Hétfőn Handel Messiash-át énekeltük. Bár nekem nem csak a családom jött el, hanem két barátnőm is (egyikük a párjával, akit most mutatott be!), azért eléggé izgultam: konkrétan a kezdés előtt 5 perccel még nem voltam benne biztos, hogy fellépek...
Ugyanis légyszi ne kérdezzétek meg többet, csak higgyétek el: a hátam permanensen fáj. Annyi mindössze a változás, hogy miután a csodabogyó rekesztett, én annak a szedését rekesztettem be. Ez aztán eredményezett némi kilengést a másik irányba pont a koncert napján, úgyhogy nem éreztem magam pont a topon. Direkt egy szélső helyet válaszottam a karzaton, ahonnan alkalomadtán gyorsan lehet menekülni, de szerencsére nem produkáltam extra jelenetet :-)
A kedvenc részem a darabban egyébként az, ami a leghíresebb is: a Hallelujah tételt ugyanis már gimiben is énekeltük a kórussal. Ez egy misében az azonos nevű résznél szokott elhangzani, és soha nem felejtem el, amikor az egyik gimis próbán Pali, a diákszínpados évfolyamtársam (aki azóta fantasztikus színházi rendező és művészeti igazgató lett) eljátszotta, ahogy az utolsó "Hallelujah" előtti hosszú szünetben egy pap állítólag belekezdett, hogy "Könyörögjünk..." - majd jött a zengő befejezés :-) Amikor most ehhez a részhez értünk az jutott eszembe, hogy ennél a tételnél szívesen meghalnék. Annyira szép! Szokás szerint persze nem haltam meg és a közönségnek is ez lehetett a kedvence, ugyanis annyira megtapsolták, hogy itt meg is kellett álljon egy kicsit a koncert.
A koncert, amit megelőzött egy zenekari főpróba is szombaton a Budapesti Kongresszusi Központban és bár volt ingyen jegyünk az esti jazz-kórusok koncertjére, én az újabb vendég-cserék után a pihenést válaszottam inkább... Vasárnap Pünkösdi ebédet tartottunk a családdal, hétfőn meg ugye délelőtt főpróba volt, aztán hazaugrottam újabb vendég-cserét bonyolítani, majd visszamentem a MÜPÁ-ba előadni.
Meséltem már, hogy a kemoterápiára nem engedtem be senkit, csak Anyát egy kicsit, akinek a lelkére kötöttem, hogy ne hozzon semmit. Ő viszont hozott, mégpedig egy kis ajándékot: egy fehérarany fülbevalót. De szegényt jól leteremtettem, mert most hogy vegyek fel egy fülbevalót, ami mindig arra emlékeztet, hogy "ezt akkor kaptam, amikor az első kemoterápiát"? Később persze átgondoltam a dolgot és bocsánatot kértem tőle, hogy megbántottam, amikor csak jót akart. De addigra már visszavitte a boltba. Nos ezt csak azért meséltem el, mert ekkor, az előadás előtt aztán előszedte a kis retiküljéből a közben vissza-"szerbantott" ékszert. Mondtam is, hogy ez jó időzítés, erre szívesen fogok visszagondolni :-)
Az előadás egyébként eléggé elhúzódott, 10 helyett majdnem 11 volt, mire véget ért és még akkor kezdődött a búcsúzkodás... A közös befejezésnél egyébként hatalmas tapsot kapott az a karvezető, aki - szintén - rákos és pár hónapja még úgy el volt zárva, hogy konkrétan nem jöhetett ki a lakásából, ezért a szülinapján úgy köszöntötték fel az énekesek, hogy szerenádot adtak a panel ablaka alatt.
Mind Anya, mind én az utolsó villamosunkat értük el (csak ugye más számút) és elmúlt éjfél, mire hazajutottam. Szerencse volt, hogy kedden, amikortól már hivatalosan is újra dolgozom csak 10-től kezdődött a munkanapom, ami hála Istennek csak 3 óra telefonálgatásból állt, mert még egy csomó mindenhez hozzáférést kellett biztosítaniuk.
így volt időm arra is, hogy netezzek egy kicsit és ekkor láttam a gimi honlapján, hogy a nulladik szülői aznap van. Gyorsan beromboltam hát az iskolába, amit nagyon jól tettem, ugyanis az igazgató elleni tiszteletlenség már odáig fajult, hogy még a Titkárnő is teljesen hülyeségeket mondott az egyik új osztályfőnöknek (aki pech-ére a padtársam a tanáriban) a japánnal kapcsolatban. Közölte ugyanis, hogy mondja azt a szülőknek, hogy nem választható második nyelvnek a japán, csak szakkörnek - amikor ez egyáltalán nem igaz! Még épp időben értem be, hogy tisztázzam a helyzetet, de ez megint egy gyomros volt. Egy olyan gyomros, amit már kezdek megszokni, de amit meg ellensúlyozott, hogy az igazgató - aki ellen a tanári kar pénteken kifejezte bizalmatlanságát - a szülői díszteremben tartott részén olyan méltatást és ajánlást lenyomott a japánról, mint választható második idegen nyelvről, mint az elmúlt öt évem alatt még soha.
Igen, bár semmi szándékosság és kérés nem volt benne, ennek lehetett köze hozzá, hogy pénteken beszéltünk egy kicsit személyesen, amikor megpróbáltam lelket önteni belé a délutánhoz. Mert azt hiszem én vagyok a tanári karból az egyetlen, aki tényleg megérti milyen nehéz lehet neki. Csinált hibákat, rengetegen szenvedtünk a gimi kétfejűségétől az utóbbi 5 évben (ti., hogy annyit hiányzott az iskolából, hogy a helyettesei hozzászoktak, hogy azt csinálják, ami szerintük jó, ne pedig azt, amit ő mondott / ígért valakinek.), ami önmagában egy tarthatatlan állapot lett. És én megértem, hogy a tanárok erre nem-et akartak mondani, csak épp furcsa, hogy hogyan. És ehhez jön a remek időzítés, hogy most, amikor a 25 év alatt a leggyengébb (ugyanis októberben vesztette el a lányát), akkor rúgnak egy öblöset rajta. De tény: én nem vettem részt a nyomott hangulatú értekezleteken, nem láttam a furcsa jeleneteit, nem voltam ott az igazgatóhelyettes drámai kifakadásánál, hogy "ő nem akar igazgató lenni, de nem bírja nézni, ahogy a jelenlegi igazgató romba dönti az iskolát, ezért pályázni fog a helyére" és egyáltalán: meg sem próbáltam mást csinálni, mint a munkámat a lehető legjobban végezni.
Amit most lehet, hogy el fogok veszteni, de azt gondolom, hogy mindennek van oka. Próbálom úgy értelmezni, hogy egy kicsit minden értem történik még akkor is, ha az nekem nem jó, vagy én nem úgy szerettem volna.
Ha valamit változtatott rajtam a betegség, azt szinte biztosan, hogy egy kicsit fatalista lettem. Szinte mindent el tudok már engedni, ahogy el is tudok fogadni. Ha valamiért úgy kell lennie, akkor én el tudom engedni az itteni japán tanítást is. Szerettem és az országban egyedülálló lehetőségei voltak itt a diákoknak, arról nem beszélve, hogy minden évfolyamomból fel tudok sorolni olyan eredményeket, amik megváltoztatták az illető(k) életét csak azzal, hogy tanulták ezt a nyelvet. De nem akarok tönkremenni abba, hogy harcolok az ár ellen. Pedig még arra is fel vagyok készülve, hogy ha nekem mennem kellene, akkor ki lehetne a helyettesem! Mert egy japán tanár sem léphet ki úgy egy iskolától, hogy nem ajánl maga helyett valaki mást (legalábbis a mi egyetemünkön ez volt a szabály).
Amikor pedig pénteken hazamentem, volt még egy interjúm is az egyik legfelkapottabb magán-iskola-hálózat egyik képviselőjével. Szerintem nagyon jól sikerült, sok mindenben megtaláltuk a hangot, sőt, a tervezett fél órából egész lett. Azon viszont nagyon meglepődtem, hogy "talán túl szigorúnak és szabályozottnak" tartott az ő általuk képviselt normákhoz, az pedig konkrétan ledöbbentett, hogy fizetésnek pontosan ugyanazt az órabért jelölte meg, amit én a takarítónőmnek fizetek... Egy olyan iskolában, ahol millió pluszos a tandíj.
Soha nem pénzért tanítottam (max egyetemistaként), de nem tudom mit várnak az emberek, mitől lesz minőségi az oktatás egy olyan helyen, ahol ennyire tartják a tanárokat?
Egyszerre döbbenetes, valahol szomorú is, de közben meg nagyon örülök, hogy ez az interjú is megvolt, mert legalább adott némi iránymutatást, hogy hol mit nem kellene csinálnom. Mert ha van máshonnan forrásom, akkor még ennyiért is hajlandó vagyok tanítani, sőt, akár önkéntes alapon is - csak akkor nem újgazdagék boldog és teljesen szabadjára eresztett gyermekeit, hanem stabil családi háttér nélküli, hátrányos helyzetű kiskrampuszokat.
Nah, jól elkalandoztam, bocsánat. Mindenesetre nekem a múlt hét péntek reggel a tesómék és az aznap másfél éves kis unokaöcsém Amerikába engedéséről, a magam szempontjából meg jóformán a tanítás mint olyan elengedéséről szólt. Ami nem biztos, hogy be fog következni, de kellett az a nap, hogy lélekben valahol el tudjak szakadni tőle, ha annak úgy kell lennie.
Ilyenkor örülök, hogy több lábon is állok és hogy a hétvégém aztán teljesen másról, konkrétan leginkább az éneklésről szólt.
Kedden reggel aztán csináltam egy labort, elkezdtem végre igaziból dolgozni, Irénkével "ablak-napot" tartottunk, lett vagy négy új telefonszámom, mert munkaügyben kerestek a cégemtől is, a nyári projekt ügyében máshonnan is, az utazás ügyében szülők is, este végrehajtottam egy nagy robber-mentést (a bridge nevű játékban ez az, amikor az ember effektíve a vesztébe rohan a licit során, csak hogy ne az ellenfél párosa nyerje meg az adott fordulót - magyarul direkt elveszt egy csatát, hogy a háborút még ne tudja megnyerni a másik) a szülőivel, de mikor utána Aidával találkoztunk, már éreztem, hogy bújkál bennem valami.
Ami szerdára ki is jött. Olyan szépen megfáztam ugyanis, hogy egy nap alatt elfújtam 2 százas zsepit és megfőztem az összes hagymámat hagymateának. Csak annyira volt erőm - a munkán kívül -, hogy elmenjek a laboreredményeimért, amiben lett ugyan néhány csillag, de csak kis eltérések, a legfontosabb érték, az LDH viszont teljesen jó, ami Apa szerint azt jelzi, hogy az alap betegségemben jól hatott a két héttel ezelőtti kemoterápia. (Erre mondok egy ici-pici Hallelujah-t, de az igazinak azért még messze nincs itt az ideje)
Szerencsére mára aztán sokkal jobban lettem, megtette a hatását a rendes pihenés és a "titkos fegyverem". A vendégeim ugyan megpróbáltak gyógyszerrel tömködni, majd hagytak itt sört is arra az esetre, ha jobban leszek (és ez mintha valami új tendencia lenne, mert múltkor az egyik visszajáróm Apukája kedvenc borával lepett meg), de én keményen kitartottam az elcseszett-leves-ízű-csodaszer mellett! :-)
Mindeközben napról napra több a munkám, mára már gyakorlatilag minden eszközhöz meglett a hozzáférésem és délután szakmai tréningeket is kaptam távoktatás jelleggel olyan kollégától, akivel 13 hónapja nem beszéltem (meg tudjuk ugyanis osztani egymással a képernyőinket), és ez holnaptól is így fog tovább folytatódni.
Közben kaptunk egy biztos nem-et a fiúk kiutazására, aztán ma írt egy levelet a kapcsolattartó tanár, hogy mégiscsak lát 2 lehetőséget a folytatásra: az egyik, hogy újra keres családot az egyiküknek, a másik pedig, hogy az iskoláink valóban hivatalos cserekapcsolatra lépnek egymással. Na ez utóbbi adu ász lenne a maga nemében, persze még mindkét oldalon várnának ránk tárgyalások. De most még nálunk olyan igazgató van, aki tud angolul, tőlük meg először hallom ezt a lehetőséget és szerintem fantasztikus lenne!!!
Minden nap iszom céklalevet, újra odafigyelek, hogy ne felejtsem el az Avemart, rendesen szedem az antiepilepkókat, fáj a hátam, hullik kicsit a hajam, de ezeket már mind megszoktam. Tudnék élni nélkülük, és szeretnék is, de ha maradnak most már az sem érdekel.
Végre jobban tudok viszont olyan dolgokra fókuszálni, amik fontosak számomra, egyre jobban tudom kezelni a teendőimet és látom már az alagút végét is... Még kicsit meg kell tolni ezt az utolsó pár hetet a gimivel meg a céggel, de egyre jobban tudom menedzselni a teendőimet hála David Allen (a Hatékonyságnövelés stresszmentesen c. könyv szerzője) tanácsainak és egyre jobban tudok figyelni arra is, hogy jókor és jó módon legyek kikapcsolva. Mert azt tapasztalom, hogy ez a legfontosabb, amit a lelki védelmemért tehetek...
