Apai nagypapám egy hihetetlenül okos ember volt.

Gimiben megnyerte a fizika OKTV-t, az Orvosi egyetem mellett elvégezte a Műszaki Egyetemet is és miután a rendszernek nem tetsző feleséget választott, a rendszer neki nem tetsző területre küldte az orvosi egyetem után. Ha jól tudom (de gyermekei kijavíthatnak) aggyal szeretett volna foglalkozni, de azon címszó alatt, hogy "ilyen ember ne találkozzon beteggel személyesen" röntgenorvosnak, azaz radiológusnak küldték. Ma, 2018-ben erre úgy reagálna egy átlagos orvos, hogy "szevasztok, elhúztam Németbe`", de ez az opció neki nyilván több okból sem állt fenn. Viszont akkor sem szokványos dolog az, hogy miután a döntést megtudta, hazafelé a villamoson máris elkezdett gondolkodni egy röntgenes találmányon és mire hazaért már kész is volt a tervezete. Az én eszemmel felfoghatatlan az a gyorsaság, ahogy a helyzetekhez tudott adaptálódni. Valahogy neki mindig az volt a prioritás, hogy valamin agyalhasson és ezt a jó szokását konkrétan a haláláig megőrizte.

Voltak találmányai, amik megvalósultak és számos nem, de a kedvenceiről azért szeretett mesélgetni nekünk. Én kettőre emlékszem: a Blende prototípusa el is készült és meg is mutatta hogyan működik / működött volna, ha megvalósul a sorozatgyártása, de amit még könnyebben emésztettünk meg a fizikai ismereteinkkel, az a dózisbábu volt.

A dózisbábunak az a lényege, hogy Nagypapám szerint nem logikus, hogy ha valaki röntgenezésre kerül, akkor egységes sugármennyiséget kapjon - függetlenül a testi paramétereitől. Értsd: egy 50 kilós ember, meg egy 150 kg-os ember ugyanannyi sugarat kap egy sima röntgenvizsgálat során. Ezért a Nagypapám azt gondolta ki, hogy kellene bábukat készíteni és ki kellene kísérletezni rajtuk, hogy adott testtömeghez mennyi sugárterhelés szükséges és elégséges, hogy megfelelő felvétel készülhessen.

Nos, ennek nyomán figyelem figyelem, nagy bejelentés következik nekem is lenne egy találmányom!

Most lehet, hogy ezzel a nyilvánosságra hozatallal elpuskázom a későbbi milliárdjaimat, mindenesetre az a nagy ötletem támadt, hogy a protokollokat is át kellene programozni! Az ugyanis szerintem tök hülyeség, hogy meg van szabva, hogy három havonta kell képalkotó kontrollt végezni minden ráktípus és minden életkor esetén aktív gyógyszerelés mellett. Ki kéne találni egy olyan algoritmust, amibe ha az ember bepötyögi, hogy milyen rákról, milyen áttétről, hány éves betegről és későbbi gyermekvállalási tervekről/lehetőségekről beszélünk-e, akkor kidobja, hogy milyen típusú képalkotó vizsgálattal és milyen gyakran kell kontrollálni az illetőt.

Személy szerint eléggé zavar a 3 havi mellkas-has-kismedence CT-zés, ami gyakorlatilag minden alkalommal utólag feleslegesnek bizonyul. Tudom, hogy van esélyem tüdő áttéteket kapni, de minden egyes vizsgálatkor  rossz érzéssel tölt el, hogy károsíthatják vele a jövendőbeli kis Dinamikákat. Tettem már egy gyenge próbálkozást, hogy kontrolláljanak valami kevésbé veszélyessel (pl. Ultrahanggal), de süket fülekre találtam.

Na de visszatérve a lényegre nagyon sokszor azt érzem, hogy az egész hivatalos rákkezelési procedúra a nyugdíjas korosztályra van kalibrálva. Nekik full mindegy, hogy hány havonta kell kontrollra járniuk. Nekik az is mindegy, hogy 1 vagy 7 órát kell várakozni - már olyan szempontból, hogy nincs munkahelyük, amit elveszthetnek a megbízhatatlanságuk miatt. Aztán az is mindegy, hogy ha bemennek egy kemóra és rossz laborértékeik lesznek, akkor még egy hétig benn tarthatják őket. Nem beszélve arról, hogy nekik az is egykutya, hogy szétsugarazzák-e a belső szerveiket.  És sorolhatnám tovább. Az nyilván nem mindegy, hogy élnek vagy halnak-e, de azért aki az élet mellett dönt, az utána kedélyesen traccspartizgat a váróban! Sok mindent láttam én már ott, de idegeskedést, hogy "jaj csak elérjek ide meg oda még ma" szinte egyáltalán nem. 

Szóval az jutott eszembe tegnap reggel, amikor az MRI gépben feküdtem, hogy mekkorát segíthetne a rákkezelés hatékonyságában, ha személyre lehetne szabni mindenkinek a kezelését legalább azon a téren, hogy testhezállóbban határozzák meg a kontrollok sűrűségét és milyenségét. 

Mert nem tudom, hogy milyen lesz ennek a történetnek a vége, de ez már a sokadik eset, hogy előbbre hozatom a kiírt vizsgálatokat. Van amikor nem szándékosan (pl. a tavaly tavaszi rosszullétkor, vagy az augusztus 24.-ei epillepsziás roham idején), van amikor meg igen (pl. idén januárban, amikor magánoztam egy MRI-t, mert bedühödtem, hogy nem veszik komolyan a hátfájásom) mindenesetre eleddig ezek annyira bejöttek, hogy nélkülük valószínűleg nem kopogtathatnám most itt a klaviatúrát.

Hogy még meddig kopogtathatom, azt egyébként egyáltalán nem tudom és bevallom, egy igazi küzdelmes, sz*r nyárra számítok... mindenesetre amíg élek, remélek és bár szeretem a munkáim, már rettenetesen várom a jó kis 2 hónap szabadságot.

Valószínűleg egyébként már készen van az MRI leletem, mert sürgősséginek kérték meg, de most már nem ugrálok: jó lesz nekem az is, ha 13.-án megtudom, addig úgysem oszt, de nem is szoroz. 

Rengeteg tennivalóm, munkám (meg újabb két vendégem) van, addigis inkább velük foglalkozom. :-)