Megkaptam a Keytrudát: öröm.

Kifeküdtem a kötelező éjszakát: öröm.

Eljött a reggeli vizit: a prof.asszony tárgyilagos volt, felíratott Glicerint (napi 3x1 dl), vízhajtót és Kálium-pótlót: öröm.

Kedves voltam, csendes, Tímea meg a pszichológus mosolygott: öröm.

Fél tízre hazértem, tíztől dolgoztam, dél után pár perccel érkezett a poloskairtó fazon, ezzel egyúttal evakuálnom is kellett a lakásból 3 órára. Aztán visszamehettem szellőztetni, de továbbra is egészségre ártalmasnak éreztem a légkör, úgyhogy visszamentem kávézni (és tovább dolgozni) a kedvenc vegán helyemre. Odajött Anyu, vele együtt mentünk vissza a jól kiszellőztetett lakásba, ahol kiderült, hogy a poloskairtó fickó szétszedte az összes kanapémat és ágyamat. így tudtam meg, hogy létezik ágyneműtartója a vendégszobai kanapénak is... Miután az ágyakat összelegóztuk, mehettünk a kanji gyakorlókért az MJOT főnökhöz, majd sétálgattunk kicsit a Duna parton.

Másnap azt terveztem, hogy a gimiből fogok dolgozni, de miután aláirattam az igazgatóval a tanári és iskolai elfogadónyilatkozatot a japán ösztöndíjra (és meghallgattam az igazgató köszönetét, hogy múltkor mekkora erőt adtam neki a bizalmi szavazás előtt), meg az informatikussal feltetettem a honlapocskámat és a nagy hírünket a honlapra, 11 felé éreztem, hogy nem igazán vagyok jól... Nagyon gyorsan összeszedtem mindenem és hazaszaladtam. Otthonról dolgoztam, majd fogadtam is este az aznap bejelentkezett vendégemet.

Szombaton aztán eljött a pokol.

Kata elhívott a kvíz országos döntőre, mondván 6 hely van, de csak 5-en vannak, és én megígértem neki, hogy ha erőm lesz elmegyek. De nem lett.

Végighánytam a délelőttött. Meg a délutánt. Hánytam és aludtam, jó program, mi? Ja nem, még a sarki gyógyszertárba leugrottam és kiváltottam a cuccokat, de onnan már rohantam fel a lakásba...

Szóval nem lett kvíz-délután.

Délután 5-ig aludtam és hánytam felváltva, de akkor egész jó állapotban ébredtem fel és láttam: egy olasz srác lefoglalta aznaptól(!) egy hétre a szobám. 4-kor. Abban egyeztünk meg, h 7-re jön, ehhez képest már 6:40-kor megjelent. Még nem voltam mindennel kész, de a fontosabb dolgokkal már igen. Kicsit beszélgettünk, ami annyira jól sikerült, hogy meg akart hívni vacsizni, de én már ismerem a korlátaimat... Hihetetlen büszke voltam magamra így is, hogy kibírtam a beszélgetést.

Másnap családi vasárnap volt, ebédre átcuccoltam és este már éreztem, hogy megint nincs minden rendben.

Azóta tombol a pokol. Hétfő-kedden mindent kihánytam, minden esti programot lemondtam. Hétfőn elkezdtem reggel dolgozni, de 11-kor mondtam a kollégámnak, h elmennék szünetelni (azaz hányni), de mire visszaértem nem tudtam belépni a laptopomba. Nem találtam az Y-t. Keresett a pedikűrösöm is: annyit láttam, hogy kiírja a nevét a telefonom, de nem tudtam elolvasni, hogy ki lesz a hívó fél...

Kedden kerestek a munkahelyemről, mondtam, hogy nagyon sajnálom, az utolsó két napomon már mégsem dolgozom, kezdődjön korábban a szabim. Beteg vagyok, de ne betegségként számoljuk, menjen a tavalyi napokból. OK.

Nem tudtam elmenni a felvételi előkészítőre, se Isti könyvbemutatójára, harcoltam az életemért és azért hogy legalább nehogy kiszáradjak... Ha ittam egy korty vizet, helyből visszajött. Ez azért elég ijesztő :(

Tegnap aztán ünnep volt, minden bennem maradt. Ünnepélyesen leméreckedtem, mert sejtettem, hogy sokáig ez az 55,5 kg lesz a rekordom (utoljára Japánban voltam ennyi - szintén egy hasmenéses betegség után), de persze ez nem biztos még, mert sajnos ma este is újrakezdtem a dolgot. De legalább csak este...

Anya nagyon jófej, mert itthon maradt velem, lesi a kívánságaimat (nincs sok, de az tény, hogy finnyás vagyok), még vasárnap adtam neki egy adag pénzt, abból vesz minden nap friss gyümölcsöket meg vegán ebédet. Aludni az öcsémhez járok, mert a házban csak ott van élhető klíma, Apa meg meglepett Ulickaja könyvekkel, mert ő a legújabb kedvencem.

Ja igen, és biztos ami biztos: hétfőn megírtam a végrendeletem.

Nem készülök a halálra, de most nem fogadok látogatókat, de senkit sem a szűk rokoni körön kívül.

Valahol titkon sejtettem, hogy ha hat ez a cucc, akkor abban nem lesz köszönet és valóban nincs is benne... De nagyon remélem, hogy ez a "gyógyreakció" tényleg nem tart tovább 1-2 hétnél...

Mind a gimit, mind a főállású melóhelyemet le tudtam tenni most augusztusig. Vannak ugyan apróságok, amiket intézgetni kell nyáron is, de az már csak pályázatolgatás, meg a honlap csinosítgatása. A honlapé, amit már első nap megpróbáltak feltörni... Ja, meg a kinti lányaim egyikének anyukájától is kaptam egy kétségbeesett levelet vasárnap este, hogy Panka panaszkodott rá, hogy nagy fájdalmai vannak, de megszakadt a vonal és most elérhetetlen. Na, azonnal írtam egy levelet a kinti iskola tanárainak, meg kilátásba helyeztem, h ha bármi kell ismerem a kinti nagykövetet is, meg magyarokat is, akik a környéken élnek, de szerencsére erre nem lett szükség.

Hétfő reggel kaptam egy emailt a kinti iskola tanáraitól, hogy éjjel akkora földrengés volt a régióban, hogy a tanítás hétfőn elmarad. De a lányaim már benn vannak a gimnáziumban, épp a csereszüleiket várják, hogy vigyék őket haza... Na ilyen eset még nem történt az 5 év alatt, hogy ekkora veszély fenyegette volna kint a gyerekeinket, de azért azt nagyon értékeltem, hogy a dolog bizonytalankodós/izgulós részéből kimaradtam.

Van nekem most elég bajom, de közben mindig arra is gondolok, hogy valahol mekkora mázlista vagyok időzítés ügyben.

Remélem a családi Horvátországot már nem fogom széttrollkodni a hülye kis betegségemmel és az apró-cseprő kis dolgaimat is el tudom addig intézni. 

Micsoda elegáns belépés a Rák havába...