Szóval visszamentem szerdán, 29.-én és jöttek a már jól ismert körök.

Itt a kancsó folyadék, igya meg.

(Egy óra múlva:) Be lehet menni. Kancsót, poharat be kell vinni, a maradékot meg kéne inni (de idő már nincs rá). Vegye le a melltartóját, amennyiben kapcsos és öltözzön vissza nélküle. A szoknyájában van zipzár? Nincs. Fülbevalót kivegyem? Nem, azt nem kell. Cipő is maradhat.

Melyik vénája jobb? Egyik sem? Jaj, ezt nem kellett volna mondani (és jaj, ekkor én is felismertem azt a nővért, aki pár hónapja kétszer szúrt rosszul, majd behívta egy ffi kollégáját, aki már az ágyon szúrt harmadszor... az az ér is felrobbant a vizsgálat közben és hetekig olyan voltam, mint egy gyakorlott heroinista, de akkor épp ez érdekelt a legkevésbé... Most viszont minő meglepetés: elsőre talált és szinte nem is fájt!).

Fel lehet feküdni, ide kell tenni a fejet. Rendben, kezdhetjük.

Ki-be tili-toli, összesen vagy hatszor. Vegyen egy mély levegőt és tartsa benn... Lélegezhet. Vegyen ismét egy mély levegőt és tartsa benn... Lélegezhet. Adom a kontrasztanyagot. (És kisvártatva jön is az ismerős melegségérzés az alfelemben. Az, ami pontosan olyan, mintha az ember bepisilne, de közben mégsem. Külön pikantériája a vizsgálatnak, hogy "tele hólyaggal" kell csinálni...)

Rendben, készen vagyunk. Vissza lehet öltözködni, majd üldögéljen még kicsit a váróban. (Ezt MINDIG elfelejtem, hogy a CT után még kötelező tűvel a karunkban üldögélni 10 percet. Öltözködni lehet vele ((ki tud???)), de távozni nem. Természetesen nem öltöztem sehova, inkább maradtam melltartó nélkül, minthogy a karomból kiálló tűvel ((vagy kanüllel)) harcoljak a ruhadarabokkal). Minden rendben? Akkor kiveszem a tűt és lehet menni.

Lelet pár nap múlva várható.

Nagyjából a 13. képalkotó vizsgálatom volt ez két és fél éven belül (ha a röntgeneket, meg UH-kat nem számítjuk),  és komolyan, nem volt még kétszer ugyanolyan.

Soha nem mondták, csak máshol olvastam, hogy CT közben csukva kell tartania az embernek a szemét, különben a sugarak rosszat tesznek neki. Miután elég érdeklődő természet vagyok egészen addig vidáman vizsgálódtam közben (meg rózsafüzért mondtam, vagy szavaltam - mikor mihez volt kedvem) és miután kis lámpácska is van egy emberfejjel, aki hol beveszi a levegőt, hol kifújja, azt gondoltam, hogy ez így OK is.

De vannak a váróról is "sztorijaim". Egyszer két idősebb nővel várakoztunk. Az egyik azt mondta, nem érti miért lett beteg, világ életében egészségesen élt, rengeteg gyümölcsöt evett, megtermett a kertben minden. A másik azt mondta ő szegénységben nőtt fel, sosem élt jó koszton, nem volt pénzük zöldségre-gyümölcsre. Aztán elkezdték kicsit ki is fejteni és a lényeg az lett, h voltaképp egész életükben tök másképp éltek. Most mégis mindketten ugyanott voltak: 70 környékén a CT váróban.

Máskor meg egy idősebb fickóval meg egy fiatal sráccal üldögéltem. A srác kicsit komolytalan volt, de érdeklődő és nem állta meg, hogy meg ne kérdezze a pasit, ő miért nem kapott kontrasztanyagot? Azért nem, mert egyszer, még a hetvenes években rosszul lett tőle. Valóban? És az milyen? Ő is mindig szokott gondolkodni, hogy vajon milyen lehet rosszul lenni tőle és néha már érzi is, hogy lehet, hogy most rosszul van, de aztán mindig azt gondolja, hogy mégsem. Szóval milyen, ha valaki rosszul lesz a kontrasztanyagtól?

Bevallom, elfelejtettem a választ. :S Valószínűleg azért, mert azóta már volt olyan is, hogy ott feküdt a benti váróban egy nő, aki valóban rosszul lett a kontrasztanyagtól. Neki megtörtént a vizsgálat, ki is várta a 10 percét és mehetett haza, de elkezdett viszketni. Visszament a nővérekhez és állítólag csupa vörös lett a teste és a torka is megdagadt, nem kapott rendesen levegőt. Nos, magyar orvostudomány: lefektették az ágyra, hogy pihenjen és várja, hogy elmúljanak a tünetek. Egy órácskát ott feküdt a nyomorult, aztán jobban lett és mehetett. Annyit sikerült még megtudnom, hogy ez bármikor és bárkivel előfordulhat, teljesen lényegtelen, hogy hanyadik vizsgálatán van az ember. Viszont ha megtörténik, többet nem kaphat jódos kontrasztanyagot, mert a következő reakció már sokkal súlyosabb lehet.

Mint fentebb említettem robbantgatták már itt az ereimet rendesen, mindig egy külön izgalom, hogy épp hogy sikerül a szúrás. Mások a betegek, meg a történetek is, két dolog viszont állandó:

Az egyik a lyukas plafon. Nem ám csak egy helyen! Van egy öltöző, ami fölött van egy nagy darab plafonhiány, meg a folyosón is a két orvosi szoba között tátong egy méretes lyuk. Emellett különböző helyeken vannak kis  egérutak(? = lukak a falban, mint a Tom & Jerry-ben) az öltözőkben is.

A kedvencem viszont a WC ajtóra kiragasztott üzenet, ami miatt egyszer majdnem bennragadtam! Az áll ugyanis rajta, hogy "Kérjük addig ne hagyja el a helységet, amíg le nem oltotta a villanyt!" Kerestem a kapcsolót vadul: a falon, az ajtó mellett, a tükör mögött, de nem volt sehol. Hogy lehet ez? Több perc faltapi után aztán feladtam és úgy gondoltam gyorsan kilopakodom. Nos, ez meg is történt és ott vettem észre, hogy a kapcsoló is kinn van.

Keddre voltam kiírva CT-re 13:00-ra és miután ismerem már a rendszert (és a recepciósok is ismernek már elég jól) úgy döntöttem, hogy emiatt nem hiányzom a suliból, csak elmegyek utána. Távoztam én már a képalkotó épületből hajnali fél egykor is (egy 19:30-ra kiírt vizsgálat után), úgyhogy úgy gondoltam ez nem lesz különösebb probléma. Egy ilyen CT/MRI ugyanis minimum 2-3 órás program és az oda-vissza úttal már rögtön 4-nél tartunk alaphangon.

Nos, tévedtem egy kicsit, mert hiába értem oda 18:30-ra, azt mondták, hogy a doktornő már nem fogja megcsinálni a vizsgálatomat, jöjjek vissza másnap. Hm... Ha a doktornő nem ér rá, nem ér rá, de végül megegyeztünk, hogy akkor visszajövök szerdán este 18:00-ra és ennek megfelelően át is húzták tollal a beutalómon szereplő időpontot és beírták az általam kívántat (hello több hetes előjegyzés).

Sajnos Stella Young már nincs köztünk, de az alábbi beszédét fantasztikusnak tartom és nagyon gyakran gondolok rá, amikor valaki elkezd sajnálni, vagy hősnek aposztrofálni. 

Megtisztelő persze, ha példát láttok bennem valamire és Stellával ellentétben én nem szeretném elérni, hogy az legyen a norma, hogy valaki beteg. Viszont higgyétek el, hogy hasonló helyzetben, ha az életetekről lenne szó, ti is ugyanígy harcolnátok.

Nekem azok az emberek a leginspirálóbbak, akiknek nincs semmi (látható) bajuk, mégis megvívják a hétköznapok ÓRIÁSI csatáit. Dohányzásról leszokás, száraz november, emberek megmentése, gyermekek nevelése, pár kiló leadása, barátokkal való törődés, idősek ápolása, a munka tisztességes elvégzése akkor is, ha nincs aki ellenőrizze... tovább is van, mondjam még? A hőseim vagytok! <3

Fogadjátok szeretettel:

Péntek reggel 7:15-re kaptunk időpontot a Csodadoktorhoz, akiről az a hír járja, hogy olyan beteget is elvállal, akiről más orvos már lemondott. Ilyen volt Kata ismerősének az apukája is (hasonlóképp agyi áttéttel!), akinek ugye egy hónapot jósoltak - hét éve.

Anyu és Apa otthonról jöttek, én meg a Belvárosból. 

Az asszisztens felvette az adataimat, bevitte a gépbe az augusztus végi MRI-met, meg az októberi CT-t, aztán mikor távoztak a síró ikerbabák (mert a professzor úr úgy egyébként gyermek idegsebész), akkor bemehettünk mi is az orvosi szobába.

Tömören összefoglaltam az ottlétünk indokát, kiemelve a fontos pontokat (Melanoma, tavaszi események, nyári roham, 9-10 áttét, gyógyszer, jelen helyzet) és szakvéleményt kértünk. Időközben elhangzott a sebészem neve is, mire némileg váratlan fordulatként úgy reagált, hogy az Imre neki annyira jó barátja, hogy minden héten egy este együtt vacsoráznak! Azt is mondta, hogy furán érzi magát, hogy másodvéleményt adjon egy jóbarátja munkájáról, de mondtuk, hogy itt egyáltalán nem arról van szó! 

Ha van valami ugyanis, amivel maximálisan meg vagyunk elégedve, akkor az pontosan az OITI (vagy OKITI)-ben való ellátásom. Ezen belül is legfőképpen Imre munkája mind emberileg, mind szakmailag. Részt vett a kézi műtétben is Szegedi doktorral és a sugárban is Sipos doktorral, akikről egyébként ugyanúgy csak szuperlatívuszokban tudok beszélni!

Mi őhozzá azért jöttünk, mert azt érezzük, hogy az intézményes kereteken túl kellene valami segítség. Nagyjából neki az első mondata is az volt, hogy: mi itt már a protokollon kívül járunk, ugyanakkor a rákkal csak az a probléma, hogy senki nem szólt róla neki, hogy mi az az orvosi protokoll!

Ő huszonévvel ezelőtt megfogadta, hogy nem fogja érdekelni, hogy gazdaságilag mi hogyan éri meg, ha van rá eszköze és tudása, akkor például egyetlen további napért is megműti a gyereket - a szülők kérésére. 

Csodabetege mindenkinek van, biztosan neki is - mondta ezt arra utalva, hogy ajánlás útján érkeztünk - de a Jóisten majd dönt élet-halál kérdésében, ő csak végzi a dolgát legjobb tudása szerint.

Na hát én kész voltam.

PONTOSAN EGY ILYEN EMBERT, ILYEN ORVOST KERESTÜNK!

Ez az a hozzáállás, ami nem megfizethető, ami nincs ráírva sehol az emberek homlokára, amit csak szájreklám alapján tudnak meg - a szerencsésebbek.

Mi (de leginkább a szüleim) nagy energiákat fektettünk bele, hogy az ország legjobbjai foglalkozzanak velem. Az első pillanattól fogva meg voltam győződve róla, hogy ha ez így történik, akkor ha ajánlani kell, akkor is majd maguk közül ajánlgatnak. A prof.asszony olyan amilyen, de nem véletlenül Imréhez irányított tavasszal. Viszont az sem lehet teljesen véletlen, hogy mióta kiújultak a dolgaim és már a study-ban sem vagyok érdekelt, mintha kicsit elengedte volna a kezem... Kontrollál, figyel, de már nem az ő betege vagyok. Erről egyébként soha, senki nem kérdezett meg, hogy szeretnék-e orvosváltást... Nem szerettem volna! Lehet, hogy az a szokás, hogy ha valaki felkerül az osztályra, akkor már szétdobják az ott dolgozók között, de ezt így soha senki nem beszélte meg velem! Csak valahogy így lett.

Ez is erősen motivált benne, hogy saját utat keressek, mert a jelenlegi onkológusomban... nos, már nem igazán bízom. De hogy egész pontos legyek az egész állami rendszerben nem igazán bízom. Hálás vagyok a rengeteg pénzért, amit rám költött ez a kis ország. A drága vizsgálatokért meg a még drágább gyógyszeremért. De igenis eljött a pont, amikor úgy érzem, hogy ez már lehet nem elég.

Ezért mentünk ma el ehhez a híres doktorhoz és rettentő vicces, hogy visszaajánlott a saját sebészemhez. Csak már máshogy.

Gamma-kése még mindig az országban csak neki van, mégpedig Debrecenben. Elég rutinos orvos a sok ezer műtéttel a háta mögött, de mint kiderült nála már csak egy rutinosabb van: a saját sebészem. Ezért is kérte fel anno, hogy dolgozzon nála. Megvan a napos beosztás, hogy melyiken melyikük műt, így Imre is heti rendszerességgel jár le. Ha műthető leszek bármilyen szinten, akkor nekem is Debrecenbe kell majd mennem.

Végül ott helyben, az orrunk előtt felhívta Imrét! Mondta neki, hogy itt ül egy kedves betege (név), akit tavasszal műtött és akinél szóba kerülne a Gamma-kés alkalmazása. Mondta neki azt is, hogy december negyedikén lesz a koponya MRI-m. Vajon lehet-e az Onkológián nullás beállítást kérni? Igen, lehet és rendben - felelte a vonal másik vége - akkor az MRI CD-vel jelenjek meg ötödikén reggel az OKITI-ben nála és az eredmények fényében megbeszéljük a folytatást.

Ennyi!

Ilyen egyszerű, ha jó helyen és megfelelő emberek között van az ember!

Csak pislogtunk a szüleimmel!

Nem gyógyultam még meg. Nem lehet tudni mi lesz az eredmény. Nem lehet tudni mennyi műthető az áttéteim közül és hogy merre halad épp a betegségem. Nincsen semmi ígéret, nincsen bizonyosság.

Egyetlen dolog van: a feltétlen bizalom és ennek nyomán a szétáradó nyugalom. Ismét a lehető legjobb kezekben vagyok. Olyan emberek kezeiben, akik nem istenek, de ebben az országban a lehető legokosabbak és leghozzáértőbbek és mindezek mellett bennük van az a drive, amivel csak születni lehet. Ötvenesként aki még ennyire szenvedélyesen dolgozik, az már rég nem pénzért, hírnévért, címért csinálja (mondanom kell, hogy a végén még fizetnünk sem kellett a konzultációért, mert "a doktor úr kollégáktól nem fogad el pénzt"? Látnotok kellett volna erre Anyu arcát!).

Ez egy életforma, a szakma mély szeretete, és a kiolthatatlan kíváncsiság egyvelege. Mondhat bárki bármi rosszat az orvosokra, tudom, hogy rengetegszer jogos is, de amikor ilyen orvosokkal találkozom, akkor mindig átjár az a mélyről jövő tisztelet, amit soha, semmilyen más szakma képviselőivel kapcsolatban nem érzek.

Nagyon boldog vagyok, hogy ők foglalkoznak velem és remélem a gyógyulásig nem is engedik már el a kezem!

Nem tudom pontosan az okát, de miután októberben keddre esett a nagyvizit (hisz a hétfő munkaszünet volt), most már sorozatosan keddre kapok időpontokat. Ez olyan szempontból logikus, hogy így megvannak a négy hetes periódusok, viszont olyan szempontból fura, hogy normál esetben már vizit sincs. Ilyen normál eset volt az eheti novemberi kontroll is.

Egyébként az, hogy vizit sincs egyben azt is jelenti, hogy a prof. asszonnyal sem találkozom hivatalosan, még arra a két percre sem. Nem hivatalosan azért láttam persze, köszöntünk is egymásnak, meg láttam a múltkori beteg nők közül is minimum kettőt a váróban. (Szokás szerint a kaja volt a téma, főzési tippekkel, de mi odébb ültünk Anyuval és volt így is bőven mit megbeszélnünk.)

Kis magyar abszurd, hogy mielőtt bementem volna a doktornőhöz, a nővérek hívtak be egy vizsgálatra. Megmérték a vérnyomásom. Egyszer - hiba. Kétszer - hiba. OK, akkor legyen egy másik vérnyomásmérő! Abban nincs elem. Jó, akkor jöjjön a harmadik! Ezután megkérdezték van-e lázam? Mondtam, hogy szerintem nincs, de nem mértem, erre felírták a kis papírra, hogy 36,4. Végülis...

Egy óra várakozás után aztán el kellett mennem WC-re és valahogy éreztem, hogy pont ekkor fognak szólítani. Állítólag szólítottak is, még akkor, amikor ott voltam, de szemkontaktus nem történt. A doktornő gyakorlatilag csak kikiabálta a nevem és nyitva hagyta az ajtót, aztán meglepődött, hogy nem megyek be. Egy ott várakozó nő később azt mondta, hogy amikor szólítottak, akkor már a lifteknél jártam.

Eszter most sokkal kisimultabb és nyugodtabb volt (mondhatni szebb!), de eléggé megvárakoztatott már a vizsgálattal is. Korábban mentem, mint eddig valaha, mégis miután nem volt ott a déli vizit határideje, simán elhúzta az időt és dél után hívott csak be. Akkor sem sokra, csak hogy megnézze a laborom és megkérdezze hogy vagyok? Miután azt mondtam, hogy jól és nincs panaszom, azt mondta, hogy az jó és akkor a vizsgálatra nincs is szükség(!). Természetesen az ambuláns lapon ettől függetlenül megint egy hosszú bekezdés szerepel azért az elvégzett vizsgálatokról... Megállapította, hogy alacsony a fehérvérsejt számom, mégpedig annyira, hogy az már kettes kategória, úgyhogy referálnia kell a prof.asszonynak. Ez ugyanis az a helyzet, amikor orvosi megítélés kérdése, hogy szüneteltetik a gyógyszert, vagy kaphatom tovább és ebben egyedül nem dönthet. Remek.

A laza két órás várakozás alatt aztán történt egy vicces kis eset. 1-2 hete a suliban Ági teljesen kiakadt a feladaton, meg hogy már megint mentor nélkül hagytak rá minket és Sanyival kitalálták, hogy Honfoglalóznak inkább. Mondtam, hogy abba én is szívesen beszállok, így sok év után először nekem is be kellett jelentkezni, de valamikor véletlen rossz helyre nyomtam és bejelöltem, hogy szeretnék a Honfoglaló nevű TV-s vetélkedőben indulni. Na, hogy így ülünk a váróban jön egy ismeretlen szám.

- Jó napot, XY vagyok a Duna TV-től, ...-t keresem.

- Én vagyok!

- Üdvözlöm. Jelentkezett a Honfoglaló nevű vetélkedőbe és szeretnénk behívni egy castingra, csak előtte feltennénk néhány kérdést, amikből legalább 3-ra helyes választ kellene adnia. Alkalmas most?

- Persze! ((mégis mi lenne alkalmasabb időpont, mint az Onkológiai üldögélés???))

- Ki írta a Szondi két apródját?

- (némi segítség után:) Arany János!

- Remek, akkor mehetünk tovább! Mit jelent az, hogy lamentálni?

- (ohh, ez milyen könnyű! :D ) Hezitálni, gondolkozni még.

- Saaajnos nem!

- MI??? Miért, akkor, mit?

- Azt jelenti, hogy panaszkodni, sopánkodni(!!! és nagyon durva, de ez tényleg igaz! így nőttem fel, hogy ezt végig rosszul tudtam!)

Lelövöm a poént, még nem tudtam azt sem, hogy mi a digdig (rágcsálót mondtam, pedig törpeantilop) így nem fogjátok látni a TV-ben, ahogy megcsillogtatom híresen széles műveltségemet, mindenesetre egy pillanat alatt megfeledkeztem minden külső körülményről. :-)

A hosszas várakozás után aztán Eszter megjelent az ambuláns lapommal meg a receptekkel (hál' Isten), úgyhogy egy nagy kő legördült.

Viszont labor ügyben dühös voltam egy kicsit, mert amikor pénteken kijött az eredmény direkt felhívtam Apát, hogy mondja meg melyik értékek fontosak, mert szükség esetén újracsináltatom a vizsgálatot. (A háziorvosunk ugyanis készségesen kiír mindig laborra, ha kérem). Múltkor ugyanis 4 nap különbséggel teljesen más eredmények jöttek ki és miután több mint húszszoros véradó vagyok, kitapasztaltam már egy-két trükköt hogyan lehet manipulálni az értékeket. Kiváncsiak vagytok egy ilyenre?

- A nővérek állandóan nyavalyognak, ha túl sűrű az ember vére, ezért szeretik megkérdezni, hogy véradás előtt mennyit ivott az illető? Igen ám, de az nagyban befolyásolja bizonyos anyagok (különösen a fehérvérsejt meg a vörösvérsejt számok) koncentrációját. Ezt akkor tanultam meg, amikor egy véradás előtt ittam otthon másfél liter teát, majd elmentem a központba, ahol nem adhattam vért az alacsony Hemoglobinom miatt. Ezen rettentően meglepődtem, mert egyfelől nem mondták meg, hogy ez mennyire baj és mit kéne tennem, csak azt, hogy nem vagyok elég jó,  másfelől soha korábban nem volt hasonló gond a véremmel. Teljesen elkeseredetten zavarban mentem haza és nem értettem, hogy ez most mi volt? Később aztán leesett a tantusz és elkezdtem figyelni az ilyen apróságokra.

Most is ittam vérvétel előtt folyadékot, legközelebb nem fogok... A papírjaimon a nővéri rinya úgysem fog szerepelni, ellenben rossz lelet miatt elvehetik a gyógyszerem!

Szóval ezért (is) szeretek külsős helyre beutalót kérni és nem helyben aznap reggel vért vetetni. Jobb a dolgokat kézben tartani!

Mák az is, hogy most nem az iskolából lógtam ki, mert nem tudom hogy magyarázom meg, a 11 előtt-től 3 utánig tartó ebédszünetet... így viszont arra gondoltam, amit bridzsben szokás mondani: ami a kutyáké, az a kutyáké, majd jó szokásunk szerint elugrottunk Anyuval a Mammutba, hogy egy görög lakomával ünnepeljük meg a legújabb havi gyógyszereimet! 

Hetekkel előre megbeszéltük a találkozást Marival (Gerson-terapeuta). Mondta, hogy hozhatok magammal bárkit (sőt!), meg hogy fontos, hogy személyesen is lásson. Először azt mondta, hogy két alkalom szokott lenni a terápiát megelőzően: egy olyan, amikor felveszi az adataimat és anamnézist készít, meg egy olyan, amikor oktatást tart. Aztán a beszélgetés végén már azt mondta, hogy leadja az egészet egyben, egy nap alatt, készüljek úgy, hogy 11-től 4-ig vagy 5-ig fog tartani a program.

Apa hajlandó volt velem jönni, Anyu elzárkózott és alapvetően az orvos ismerősök nem nyilatkoztak túl támogatóan az ügyben (és most finom voltam). Engem viszont nagyon érdekelt, mert egyszer már egy része nagyon kisegített és különben is érdekelt. Tudom, hogy még mindig van lehetőségem visszakozni, de akkor legalább azt is biztos forrásból szeretném tudni, hogy pontosan mire mondok nem-et?

Szóval tegnap jött el a nagy nap, amikor rá tudtam szánni időt-energiát, hogy kibumlizzak Nagykovácsi határába és ott töltsek egy napot; Apuval a János Kórháznál találkoztunk. Előbb érkeztünk Marihoz negyed órával, de ez nem okozott problémát.

A szeánsz első fele nagyjából azzal telt, hogy mondott pár dolgot magáról meg a terápiáról, majd áttértünk a betegségemre, ahol már aktívan jegyzetelt. Annyit kellett írnia, hogy elfogytak az üres hátlapok és új lapokat kellett vennie. Elég részletesen elmeséltem mindent, ő néha kommentált, kérdezett, de leginkább meghallgatott. Miután számára minden részlet új volt, érdekelte, ugyanakkor elég művelt a témában (a férje is IV. Stádiumú melanómás volt. Mégpedig 20 éve!!! És még annyira él, hogy néha be is jött közben a szobába). Bár őneki rákja nem volt, de Interferont maga is kapott, úgyhogy arról sem kellett sokat magyaráznom. Ezek után felvette az adataimat rengeteg sok kérdéssel (5-6 oldal, amiből csak másfél volt a különböző betegségek felsorolása születésemtől kezdődően). Szerencse, hogy ott volt Apu, mert ki voltam kérdezve a születésem körülményeiről is, meg hogy meddig kaptam anyatejet, amikről... nos, bevallom nem sok mindenre emlékszem. :-)

Egy-két kérdése meg reakciója eléggé meglepett, illetve igaza volt. Megkérdezte például, hogy az Interferon befejezése után volt-e PET CT-m, vagy bármilyen képalkotó vizsgálatom? Mondtam, hogy nem és hogy ezt anno magam is furcsálltam. Azt még jobban, hogy koponya még csak tervben sem volt, mikor köztudott, hogy a Melanoma mennyire „szereti” az agyat...

Az viszont még érdekesebb volt, hogy amikor meséltem a betegségem előtti hetet, amikor minden nap rohangáltam valami orvoshoz, a szemészes résznél hátradőlt, mert azt hitte ott lesz a történet vége. De miért? Nos, mert az ő férjénél az volt az agyi áttét kontroll, hogy 3 havonta ment szemészhez szemfenék vizsgálatra, ott ugyanis világosan látszik, ha az agynyomás megváltozik.

Erről én még soha nem hallottam! Engem akkor szemész is megnézett, meg optometrista is utána a boltban, de egyikük sem jelzett semmit. De azt soha nem felejtem el, hogy másnap, amikor már eljutottam a sürgősségi MRI kiírásához, protokoll szerint el kellet mennem a vizsgálat előtt egy épp rendelő onkológus nőhöz is, aki megírta a papíromat, de azt már nem írta rá, csak némileg megvető hangsúllyal szóban tette hozzá, hogy „Biztos csak valami fertőzés lesz”... Szóval ha még egy onkológus is ekkorát téved, akkor mit várjunk egy mezei szemésztől?

Azt is elmesélte, hogy amikor a férje beteg lett, ő teljesen kétségbeesett és embereket keresett, akik túlélték a melanomát, de mindenhol csak 3 meg 5 éves túléléseket hallott és akkor ismerte meg a Gerson-terápiát. Amit úgy csináltak végig, hogy ő otthon maradt és főállásban támogatta a férjét (préselte neki a leveket, főzte a levest stb.), a férje meg eljárt ugyan dolgozni, de délben mindig hazaugrott. A melanoma diagnózisa gyakorlatilag egyet jelentett a halálos ítélettel 2013-ig. Olyan előfordult ugyan, hogy valaki nem lett áttétes, de ha igen, akkor megkezdődött a visszaszámlálás... Ez agyi áttét esetén pontosan négy hónap hátralevő időt jelentett (én most tartok 6,5-nél és még nem lapozgatom a koporsó katalógusokat).

Azt egyébként meséltem már, hogy amikor az első epilepsziás rohamom volt, hova igyekeztem épp a vonattal? Augusztus 24.-e volt, a Nagypapám halálának első évfordulója és erre az alkalomra rendeztek a nővéremék egy gyászmisét Budapesten az Egyetemi templomba. A vonat pont fél órával előtte kellett volna hogy beérjen a pályaudvarra és ezért is volt rajtam a meleg nyári nap ellenére sötét ruházat. Anya azt mondta, hogy lehet, hogy a Nagypapám vigyázott rám még ekkor is, így utólag is, hisz ha akkor nem kapok rohamot, csak szeptember közepén derül ki, hogy mivel van tele a fejem. Akkor meg már lehet tényleg késő lett volna... Soha de soha nem fogom elfelejteni, hogy amilyen gyakran csak tudtam olyan gyakran látogattam a Nagypapát a kórházban, de őt gyakorlatilag a halálos ágyán is sokkal jobban érdekelték az én leleteim, mint a sajátjai. Az én leleteim, meg a Nagyi. De ez egy másik történet.

Visszatérve a Gersonozásra a kikérdezgetésekkel eltelt gyakorlatilag 3 óra és mondta Mari, hogy akkor most meghallgatná a kérdéseimet és utána menjünk ebédelni. Mondtam neki, hogy RENGETEG kérdésem van, úgyhogy szerintem inkább most menjünk ebédelni és majd utána felteszem őket. Ajánlott egy éttermet a közelben és mialatt sétáltunk, Apa mondta, hogy nincs nála az Inzulinja, úgyhogy ő majd csak néz engem az étteremben. Mondtam neki, hogy na nem, akkor menjen inkább haza, majd elmesélem a folytatást. Nem kellett kétszer mondani :D (Este a telefonban aztán bevallotta, hogy a múlt héten műtött foga is elkezdett fájni, meg valahogy ő nem gondolta, hogy ez tényleg egész napos program, ezért nem is úgy készült.)

Így aztán egyedül mentem vissza a folytatásra. És akkor elővettem a kis rózsaszín füzetemet. Mondom is a lényeget:

- Az hiba, hogy desztillált vizet iszom, nem szabad. Forrásvizet kell inni! Ha valakinek nincs forrása otthon, akkor lehet hozatni is (mármint a vizet), de jó a Clean Water gép is, ami pl. a suliban van. A desztillált víz a beöntésekhez, meg a főzéshez kell.

- Szintén nagyon veszélyes, amit a rossz májértékeimkor csináltam, mert kávés beöntést a levek ivása nélkül nem szabad csinálni: amit elveszít a szervezet, azt másik irányból vissza kell pótolni!

- Igen, a fűszerek is bio-k kell, h legyenek, de úgyis csak keveset lehet használni

- A Gerson-terápia egy enzimterápia, az a lényege, hogy az immunrsz. azon része, ami a külső méreganyagokat dolgozza fel, felszabaduljon.

- Kozmetikumokat nem szabad használni, sem dezodort, de a legjobban tiltott dolgok az illatosított krémek. Végülis dezodorként egy sókristály megengedett, meg ha nagyon akarok, akkor vehetek készítményeket, de csak és kizárólag bio-t és alapozni, sminkelni is csak és kizárólag alkalmi jelleggel szabad. A samponom legyen natúr szappan, öblítésre citromos/ecetes víz, vagy ricinusolaj + tojásfehérje ajánlott. Adott egy telefonszámot egy biokozmetikushoz (Timi), meg egy francia weboldalt a sókristályos dezodorhoz.

- Kontaktlencse maradhat, a folyadéka is (pedig abból azt hiszem létezik bio), de otthon úgyis szemüveget hordok (én aztán nem...)

- A fogkrémem kuka (NEEEEE!), a fogkeféből viszont nem kell bio (pedig találtam egy remek koreai márkát, aminek a sörtéi bambuszból vannak szén/arany/ezüst bevonattal... és nem is drága! Már vettem is 3-at!)

- Tampon tilos, az egyebek OK-k, csak legyenek bio-k

- A papírtermékek (WC-papír, szalvéta, zsepi stb.) mind OK-k, nem kell, hogy bio-k legyenek, csak hogy illatmentesek

- A szakácskönyvekkel semmi gond, csak a terápia első szakaszában nem lehet semmilyen lisztet használni, márpedig a vegán ételek nagy része gabonás... ez igaz.. *sóhaj*

- Mikrózás tilos! Megöli az ételt!

-  A pirítós sütő onnantól engedélyezett, amikor már lehet enni Gerson-kenyeret...

- Szilikon sütőfomát használni lehet!

- Fa fakanalak kuka!

- Csak a MELAMINos kemény műanyag jó, a "fakanál" is abból legyen.

- Műanyag ételhordókat el lehet felejteni. Üveg jó csak, de annak a fedele már lehet műanyag. (Létezik ilyen!)

- Edények anyaga INOX, porcelán, üveg, vagy zománcozott lehet, a nikkelezett/krómozott, vagy alumínium tilos!

- Édesíteni csak mézzel, vagy bio finomítatlan nádcukorral szabad.

- Olaj csak lenmagolaj lehet.

- Aszalt gyümölcs is csak bio lehet

Adott egy bio termelői listát is, akiknél – embertől függően – 10-20% kedvezményt is kapok, ha megsúgom, hogy Gersonos vagyok. Egyébként Budapesten a MOM-os biopiacon szoktak kinn lenni.

A terápia 4 alappilléren nyugszik:

• Speciális táplálkozás
• Levek
• Táplálékkiegészítők
• Beöntések (3-4 lé után egy)

- A rák oka egy epigenetikai elváltozás, amit B12 vitamin pótlásával, táplálkozással, lelki dolgok helyretételével meg sporttal lehet visszafordítani.

Tisztítás, hiányállapotok megszüntetése, életmódváltás, táplálkozás váltás, szemléletváltás kell.

- Mindig van egy nagy lelki ok. ((Jaaaaj :( ezt már de sokat hallottam... Másik kedvenc mondatom, hogy csak a jó emberek kapnak rákot.))

- Az jó, ha vallásos vagyok és fontos az is, hogy tudjak jól imádkozni. Mert nem azt kell kérni, hogy gyógyuljak meg, hanem azt, hogy a szervezetem legyen elég erős ahhoz, hogy le tudja küzdeni a betegséget.

- Ajánlott kiegészító terápiák:

• QUAQUM Fürdő
• Ózon terápia
• Hidroterápia

- A terápia során 2-3 naponta kell hőmérsékletet és vérnyomást mérni

- A présgép vásárlásakor fontos, hogy mindent kinyomjon a gyümölcsből, a lében már ne legyen rost, a szűrő INOX legyen és hengerek végezzék a darálást meg a préselést. Jó márkák:

• Omega
• Angel
• GreenStar

de a legjobb:

• NORWALK juicer

Ezek elég drágák, de utóbbit havi 20 000 Ft-ért lehet tőle is bérelni. De ha tudok szerezni Amerikából, akkor az lehet a legjobb. Megkérdeztem a Hurom márkát is, de azt nem ismerte. Neten rákeresve azt mondta, hogy az is jó lehet, de még valami anyagon át kéne szűrni a belőle jövő levet.

Lemásolta néhány leletemet, megnézte a legfrissebb laborom, majd megnézte a körmeim (apró hiányállapotok), meg a nyelvem (szintúgy) és megállapította, hogy a májam remekül bírja a gyógyszeremet. Konkrétan azt mondta, hogy egyáltalán nem látszik rajtam, hogy beteg vagyok :-) Azt is mondta ugyanakkor, hogy rengeteg orvosi hibát lát a kezelésemben, főleg az első operációt megelőző időszakban (amikor 8 hónap alatt 4 bőrgyógyász látott és senki nem mondta, hogy baj van, csak javasolták, hogy vetessem le azt az anyajegyet).

Jelenleg egy Gerson-os betege van, meg egy GEST-es (amit ne kérdezzetek mi, mert nem tudom) és bár sosem vállal háromnál több embert és most nem is keres új pacienseket ha gondolom, elvállal. De tudjak róla, hogy Melanómás agyi áttétes nála még ezzel nem gyógyult meg... A Gersonnal igen, de nála nem.

Gondolkozhatok még a dolgon, valamint le kell még adnia az oktatást, mert úgy látja, hogy orvosi kérdésekben nagyon rábíztam magam a környezetemre (ez bizony igaz, de mit tehetnék, ha ennyi orvos van körülöttem?) és addig nem kezdhetem meg a terápiát, amíg nem látja rajtam, hogy tudom mi történik a testemmel. Viszont, ami az oktatás időpontját illeti, már abszolút elnéző volt a sulimmal szemben, így hajlott egy esti alkalomra. Tehát december 5.-én este hatra fogok menni legközelebb hozzá és szintén érdemes vinnem mindenkit, aki a terápia során majd mellettem áll.

Ha elkezdjük a kúrát, akkor első nap átjön hozzám leellenőrizni a berendezéseimet, a konyhaeszközeimet, a kozmetikumaimat stb. megcsináljuk a reggelit, meg megnéz egy beöntést is és nagyjából ebédfőzés környékén távozik. És onnantól minden egyes Aspirinről, amit beszedtem be kell számolnom. Éjjel-nappal hívhatom őt, ha van valami kérdésem/bajom. A kezelésemen csak ő módosíthat és azt is csak ő döntheti el, hogy van-e valami baj, vagy csak gyógyreakciót produkál a testem. Emellett szükség van egy orvosra is, aki be van avatva és aki kiír havonta laborra.

Az étkezések száma nagyon szigorúan három és ... nos, döbbenetesen egyhangú: reggel desztillált vízben főtt zabkása, (minél több féle) gyümölccsel, ebédre: saláta, Hippokratész leves, és sült zöldségek, vacsorára meg kb. az, mint ebédre. A levesbe annyi változatosság vihető, hogy lehet más levest is főzni, de egy kanál H. levest akkor is bele kell tenni...  

A terépia alatt nem utazhatok, csak akkor, ha viszem magammal a juicer-t. (Na erre azért elkerekedett a szemem, mert azt, hogy 2 évig ne utazzak... szóval ezt önmagában teljesen kivitelezhetetlennek tartom... még annál is kivitelezhetetlenebbnek, hogy: ) a terápia alatt nem járhatok dolgozni, se iskolába, csak a gyógyulásomra szabad koncentrálnom (MI???). Itt aztán enyhített annyit, hogy ha mondjuk olyan a munkám, h otthon végezhető, vagy nem vesz nagyon igénybe / annyira szeretem csinálni, hogy nem plusz stressz, akkor mégis, de akkor legyen valaki segítségem...

A terápiát elkezdhetem már a gyógyszer alatt is, de tekintettel arra, hogy elég érzékeny az állapotom, csak a legalacsonyabb szinten: napi 3 lével és egy beöntéssel. Szerinte a beöntés nem mossa ki a gyógyszert, mert más vérkört érint.

Amennyiben elkezdem a terápiát, nyilatkozatot kell tennem, hogy senki nem hitegetett gyógyulással és saját felelősségemre csinálom.(!) Ugyanakkor szedhetem a gyógyszert (sőt!), megműttethetem magam (sőt!), és minden orvosi segítséget igénybe vehetek, hisz maga Dr. Gerson is úgy tartotta, hogy amit ki lehet szedni és el lehet távolítani, azt el is kell.

Hat után jöttem el tőle és döbbenten láttam, hogy ezzel hogy elment szinte a teljes nap... Persze mégsem, mert reggel héttől már volt egy szakköri órám, este héttől meg volt egy tangóm, utána a vendégművészes Milongával (a tangó hétvége záróbulija!), ami annyira király volt, hogy még az első tangó cipőmmel is megajándékoztam magam! :) De a klasszikus nappal azért ezzel telt és a konzultációért fizetnem is kellett egy reális összeget (15 000 Ft-ot, ami gyakorlatilag kb. 2000 Ft-os órabért tesz ki – szóval szerintem nem a pénzért csinálja).

De természetesen gondolkozom nagyon... Szimpatikus ez a Gerson-dolog, de rettentően szigorú. A feltételeket nagyon szívesen megteremtem (juicer most már csakazért is kell!). És fegyelmezett is vagyok, bár néha-néha azért szívesen csalok. De az, hogy no utazás, meg hogy még 2 évig ne legyen munka / iskola... hááááát. Ebben a képben nagyon nem látom még magamat. Tehát gondolkozom...

Nagyon büszke voltam magamra, hogy a múltkori posztot kisajtoltam a vasárnap estémből, mert egyébként egyáltalán nem könnyűek a napok, amiket mostanában megélek. Már tanulmányilag.

Alighogy nagy nehezen átmentem a basic vizsgán, máris a nyakamon volt az "orientation exam" és én tényleg nagyon azt szerettem volna, ha az elsőre meglesz. Ezért lemondtam szinte minden iskolán kívüli programom: tangón sem voltam, de még a pszichoterápiát is napoltam, ami eddig soha nem fordult elő. Minden szabadidőmet tanulásra akartam szánni ugyanis, hogy aztán lehessen egy nyugodt szünetem.

Lelövöm a poént: nem lesz :( Pénteken, 17.-én volt a vizsga és sikerült rajta szépen elhasalnom. Mondom ezt úgy, hogy a hivatalos eredmény még nem jött ki, de a helyzet az, hogy még a beugró sem sikerült, rögtön a mínusz első feladat megakasztott. Most már ott tartunk ugyanis, hogy applikációkat programozunk, amiket összakapcsolunk adatbázisokkal. Igen ám, de olyat még sosem csináltunk, hogy belső adatbázissal lett volna az összekapcsolás. Külsővel igen, saját készítésűvel szintúgy, de olyan, hogy megadnak egy SQL file-t a feladat részeként és azt kell vele összekapcsolni olyan még nem volt és éreztem, hogy ez valami néhány kattintásos dolog, csak még soha nem csináltunk hasonlót. Legugliztam persze, csak az én képernyőm nem teljesen olyan volt, mint ott a magyarázatban, egy ponton megakadtam, teljesen leblokkoltam, még el is sírtam magam(!) igaz nem nyilvánosan és elcsesztem ezzel az idő felét. Akkorra sem oldódott meg a dolog, csak addigra eljutottam oda, hogy nem érdekel, akkor megoldom valahogy "vakon" a nyomorék példát, de nyilván ez innentől veszett fejsze nyele volt.

Azt hittem egyedül voltam a problémával, de kiderült, hogy egyáltalán nem, még a legügyesebbek között is volt olyan, aki itt megakadt, igaz, ő megcsinálta a feladatot nélküle "vakon" kb. minor hibákkal. De ő is sírt és még volt pár ember, aki nagyon elszúrta emiatt. 

Nem értek egyet az iskola oktatáspolitikájával, mondván hogy azért hoznak minket ilyen helyzetbe vizsgán, mert "majd a munkahelyen is az lesz, hogy nem tudod, de meg kell oldani", de miután a kisebbségben vagyok aki ezen szenved, már eljutottam arra a szintre, hogy ne nyavalyogjak miatta. A csoportunk többsége ugyanis meg tudta csinálni így is és ha később ők lesznek a konkurenciáim a munkaerőpiacon, akkor...

Rettentően hasonló ez a helyzet ahhoz, amikor az ember hosszú távon utazik és megtanulja átfordítani a hozzáállását a dolgokhoz: nem bosszankodik a hülyeségeken / méltánytalanságokon / igazságtalanságokon stb., hanem elfogadja a helyzetet bármi is az és megoldja. Szeretem azt az énemet, akivé válok pár hét utazás után, mert sokkal barátságosabb, lágyabb és mégis keményebb, mint az, aki elindult.

És most pont ezt érzem itt az iskolában is. El kell sajátítanom ezt az attitűdöt, hogy elfogadjam: ez a szitu, ezt kell megoldani mindegy milyen áron. Csak tényleg nagyon csalódott voltam, mert azt is tudtam, hogy ezzel a hasalással bukom a felhőtlen pihenős hetet...

Azt tehát az új terv, hogy megint lemondok szinte minden programot, kivéve az orvosiakat, meg a Tangó  Hosszúhétvégét, ami épp most zajlik külföldi művészekkel, meg a pici unokaöcsém keresztelőjét ami konkrétan ma volt (tegnap meg az első születésnapja!), meg a szakköri órámat, és az irodai látogatást és erősen talonban tartom a táncoslányos vacsit, meg a szalagavatót, meg egy koncertet, amire az unokatesóm hívott meg, meg egy fontos ebédet, meg... ahh, hihetetlen nehéz ez! Egy kedves barátnőmmel már lemondtam a tervezett reggelinket... :( De muszáj sokat kódolnom, muszáj applikációt csinálnom, minden extrával, mert még egyszer nem bukhatok el! Sokkal, de sokkal egyszerűbb volt úgy magamra fókuszálni, amikor 9000 km-re éltem innen, mert akkor adott volt az indok, hogy miért nem lehetek ott az ilyen dolgokon. Csak közben pont azért is jöttem haza, mert ezek tartják fenn az életem lényegét: a családomat meg a barátaimat, akiket nem szeretnék elveszíteni.

Na de álljunk csak meg egy pillanatra!

Mégis milyen orvosi programok várnak rám a héten?

Elárulom: három is lesz!

Holnap megyünk Apuval a Gerson-terápiás oktatásra. Ez egy egész napot igénybe vesz! Délelőtt 11-től délután 5-ig fog tartani! Készülök már rá egy ideje és nagyon kíváncsi is vagyok! Kikerülhetetlen és kötelező program, ha valaki komolyan gondolja a dolgot, márpedig én olyan valaki vagyok. Egyelőre. Nem tudom, hogy elkezdhetem-e már egyáltalán, vagy mi lesz a terapeuta véleménye, mindenesetre biztos, hogy sokkal okosabb leszek a holnapi nap végére.

Kedden aztán megyek a havi kontrollra az Onkológiára. Ettől nem félek annyira, mert a laborom nem lett rossz (leszámítva, hogy kegyetlen alacsony a fehérvérsejt számom, úgyhogy inkább az a csoda, hogy ennek ellenére már majdnem egy hónapja nem voltam beteg!)

Pénteken pedig egy khm... meglehetősen magas összegért hajlandó fogadni egy nagy nevű idegsebész, akit ajánlás útján találtunk. Ő arról híres, hogy reménytelennek mondott esetekkel is foglalkozik, konkrétan egy nagyon kedves barátnőm ismerősének a barátjának az apukáját gyakorlatilag ő gyógyította meg. A férfinek agyi áttétjei voltak és mire hozzá eljutott minden orvos lemondott róla. Egész pontosan: egy hónapot jósoltak neki! Ez a professzor viszont bevállalta, megműtötte NÉGYSZER Gamma-késsel (két hónapos különbségekkel), ő meg életmódott változtatott és HÉT (!!!) éve nincs semmi a fejében!

Abban az időben még csak Debrecenben végeztek ilyen műtéteket (a doktor úr ott székel), nem tudom azóta a helyzet változott-e és per pillanat nem is érdekel. Csak az érdekel, hogy péntekenként rendel egyedül Budapesten, és most péntekre sikerült időpontot kapnunk hozzá és vinnem kell minden CT-t, MRI-t és kimondhatatlanul kíváncsi vagyok rá, hogyan fogja látni a helyzetemet? Az ugyanis nem tudom mindenkinek tiszta-e, de én már elvben nem vagyok a műthető kategória az áttéteim számossága miatt. Tavasszal azért voltam, mert "csak" négy volt a fejemben, de a helyzet ma már az, hogy több, mint a duplája van és állítólag csak négyig műtenek. Állítólag.

Mind a Gerson-terápia, mind a műtét erősen kérdéses, hogy engedélyezett-e a gyógyszeres kezelés alatt, de én tudom, hogy a gyógyszer nem fog örökké tartani és késő lesz majd akkor kapkodni, ha valami kialakul.

Úgyhogy a héten találkozom Marival is, meg ezzel a proffal is és a legrosszabb, ami csak történhet, hogy megismerjük egymást személyesen, elbeszélgetünk és kapok pár tanácsot a jövőre nézve. Velük az állami ellátáson kívül találkozom, ezért erősen remélem, hogy más lesz a hozzáállásuk, mint amit eddig tapasztaltam (értsd: komolyan harcolni akarnak értem, nem "csak" a munkájukat végzik). Ezt egyáltalán nem pejoratíven mondom, csak az kicsit meghökkentő volt, amikor a terapeutám megkérdezte, hogy mi az orvosom koncepciója a betegségemmel kapcsolatban és majdnem felröhögtem, hogy ugye ez a kérdés nem komoly? Nem hogy velem nem beszélgetnek rendesen, sem részletesen, majd még pont "a koncepciójukat" fogják megosztani és arról lelkizni??? A vizitjeim 5-10 percesek! Ehhez jön hozzá a 2-3 óra várakozás. És bár szakmailag a legmagasabb szintet kapom, szerintem számukra csak egy karton vagyok. Egy egyre vastagabb karton. Aki tavasszal kb. átkerült a halálsorra. De akit az új gyógyszerrel esély van megmenteni. Talán. Emiatt érdekes vagyok és a maximum, amit kiválthatok az orvosaimból, az a kíváncsiság, hogy a statisztika melyik oldalát fogom erősíteni?

Szóval nagyon érdekel, hogy mit mond az az oldal, ami még mindig szakmai, de már meg van fizetve külön úton és természetesen az eredményt majd egyeztetem az onkológusommal is. Nem a mostanival, hanem az eredetivel, a prof.asszonnyal, akihez az Interferon idején jártam (és aki most is felügyel, de vizsgálni már nem vizsgál). Ha kell, vele is magán úton...

És hogy legyen valami igazán pozitív hír is a poszt végére: megtaláltam azt az italt, ami eddig a legjobban semlegesíti az Avemar-t. Sem a színe nem lesz tőle sár, de ami még fontosabb, hogy az íze sem változik meg annyira. Ez  pedig a 100%-os bio céklalé! Annyira erős cékla íze van ugyanis, hogy nincs az a szutyok, ami ezt képes lenne elnyomni.

A cékláról gyerekkorom óta hallgatom, hogy mennyire jó a rák ellen, de ettől még nem szerettem meg különösebben. Mióta beteg vagyok, azóta is szívesebben fogyasztok bármi más "szuperélelmiszert" (áfonya, gránátalma, kannabisz :D - persze utóbbit még csak csokiban, de kifigyeltem már a lisztet is! A bioboltban kapható!!!). De most majd más lesz! Végre itt egy alapos indok, hogy miért is kell minden nap innom egy kis pohárkával déltájt és azt hiszem ez így annyira tökéletes megoldás, hogy nem is változtatok rajta a jövőben!

A több hetes felkészülési időszak a Gerson-terápiára már csak azért sem volt rossz ötlet, mert

1. Nem merek radikálisan változtatni az életmódomon

2. Gyakorlatilag nem is tudok

Ennek megfelelően a pontról pontra való fontolva haladást választottam, pár naponta egy kis "szintemeléssel". Ha megkérdeznétek, őszintén szólva a kulcsot leginkább a táplálkozási szokások megváltoztatásában látom, az egyéb függelékeket, mint a háztartási és kozmetikai szerek lecserélését nem tartom könnyen kivitelezhetőnek, illetve hatékonynak. Hogy miért nem?

Mondhatjuk úgy is, hogy nem vagyok a házimunka hőse (bár mióta airbnb-zem azért nagy a fejlődés), ezért valahol ironikusnak tartanám, ha a kétheti egyszeri felmosás mérgezett volna meg, netán a félévi egyszeri ablakpucolás. Egyedül mosogatni szeretek igazán, de azt sem vittem soha túlzásba, másik "kedvencem" meg a mosás. Szerencsére e két utóbbi tevékenységhez egy csettintésbe került az átállás.

Megvettem persze a többi házimunka bio verziójához való eszközöket is, és jelenleg így néz ki a mosogatóm alja:

Maradtak viszont még homályos pontok, mint a fabútorok ápolása, valamint a kis törlőkendőcskék helyettesítése, amikre úgy rászoktam mostanában. Nem beszélve a belógó WC-tisztítócskáról. Mindenesetre azt hiszem a legnagyobb lépésen túlvagyok.

Eleinte úgy terveztem, hogy kifutásos alapon szabadulok meg a régi dolgoktól (értsd elhasználom, ami még van), de a terapeutám eléggé határozottan utalt rá, hogy ennek kb. semmi értelme. Úgyhogy a mai napon fogtam magam és utazótáskába pakoltam minden tisztítószert, amit itthon találtam, kiöntöttem a folyékony kézmosót és kidobtam a WC-csésze tisztán tartó izéjét. A méregtelentés eredménye aztán másfél táskányi cucc lett, amit majd valamikor eljuttatok a családom azon tagjainak, akik még használnak ilyen elvetemült dolgokat.

Nem állok ennyire jól a személyes higiénés termékekkel viszont. A szappant lecseréltem, bio sminkcuccokat is vettem (bár még nem vagyunk se kibékülve, se túl jóban), de speciel a fogkrémemet imádom, mert a legjobb eddig az íny bajaimra, a kontaktlencse folyadék nélkül meg nem élnék egyáltalán. Nem beszélve a dezodorokról (a szódabikarbóna nem vált be), női dolgokról, gyantáról, arckrémekről, samponról (épp a héten kaptam egy újat a fodrászomtól, nem mertem szólni neki, hogy most is gyógyszertárit használok) meg a legkedvencebb parfümömről! Ide majd egy nagyobb lélegzet kell...

A személyes véleményem az, hogy a rendszert betartva semmi idegen helyen nem tudnék kezet mosni, mosogatni, nem beszélve a vegyi anyagokról és festékekről, amikkel a texilt kezelik egy csomó helyen (értsd új ruhák, cipők vásárlása). Le kellene mondanom a kozmetikusomról, meg a fodrászomról is. Sehol nem esik szó a mikro használatáról (ami szvsz károsabb, mint bármi más) és miután sátoros ünnepekkor tüsténkedem csak a konyhában, az edények lecserélése is kicsit sok elsőre. Tilos ugyanis a teflon meg a kukta használata (utóbbim talán nincs is), nem beszélve az aluimíniumról. A műanyagra, szilikonra még rá kell kérdeznem. Mindenesetre szívesen megteszem, megveszem, ezek legalább csak egyszeri költségek, csak nem értek mindent.

Elég jól állok viszont táplálékkiegészitők terén. Hadd mutassam be hát a testőreimet:

A kép főhelyén állnak a legfontosabbak: a gyógyszereim: Tafinlar és Mekinist. Ami dobozos, abból ki is tettem elé egy szemet a vizuális élmény kedvért (amiből egyszerre kettőt kell bevennem, abból kettőt).

Tafinlarból napi 2x2-őt kell beszedni, lehetőleg 12 órás különbséggel (reggel 6 és este 6 szokott lenni a két időpont). Szigorúan éhgyomorra lehet bevenni és utána egy órán át még nem szabad enni, ehhez ez a két időpont a legalkalmasabb számomra (közvetlen felkelés után, valamint a suli végeztével). Mekinist, a kis rózsaszin koma arra való, hogy lekísérje a Tafinlart, a hatását erősiti elvileg meg gyakorlatilag is. Belőle napi 2x1 kell és minden további szabály ugyanaz.

Ők a legfontosabbak messze (meg a legértékesebbek is: havi szinten több mint két millió magyar forintot fizet értük helyettem az OEP!) és nem látszik most a képen, de hű társam a hétköznapokban egy szteroidos dobozka, amibe pont egy hétnyi cucc fér el. Belőlük, meg a tőlük jobbra (nekünk balra) álló fényes csodából, az epilepkó gyógyszerből (Levetiracetam Sandoz). Utóbbiból napi 1000 mg-ot kell magamhoz vennem (mert 10 napja már az eredetileg előírt adagot szedem, de már nem üt ki annyira), de erősen gondolkozom a csökkentésén/elhagyásán, mert mégiscsak félek, hogy valahol rontja a főszereplők hatását.

Még egy ugrás, és elérkeztünk az Avemar-hoz. Utálom az ízét, olyan mint a felengedett sár. A képen látható tag az utolsó az ajándékba kapott három hetes adag granulátumból, amit mostanra sikerült legyűrni. Egyfelől többször meg is feledkeztem róla, másfelől ez is egy kényes jószág (hűtőben kell tartani és rá is igazak az éhgyomros szabályok, de miután nem akarom egyszerre bevenni a gyógyszerekkel, neki a dél körüli időszak marad, ergo naponta magammal kell vinni a suliba). Próbáltam már mindennel, de kegyetlen rossz, komolyan. Külön kihívásnak élem meg, hogy találjak végre valami itókát, amivel elviselhető. Eddig a narancssárga Kubu volt még a legjobb, de azt más okok miatt nem preferálom. Két hete aztán találtam egy nagyon különleges Energia fantázianevű gyömbéres bio teát, amiben az az érdekes, hogy átlagos íze van, de ha megittál egy kortyot és vársz egy picit, pár másodperc múlva isteni utóízt érzel. Na mondom, ez az én emberem, ezzel kell kipróbálnom az Avemart! Hát a dolog nem jött be, ugyanolyan rossz vele is. De nem adom fel! Annyian dícsérik, hogy a következő adagot már magam finanszírozom (némi fogszívással, mert 16 990 Ft egy havi cucc) és ezzel a lendülettel típust is váltok: a granulátum helyett kipróbálom az italport  és megpróbálom nem elfelejteni meginni a napi adagom.

Ha a gyógyszerektől jobbra tekintünk jönnek a Gerson-os haverok.

A Flora márkájú Super adult nevű üveg probiotikumot tartalmaz. Ma vettem be belőle az elsőt. Nagyon fura, mert a kapszulák fölötti tér vattával van kitöltve, ráadásul a tesóm azt mondta, hogy egy olyan hűtőből vették ki, amiben a testépítők által használt fehérje porokat szokták tartani. Hm... Ez az egyetlen olyan dolog, amit Mari, a Gerson-terapeutám férje forgalmaz, házhoz is kellett érte menni és szintúgy nem olcsó darab. Nagyon nem olcsó. Beruháztam erre az üvegre, de sokat gondolkodom, hogy csináljam-e (ez pl. tuti nincs a Gerson-terápiában hivatalosan, csak pont a Gerson-terapeutám ajánlotta, szóval van dilemma).

Utána jön az egyik legkedvesebb barátom: a D-vitamin. Ezt mindenkinek nagyon ajánlom! Aki minimálisan jártas a dietetikában (én nem voltam az), tudhatja, hogy ez az egyetlen vitamin, amiből nem tudunk eleget bevinni a szervezetünkbe, ezért külső utánpótlás szükségeltetik. Azt viszont még kevesebben tudják, hogy olaj formájában érdemes megvenni, mert a gyógyszertáriakba raknak mellé egy csomó adalékanyagot, amik elvileg ártalmatlanok, de a gyakorlatban ki tudja? Az olaj mellett szól még az ára is: egy ilyen kis üvegcse 3500 Ft (csak hozzávetőlegesen: a gyógyszertári - mert azzal kezdtem - 120 napra 6000 Ft). Hogy elkerüljem a postaköltség megfizetését, rögtön rendeltem hármat, aztán itthon láttam, hogy miután egy üveg 250 napra elegendő akkor most megvettem 2 évi adagot... Az egyik így ment Anyuékhoz, a másikat meg még nem tudom melyik tesómnak adjam oda. Nagyon optimista vagyok, meg minden, de raktárat nem áll módomban fenntartani, plusz ez az, ami tényleg mindenkinek kell, úgyhogy valakit majd meglepek vele. Négy csepp a napi adag.

Utána jönnek a Béres-es haverok. Cseppből volt itthon - szerencsére, mert ezt sem ingyen adják, - de azért beletelt pár hétbe, mire elértem a napi 3x50 cseppet. Ez azért kicsit megbuherálja az ember emésztését, úgyhogy nem mertem a nagy dózissal indítani, de különben megbízom benne és tudom, hogy jót tesz és örülök neki, hogy elértem végre a kellő szintet.

Új tag viszont a Béres C-vitamin. Sokan esküsznek a nagy dózisú C-vitamin rákgyógyító erejére. Napi szinten ez az 1000 milligrammos a legtöbb, amit be lehet vinni. A többletet elvben úgyis kipisiljük, szóval felesleges is. 

Végül a magas karcsú figura a lenmagolajom. Ez Gerson-terápiás ajánlás és napi két evőkanál az előírt adag. Nem rossz! Többeknek is, akiknek meséltem róla rögtön a tökmagolaj jutott eszükbe, hogy az milyen finom, ezért sutyiban vettem abból is egy üveggel. Kicsit megnyugtatott, hogy az több mint kétszeres árban van. Nagyon nehéz feldolgoznom, hogy elvben majd a Gersonnal más olajat nem lehet használni, ezért egyszerre igyekszem kihasználni a kis szabadságot, ami még most van, meg persze odafigyelni arra, hogy a jövőben mit kell változtatni. Ennek jegyében például kipróbáltam a kedvenc salátámat olívaolaj helyett lenmagolajjal és nem rontott számottevően az ízén. Az viszont már igen, amikor ugyanebben a salátában a kedvenc sajtom helyett vegán fetával próbálkoztam...

Rengeteget járok mostanában bioboltba és igyekszem mindent lecserélni egészségesebb verzióra úgy egyébként is. Zöldséget-gyümölcsöt még nem ott veszek, hanem a piacon egy drágább helyről, vagy a kedvenc kis zöldségesemtől itt nem messze, de kenyeret már igen, meg granolát is, szendvics kencéket is. Egyelőre a próbálkozási szakaszban vagyok, ízlelgetem mi jön be, mi nem.

Ahogy telik az idő, csak gyűlnek és gyűlnek bennem a kérdések a terápiával kapcsolatban (pl: mennyire kell bio-nak lenni a fűszereknek? Ha nem lehet állati eredetű dolgokat enni, mi legyen a mézzel? Most akkor jó a bio alapozó, vagy nem jó? Szabad-e a bio dezodor és ha igen milyen márka? Mi a baj a szintetikus anyagú ágyneművel és ruhákkal, ha nekem semmi gondom velük (ezek az anyagok az utóbbi időben eleve rengeteget változtak...)? Mi a helyzet a légkondis helyekkel? És a mikrózással? Lehet-e kenyérpirítót használni? Fogkeféből is bio kell? És mi lesz a kontaktlencséimmel, hordhatom tovább?). Úgyhogy ünnepélyesen nyitottam is nekik egy kis rózsaszín füzetet.

Továbbá elkezdtem gyűjteni a gyógyszereim paprjait, meg a kipróbált bio kaják csomagolásait, a kozmetikai és tisztítószerek márkaneveit, hogy mindenről megkérdezzem Marit. Mert bizony már csak nyolcat kell aludni és megyünk az oktatásra!

Ha emlékeztek még az előző Gerson-os posztomra, láthatjátok, hogy már majdnem minden pontját kipipáltam. Az összes ajánlott szert beszereztem és használom, jó úton járok a bio háztartás felé is! Iszom a desztillált vizet (bár még csak itthon) és bio teákat vásárolgatok hozzá. További inspirálódásért pedig a héten megvettem négy szuper vegán szakácskönyvet, nevezetesen őket:

Ugyan még csak együtt alszunk (értsd esténként olvasgatom és nézegetem őket) és barátkozom a gondolattal meg a hozzávalókkal, komolyan készülök rá, hogy legalább ideiglenesen vegán legyek.

A héten volt egy nagyon érdekes vendégem, egy német DJ (róla bővebben majd a másik blogomban) és azt mondta, hogy egy évig ő is az volt, de csak fokozatosan szokott át rá, mert nem akarta a testét nagyon kiszipolyozni. Ő azt csinálta, hogy kezdetben heti egy húsos napja is volt, egy vegetáriánus és öt vegán és ezekből adott le folyamatosan (mármint nem a vegánokból, de úgyis értitek). Ez a módszer nekem is bejön. Most még ott tartok csak, hogy olvasgatom a könyveket, veszegetem a hozzávalókat, meg ha nem felejtem el, akkor a Réparetek-től rendelek ebédet, de elindultam az úton és szerintem már ez is részeredmény.

...hogy az ember szervezete késleltetetten reagál a személyt ért hatásokra. Legyenek azok testiek, de méginkább lelkiek.

Néha nézgetem a betegségem tetőfokán készült fényképeket, amikor isten bizony tök jól éreztem magam, mégis egy szerencsétlen kis múmia fej mosolyog vissza a képekről. Annyira azért nem néztem ki jól, bár mindenki dícsért.

Most, október elején is volt egy mélypontom. Nem éreztem annak, de nem hagyják az embert érintetlenül az olyan dolgok, hogy két héten belül meghal 4 ilyen-olyan ismerőse (igazgató kislánya, báty barátja, volt töri tanára az egyetemről, akivel később is több versenyt szerveztek együtt, testvérosztály diákja). Hárman közülük rákban és lehet hogy a negyedik is, de arra nem mertem rákérdezni.

Ugyanekkor volt a vizsgám is a suliban, amin szépen elhasaltam, dehát ez nem is csoda, hiszen pont hiányoztam a Simonton-terápia miatt és csak átszaladtam vizsgázni. A Simonton-os csoporttársak is érdekesek voltak, a 7-ből 5-en voltunk rákosak. Ketten tünetmentesek voltak ("tiszták"), hárman voltunk áttétesek. Ez nem volt egy olcsó kurzus, nem is meglepő hát, hogy mindannyian átlagon felüli keresettel és státusszal rendelkeztünk (újság főszerkesztő, kontroller, tankör vezető, sztárügyvéd felesége, vállalkozó feleség meg egy nyugdíjas). És nem szeretnék elfogult lenni, de: baromi jól néztünk ki! Meg nem mondaná senki kívülről, hogy milyen betegek vagyunk! Az egyik nőnek egyébként még a hüvelykujja is hiányzott, de ez nem tűnt fel semelyikünknek, csak mikor a harmadik vagy a negyedik nap maga mondta! Még várom a csoportképet, mert készült egy, de komolyan: soha nem tudhatod ki rákos a környezetedben, mert szó sincs ám a kopaszságról, meg halálfej-ségről. Természetesen van, akinél igen, én is látok sok olyan esetet az Onkológián, de alapvetően sokkal többen vannak azok, akiken egyáltalán nem látszik.

Aztán a terapeutám szerint egyenes kapcsolat van a második rohamom között is meg aközött, hogy előtte két nappal érkezett egy igazán rémes vendégem airbnb-n. A csaj döbbenetes volt, mindenen sírt a szája, lemondatta velem gyakorlatilag a szomszéd szobába érkező fickót, meg majrézott, mint valami kislány. Totálisan felidegelt. Több mint 100 ember lakott már nálam, egy sem volt ilyen szörnyű. Egy szoba átadás általában 15 perc, nos vele már 2 órája ment a huza-vona, amikor baromi elegem lett és ott is hagytam. Háromszor is meggondolom, ha még egyszer Nagy-Britanniából fogadok valakit és ezt most minden rasszizmus nélkül mondom (mert egyébként nem is fehér volt). Miután kb kinyaltam a seggét és teljesítettem minden kívánalmát, képes volt az egyik legrosszabb értékelést hagyni, plusz a kulcsomat is leadta egy vadidegennek egy közeli bárban, ami csak akkor van nyitva, amikor én iskolában vagyok... na mindegy, írok róla a másik blogomban bővebben, itt elég is annyi, hogy tényleg nagyon felidegelt. Másfél napra rá aztán összeestem és rohamom lett.

14-én volt a rohamom, akkor ügyelet, patika, ebéd és mentem a tanulókörünkbe gyakorolni a két nappal későbbi  hétfői vizsgára. Ami rosszabbul sikerült, mint az eredeti! Pedig többet tudtam! Többet készültem! Csak kb pont lesz*rtam. Untam, nem érdekelt, alig vártam, hogy hazamenjek és alhassak... Napokkal később tudatosult bennem, hogy ezekben a napokban irreálisan sokat aludtam és mióta az iskolába járok először kicsit rossz kedvem is volt. Napokkal később olvastam a gyógyszer tájékoztatót is, hogy ezek tipikusan a gyógyszer mellékhatásai, úgyhogy nem akkora véletlen, hogy csak neurológus írhatja fel...

Nem vagyok egy hipochonder típus, és még mindig nagyon nehéz feldolgozni, hogy olyan erős szereket szedek, amik határozottan befolyásolják a lelki folymataimat. Az Interferonnál éreztem először, hogy mennyire ijesztő, hogy egy gyógyszer meg tudja változtatni az ember hangulatát és viselkedését. Pedig a lehető legkisebb dózist kaptam! Idővel aztán kiismertem a gyógyszer természetét (belövés után 7-8 órával indult a depresszió, majd újabb 7-8 óra múlva el is múlt), de ez az "idő" egyfelől majdnem egy évig tartott, másfelől magadnak sem volt könnyű beismerni, hogy "ez most nem én vagyok". Mert én tényleg mérges voltam, vagy tényleg szomorú és mindig tudtam az okát is.

Csak aztán egyszer annyira irreális dolog történt, hogy arra nem volt magyarázat. A főnököm ugyanis kedélyesen megkérdezte egyik nap, hogy másnap vajon bemegyek-e az irodába. Mondtam neki, hogy persze, fogok dolgozni, miért? Hát, mert itt az ideje, hogy legyen egy one-to-one-unk. Ó, és miről fogunk beszélgetni? - kérdeztem. "Az Univerzum nagy kérdéseiről"- szólt a válasz. Annyit elmondanék, hogy a cégünknél elvben kötelező kéthetente egy one-to-one a közvetlen főnökkel. Mi ekkorra már havonta sem tartottuk meg, de alapvetően ez nem zavart, mert jóban voltam a sráccal és ha kértem bármikor tudtunk beszélni. Viszont ekkor elfogott egy jeges rémület és a nap hátralevő részében szinte dermedten dolgoztam tovább, mert meg voltam győződve róla, hogy másnap ki leszek rúgva. Eddigre már vezettem a csoportban a kezelt ügyek listáját, folyamatosan emberhiányban voltunk (négy hónap volt összesen amikor ez nem így volt) és az a kollégám sem dolgozott már ott, akit szívből utáltam, tehát személyi konfliktusban sem álltam senkivel. Szóval semmi okom nem volt feltételezni, hogy égne a lábam alatt a talaj (sőt!), mégis biztos voltam benne, hogy ki fognak rúgni.

Másnap aztán nem történt meg a one-to-one (kb ennyire volt fontos is nyilván) én meg döbbenten gondoltam vissza arra, hogy mitől rettegtem én előző nap? Ekkor tudatosult bennem először, hogy teljesen abszurd feltételezés volt hogy meg akarnának tőlem szabadulni, és hogy valójában milyen hatása van a gyógyszernek: egyszerűen mindent a lehető legrosszabb színben látsz. Egy elég pozitív és vidám típusnak tartom magam, de szerintem a kollégáim nem feltétlen ezt mondanák rólam, mert az interfecó alatt sokszor voltam nyomott, vagy csak szimplán rosszkedvű. Miután a munkahelyi helyzet sem volt soha ideális, persze találtam rá okot mindig, hogy mi a baj. Viszont arra is találtam okot, hogy miért kell mégis maradnom, és ez bizony a betegség lett elég hamar. Hisz melyik cég venne át szívesen egy rákbeteget? Nem beszélve arról, hogy annyi kontrollom meg vizsgálatom volt, hogy kb annak is örültem, hogy itt olyan munkarendben lehetek, ahol ezek nem tűnnek fel senkinek... mert a közvetlen főnökömön, egy barátnőmön és a HR-en kívül nem mondam el senkinek. Elvben most sem tudják, de őszintén szólva már az sem érdekel, ha igen.

Visszatérve a jelenre érdekes volt, hogy a második vizsga után odajött hozzám a pszichológus beszélgetni. Akkor nagyon kedvesnek találtam, hogy érdeklődik mi történt a retake vizsgán és addigra már pont tudatosult bennem, hogy az új gyógyszer keményen kiütött. De utólag már sejtem, hogy szólhattak neki, mert a helyzet az, hogy gyakorlatilag rosszabbul sikerült az utóvizsga, mint az első. Négyen buktunk és a többiek mind átmentek a második próbálkozásra, de én rontottam és ez gyanús volt. Nem öreg az iskola (az első vizsga napján volt 2 éves), de valszeg ilyen esetük még nem volt. Szokás szerint történelmet írok...

Aztán végülis jófejek voltak, hogy eltolhattuk az időpontot és megkaptam felkészülésnek a hosszúhétvégét, mert:

1. Ekkor volt alkalmam évek óta először átélni a flow-t: annyira intenzíven tanultam ugyanis 3 napig, hogy teljesen bele tudtam merülni és elkezdtem átlátni az egész rendszert és nagyon megszeretni a kódolást. El is döntöttem, hogy ha ki is rúgnak én akkor is folytatom!

2. Valahogy éreztem, hogy nekem idő kell, hogy kijöjjek ebből a negatív örvényből, amibe szeptember végén-október elején belesodródtam. Szokott ilyen lenni, régen is történt ilyen vizsgaidőszakban. Olyan, mintha valami sziklához csapna és nem térsz magadhoz hetekig. Látszólag vagy, meg létezel, csak igazából, belül nem vagy ott. Valahol éreztem, hogy most megint ilyesmi történik velem és tudtam, hogy csak kell egy kis idő, amíg magamhoz térek.

És akkor eljött az utó utó vizsga.

Azt tudtam, hogy kemény vállalás lesz a kontrollal egy napon, de egyik sem volt halasztható program, másfelől meg nem annyira izgultam.

És itt jön vissza a bekezdés eleje. Én tényleg nem izgultam annyira a vizsga miatt. Megszoktam már az éles helyzeteket, és azt is megtanultam, hogy hogyan kell kezelni őket: csak a feladatra szabad koncentrálni és nem szabad feladni az utolsó percig.

Pedig azon a nyamvadt vizsgán minden összejött. Elcsesztem olyan dolgokat, amit máskor soha, nyoma nem volt a zavartalan négy órának, mint a többi alkalommal, reggeli óta nem tudtam semmit enni az elhúzódott kontroll miatt stb. stb. Szar lett egyszerűen. Mégsem adtam fel. Kértem plusz időt, küzdöttem utolsó vérig, egy pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy hagyom a dolgot. Addig nem, amíg be nem fejeztem. De utána szinte azonnal.

Egész este vártam az értesítést, hisz a retake alkalmával még aznap megírták az eredményt. Nekem meg most "csak" annyi volt a tét, hogy akkor másnap kell-e suliba mennem. Miután nem jött üzenet, mentem. Aztán másnap délelőtt másik mentor volt benn. Ő nem tudott semmit a vizsgámról, de azt mondta a senior mentorunk benn lesz délután. Már délelőtt is benn volt, de nem nálunk és látványosan került. Közben az osztálytársaim kérdezgettek és komolyan már ők idegesebbek voltak mint én, aztán eddigre ez a bizonytalanság már engem is felidegelt. Nem tudtam hogy figyeljek-e órán, vagy már úgysem kell, hogy hogyan viselkedjek a többiekkel stb. Szerencsére néhányan nagyon kedvesek voltak velem, ebédelni is együtt mentünk két kis barátommal.

Eddigre már megvolt a fejemben a szöveg, hogy amennyiben kirúgnak azért előhúzom a rákos kártyát. Na nem azért, hogy benn tartsanak, csak hogy egy kicsit megvédjem magam, hogy mégse úgy legyek kidobva, mint egy idióta. Abban is biztos voltam, hogy kirúgás esetén valszeg a pszichológussal együtt lesz a beszélgetés, mert itt valahogy figyelnek a lelkünkre is. Sokkal jobban, mint eddig bármely iskolában, ahová jártam.

És akkor amikor jöttünk vissza ebédről, kaptam üzenetet belső chat-en a pszchológusunktól, Nellitől, hogy szeretne velem beszélni ő meg a senior mentorunk, menjek az office-ba...

Na gondoltam, ez csak egyet jelenthet.

Érdekes volt, mert a beszélgetés tulajdonképp azzal indult, hogy megkérdezték én hogyan értékelem a vizsgámat. Hogyan érzem hogy sikerült és mit tudnék mondani. Elkezdtem, h szerintem a feladatok korrektek voltak, a körülmények nem ideálisak, rengeteget tanultam, de nem érzem úgyhogy túl jól ment volna. Előhúztam a rákos kártyát is, de csak azért, mert ekkor már úgy voltam vele, hogy valószínűleg mindegy a dolog, de legalább tudják.

Mindegy is volt.

Azt mondták, hogy köszönik hogy elmondtam, mert nekik fontos a háttér, hogy értsék mi történik, de tudnom kell róla, hogy ez nem befolyásolja a döntést, amit már meghoztak. A döntés pedig az lett, hogy átmentem. De.

És itt még jött egy fél órás lelkifröccs, immár a mentoromtól, hogy mit hogyan kellene máshogy csinálnom szerinte, hogy még egyszer ilyen helyzetbe ne kerüljek. Itt már Nelli nem volt, mert mennie kellett tréninget tartani, hanem csak a senior mentor és az office-ből is kijöttünk az event space-be, egy kanapéra. Csak beszélt és beszélt és volt amiben igaza volt, meg volt amiben ... nos, voltaképp mindenben igaza volt, kivéve abban, hogy elégségesen lennénk mentorálva. De az tény, hogy a csoportból egyedül én estem ki majdnem, ezért úgy érzem, hogy nincs (még) nagyon jogom kritizálni a rendszert. Jelenleg pont az egyik példaképem mellett ülök, Barbi ugyanis tényleg kezdő, mert pincérnő volt korábban, de a lelkesedése meg a szorgalma abszolút a középmezőnybe teszi és ő soha nem is panaszkodik, a mentorok is szeretik.

Úgy mentem tehát vissza a terembe, hogy egyfelől örültem, hogy elértem amit akartam, másfelől kb. a földbe lettem döngölve és leginkább azt éreztem, hogy azért kaptam súlyt a vállaimra rendesen. A többiek lelkesen érdeklődtek, hogy mi volt és csak egy bágyadt mosolyt tudtam megereszteni, hogy sikerült, de szerintem egyértelmű volt mindenkinek, hogy az öröm nem teljesen felhőtlen.

Aznap amikor hazamentem elkezdett szúrni a szívem, de nagyon erősen. így aztán leckét se csináltam, csak azonnal lefeküdtem. De másnapra sem múlt el: csütörtökön szintén szúrt egész nap. Péntekre múlt csak el. Azt hiszem ekkor jött ki a stressz, amit nem igaz, hogy elfojtottam, de tény, hogy nem érzékeltem.

Pénteken demó napunk volt, ráadásul partner demó, ami azt jelenti, hogy a partner cégek képviselői is benn vannak. Csak négyen jöttek (3 cégtől), én viszont egész héten a túlélésre mentem, plusz végig egy nap elmaradásban voltam, így egy elméleti előadást tartottam mindössze, amit elég gyorsan összedobtam. Mondjuk ki: selyempapírba csomagolt sz*r volt, de végre újra nem izgultam és egyébként is már csak haza szerettem volna menni aludni...

A múlt hetet tehát végigcsináltam, túléltem. Csütörtökön megtudtam, hogy a közvetlen főnököm felmondott, ráadásul elég furcsa módon (elvették minden hozzáférését mindentől, amit elvben csak a kilépés után szoktak megtenni, ő viszont még munkaviszonyban van november 17-ig), de az jól esett, hogy személyesen mondta ezt el nekem sms-ben. Bírtam őt és valahol mindig sajnáltam egy kicsit, hogy nem vagyunk olyan bizalmi viszonyban, ami ideális lett volna. Hogy ki lesz helyette (egyáltalán lesz-e valaki), arról foglamam sincs, de igazából nem is nagyon érdekel.

Hétvégén kódolni szerettem volna, de aztán Évi felhívott, hogy bajban van az ösztöndíjpályázattal, így a táncos román vendégem mellett volt még egy lakótársam szombatra. Már annyiszor kisegített, hogy úgy éreztem nekem is vissza kell adnom végre valamit akkor is, ha ez nem volt a legideálisabb időpont ilyesmire... Annyira el voltunk merülve a munkában, hogy totál elfelejtettem, hogy vasárnapra tanítványom is van. Aztán hazamentem, mert a húgom névnapját, meg Gerda szülinapját (aki ott se volt) és Anya névnapját ünneplendő nagy családi ebédet tartottunk. És a november még durvább lesz... Laura, öcsém (monjuk ő "csak" névnap), bátyám, unokaöcsém, hogy az unokatesómat meg másodunokatesómat ne is említsem... Tele van a család skorpiókkal! Szóval kódolás nem sok lett, az elcsúszást sem tudtam behozni, de legalább a hét közepén volt november 1. Amit végigaludtam.

Aztán ezen a héten tanultuk a mySQL-t és elkezdtünk igazi applikációkat programozni, sőt, még sikerélmény is ért, mert csütörtökön első lettem a csoportban az elméleti kvízen. Igaz "tercsike" álnéven, ezért valszeg sokakban nem maradt meg, hogy ki is volt a rejtélyes nyertes, de én azért örültem. És öröm volt a pénteki demók general feedback-je is a mentorunktól: most már új dolgot nem tanulunk a vizsgáig, viszont itt az idő, hogy kezdjük élvezni, hogy már mennyi mindent képesek vagyunk megcsinálni! Már tudunk a semmiből valamit teremteni, olyanok vagyunk, mint egy Isten és engedjük szabadjára a fantáziánkat és alkossunk!

És tegnap újra volt study group és ma is lesz és tegnap volt kereken két hónapja, hogy elkezdtem ezt az iskolát, és úgy néz ki, hogy rendbejött a hormonháztartásom is. Mert van az úgy...

A legutóbbi bejegyzésben már érintettem a témát, de most kicsit bővebben is kifejteném miben változtatta meg az életem, hogy fél éve visszaestem és megkezdődött a betegségem durvább oldala (műtétek, roham(ok) majd gyógyszerelés).

Sokáig azt gondoltam, hogy a műtéteknek nem lett különösebb utóhatása.

Jó, van egy heg a fejemen, de a sebészeknek hála azt már lassan senki nem látja a fodrászokon kívül. Meg van egy forradás a koponyacsontomon is minden bizonnyal, de ahhoz valósággal röntgen szemek kellenek.

Aztán augusztusban részt vettem pár gyógytorna alkalmon és ott tűnt fel néhány változás. Az egyik, hogy a bal mutatóujjamból nem múlik el a tompa zsibbadás. A másik, hogy a jobb kezemet nem tudom "pipálni" (az, amikor visszafeszíted a kézfejed magad mellett). Egy darabig megy, de egy szint után az ujjaim behajlítva maradnak. Hasonlóképp a jobb kezemen nem tudom ugyanolyan gyorsan mozgatni az ujjaimat, mint a balon. Valszeg ha még zongoráznék, ez hamarabb feltűnt volna, mindenesetre eddigre már 3-szor voltam neurológusnál, de ott nem vették észre, mert csak a nagy mozdulatokat vizsgálták.

Még frissebb felfedezés, hogy nem igazán tudok már pálcikával enni. Október 13-án pénteken a nővéremmel és pici unokaöcsémmel a Müllerben indítottuk a napot és miután az életmódváltás jegyében otthagytunk egy kisebb használt autóra való összeget, úgy gondoltunk beülünk egy ázsiai tésztás helyre. Nos, itt ért a kellemetlen meglepetés... Mindig büszke voltam rá, hogy mióta megettem egy zacsi Francia drazsét pálcikával, többet nem jelentett gondot a pálcikás étkezés. Hát, most már újra igen :-( Leküzdöttem végül a levest, de nem volt egyszerű és csak reménykedni tudok benne, hogy sok gyakorlással azért ezek a képességek fejleszthetők. Mindenesetre bosszantó érzés, higgyétek el, hogy ott van és tudod hogy hogy kell, de a kezed nem engedelmeskedik... Képtelen vagyok az ujjaimat ugyanúgy összeszorítani, valahogy nem is érzékelem vele a dolgokat ugyanúgy.

Ha valaki esetleg ismer olyan helyet, ahol azzal foglalkoznak, hogy hogyan hozzák vissza az ember finom motoros mozgási képességeit, légyszi szóljon mihamarabb!!!

Emellett a vágás környéki területek valahogy érzéketlenek. Le tudom élni az életemet anélkül, hogy valaki a homlokom feletti területet simogassa és az ugyanazt az érzést váltsa ki, mint régebben, úgyhogy ez nem nagy para, de azért tény.

Ezek voltak tehát a műtétek következményei.

Jöjjenek a gyógyszer mellékhatások!

Elöljáróban szólnék, hogy komoly panaszaim nincsenek. Annyira nincsenek, hogy kontroll előtt már napokkal korábban elkezdem írni, ha valami eszembe jut, mert ami van, ahhoz is már eléggé hozzászoktam. Ugyanakkor tudvalevő, hogy ahol nincs mellékhatás, valószínűleg hatás sincs. Márpedig nekem azért hatás tuti van, szóval akkor a másik oldalnak is lennie kell...

Amitől nagyon riogattak, azok a bőrrel kapcsolatos hatások: fényérzékenység, pattanások, újabb bőrrák(!)

Ilyen szempontból szerencsés vagyok, hogy ősszel kezdtem el szedni a csodabogyót, mert ezekből relatíve keveset tapasztaltam eddig. Mondjuk az furcsa volt, amikor elkezdett lemállani az egész arcom. Némileg kellemetlenebbé tette a helyzetet, hogy ez pont azon a napon történt, amikor az iskolában fotózást tartottak. A gondos retusnak köszönhetően nem látszik a végeredményen, de ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy bizonyos helyeken olyan voltam, mint egy rinocérosz, ahol meg már megindult a mállás (száj-orr környéke), ott meg olyan, mint a LEGO figurák, akiknek pofákat gyártottak.

Mióta ledörzsöltem az arcomról a felső bőrrétegeket, hasonló probléma szerencsére nem jelentkezett újra, de lesz még fotózás idén... a szervezetem meg tudja mikorra mit kell időzíteni.

Megjelent aztán két apró piros pötty is: egyik a jobb kezem fején, másik a bal kisujjam oldalán. Ahogy jöttek, úgy mentek, nem volt belőlük nagy panasz.

Ennél némileg izgalmasabb volt, hogy kiszáradt a lábszáram. Ez azért nagyon érdekes, mert erősen hajlamos vagyok a bőrszárazságra olyan területeken, ahol sok a horzsolódás, pl combon. De a lábszáramat nem bántja semmi. Mégis. Olyan volt ősz elején, mint a szahara, nem győztem naponta kenegetni. Nagyon hasonló volt a fejem is, ami nem meglepő, mert azzal mindig gondom van, de az esetek többségében pont nem a korpásodással. Hát most már igen. Erre kaptam egy jó drága sampont. Nem sokat segít, de legalább rózsaszín.

Még érdekesebbek az apró pattanások, amik megjelennek a testem legkülönönbözőbb pontjain. így: a lábamon, a szemöldököm alatt, az orrom belsejében, illetve a cimpája alján, a fülem mögött, a szemhéjamon. Ez már az a kategória, amin csak nevetni tudok.

Még mindig aggaszt, hogy hormonálisan nem vagyok a régi. Remélem, hogy ez csak az első sokk a szervezetem részéről (amely egyébként is elég érzékeny tud lenni a változásokra) és nagyon várom, hogy helyreálljon a rend. Már arra is gondoltam, hogy így védekezik ösztönösen az ellen, hogy most induljak szaporodásnak, de ezt a kérdést én is kézben tudom tartani, köszönöm.

Elég sokat vérzik az orrom és az ínyem. Mondjuk egyik sem teljesen új jelenség és egyik sem új módon, azaz az ínyem a tejfogam(!) alatt, az orrom pedig nem klasszikus módon, hanem mintha a hajszálerecskék pattantak volna el benne. Aztán ahogy ez már lenni szokott: a vér megalvad, de a nagy rög zavar, lekaparom, újra vérzik... ezt nagyjából két hónapja játszuk. A fogam sem újkeletű, biztos megoldás lenne rá a kihúzása, de máskor meg olyan szépen viselkedik, én meg olyan kiváncsi vagyok meddig bírja még...

Úgy alapvetően legyengült az immunrendszerem. Volt egy náthás hetem szeptemberben, amiből intenzív hagymateázás segített ki, rendszeresen nyomkodom ki a tüszőket a mandulámból, de a második roham után konkrétan be is pirosodott a torkom, úgyhogy akkor ment egy hét Dorithricin. Ezek is olyan dolgok, amik évente egyszer-kétszer előfordulnak, de most 2 hónap alatt borult rám az összes, ami kicsit feltűnő változás. Tegyük hozzá azt is, hogy olyan iskolába járok, ahonnan nem szabad hiányozni és egy teremben vagyunk 22-23-an napi szinten. Legalább 3-4 ember mindig beteg, úgyhogy könnyen lehet, hogy ez sem az én malmomra hajtja a vizet. Ezen az őszön ha nem fújtam el 5 db százas zsepit, akkor egyet sem.

Néha kicsit fájdogál a fejem. Vagy a vágás alatti területen, vagy hátul. Egyáltalán nem nagyon, szednem se kell rá semmit, nem olyan mértékű. Legtöbbször csak konstatálom, de nem érdekel. Annyi oka lehet, hogy még belegondolni is sok (kezdve a műtétektől folytatva a gyógyszerek mellékhatásán át egészen addig, hogy azért még van egy-két nem kívánt agylakóm), úgyhogy inkább nem is teszem :-)

Ezeken kívül időnként fáradékony vagyok. Mondjuk ez lehet, hogy már inkább az iskola mellékhatása!

Na de mire utalt a bekezdés címe?

Nos, a helyzet az, hogy bő két hónapja volt egy epilepsziás rohamom. Átélni nem volt durva, következménye viszont rendesen lett, hisz azóta szedek több különféle gyógyszert. Igen, csakhogy a rákgyógyszer meg az epilepszia gyógyszer nincsenek túl jóban egymással, ezért a kettő - úgy tudtam - együtt nem is működik.

Az a kettő valóban nem működött. Elvileg. Nem kellett nekem háromszor mondani, hogy hagyjam abba az epilepkó gyógyszert, ennek viszont az lett a következménye, hogy visszakerültem a roham-veszély zónába.

Aki ismer tudja, hogy nem vagyok egy paragép. De tudatában voltam, hogy bármikor érhet újabb roham, ezért igyekeztem úgy élni, hogy ha ilyesmi történik, a lehető legkisebb hatást érje el. Ahol lehet lifteztem, nem vettem fel világos ruházatot alulra, igyekeztem távolabb állni a mozgó járművektől. Kerültem a kávét, mint a tüzet (mert az első roham előtt ittam egy kávét, ami nem esett jól), akárcsak az indiai kaját, ami meg az első rosszullétem előtti utolsó étel volt, amit ettem. (Valszeg ezek már csak hülye beidegződések, de nálam valahogy összeértek.) Nem mentem magas helyekre, nem vezettem (nem mintha lenne mit), nem bicikliztem (ezt viszont szerettem volna, de akkor már inkább hagytam tovább porosodni).

Mióta viszont szedem a második gyógyszert ismét nyugodtabb vagyok. így történhetett meg, hogy tegnapelőtt vettem a bátorságom és felavattam a nemrég vásárolt fehér farmert :-) Régi álmom volt már egy csini fehér nadrág, ami nem olyan vékony, hogy minden átüssön rajta. Mondjuk ki: évekig kerestem. És nyáron meglett. És megvettem! És most jött el a pillanat, hogy már tudom is és merem is hordani. Ilyenek az élet apró örömei!