Az egész kemoterápia ezerszer jobban viselt meg lelkileg, mint fizikailag.

Maga a kezelés ugyanis csak egy infúzió. Egy infúzió, ami elvileg egy óra alatt csepeg le. Az én esetemben mondjuk kettő volt, mert Józsi - aki saját bevallása szerint egy "tökös nővér" - nem jól állította be.

Józsi nővér egy vénámat is felrobbantotta.

Józsi nővér aztán elfelejtett szólni, hogy ha a hányáscsillapítós infúzió lefolyt, akkor csengessek a nővérhívón. Miután nem csengettem, a vérem visszafolyt a csőbe. Nagy szerencsémre legalább nem alvadt be, de a csövet ki kellett tisztítani.

Józsi nővér azért felejtett el ilyen kis infókat megosztani, mert nem tudta, hogy először veszek részt a kezelésben.

Mikor erről tájékoztattam, elmondta, hogy mi a menet, majd hozzátette, hogy "majd ha már negyvenedszer lesz itt", akkor minden csípőből fog menni. Erre őszintén visszaválaszoltam, hogy nagyon remélem, hogy nem kapom ezt a kezelést negyvenszer, max. még kétszer.

Miért? Mit akarok helyette?

Nos, őszintén remélem, hogy áttérhetek immunterápiára!

Ó! Az higgyem el, sokkal rosszabb! Ő már csak tudja, hisz a fia is abba halt bele 27 évesen!

...

Szinte minden ember őrizget kulcsmondatokat orvosoktól, tanároktól. Voltaképp akárkitől és akármilyen helyzetből, de olyankor felerősödik minden hang, amikor nagy a hierarchikus különbség a két fél között. És egy kórház pontosan ilyen terület.

Nekem Józsi véleménye nem releváns abban, hogy a Carboplatin kemoterápia, vagy a Keytruda immunterápia jobb-e. Nála ezerszer képzettebb emberek és nemzetközi tanulmányok mutatták már ki egyértelműen, hogy merre billen a mérleg, ráadásul háromszoros arányban.

Úgyhogy egyáltalán nem sikerült megingatnia ezzel a mondattal.

Mégis adott egy gyomrost.

Nem érdekelt, hogy utána észrevette magát és vadul elkezdett visszakozni, hogy "ő nem akart elszomorítani". Ezt visszacsinálni nem lehetett. Pontosan tudtam, hogy mást sem akart, csak elszomorítani. Azt éreztem, hogy ezt a remek mondatot a visszafojtott agresszió nyomta ki belőle.

Az agresszió, mert folyamatosan szakmai hibákat vétett velem kapcsolatban.

Az agresszió, mert hiába próbált vicceskedve elnyomni mindent, valahogy nem volt kedvem vele heherészni.

Irritált az idiotizmusa, irritált, hogy teljesen dilettáns és igyekeztem a lehető legminimálisabbra szorítani vele a kommunikációt. Nem voltam bunkó, csak képtelen voltam reagálni az olyan hülyeségeire, hogy "Naaaa, mondja ki mit gondol, itt bármit lehet!" - "Tessék???" - "Nyugodtan küldjön el a francba, ha fájt, ahogy megszúrtam!" - "Ja, bennem nincs semmi ilyesmi, már rég megszoktam a szurkálásokat" - "Deee, mondja csak ki! Bátran!" - "De komolyan: meg sem érzem már a szúrást" ... stb. és ez addig ment, amíg el nem szakadt a cérna - nála.

A címben idézett mondat után elment a kedve tőle, hogy továbbra is a számba akarjon adni mindenféle mondatot, sőt, onnantól már érezhetően kerülte, hogy interakciónk legyen.

Végre.

De ennek megvolt az ára.

Én pedig azóta is csak undorral tudok ránézni.

Nem érdekel a dráma, ami egy ilyen mondat hátterében lehet. Az sem érdekel, hogy egyáltalán mennyi volt belőle igaz (lévén egy erős negyvenes kinézetű pasiról van szó). Önzőnek éreztem és érzem még most is, hogy ebben a helyzetben (is) magát tette meg főszereplőnek.

Nekem viszont én voltam és én is maradtam az.

Mindenkit megkértem, hogy ne jöjjön be nézőnek, mert arra semmi szükség. Arra nem számítottam, hogy benn kell aludnom, de egyébként a kezelés pontosan annyi volt, mint amit mondtak: egyetlen infúzió. 

Azt nem mondták, hogy majd arra jövök vissza a helyemre egy kávézásból, hogy le van terítve nylonnal az ágyam. Konkrétan el kellett gondolkodnom, hogy vajon meghaltam-e, amíg kinn jártam, vagy mi ez? De aztán a szobatársam felvilágosított, hogy csak egy nő rosszul lett a váróban és oda helyezték el lepihenni, de már kiment... Köszike.

Azt sem mondták, hogy megint el fog romlani az informatikai rendszer, ezért később jönnek meg a leleteim és így órákkal később kapom meg a Carboplatint is. Annyi szerencsém volt csak a dologban, hogy a rendszer a gyógyszerészek munkaidejének vége előtt visszajött, ezért még ki tudták keverni aznap az adagomat.

Eszter fél kettőkor jött be "megvizsgálni", ami szokás szerint annyiból állt, hogy megkérdezte hogy vagyok. Elmondtam neki, hogy múltkor volt még egy rohamom, meg azt is, hogy most emlékszem az előzményeire, sőt, most az is visszajött, hogy én ezt már nem először éltem így át. Ez elkezdte érdekelni és meg is mutattam neki az apró kék foltokat a kezemen meg a lábamon, mint lenyomatokat. Kérdezte, hogy a telefonomra gyorshívó gombot nem tudnék-e tenni, de az igazság az, hogy én egy pánikgombnak semmi értelmét nem látom... Azt nem tudom pontosan mennyi időm van az "elfogyatékosodás" meg a roham között, de pár másodperc biztosan, ami annyira azért elég, hogy minél inkább a földhöz közel, illetve biztonságba helyezzem magam. Azzal viszont nem megyek semmire, ha valahol valaki megőrül az idegtől, hogy mi lehet velem a roham alatt... Másfelől meg tényleg érzek némi felelősséget a rohamok miatt, miután gyakorlatilag az összes gyógyszerhiány után következett be. Amikor rendesen szedtem (és nem is hánytam ki) az antiepileptikumot, akkor soha nem történt semmi baleset...

És végül, de nem utolsó sorban azt sem mondták, hogy a szobatársam egy tüdőáttétes IQ-fighter lesz. Számára az volt a jóvilág, amíg még bírta az egy napos kemoterápiát. Már nem bírja, ezért egy hetes kezelései vannak. WBRT-vel kiegészítve. Jött a lánya látogatóba, másnap meg elvben az unokája. Meg egy betegtárs is, akinek rosszak az értékei, ezért csak jövő héten kaphat majd kezelést. Ha kaphat. Egyszerre unatkoznak, meg élvezik is a helyzetet, ez nekik "olyan, mint egy wellness"... nagyjából a szociális életük az itt töltött idő.

Nem tudok mit kezdeni az ilyen betegtársakkal, sajnos az én életkedvem is elmegy tőlük.

Néha azt érzem, hogy a határán vagyok, hogy akarok-e így tovább élni. Illetve úgy, ahogy most vagyok persze, hogy igen! De amikor elnézem őket, akkor nem tudom, hogy ezt hogyan lehet bírni? Csak öregszenek és asszisztálnak hozzá, ahogy szépen lassan elsorvadnak... Ez egyszerűen annyira szomorú!

Az egészben mindenesetre annyi a jó, hogy túlestem rajta.

Kijöttem és figyelem, figyelem, legközelebb csak június 6.-án kell visszajönnöm!

10 nap után érdemes egy labor kontrollt végeznem "ha akarok", amire kaptam beutalót. Meg kaptam koponya MR-re is június 26-ra. Ami azért fontos, mert attól függ majd az immunterápia...!

Addig pedig visszakapom az életem annak minden szépségével és fájdalmával. Mert azért a hátam továbbra is sajog. Ehhez jött a permanens hányinger meg az aluszékonyság. De ezt leszámítva tök jól vagyok! :-)

Tudom és éreztem is, hogy drukkoltatok és ezért őszintén hálás vagyok!