Lehet, hogy ez a hónap nálunk családilag az esküvők hónapja: mind a nagyszüleim, mind a szüleim, mind a nővérem ekkor házasodott, de ami engem illet... nos, én alig várom már, hogy vége legyen. Egészségügyileg ugyanis soha nem jelentett még jót.

3 éve ekkor nézett el negyedszer(!) bőrgyógyász. 10.-én voltam ugyanis nála vizsgálaton, amire csak és kizárólag a kérdéses anyajegyem miatt mentem és 5 perc után kidobott annyival, hogy OK, írjunk be egy műtéti időpontot feltétlenül: május 5 jó? Nem, mert azon a héten ballagnak a diákjaim. Akkor május 19?

És így is lett. Közel másfél hónappal későbbre kaptam műtéti időpontot és volt pofája azt mondani a dermaszkópos vizsgálat után, hogy "nem lát semmit rosszat". Amikor egy héttel később, a nővérem esküvője után már úgy vettem le a ruhám, hogy csupa vér volt a hátam... Aztán a műtét után meg olyan rossz szövettani eredményeket kaptam, hogy... Áhh, valahol már tök mindegy. Csak azt sajnálom, hogy ez a bőrgyógyász csinálja a Melanoma szűréseket mind a mai napig a cégünk egészségnapján - hiába szóltam anno a HR-nek azonnal.

Ha az Április a rossz vizsgálatok hónapja, a Május a műtéteké.

3 éve ekkor volt az első bőrműtétem.

1 éve ekkor pakoltak ki mindent a fejemből.

Idén pedig megint lesz egy műtétem, mégpedig harmadikán. Ez lesz összesen a negyedik. Sugárból a harmadik. Cyberknife-fal a második. Superman-stílusú maszkkal pedig az első! :D Mert bizony hiába voltam 2 hónapja műtéten, azóta máris finomítottak a maszkoláson és most egy még királyabb modell fogja díszíteni az ábrázatomat! Természetesen ezt is elkérem majd. És bakker, több mint valószínű, hogy ezzel én leszek Magyarországon az első, akit kétszer részesült "csodakés"-műtétben!

Ettől a műtéttől egyáltalán nem félek, sőt: várom!

De ez az utolsó áprilisi hét azért kemény volt. Annyi minden történt, hogy még most is le vagyok halva tőle.

Hétfőn jöttek az első körök. Reggel mentem tanítani, utána kicsit beszélgettem egy kolléganőmmel és közben megérkezett az elődöm, akivel kávézást szerveztünk le a délelőttre (amit totál elfelejtettem, még szerencse hogy egyáltalán dumálgattunk Zsuzsival). A beszélgetés nagyon hasznos volt, egyeztettük a programokat, megbeszéltük a fontos dolgokat az osztályozó vizsgákkal kapcsolatban stb.

Innen mentem be az irodába: a HR-be leadni a munkaképességet igazoló papíromat, majd a rendes irodába egy meetingre az új menedzseremmel, meg a directorommal (vele csak telefonon). Az új menedzserem egyébként annyira nem új, már ismerem a kezdet kezdetétől, csak eddig nem egy piramisban ültünk. A HR-en azt mondták, hogy tavalyról 34 nap szabim maradt (amit nem tudom hogy matekoztak ki), idénről meg 24 van, a hármas megbeszélés lényege pedig az lett, hogy home office-ban fogok dolgozni és tréningeket kapok első körben.

Olyan iszonyat rendesek velem, hogy azt el sem mondhatom. A cég is amerikai, de a HR-es lány is sokat élt külföldön és Gabe is minden bizonnyal, mindenesetre a velem való bánásmódjuknak köze nincs a Magyarországon megszokotthoz. Tényleg nem azt nézik, hogy hogyan szabadulhatnának meg tőlem, hanem hogy hogyan segíthetnének és ez őrületesen nagy szerencse!

Kedden is klassz napom volt, akkor mondjuk az Onkológia volt a fő program. Itt eléggé meglepett szinte minden: az hogy visszajött Eszter, hogy egy év után újra személyesen beszélt velem a prof.asszony, meg eleve az, hogy az OncoTeam döntés értelmében már most elindul az igénylési eljárás az immunterápiára.

Ez azért lepett meg nagyon, mert sem Tímea, sem Franciska nem tett említést róla, hogy megkérvényezik számomra az immunterápiát. Tímea kb. nekem esett, hogy ki mondott ilyet, hogy azt megkapom? Franciska pedig azt mondta, hogy majd ha két-három hónap múlva is "stabil a fejem", akkor lehet, hogy megpályázzuk, de inkább nem ígér semmit, mert addig még változhatnak a határozatok. Ezek után kapok egy ilyen döntést, amiben azt javasolják és helyben is hagyják, hogy elindítják az igénylést... A stabilitás persze ebben is benne van, mint feltétel, de mégiscsak más ez, mint az, hogy "talán... majd... akkor... de...". Eddigre ugyan már kiművelődtem a témában, de alapvetően mégis nagyon jó fordulatnak értékeltem az eseményeket. Ebben aztán mindenk másodvéleményező ismerősünk megerősített.

Szerdán aztán kezdődtek a rosszabb dolgok.

A gumigyárban eltettek a szerelő műhelyekből arra a részlegre, ahol oktatás folyt - illetve annak az utolsó előtti napja. Az nagyon érdekes volt, hogy láttam, hogy hogyan készül el egy igen fontos része ("a dob") a gépnek (mondhatni a lelke), de az hihetetlenül lefárasztott, hogy volt délelőtt egy 15 perces szünet, délben egy bő fél órás ebédszünet, majd délután még egy 10 perces szünet és a pihenés ennyi volt összesen! Egy mosogatórongy voltam a nap végére, majd ehhez jött hozzá, hogy az ottani főnököm, aki fuvarozni szokott, hazafelé a kocsiban közölte, hogy már Budakeszi felé jár haza, úgyhogy engem is ott tenne ki. Köszi. Csak bő fél órával később értem így haza (és micsoda szerencse, hogy pont ezen a napon nyaláboltam fel a gyárban a japánokkal közösen igényelt mirrellit halrendelésemet is - ami persze csúnyán felolvadt, mire megérkeztem a mélyhűtőmhöz). Ekkor jött a remek hír is a japán partneriskolánktól, hogy a fiúk kiutazását mégsem tudják biztosra mondani (miközben mi már a repjegy vásárlásoknál tartottunk), a budapesti Japán Iskolától meg az, hogy a megbeszélt nap mégsem stimmel nekik. Remek. Ehhez jött hozzá, hogy írtak az idei kórustábor szervezői is, hogy busszal kéne mennünk vonat helyett, vagy átrakják a szállásunkat és mostazonnal reagáljunk.

Úgy éreztem, hogy ez a nap nem az enyém és hogy megmeneküljek a további rossz hírektől, meg az ólmos fáradtságtól, azonnal bezuhantam az ágyba. Éjfélkor felébredtem, megnéztem az órát, megállapítottam, hogy még mindig dög fáradt vagyok és reggel háromnegyed hatig aludtam.

A csütörtök kicsit jobb volt, bár reggel ott lettem hagyva a benzinkúton, mert bár a gyáras főnököm "nagyon aggódott", konkrétan hét perccel a megbeszélt találkozó után elindult. Megpróbált ugyan felhívni, de ki voltam kapcsolva, amiből azt a következtetést vonta le, hogy biztos elaludtam, és elhajtott.

A telefonom tényleg ki volt kapcsolva és sajnos annyira szerencsétlen szegény, hogy nem is lehet ilyenkor simán visszakapcsolni: mintegy másfél órába telik neki, hogy beinduljon. így nem tudtam szólni róla, hogy reggel nagyokosan a sampon szappan helyett a rendessel mostam először hajat, így megcsúsztam a zuhanyozással, ergo késtem egy kicsikét. Nyolc percet... De bevallom nem számítottam arra sem, hogy így ott leszek hagyva, ha egyszer megbeszéltük. Végül vonattal és busszal mentem be és megfogadtam, hogy ezt a szokásomat a későbbiekre is megtartom inkább. Ebből legalább akkor is jön következő járat, ha véletlen lekésném a kinézettet...

A munka ekkor már jobb volt, mert visszakerültem a korábbi helyemre, de a kedvenc mérnököm sajna hamarabb lelépett. A főnökömtől angyali mosollyal kértem elnézést, hogy reggel "ráijesztettem", vettem neki Túró Rudit is engesztelésül, aztán délután ugyanilyen angyali mosollyal mondtam azt is, hogy inkább vonattal fogok hazamenni, mert az gyorsabb és tényleg így is tettem. A busz-vonat kombón aztán ott volt egy tolmács kollégám is, aki mindig "a napfényes irodában" dolgozik, és akiről kiderült, hogy pont aznap van a szülinapja, úgyhogy elvittem a legújabb japán fast food étterembe Budapesten és meg is hívtam vacsira. :-) Aznap vendég-váltásom is volt, úgyhogy a finn zenész után már egy svájci lány várt haza, akitől még fini svájci sütit is kaptam ajándékba és akkor éreztem azt, hogy kezdek kikerülni a negatív spirálból. Vele is vacsiztam: a HummusBar-ba mentünk egy kis könnyebb estére.

Pénteken aztán megint rohangászás volt: reggel gimi, utána haza takarítani, mert jött egy osztrák-magyar házaspár vendégem kivételesen a saját szobámba, aztán Onkológia, ahol aláírtam az immunos papírokat, kozmetika, majd Molekuláris Diagnosztika - amit Anya szervezett, de aminek mint kiderült az esetemben nem sok értelme van. Miután most  nem lesz kézi műtét, esélytelen tumor mintát kinyerni, a vér meg nem használható ilyen célra a vér-agy gát miatt, szóval hiába van rengeteg egyéb lehetőség Melanomára, amíg "csak" az agyamban van áttét, addig nem tudnak mit tenni. De láthatólag jó a jelenlegi kezelésem. Köszi.

Az osztrák-magyarok megjöttek, én hazacuccoltam Anyuékhoz és az egész hétvégém jobbára pihegéssel telik... Pedig nem szabad, nem szabad, mert írnom kell a szakdolgozatomat! Mert bizony, bizony, tavaly pont ott hagytam abba a tanulmányaimat, hogy a szakdogámhoz készítettem vadul az interjúkat,,, Van amire eljutottam, van amire nem bírtam, pedig pont a kritikus utolsó hétben voltam, amikor beütött a karch. 

És most folytathatom szinte ugyanonnan.

De mégis, mégis, valahogy örülök neki, hogy véget ér ez a gonosz április és akármilyen nehéz és küzdelmes is lesz, a május sokkal több jót fog hozni. Ebben reménykedem! Eddig is így volt, most is így kell legyen!!!