Azt mondják, ha valaki lovasbalesetet szenved, minél hamarabb vissza kell ülnie a lóra, hogy ne fejlődjön ki benne a félelem a lovaglástól.

Ennek jegyében miután D. cuccait elvitték, azonnal meghirdettem a szobáját, hogy újra kiadó. Sejtettem, hogy lesz rá jelentkező és mit ad Isten, megint Amerikából. Ezúttal két lány jön egy "szolgálati kutyával", de hogy ez pontosan mit takar, majd megtudhatjátok  a másik blogból! 

Valaki kérdezte az imént, hogy hogy vagyok és dióhéjban annyit sikerült csak mondanom, hogy "3 hete megmentettem valaki életét, 2 hete volt egy robotműtétem, múlt héten síeltem, jövő héttől meg tolmácsolok, so business as usual". Persze a szemfülesek észrevehették, hogy ezt a hetet diszkréten kihagytam, pedig talán az összes közül most volt a legtöbb dolgom. Mind fizikailag, mind lelkileg.

Fizikailag azért, mert kegyetlenül be volt osztva az a röpke 3 nap, amiből ez a munkahét állt. El kellett intéznem a pályázat leadását (Siker!), meg kellett tartanom az óráimat (Siker!), kérvényeznem kellett gimis email-címet (Siker!), meg kellett csinálnom a kötelező orvosi dolgokat (házidoki, labor, CT, és mindkét utóbbi helyen döbbenet, de olyan profin szúrtak meg, hogy szinte nem is éreztem!!! Siker!), be kellett mennem a céghez (ez csak félSiker! - de talán jobb is. Szívből sajnálom a HR-esünket, aki egyedül maradt a gyakornokával és állítólag vele pucoltatták ki két hete a szomszéd csoportot, vezetőstül :( nem biztos, hogy ezzel van összefüggésben a szabadsága, de az igen, hogy megérdemli a pihenést), és le kellett navigálnom az amerikai konzul látogatását (Siker! bár abban még mindig nem vagyok biztos, hogy nem nyúlják le a pénzét... mert készpénze elég sok volt és az átadás-átvételnek semmit nyoma. Mondjátok, hogy egy Nagykövetség nem ilyen pitiáner!).

Emellett minden este volt programom: Tanuló Tanáros találkozó, szülinapozás, japán tanáros találkozó.

Lelkileg viszont szintén nehéz volt, mert kaptam egy csomó rossz hírt. Főleg rossz döntésekről, amiket nem tudom miért hoztok emberek, itt a tavasz, inkább örülni kéne, hogy éltek és egészségesek vagytok!!! Nyilván könnyű ezt mondani és nyilván - mint a Facebook-on - én is látom a 3 évvel ezelőtti önmagam, ahogy szétfájt a szívem és utáltam mindent és nagyon szomorú voltam, de ha valamit, azt biztosan megtanultam, hogy ilyenkor nem az a megoldás, hogy magunkat pusztítsuk. Hanem, hogy szembenézzünk a problémákkal.

Ha orvosi a bajunk, akkor elmenjünk orvoshoz és szembesüljünk vele mi a gond.

Ha D. orvoshoz megy a hasfájdalmával, nem szúrja ki a vesekő a veséjét és nem feküdne negyedik hete gépeken egy magyar kórház intenzív osztályán... Rohadt jól hangzik, hogy megmentettem valakinek az életét, csak épp nem egy ilyen életre szerettem volna őt megmenteni, hogy innentől 2 naponta dializálják...

Ha meg lelki a bajunk, akkor el kell menni lélekgyógyászhoz. Ilyenből jót (azaz személyre szabottan jót!) még nehezebb találni... :( De muszáj megpróbálni keresni!

Ha egy másik D. (nevezetesen ÉN!!!) 3,5 éve azonnal orvoshoz megy, amint javasolják a bőrgyógyászok (amiről már megtanultam, hogy egyszerűbb úgy átfordítani - akárcsak a latin szavakat - a leleten: parancs-nak), most nem kerülnék ennyibe - az államnak (nektek!!!), meg persze magamnak sem. És itt nem csak a pénzről van szó, hanem a rengeteg időről, energiáról is. Arról foglalmam sincs, hogy boldogabb lennék-e, mert most sem vagyok boldogtalan, sőt, történt egy halom pozitív változás is az életemben a betegség nyomán. De ezt a helyzetet nem önként választottam, hanem belekerültem és gyorsan elfogadtam és azóta azon dolgozom, hogy kikerüljek belőle...

Nah, Oravecz Nóra Lisszabonban héderel, helyette itt vagyok én a nagy bölcsességekkel :D

Még mindig a hatása alatt vagyok annak is, hogy elvesztettem egy csomó kollégámat. Közel 20 embert. Ügyeseket, okosakat, nyelveket beszélőket. Szorgalmasokat, lojálisokat... Olyanokat is, akik tavaly még maguk rugdostak ki, meg felvételiztettek embereket. Egyszerre nem aggódom értük és egyszerre mégis. A mi ikercsoportjainkról abszolút úgy tartották, hogy nem vagyunk veszélyben, meg vannak elégedve a munkánkkal, fejlődtünk, bővültünk. Őket helyezgették ugyan ide meg oda, de alapvetően soha nem merült fel, hogy felesleges lenne a munkájuk, sőt, jó darabig ők voltak a "felsőbb lépcső" nekünk is. Úgy látszik a március a leggyakoribb vízválasztó időszak. Tavaly is március 1-gyel volt a "nagy átszervezés", ami miatt majdnem felmondtam, pedig akkor csak az történt, hogy teljesen etikátlanul nevezgettek ki embereket, ráadásul közel akkora vezetőséget generáltak ezzel, amekkora a dolgozói tömb volt. Most vezetőket sem kíméltek és ami a felkiáltójel, hogy még tőlünk is elbocsátottak egyet, egy másik helyére meg nem vettek fel embert! Pedig mi elvben "nem vagyunk veszélyben"... (Egyébként pontosan két hete írt a japán kolléganőm is, hogy "elment a cégtől", gyanítom őt is leköltségcsökkentették, miután Malajziában meg felvettek két új embert a csoportunkba).

Én meg elvben amolyan szakszervezeti tag vagyok, vagy mifene, de miután nem voltam ott és nem tudtam a dolgokról, nem is tudtam sokat tenni. Meg költségcsökkentéses leépítés esetén nem is tudnék túl sokat. Magyarországon a szakszervezetek keze kegyetlenül meg van kötve... Azt hiszem az lehet az időzítés hátterében, hogy a pénzügyi év júniusig tart, ergo addig letelnek a kötelező végkielégítési pénzek is.

Tavaly nyert valami országos díjat az új irodánk, hogy milyen hiper-szuper, most meg tele van üres helyekkel.

Nagy rajongója vagyok a digitalizációnak, a mesterséges intelligenciának meg a robotikának, de néha azért ijesztőnek érzem azt is, hogy mennyire törékeny lesz ezektől egy-egy ember értéke. És nem, nem (csak) a legalacsonyabban képzetteké. Pont, hogy a magasabban képzett, nyelveket beszélő, vezetői képességűeké is simán! Akár egy idegsebészé, egy fizikusé...

De jobb nem arra nézni, jobb nem belegondolni, jobb nem ezen merengeni.

Azért csinálom a Tanuló Tanárok-os képzést, mert azt gondolom, hogy a jövő nemzedékének valami gyökeresen új és más világra kell felkészülnie, mint ami eddig volt. Rakétakilövés-szerű sikereknek és minden előjel nélküli bukásoknak vagyunk a szemtanúi nap mint nap és lehet ez ellen hadakozni, csak nem érdemes. El kell fogadni, majd újratervezni a lehető leghamarabb és leggyorsabban. Ezekre kell megtanítani a gyerekeket!

Ja, egyébként a labor értékeim tök jók lettek, a hétfői kontroll valszeg Eszterrel lesz újra (hüpp) és nagyon kíváncsi vagyok, hogy megkapom-e a következő havi gyógyszerem, vagy várunk a terápia-váltással az áprilisi kontrollig (ti. akkor lesz meg a legutóbbi sugárműtét-kontrollos MR eredménye)?

Viszont ne ezért szurkoljatok, hanem hogy meg tudjam csinálni a sulis honlapot hétfőig, mert ezt a jó kis négy napos szünetet masszívan arra szerettem volna szánni eredetileg. Már megvettem a domaint, kaptam gimis email-címet a programozós platformhoz, tele vagyok ötletekkel, de valamiért képtelen vagyok nekilátni... First world problems.

De legalább megérkeztek a vendégeim, cukik, cuki a kutya is és már el is romboltak felfedezni a várost. Újra kiadni a vendégszobát, ergo visszaülni arra a bizonyos lóra (Siker!).