Múlt előtti héten, azaz május utolsó napjaiban kegyetlenül megzuhantam lelkileg. Talán a betegség során most a legjobban.
Tettem már rá utalást, de a helyzet az, hogy onnantól kezdve, hogy megláttam a kopasz foltokat a fejemen és Anyukám olyan jó érzékkel válaszolt a kérdéseimre egy másodperc törtrésze alatt elvesztettem a szüleimben mint orvosokban a bizalmat.
Az első két napon sírva aludtam el - pedig finoman szólva sem vagyok az az érzelmeskedő típus - nem is azért, mert hullott/hullik a hajam, hanem mert úgy éreztem, hogy ezzel egyben elvesztettem az utolsó referencia-személyeimet is. Mert esetükben biztos voltam és vagyok benne, hogy náluk jobban senki nem akarja, hogy meggyógyuljak (egész konkrétan szerintem még nálam is jobban szeretnék). És igaza van Zsoltinak, hogy ők mindig előbb maradnak a szüleim, mint hogy objektív orvosok legyenek, meg igaza van mindenkinek, aki szerint ez nem is akkora tragédia, csak valahogy én nem tudtam máshogy érezni.
Ami nem jelenti azt, hogy azóta sem beszélünk, mert de igen. Pár napig képtelen voltam ugyan még csak rájuk nézni is, de vasárnap (június 3.-án) már újra náluk voltam, mert hazajöttek a tesómék (és a pirinyó unokaöcsém) Amerikából. Viszont kicsit olyan volt, mintha a Nagyvilág megérezte volna, hogy magam alatt vagyok és rengeteg hihetetlen és kedves gesztus ért.
Például kaptam egy telefonhívást egy csomagküldő szolgálat munkatársától, hogy itt áll a címem előtt (= a szüleim címe), de nem jut be, merthogy Németországból hozott egy Amazonos csomagot. Ajánlottam neki, hogy csöngessen be az alsóbb lakásba, ahol az öcsémék vannak, de nem tudtam hova tenni a helyzetet, hisz nem rendeltem semmit. Aztán kiderült, hogy a Keresztapukám így küldte el az ajándékomat, merthogy vett nekem egy igen drága Tabletet "csak úgy". Hogy az eset különlegességét érzékeltessem, utoljára 2015-ben küldött nekem ajándékot, akkor egy e-book-ot, mégpedig pontosan olyat, amilyenre vágytam, "orgami" tokkal. Ezt a Tabletet egyébként állítólag azért küldte, mert remek szótár alkalmazásokat lehet rá letölteni! :-)
Pénteken egy tizenkettedikes tanítványom lepett meg azzal, hogy hozott nekem búcsúajándékot az elmúlt 3 évért, mégpedig abszolút személyre szólót: egy nagyon exkluzív teát, mert "rengeteg dolgot csinálok egyszerre és legyen ehhez továbbra is elég energiám", meg egy egyedi karkötőt, amit egy barátnője anyukája kreált. És azért egyedi, mert a hölgy selyemfestő, azaz minden anyagot maga készít és ezzel már garantálva is van, hogy semmi esély ne legyen rá, hogy szembejöjjön velem az utcán. A színvilágáról pedig azonnal én jutottam eszébe és elmondanám: annyira beletalált, hogy szerintem magam is azt választottam volna száz közül is. (A kis hölgy egyébként semmit nem tud a betegségemről, mert elvből nem terrorizálom ilyenekkel a diákjaimat.)
Vasárnap ugye visszajöttek a tesómék és mintha a piciny uncsiöcsimmel a szerencsém is visszaérkezett volna: hétfőn tudtam meg a döntést az immunterápiáról (amit még mindig nem tudok persze, hogy tényleg megkapok-e), amihez privátban több gratuláció is érkezett tőletek.
Kaptam aztán megkereséseket is barátoktól hogy hadd lássák a fejecskémet, meg e-mailt a Kanári-szigetekről(!) egy olvasómtól (aki nem is tudtam, hogy az olvasóm), hogy többek közt tőlem nyert energiát ahhoz, hogy belevágjon életének ebbe a nagy kalandjába. Róla annyit érdemes tudni, hogy tavaly, amikor nagyon készültem Kolumbiába és elkezdtem spanyolul tanulni kiderült, hogy ő is fel szeretné frissíteni a spanyolját, ezért átdobtam neki azt a nyelvoktatós programot, amit megvettem a netről, mert ötévötnyelv Bálint azt állította, hogy tökéletes és csak azt sajnálja, hogy ilyen nincs más nyelveken is. Kicsit sárgulok, hogy ő már anyanyelvi környezetben folytathatja a gyakorlást, de azért nagyon meghatott, hogy úgy ítélte meg, hogy ehhez egy kicsit én is hozzátettem.
A hét egy újabb kis ajándéka volt egy kollégám hangja, ugyanis Nic-el, a UK Team-ünkben dolgozó kínaival augusztusban lesz 4 éve, hogy együtt munkálkodunk, de egész eddig csak chat-eltünk, most viszont megkértem, hogy hadd legyek az "árnyéka" (értsd nézzem ahogy dolgozik és hallgassam a gondolkodásmenetét, majd egy idő után váltottunk és ő kérdezgette, hogy mit csinálnék ezzel vagy azzal az üggyel - az új munkaköröm szerint ugyanis nekem kell szétszórni a bejövő eseteket a kollégáim, az adatbeviteles osztály, az adminisztrációs osztály, valamint a mérnökcsoportok között). Kezdésnek ugyanis egy olyan projektbe vettek bele, amivel megreformálják a munkaszétosztást: eddig a két fő termékünk szerint csinálta egy-egy ember a triage-olást (ez a munkaszétdobás), mostantól pedig marad a két fő, de ennek a két főnek mind a két fő termékünkhöz kell értenie és az egyik csinálja a belső szortírozást (a név szerint elemzőkhöz, adminisztrátor és adatbeviteli csoporthoz adást), a másik meg a "külsőst", azaz a mérnököknek való név szerinti osztogatást (erre van egy külön eszköz, egy okostáblázat is egyébként az egyes emberek munkaidejével és képzettségével).
Jelen pillanatban még három ilyen fő van, mert péntekig nem is volt megcsinálva a "külsős ügyek tárolója", szóval mi egy terméken voltunk Nic-kel és először azt gyakorolgattam, hogy mindent rám tett, ami nem mérnökös és azt kellett tovább szórnom, aztán múlt héttől már nézhettem én az ömlesztett nagy kupacot és szemezgethettem a rám vonatkozó dolgokat, ő meg osztogatta a mérnökösöket. Na, ebből nem tudom mennyi volt érthető egy laikusnak, mindenesetre maradjunk annyiban, hogy ez a meló egyszerre megterhelő szellemileg, mert nagyon kell ismerni hozzá a szoftvereinket és a csoportjainkat, másfelől könnyű is, mert sok ügyünk van ugyan, de az én dolgom "csak" annyi, hogy elolvassam mi a stájsz, aztán rátegyem valakire, aki illetékes a kivizsgálásában. Miután kihagytam egy teljes évet, ez pont tökéletes ahhoz, hogy visszaszokjak az ügyeinkhez, de ne is haljak bele a munkába. Ezt a feladatkört egyébként rajtam kívül csak az éjszakás srác csinálhatja a budapesti csoportból, a többiek mind UK Team-esek, szóval fura mód elmondható, hogy még szintet is léptem...
A szerdai napot aztán már leírtam, de persze sok apróbb mozzanatot nem.
Például, hogy amikor kimentem reggeliért, beugrottam egy újságoshoz is a Moszkván egy Forbes-ért és az eladó lány sajnálkozva állapította meg, hogy csak nem vérvételem volt? Mondtam, hogy de, mire kifejtette, hogy ő rosszul van a vérvételektől, pedig anyukája nővér, saját maga pedig tele van tetoválva. De értem, az, hogy a bőrébe visznek fel festéket, az egyáltalán nem olyan ám, minthogy a bőre alá szúrnak... Megértettem és őszintén kívántam is neki, hogy ez legyen élete legnagyobb gondja :-)
Volt pár hete egy brazil paralimpikon vendégem, akiről majd még írok a másik blogon, mindenesetre rám írt, hogy hogy vagyok és mikor mondtam, hogy minden rendben, csak ebben a pillanatban épp egy kórházban csücsülök, hogy "immunerősítsenek" (neki sem coming-outoltam a betegségemről). Teljesen pánikba esett: felajánlotta, hogy meglátogat, hoz csokit, vagy bármit amit szeretnék és miután visszakoztam, hogy köszönöm, mindenem megvan (csokit meg már nem igazán eszem), akkor azt mondta, hogy jó, elfogadja, de tudjak róla, hogy ha bármi, de bármi lenne, aminek örülnék, akár egyetlen ölelés, akkor ő itt van Budapesten augusztusig :-)
A másik vicces dolog meg az volt, hogy rám írt Fruzsi és a chatelésünk konkrétan átment egy Onkológia Live-ba: élőben jelentettem, hogy a kért vegetáriánus menünek tökéletesen megfelel a Kék Golyó szerint a húsos bolognai spagetti, meg gyakorlatilag a nap minden fordulópontját közvetítettem egészen addig, hogy a prof.asszony rám hívatta a pszichológust. Sőt még az után is, estig...
Csütrötökön azt hittem semmi érdemi nem fog történni, mégis történt: rám írtak ugyanis a Japán Alapítványból, hogy a mi gimink nyerte el jövő tanévre a Hakuho pályázatot, ami azt jelenti, hogy novemberben engem visznek ki 3 hétre Japánba, jövő áprilisban pedig 4 diákommal mehetek vissza 2 hétre. Azonnal értesítettem Zsoltit, aki a pályázat tavalyi nyertese volt, hogy megtudjam a program gyakorlati részleteit, ugyanis akkor annak megfelelően szervezném le a találkozókat a kinti ismerőseimmel (akikből mellesleg rengeteg van, hisz anno egy egész életet kiépítettem kinn). Zsolti azt mondta, hogy a kötelező programok lezajlanak reggel 9 és du. 5 között, ergo esténként meg hétvégén szabad leszek, a kis vidéki városkától pedig kemény 25 percre lesz Tokyo egyik legforgalmasabb vonatállomása. Ennek jegyében el is kezdtem kiértesíteni a kinti barátokat és kollégákat, de még a felüknél sem tartok :-)
Ugyanezen a napon bejelentkezett egy finn zenész ismerősöm, Ville, aki április végén töltött nálam 4 éjszakát, merthogy júniusban újra Budapestre jön és megint nálam szeretne lakni. Fogok róla majd írni a másik blogon, mindenesetre tőle tudtam meg, hogy Budapesten egész szubkultúrája van a szabad színpadoknak, vagyis az olyan helyeknek, ahova az ember csak beállít egy szál hangszerrel és vagy fel tud lépni, vagy nem. Akkor sajnos dög fáradt voltam minden este, ezért nem tudtam vele garázdálkodni a városban, de most leszervezett koncertekre jön, úgyhogy végre tuti megnézhetem!
Pénteken reggel ugye az MRI-vel kezdtem, aztán felugrott hozzám Évi és megnézhette milyen keményen dolgozom. Ő aznap interjún volt, ezért nem tolmácsolt, én meg ugye itthonról toltam az ipart, de fentebb már ugye kifejtettem, hogy ez nem egy meghalós pozíció. Hogy kicsit bemutassam a barátságunkat: egy dolog, hogy hozott vegán ebédet, amit nem hagyott, hogy kifizessek, de miután kibeszélgettük magunkat és mondtam, hogy elfáradtam, ledőlnék egy fél órára, ő azt felelte, hogy szintúgy fáradtnak érzi magát, úgyhogy simán elfeküdtünk... Ősszel voltam ugyan egy IT-s cég irodájában, ahol voltak "nyugi-sarkok" hasonló indíttatásból, de a miénknél el sem tudom képzelni, hogy ezt az irodában megtehetném....
Évitől származik az az érdekes meglátás is, hogy a professzor asszony bunkó stílusa és heves kifakadása a látszat ellenére inkább annak a bizonyítéka, hogy igenis pont hogy nagyon érdekli, hogy mi lesz velem. így nézve a dolgokat egész másképp fest a szerdai jelenet és én hajlamos vagyok elhinni, hogy Évinek igaza van...
És hogy keretes szerkezetben legyen ez a poszt, azóta a szüleimmel is rendeződött a helyzet. Azt mondják egy szakítás is annyira fájdalmas, amennyi illúzió volt benne és nekem is el kell ismernem, hogy valószínűleg nem mértem fel jól a képességeiket abban a tekintetben, hogy mennyire tudnak objektívek maradni...
Szóval most átpozicionáltam a gondolkodásomat úgy, hogy ők maradjanak "csak" a szüleim és orvosi, onkológiai dolgokban inkább máshonnan informálódom. Ne jöjjenek be a vizsgálataimra, se az egy napos kezeléseimre, ellenben akkor segítsenek, ha valóban tudnak (mint pl. a NEAK határozatnál, mert az nem kis teljesítmény volt, ahogy Anyu megszerezte az értesítőmet seperc alatt). A leleteimet mindig megmutatom nekik, meg a véleményük is érdekel, de onkológiai tanácsokért inkább onkológushoz fogok ezután fordulni és jobban figyelek, hogy minden latin szót megértsek, ami a papírjaimon szerepel.
Viszont.
Kis rituálénk volt korábban, hogy egy-egy vizsgálat után elmentünk együtt ebédelni valami jobb helyre és ezt a szokásunkat szerintem úgy is meg lehet tartani, hogy a vizsgálat, meg az ebéd nem egy napon van... Szóval szombaton el is mentünk Anyuval egy jó kis új helyre és Apának is vittünk ebédet - aki otthon őrizte ezalatt az alvó unokaöcsémet - így ünnepelve meg, hogy... hogy a héten kemóra mentem, és annak ellenére, hogy összeugrottunk a prof.asszonnyal, szakításra mégsem került sor...
Azzal a professzorasszonnyal, aki szerintem pont olyan, mint Dr. House, csak nőben: emberileg büszke és khm... nemkedves, szakmailag viszont profi, és aki ezt tudja róla, az megveszik érte, hogy a betege lehessen. Az igazság az, hogy az egész Onkológiára én is csak miatta járok, mert a többi kis orvoslány egyáltalán nem győzött meg eddig... A Bőrklinika még erős konkurens és akikkel onnan találkoztam, azok mind emberileg is fantasztikusak voltak, de konkrétan, a kezdet kezdetén pont onnan küldött ide az Onkológiára a leletező doktornőm (aki egyben a nagynéném barátnője) azzal a szöveggel, hogy "ha az én lányomról lenne szó, akkor az Onkológiát választanám, mert az a legpénzesebb intézmény, onnan minden kezelés elérhető és bár a professzorasszony híresen nem egy kedves ember, szakmailag nagyon jó".
Hogy ezen a héten mit ünnepelhetünk majd, azt még nem tudom, de a 13.-a határozottan bíztató dátum.
