Az idei Oscart elvitte Enyedi Ildikó elől egy chilei film, ami mindaddig egyáltalán nem érdekelt, amíg ma el nem olvastam róla egy kritikát és meg nem néztem a trailerét. 

A trailerét, amin semmi, de semmi más nem történik, csak megy egy nő, akit fúj a szél. Röpködnek felé a levelek, a szél meg fúj, egyre erősebben fúj, de ő csak megy, megy, egyre nehezebben, de mégis megy, míg már szinte gravitációt meghazudtoló dőlésbe kezd... és a kép megszakad.

Nos én nem vagyok a címszereplőhöz, Marinához mérhetően csodálatos, akinek transzvesztitaként gyakorlatilag az élete allegóriája a fenti jelenet, de egyetlen napra pontosan ugyanígy éreztem magam.

Mert igenis vannak olyan napok, amikor az ember úgy érzi, hogy a világon szinte minden és mindenki összefog ellene. Nekem a tegnap, azaz a hétfő volt ilyen.

Egy éve ilyenkor a kórház miatt elég sok mindent vissza kellett mondanom, vagy rábízni másra. A gimis szakköreimet valamelyest át tudtam adni a tanár-páromnak és elődömnek, bár heti egyszer - minden orvosi tiltás ellenére - a legfontosabb programokra (kiutazós szülői, nulladik szülői, osztályozó vizsgák) bejártam. Nem minősült legfontosabb kategóriának a közös óránk a Japán Iskolával, mert az elődömnek sokkal több tapasztalata volt benne, szóval bíztam abban, hogy azt meg tudja oldani nélkülem is. Aztán ősszel a programozó iskola szigorú szabályai miatt nem tarthattam a gyerekekkel a Japán Iskolába sem az ő aktuális programjukra. Nyilván elterjedt erre, hogy "valami lehet" velem, mindenesetre a karácsonyi császári fogadáson megrohamozott a Japán Iskola igazgatónője, hogy ugye minden rendben van, jól vagyok? Mondtam, hogy köszönöm a kérdést és igen.

De nem csak mondani akartam, hanem mutatni is.

Ezért presztízskérdés lett, hogy amikor rajtunk van a sor, akkor én szervezzem és tartassam meg a programunkat. Amit nyilván magam nem tarthatok meg - hisz a diákoknak kell és erre a japánok is mindig nagyon ügyelnek -, de a szervezés saját feladat.

A diákokat hiába kérdezgettem, semmi ötlettel nem taroltak le, mire meg nagy nehezen kiötöltünk valamit a tanár-párommal, a Japán Iskola nyújtotta be az igényeit, hogy "jó jó bármi, de júniusban mennek Egerbe meg Hollókőre és ha egy kérésük lehetne, légyszi ezen helyekről is essen szó a közös órán". Ami egyébként most csak 50 perces lenne, meg korábban kéne tartani, mert megváltozott az iskolabusz menetrendjük. Király. Annál is inkább király, mert ezt 3 héttel a program előtt mondták, abban a májusban, amiben volt egy 3-napos hétvége, azaz egy hétfői órámnak kaput, hogy az orvosi dolgokról meg a kiutazós mizériáról említést se tegyek.

A pénteki csoportom amilyen pici, annyira a szívem csücske, de nyilván nem fogok igába hajtani egy érettségizőt májusban, vagy stressz alá vonni egy félénk(ebbnek tűnő, ám hiper okos) kilencedikest.

Főleg ha vannak pergő nyelvű tizedik-tizenegyedikesek!

Mesteri tervemet "csak" az húzta keresztbe, hogy a program egy olyan hétfőn lett, ami előtt:

- több 10.-es osztály elment osztálykirándulni (miközben a hivatalos dátum erre a következő hétvége lenne), offolva a "legerősebb" embereimet - akiknek múlt héten megígértem, hogy akkor semmi gond, majd megcsináltatom a programot mással

- az Angelika kórus elment turnéra és vasárnap, vagyis hétfőn hajnali egykor érkeztek meg (az előző este 9 helyett) - aminek alap tagja az a fél-japán lányzó, aki úgy volt, hogy levezényli a programot, bár izgult, hogy mi lesz a fizika dogájával, majd hétfő délelőtt be sem jött az első 2 órára (se a nulladikra) és őszinte sajnálattal le is mondta a részvételét. Újratervezés - már másodszor - néhány órával a program előtt, ami azt is jelentette, hogy le kellett fordítani a kvízt japánra és írásban és új műsorvezetőt kellett szerezni.

- a kezdőimmel 2 hete találkoztunk utoljára, meg korábban is kimaradt egy óránk (hello 3-napos hétvégék!)

- egy olyan hétvégém volt, hogy igyekeztem aktívan pihenni (villásreggelizni, Japán-napozni, családozni), de beugrott a szobámba egy brazil paralimpikon (akiről majd mesélek a másik blogomban), aki szombat estére érkezett csak, de vasárnap sem sikerült kicsekkolnia, úgyhogy némileg váratlan fordulatként a családomnál csöveztem aznapra virradó este is

Magán a hétfői napon aztán hajnalban megtanítottam a kezdőimnek és a bejövő másik csoportosoknak a kvízjátékot, úgy, hogy magyarul eljátszottuk a kérdéseket (amiket végül én kukáztam össze a wikipédiáról), utána elkértem a Dísztermet és elkezdtem kikérni az n számú diákot az n*2 db órájukról, szereztem 20 névkártya tartót a DÖK-ösöktől (a saját 16-omhoz), aztán meg feljelentkeztem a sulis wiFi-n keresztül fél órával a munkakezdés előtt a munkahelyi hálózatra, hogy mutassam a lelkesedésem... Pechemre kiderült, hogy pont egy olyan buzgó angol trénert kaptam aznapra, aki annyira komolyan vette a munkáját, hogy csak mondta és mutatta és mondta és mutatta és amikor már 2,5 órája ültem egy üres tanteremben, már rég olyasmiket vettünk, amire nekem semmi szükségem nem lesz az új feladatkörömben, dél felé közeledtünk és kiderült, hogy ő még 3 órát szívesen foglalkozna velem, mi meg sehogy nem álltunk a fél kettőtől tervezett programmal, már tényleg kezdtem kicsit pánikba esni.

Lélekszakadva mentem azért a lányért, akinek megígértem, hogy nem kell most segítenie az osztálykirándulásuk miatt, meg a fél-japán lánykáért (aki eddigre már bejött), leültettem a tanáris két gépünk elé őket (miután körbe kérdeztem mindenkit, hogy ugye tudják nélkülözni a számítógépeket egy órára és azt mondták igen) hogy írják át a leegyszerűsített kvízt japánra; a srácra, aki mondta h lyukas órája lesz az 5., hogy segítsen átrendezni a Dísztermet a programhoz és ugyanőt arra is, hogy gondolja ki mit fog érezni a program után, mert kötelező kör az összegzés minden ilyennek a végén.

Aztán arra mentem vissza a tanárinkba, hogy az egyik kolléganőm elvette az egyik számítógépet az egyik lány elől, mert neki mégis használnia kell, a két lány meg hangosan felolvasgatva közösen csinálja a fordítást, és így 33 perc alatt a 3. kérdésig jutottak el a 25-ből  - 47 perccel a programunk előtt. Nem mintha nem lett volna nekik könnyű, de valamiért úgy érezték, hogy simán belefér, ha még tudományos kiselőadást tartanak egymásnak arról, hogy hogy néz ki egy aszteroida, vagy egy kráter.

Azt hittem felrobbanok.

Ehelyett átvettem a fél kérdéssort és nekiálltam a fordításnak a saját gépemen...

Persze nem kellett volna bizakodnom bennük és lefordíthattam volna a kérdéseket korábban és magam is az egészet, csak elvben nem lenne szabad (diákosoknak kéne lenniük). 

Persze csinálhattuk volna a fordítgatást egy számtech teremben is, csak sajnos a japán billentyűzet sehol nincs beállítva a gépekre, csak a tanárinkban levőkön.

Persze a Japán Iskolások 10 perccel korábban érkeztek.

Persze a tanár-párom késett.

Persze a diákok fele nem tudta merre-meddig-hány méter, hisz először vettek részt ilyenen és magukra voltak hagyva, mert nyilván mikor krepál be a printer...?

Persze egy másik kolléganőm elkezdett nyafogni, hogy miért a belső printert használjuk, amikor ez olyan sok lap  (amiket mellesleg én hoztam otthonról) és különben is a nyomtatóból olyan gyorsan kifogy a tinta.

Persze az egyik idén kiutazó(!) lányom 5 perccel a program előtt Messengeren(!) mondta le a részvételét, de úgy, hogy a délelőtt folyamán többször találkoztunk személyesen is.

Persze bizonyos diákjaim annyira megijedtek az igazi japán iskolásoktól, hogy nem is ültek le hozzájuk, hanem mint egy színházban, hátra ültek nézőnek.

Persze a japán tanárok többen jöttek, mint ígérték és folyamatosan kíváncsian figyeltek, hogy vajon tényleg minden rendben lehet-e velem.

...

Borzasztóan éreztem magam. És csak arra tudtam fókuszálni, hogy a program valahogy lemenjen.

Ami végül a nagy kapkodás ellenére határozottan jól sikerült. De ez nem annyira az én érdemem, mint Jankáé, aki a játékot hihetetlen lélekjelenléttel levezényelte.

A japán gyerekek halálosan élvezték, nagyon tetszett nekik a kvíz is, az azt ellenőrző játék is, hatalmasakat kacagtak és sokkal nagyobb átéléssel játszották, mint az enyéim szokták (pedig ők is szeretik).

A tanárok is megnyugodhattak, többen megkérdezték, hogy ugye tényleg jól vagyok már (arra nem is emlékszem egyébként, hogy én, vagy más mondta el nekik, hogy beteg voltam) és tulajdonképp semmi kritika nem ért, csak Janka mondta utána, hogy "Tanárnő, azért legközelebb lehet jobban fel kellene készülni erre."

Nos, a Tanárnőnél ezt senki nem tudta jobban és egyáltalán nem volt büszke magára, hogy egy műtét, egy roham meg egy kemoterápia után tervezte újra az egészet egy kiadott időpontra, miközben azon egyensúlyozott, hogy ne hiányozzon a szakköreiről, de el is tudjon kezdeni dolgozni. Aztán aznap még egyszer újratervezhetett...

Ezt most valahogy levezényelte, de mérhetetlenül megkönnyebbült, amikor már "csak" az maradt hátra, hogy visszacsatlakozzon a munkahelyi rendszerre és megindokolja miért tűnt el pár órára (a tervezett ebészünetnyi idő helyett)? Az őrült nagy mákja az volt, hogy effektíve dolgozni dolgoznia csak keddtől kellett.

Nem hatódott meg egy neki szánt kimagyarázkodáson sem, rettentő hálás volt viszont annak a pár diáknak és pár tanárnak, akik inkább segítettek neki a jótanácsok meg a kedves beszólások helyett: papírt meg filcet adtak, előkerítették a DÖK-ösöket, megdobták sebtapassztal, hogy fennmaradjon a körme. Ráadásul katicással! :-)

Az esti 2 órás "kiutazós szülői" az előzményekhez képest már semmi nem volt, alap, hogy utána még elment a táncoslányokkal vacsizni-iszogatni és így értesülhetett a nagy hírről is, hogy egyikük ismét babát vár, este 11-kor pedig végre újra birtokba vette a szobáját.

...

Egy tanár egy büdös buznyákot nem kap semmi egyébért a tanóráin kívül, ami azt sugallja, hogy más munkája nincs is és minden, amit azon felül csinál úri huncutság, hogy azt ne mondjuk: tökéletesen felesleges!

Csak szerintem ez ettől még nem igaz.

Egy nyelvtanár munkájának például az adja az igazi értelmét, amikor láthatja, hogy a diákjai kikerülnek külföldre és megállják a helyüket. Meg amikor látja, hogy anyanyelviekkel tudnak kapcsolatot teremteni. Hogy az ici-pici dolgokról ne is beszéljünk.

Ezért látszólag a semmiért, de közben valami más miatt egy csomó mindent szervez, levelezget, pályázik, küzd és megy a szembeszél ellenére is előre és csak előre. 

És higgyétek el, ha nem is anyagi javakban, de valahol, valamikor és valahogy azért megkapja érte a jutalmát.

Például olyan formában, hogy hetek óta először egy teljes napon át nem is érzi, hogy a háta fáj! :-)