Ami persze még véletlen sem negyedike volt, nehogy megártson, de a kiheverése azért mára esett...

Minden úgy kezdődött, hogy szépen időben keltem, készülődtem, de valahogy nem volt az igazi. Főztem zabkását, de nem esett jól. Nézegettem a ruháimat, de nem tetszettek. Bevettem a gyógyszeremet, de az is otthoagyta a nyomát a nyelvőcsövemen...

Valami nem volt rendben.

Valami egyáltalán nem volt rendben a közérzetemmel.

Aztán már útra készen álltam, amikor egészen biztos voltam benne, hogy én most... és úgy is lett. Visszaköszöntek az apró almahéjacskák, a teljes zabkása (ami így is csak a tálka harmada volt) és bár nem láttam, nyilván az epilepsziagyógyszer is.

Bár Anya korábban felhívott, hogy kivett szabadságot erre a napra, most én is felhívtam, hogy szeretném, ha nem jönne el a műtétemre. Én őt nagyon szeretem stb. stb., de azt az énemet nem, akinek akkor néznek, ha mellettem vannak a szüleim. Ehhez jön hozzá, hogy a "csodakéses" műtét tényleg gyerekjáték: az embernek semmi dolga, csak szépen fekszik és hagyja, hogy minden automatizáltan működjön körülötte. Szerencsére Anya azonnal tudomásul vette, aztán még nagyobb szerencsémre lett új programja helyettem: meglátogatta ugyanis a kisunokája.

Én meg mentem szépen egyedül az Onkológiára. Egyedül, karonfogva a rossz közérzetemmel, habár abban már biztos voltam, hogy hányáscsillapító ezúttal nem fog kelleni...

10 óra 10 perckor érkeztem meg, mint a KRESZ-könyvi kormány-tartás, de eddig még a dokik nem voltak benn. András doktor aztán kihozta az aláírnivalóimat és megjött Sipos doktor is kisvártatva - igaz csak egyszer egyedül, utána folyton két vendéget kísérgetett. András doktor nagyon kedves volt, meg most már a nővérkét és az asszisztenst (Marci) is ismerem. Olyan nekem, mintha ők mind imádnák a helyet, ahol dolgoznak! Tisztára, mintha nem is az állami ellátásban lennénk, ez egy annyira más világ!

Most nem kaptam gyógyszert (de nem is kértem volna) és szerencsére azt sem szúrták ki, hogy nem voltam túl jól. Rosszul sem, de fogalmazzunk úgy, hogy egyetlen vágyam volt csak: nagyon gyorsan túlesni mindenen és hazarohanni aludni. Ja igen, merthogy aludni sem sikerült többet 2-3 óránál. És nem tudom az okát! Sok minden voltam, egyedül ideges nem...

Az új maszkomon lehet hogy ki van vágva a szemeimnek két luk, meg a szájamnak egy, de ezek pont nem jó helyre sikerültek. A szemembe belógtak, a szájamat meg nem hagyták szabadon - na de most komolyan emiatt nyikorogjak, mikor már sokkal rosszabb műtéteim is voltak??? Nem tudom ugyanakkor elhallgatni, hogy a "derűs, jövőbe néző tekintetből" valami kegyetlen "keresztharapásom van" arckifejezés lett és komolyan úgy éreztem, hogy a procedúra végére mehetek vissza a Belojanisz Zoltán utcába fogszabályzásra...

A nagyobb változtatás inkább az volt, hogy most minden etap után bejött egy asszisztens és valamit igazgatott a roboton. Lencsét cserélt neki vagy régi békebeli kávés üvegpoharakat pakolgatott bele - a hangok alapján legalábbis ezt a két tevékenységet tudtam elképzelni.

Ezzel kútba lett ugrasztva az a terv is, hogy milyen jót fogok aludni, mert ha az ember folyton meg van zavarva, ugyan hogyan tudna? A zene egyébként ugyanaz volt, mint múltkor, ugyanazokkal az idegesítő szünetecskékkel, de pl. az is meglepett, amikor megkérdezték, hogy esetleg zavar-e? Kapcsolják ki, vagy kapcsoljanak mást helyette? így utólag akár kipróbálhattam volna egy új verziót is, mindenesetre nem számítottam erre sem.

Másik dolog meg, hogy:

1. A robot fehér színű

2. Rá kellett jönnöm, hogy nem is tudom a nemét... Mindig mindig magamból indulok ki, de voltaképp említette akárki vagy bárki, hogy férfi??? Én most eléggé elbizonytalanodtam a kérdésben, úgyhogy végülis az outfitem is ennek megfelelően kényelmesen, nőiesen és szemérmesen terveztem meg :-) Barackszínű ruha és sötétkék blézer, az új kis lapos(!!!) kék cipőmmel,

Na de visszatérve a műtéthez, tulajdonképp rendben lement és valahol érdekes, mennyire senkinek nem tűnt fel, hogy egyáltalán nem voltam olyan jól... András doktor nagyon lelkes volt, de amikor olyankoat mondott, hogy "majd legközelebb" meg úgy búcsúzott el, hogy "Viszontlátásra!" akkor egy kicsit elgondolkodtam, hogy én vajon szeretném-e ezt. Hallgattam egy kis monológot tőle arról is, hogy mind az immun milyen szuper, meg a kemoterápia "az is jó, de nem cukorka" és kicsit az volt az érzésem, hogy még le van maradva a kampányidőszaknál, holott én már mindkettőbe belementem, aláírtam. De nem javítottam ki, úgy egyáltalán nem sokat interaktáltam azokon kívül, amik kötelezőek voltak.

Túllenni az egészen nagyon jó érzés volt viszont!

Hazafelé aztán eldöntöttem, hogy ha nem tudok leszállni az Astorián, akkor elugrom a Király utcai Office Depot-ba, hogy vegyek egy címkéző gépet. Most olvasom újra a GTD-könyvemet (amiből eddig a 2 perces szabályt alkalmazom napi szinten, de nemrég befejeztem végre a függőmappa rendszert is és múlt hétvége óta olvasom újra a könyvet is). így is lett. A boltban aztán... megcsapott a meleg. Sorba kellett állni a "múszakis kollégáért", mert - ők is - emberhiánnyal küzdenek és a mögöttem levő klimax-körüli nő is szenvedett, de én is... Végül választottam egy akciós modellt, kértem róla számlát is és hazatipegtem.

Otthon aztán jött egy érdekes jelenet.

Egyfelől az vicces volt, hogy a kínai vendégem még otthon volt. Mire ő elindult a nagyvárosba kalandozni, addig én elég sok mindenen túl lettem. Mondhatni a nap érdemi részén feltétlenül.

De miután ő elment, én leültem valami miatt az ablak alá (talán kábeleket igazgatni) és ott ért az a furcsa élmény, hogy eleinte a kezeim váltak koordinálhatatlanná, utána a beszédem lett artikulálatlan. Próbáltam kinyújtani a karom és mondani valamit, de senki nem azt csinálta, amit "kértem" tőle és a legsokkolóbb volt hallani, hogy úgy beszélek, mint egy fogyatékos. Képtelen voltam mozgatni a nyelvemet, lebénult az arcom. Hirtelen megtapasztaltam milyen, amikor az ember nem tudja irányjtani a testrészeit - azokat, amiket addig gyerekjátékként kezelt. Bevillant még, hogy én ezt már nem először érzem, volt már ilyen élményem... Majd a következő, amire emlékszem, hogy ocsúdok fel a földről és szedem össze az információmorzsákat. Hány óra lehet? Hol vagyok? Milyen nap van? Mi történt ma velem? stb. stb. Erre is világosan emlékszem, hogy volt már emlékem, amihez tudtam kötni, volt már ilyen élményem is, amikor a nulláról kellett magam visszahozni.

Furcsa, mert most nem haraptam el a nyelvemet. Egyáltalán nem! Viszont voltak más jelei annak, hogy nagyrohamom volt... És megint nem látta senki, sőt, szinte sérülésem sem lett, mert gyakorlatilag ültem-feküdtem a földön, amikor történt.

De az élmény megijesztetett, fel is hívtam Anyát azonnal, aki át is repült és nap további részében az ágyamon kötött meg beszélgettünk - este elég sokáig. Vett egy-két dolgot, meg segített apróságokban (pl. ágyhúzás), én mostam 2 adagot, meg csinálgattam a dolgaimat, de valahogy kellett a biztonságérzet, hogy most már minden rendben lesz. Még szerencse, hogy kivett szabit... még szerencse.

Nem számítottam rá, hogy ennyire ki leszek ütve és persze a pihenés még ma is folytatódott - igaz közben elment a kínai lány, meg jött egy portugál fiú, éjjel meg jön majd még egy amcsi csaj... Szeretem a lakásomat, hogy dolgozik helyettem akkor is, amikor én mozdulni nem tudok az ólmos fáradtságtól.

Végül este átcipletem magam a húgocskámhoz és itt írtam meg ezt a blogposztot. Ma még kialszom magam, de remélem holnaptól lesz erőm, hogy újra teljes értékű napokat élhessek.

Nagyon szépen köszönöm nektek, hogy ennyien érdeklődtetek és szurkoltatok!

Bevallom, nem úgy alakult a tegnapi nap, ahogy elképzeltem, de inkább arra fókuszálok, hogy ez is megtörtént, egy programpont pipa és kilencedikéig meg sem szeretném hallani azt a szót, hogy Onkológia...