beszélt... (nem ő, hanem Tomi)!

Szerintem egyikünk sem gondolta akkor, hogy egy év múlva itt leszünk az esküvőjükön. Ő mint menyasszony, én meg... fogalmazzunk úgy, hogy egy újra-dolgozó-nő, akinek az előző éve sok helyen telt, de abból egyik sem az iroda volt.

Mert az a bizonyos tavalyi lengyelországi kirándulás ért véget úgy, hogy késett a haza-buszom egy órát, így lekéstem a meetingem a főnökeimmel. Azt a meetinget, ami emiatt hétfőről szerdára lett áttéve. Arra a szerdára, ami a nővérem szülinapjára esett, és amelyiknek a reggelén úgy keltem fel, hogy sok év óta először hánytam. Újra és újra. De be akartam menni a munkahelyemre mindenképp, mert túl akartam már lenni azon a rohadt meetingen. És tekintettel a remek közérzetemre jóval korábban kellett indulnom, de bementem. És benn aztán fél órán keresztül csak bambán bámultam a képernyőt. Jó ha egyetlen emailt meg tudtam válaszolni a folyamatosan érkezők közül, miközben többen kérdezgették, hogy minden rendben van-e velem? Többször kimentem hányni. Megtudtam, hogy a meeting megint elmarad, mert a directorunk beteg lett és két óra után én is feladtam a további küzdelmet az elemekkel: hazakéreckedtem. Hazavánszorogtam, éjfélig pedig epéig kihánytam mindent.

Életemben olyan érdektelen nem voltam a világ dolgai irányában, mint másnap. Nem érdekelt az égvilágon senki és semmi. Hallottam, hogy folyamatosan pittyeg a telefonom, de se erőm, se kedvem nem volt felvenni, senkivel nem akartam beszélni, senkit nem akartam még csak hallani sem. Senki irányában nem akartam reagálni.

Csak pihenni akartam, csak magamban lenni, nem enni, nem inni, csak szimplán feküdni és... nehéz megfogalmazni, de tulajdonképpen nem is akartam semmit. De tényleg semmit.

így telt el 36 óra.

És annak végeztével is csak annyi energiát szedtem össze, hogy felhívjam az aggódó anyukámat (akivel aznap mentünk volna ének táborba), hogy szóljak neki: ne aggódjon, de én nem megyek, mert rosszul vagyok.

Ő kb. innentől már rohant hozzám, mint egy őrült. Kicsit mérges-csalódott volt, mert abban az évben jobban akart táborba menni, mint én (a megelőző évben nekem került bele egy csomó vitába és sértődésbe, hogy egyáltalán eljöjjön), de alap volt, hogy ha beteg vagyok, akkor segít. Természetesen jól összevesztünk, így a háziorvoshoz már külön úton jutottunk el (ő tömegközlekedéssel, én taxival), de a továbbiakban 2 hónapot náluk laktam, hisz az egy hetes ostoba kivizsgálások után kiderült, hogy nem Lengyelországban szedtem össze valami kis fertőzést, hanem meglehetős nagy a baj és gyakorlatilag a szakadék széléről lettem visszakaparva.

Most ismét van fufrum, de már olyan hosszú, hogy lassan vágatni kellene.

És egy külső szemlélő számára nem változtam semmit, sőt! Meg sem mondanák, hogy beteg vagyok. Tele vagyok energiákkal, élményekkel, érzelmekkel, rengeteget tanultam, változtam, lágyultam(!) és keményedtem, de főleg: tapasztaltam. Sokkal több jót, mint rosszat, de alapvetően mindkettőt.

Mindenesetre eltelt egy év és hihetetlen, hogy mindezt átéltem és megéltem és átéltük és megéltük és nagyon szerettem Annáék esküvőjét és remélem legalább olyan sikeres lesz a házasságuk, mint az én szüleimé.

Néha elgondolkozom, hogy megéri-e a sok harc azt a plusz 40-50 évet, amire ilyenkor az ember még számíthat. Az életnek azt a bizonyos második felét.

És amikor olyan párokat látok, mint Annáék, akor azt mondom, hogy igen: lehet, hogy megéri a küzdelem. Én komolyan kiegyezek azzal is, ha itt és most be kell fejezni, de tetszik az a forgatókönyv is, hogy az ember megházasodik, gyerekeket terel és valamivel többé teszi a világot: alkot valamit.

Nektek ez biztosan megadatik Anna és Tomi, fussatok tovább az életetekben is olyan boldogan együtt, amilyenek az esküvőtökön voltatok! :-)