Reggel fél hatkor keltett az egyik nővér.

Kaptam a kezembe egy Betandine-es óriás injekciós tűt és az utasítást: zuhanyozzak le, mossak hajat, majd vegyek át egy kórházi hálóinget. Mindent megtettem, majd nemsokára jött értem egy beteszállító (Apa szerint a "Fekete Skorpió", merthogy így hívták a hely gyógyszertárat is, a csávónak meg skorpiós volt a pólója). A fickó betolt a műtéti előkészítőbe, ott kaptam egy injekciót, majd a következő pillanat az volt... hogy nézek ki a fejemből és fölém hajol az Anyukám, meg az öcsém, majd nemsokára Apu és Dóri.

Ekkor már ugyanis az intenzíven feküdtem.

Minden műtét után az ugyanis az előírás, hogy 24 órát kell tölteni az intenzíven. Hogy pontosan mennyi gép figyel és mit, arról semmi fogalmam nincs, mert nem volt túl sok erőm. Kedves látogatóimnak is csak annyit tudtam mondani, hogy beszéljenek hozzám, mert én nem tudom nyitva tartani a szemem. De nem szólaltak meg. Az arcomon oxigén maszk volt, délután (amikor már csak Anya jött vissza) meg csak az orromba jött egy kis levegő.

Utólag tudtam meg, hogy Apa kinn zokogott a folyosón, ahogy Dóri is teljesen le volt hidalva. Anya is, de ő nem nagyon mutatta, hanem inkább bement dolgozni, ahol a kollégái megnyugtatták, hogy ez mindig így van, a műtét után leesik az ember vérnyomása, amiatt lesz olyan fáradt. De persze nem ez volt a legsokkolóbb, hanem hogy állítólag olyan sápadt voltam, mint egy hulla. A nővérem utólag úgy fogalmazott: rosszabbul néztem ki, mint nagypapám a koporsóban... Szóval szegény látogatóim ott láttak ilyen állapotban, mikor úgy mentek be, hogy anyukám - aki a műtét idején is benn volt - azt mondta nekik előtte, hogy "gyönyörű vagyok, csak olyan, mintha aludnék". Merthogy a műtét után közvetlen valóban olyan voltam állítólag. De a látogatás 3 órával később volt, addigra pedig elszállt a fejemből minden vér, plusz ugye kaptam az oxigént is. (Utólag sajnálom, hogy nem csináltak rólam fényképet, mert megnézném magam.)

Na de én minderről nem tudtam semmit, csak próbáltam életben maradni Milán, az éjszakára kiintubált fiatal c. srác és János, az állandóan kimászkáló mellett. Akik baromi idegesítőek voltak. Lehetetlen volt mellettük aludni, pedig ilyenkor az az egyetlen, amit szeretne az ember.

Kértem a nővéreket, hogy adjanak altatót, vagy nyugtatót, de ők azt mondták, hogy azt nem tehetik. Egyedül fájdalomcsillapítót kaptam, amikor kértem. Az éjszaka ennek megfelelően elég szörnyű volt. Nagyon nagyon meg akartam már tőlük szabadulni.

Eddigre persze meztelen voltam a takaró alatt, a fürdetés is csak egy ronggyal való átmosás volt, a kezembe ment az infúzió, a húgycsövemben katéter volt. De semmi, semmi nem zavart volna, ha nincsenek a 0-24 órás figyelmet igénylő szomszédaim.

Másnap reggel aztán kaptam egy kis reggelit (kenyér kemény tojással apró katonákra vágva), valamint jött a vizit is. Ekkor találkoztam először Sipos doktorral is, majd valamikor bejött Szegedi doktor is egy gyors vizitre. Ő egyébként megpróbált felkészíteni rá, hogy az ITO nem a legjobb hely, dehát ezt úgyis csak átélni lehet.

11-kor aztán szerencsére értem jött a betegszállítóm és végre valahára megindulhattunk visszafelé az osztályra. Mielőtt felmentünk, kellett egy gyors CT (persze meztelenül ez is), de ezt leszámítva minden rendben ment, az ebédemet már fent fogyaszthattam el.