...hogy az ember szervezete késleltetetten reagál a személyt ért hatásokra. Legyenek azok testiek, de méginkább lelkiek.

Néha nézgetem a betegségem tetőfokán készült fényképeket, amikor isten bizony tök jól éreztem magam, mégis egy szerencsétlen kis múmia fej mosolyog vissza a képekről. Annyira azért nem néztem ki jól, bár mindenki dícsért.

Most, október elején is volt egy mélypontom. Nem éreztem annak, de nem hagyják az embert érintetlenül az olyan dolgok, hogy két héten belül meghal 4 ilyen-olyan ismerőse (igazgató kislánya, báty barátja, volt töri tanára az egyetemről, akivel később is több versenyt szerveztek együtt, testvérosztály diákja). Hárman közülük rákban és lehet hogy a negyedik is, de arra nem mertem rákérdezni.

Ugyanekkor volt a vizsgám is a suliban, amin szépen elhasaltam, dehát ez nem is csoda, hiszen pont hiányoztam a Simonton-terápia miatt és csak átszaladtam vizsgázni. A Simonton-os csoporttársak is érdekesek voltak, a 7-ből 5-en voltunk rákosak. Ketten tünetmentesek voltak ("tiszták"), hárman voltunk áttétesek. Ez nem volt egy olcsó kurzus, nem is meglepő hát, hogy mindannyian átlagon felüli keresettel és státusszal rendelkeztünk (újság főszerkesztő, kontroller, tankör vezető, sztárügyvéd felesége, vállalkozó feleség meg egy nyugdíjas). És nem szeretnék elfogult lenni, de: baromi jól néztünk ki! Meg nem mondaná senki kívülről, hogy milyen betegek vagyunk! Az egyik nőnek egyébként még a hüvelykujja is hiányzott, de ez nem tűnt fel semelyikünknek, csak mikor a harmadik vagy a negyedik nap maga mondta! Még várom a csoportképet, mert készült egy, de komolyan: soha nem tudhatod ki rákos a környezetedben, mert szó sincs ám a kopaszságról, meg halálfej-ségről. Természetesen van, akinél igen, én is látok sok olyan esetet az Onkológián, de alapvetően sokkal többen vannak azok, akiken egyáltalán nem látszik.

Aztán a terapeutám szerint egyenes kapcsolat van a második rohamom között is meg aközött, hogy előtte két nappal érkezett egy igazán rémes vendégem airbnb-n. A csaj döbbenetes volt, mindenen sírt a szája, lemondatta velem gyakorlatilag a szomszéd szobába érkező fickót, meg majrézott, mint valami kislány. Totálisan felidegelt. Több mint 100 ember lakott már nálam, egy sem volt ilyen szörnyű. Egy szoba átadás általában 15 perc, nos vele már 2 órája ment a huza-vona, amikor baromi elegem lett és ott is hagytam. Háromszor is meggondolom, ha még egyszer Nagy-Britanniából fogadok valakit és ezt most minden rasszizmus nélkül mondom (mert egyébként nem is fehér volt). Miután kb kinyaltam a seggét és teljesítettem minden kívánalmát, képes volt az egyik legrosszabb értékelést hagyni, plusz a kulcsomat is leadta egy vadidegennek egy közeli bárban, ami csak akkor van nyitva, amikor én iskolában vagyok... na mindegy, írok róla a másik blogomban bővebben, itt elég is annyi, hogy tényleg nagyon felidegelt. Másfél napra rá aztán összeestem és rohamom lett.

14-én volt a rohamom, akkor ügyelet, patika, ebéd és mentem a tanulókörünkbe gyakorolni a két nappal későbbi  hétfői vizsgára. Ami rosszabbul sikerült, mint az eredeti! Pedig többet tudtam! Többet készültem! Csak kb pont lesz*rtam. Untam, nem érdekelt, alig vártam, hogy hazamenjek és alhassak... Napokkal később tudatosult bennem, hogy ezekben a napokban irreálisan sokat aludtam és mióta az iskolába járok először kicsit rossz kedvem is volt. Napokkal később olvastam a gyógyszer tájékoztatót is, hogy ezek tipikusan a gyógyszer mellékhatásai, úgyhogy nem akkora véletlen, hogy csak neurológus írhatja fel...

Nem vagyok egy hipochonder típus, és még mindig nagyon nehéz feldolgozni, hogy olyan erős szereket szedek, amik határozottan befolyásolják a lelki folymataimat. Az Interferonnál éreztem először, hogy mennyire ijesztő, hogy egy gyógyszer meg tudja változtatni az ember hangulatát és viselkedését. Pedig a lehető legkisebb dózist kaptam! Idővel aztán kiismertem a gyógyszer természetét (belövés után 7-8 órával indult a depresszió, majd újabb 7-8 óra múlva el is múlt), de ez az "idő" egyfelől majdnem egy évig tartott, másfelől magadnak sem volt könnyű beismerni, hogy "ez most nem én vagyok". Mert én tényleg mérges voltam, vagy tényleg szomorú és mindig tudtam az okát is.

Csak aztán egyszer annyira irreális dolog történt, hogy arra nem volt magyarázat. A főnököm ugyanis kedélyesen megkérdezte egyik nap, hogy másnap vajon bemegyek-e az irodába. Mondtam neki, hogy persze, fogok dolgozni, miért? Hát, mert itt az ideje, hogy legyen egy one-to-one-unk. Ó, és miről fogunk beszélgetni? - kérdeztem. "Az Univerzum nagy kérdéseiről"- szólt a válasz. Annyit elmondanék, hogy a cégünknél elvben kötelező kéthetente egy one-to-one a közvetlen főnökkel. Mi ekkorra már havonta sem tartottuk meg, de alapvetően ez nem zavart, mert jóban voltam a sráccal és ha kértem bármikor tudtunk beszélni. Viszont ekkor elfogott egy jeges rémület és a nap hátralevő részében szinte dermedten dolgoztam tovább, mert meg voltam győződve róla, hogy másnap ki leszek rúgva. Eddigre már vezettem a csoportban a kezelt ügyek listáját, folyamatosan emberhiányban voltunk (négy hónap volt összesen amikor ez nem így volt) és az a kollégám sem dolgozott már ott, akit szívből utáltam, tehát személyi konfliktusban sem álltam senkivel. Szóval semmi okom nem volt feltételezni, hogy égne a lábam alatt a talaj (sőt!), mégis biztos voltam benne, hogy ki fognak rúgni.

Másnap aztán nem történt meg a one-to-one (kb ennyire volt fontos is nyilván) én meg döbbenten gondoltam vissza arra, hogy mitől rettegtem én előző nap? Ekkor tudatosult bennem először, hogy teljesen abszurd feltételezés volt hogy meg akarnának tőlem szabadulni, és hogy valójában milyen hatása van a gyógyszernek: egyszerűen mindent a lehető legrosszabb színben látsz. Egy elég pozitív és vidám típusnak tartom magam, de szerintem a kollégáim nem feltétlen ezt mondanák rólam, mert az interfecó alatt sokszor voltam nyomott, vagy csak szimplán rosszkedvű. Miután a munkahelyi helyzet sem volt soha ideális, persze találtam rá okot mindig, hogy mi a baj. Viszont arra is találtam okot, hogy miért kell mégis maradnom, és ez bizony a betegség lett elég hamar. Hisz melyik cég venne át szívesen egy rákbeteget? Nem beszélve arról, hogy annyi kontrollom meg vizsgálatom volt, hogy kb annak is örültem, hogy itt olyan munkarendben lehetek, ahol ezek nem tűnnek fel senkinek... mert a közvetlen főnökömön, egy barátnőmön és a HR-en kívül nem mondam el senkinek. Elvben most sem tudják, de őszintén szólva már az sem érdekel, ha igen.

Visszatérve a jelenre érdekes volt, hogy a második vizsga után odajött hozzám a pszichológus beszélgetni. Akkor nagyon kedvesnek találtam, hogy érdeklődik mi történt a retake vizsgán és addigra már pont tudatosult bennem, hogy az új gyógyszer keményen kiütött. De utólag már sejtem, hogy szólhattak neki, mert a helyzet az, hogy gyakorlatilag rosszabbul sikerült az utóvizsga, mint az első. Négyen buktunk és a többiek mind átmentek a második próbálkozásra, de én rontottam és ez gyanús volt. Nem öreg az iskola (az első vizsga napján volt 2 éves), de valszeg ilyen esetük még nem volt. Szokás szerint történelmet írok...

Aztán végülis jófejek voltak, hogy eltolhattuk az időpontot és megkaptam felkészülésnek a hosszúhétvégét, mert:

1. Ekkor volt alkalmam évek óta először átélni a flow-t: annyira intenzíven tanultam ugyanis 3 napig, hogy teljesen bele tudtam merülni és elkezdtem átlátni az egész rendszert és nagyon megszeretni a kódolást. El is döntöttem, hogy ha ki is rúgnak én akkor is folytatom!

2. Valahogy éreztem, hogy nekem idő kell, hogy kijöjjek ebből a negatív örvényből, amibe szeptember végén-október elején belesodródtam. Szokott ilyen lenni, régen is történt ilyen vizsgaidőszakban. Olyan, mintha valami sziklához csapna és nem térsz magadhoz hetekig. Látszólag vagy, meg létezel, csak igazából, belül nem vagy ott. Valahol éreztem, hogy most megint ilyesmi történik velem és tudtam, hogy csak kell egy kis idő, amíg magamhoz térek.

És akkor eljött az utó utó vizsga.

Azt tudtam, hogy kemény vállalás lesz a kontrollal egy napon, de egyik sem volt halasztható program, másfelől meg nem annyira izgultam.

És itt jön vissza a bekezdés eleje. Én tényleg nem izgultam annyira a vizsga miatt. Megszoktam már az éles helyzeteket, és azt is megtanultam, hogy hogyan kell kezelni őket: csak a feladatra szabad koncentrálni és nem szabad feladni az utolsó percig.

Pedig azon a nyamvadt vizsgán minden összejött. Elcsesztem olyan dolgokat, amit máskor soha, nyoma nem volt a zavartalan négy órának, mint a többi alkalommal, reggeli óta nem tudtam semmit enni az elhúzódott kontroll miatt stb. stb. Szar lett egyszerűen. Mégsem adtam fel. Kértem plusz időt, küzdöttem utolsó vérig, egy pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy hagyom a dolgot. Addig nem, amíg be nem fejeztem. De utána szinte azonnal.

Egész este vártam az értesítést, hisz a retake alkalmával még aznap megírták az eredményt. Nekem meg most "csak" annyi volt a tét, hogy akkor másnap kell-e suliba mennem. Miután nem jött üzenet, mentem. Aztán másnap délelőtt másik mentor volt benn. Ő nem tudott semmit a vizsgámról, de azt mondta a senior mentorunk benn lesz délután. Már délelőtt is benn volt, de nem nálunk és látványosan került. Közben az osztálytársaim kérdezgettek és komolyan már ők idegesebbek voltak mint én, aztán eddigre ez a bizonytalanság már engem is felidegelt. Nem tudtam hogy figyeljek-e órán, vagy már úgysem kell, hogy hogyan viselkedjek a többiekkel stb. Szerencsére néhányan nagyon kedvesek voltak velem, ebédelni is együtt mentünk két kis barátommal.

Eddigre már megvolt a fejemben a szöveg, hogy amennyiben kirúgnak azért előhúzom a rákos kártyát. Na nem azért, hogy benn tartsanak, csak hogy egy kicsit megvédjem magam, hogy mégse úgy legyek kidobva, mint egy idióta. Abban is biztos voltam, hogy kirúgás esetén valszeg a pszichológussal együtt lesz a beszélgetés, mert itt valahogy figyelnek a lelkünkre is. Sokkal jobban, mint eddig bármely iskolában, ahová jártam.

És akkor amikor jöttünk vissza ebédről, kaptam üzenetet belső chat-en a pszchológusunktól, Nellitől, hogy szeretne velem beszélni ő meg a senior mentorunk, menjek az office-ba...

Na gondoltam, ez csak egyet jelenthet.

Érdekes volt, mert a beszélgetés tulajdonképp azzal indult, hogy megkérdezték én hogyan értékelem a vizsgámat. Hogyan érzem hogy sikerült és mit tudnék mondani. Elkezdtem, h szerintem a feladatok korrektek voltak, a körülmények nem ideálisak, rengeteget tanultam, de nem érzem úgyhogy túl jól ment volna. Előhúztam a rákos kártyát is, de csak azért, mert ekkor már úgy voltam vele, hogy valószínűleg mindegy a dolog, de legalább tudják.

Mindegy is volt.

Azt mondták, hogy köszönik hogy elmondtam, mert nekik fontos a háttér, hogy értsék mi történik, de tudnom kell róla, hogy ez nem befolyásolja a döntést, amit már meghoztak. A döntés pedig az lett, hogy átmentem. De.

És itt még jött egy fél órás lelkifröccs, immár a mentoromtól, hogy mit hogyan kellene máshogy csinálnom szerinte, hogy még egyszer ilyen helyzetbe ne kerüljek. Itt már Nelli nem volt, mert mennie kellett tréninget tartani, hanem csak a senior mentor és az office-ből is kijöttünk az event space-be, egy kanapéra. Csak beszélt és beszélt és volt amiben igaza volt, meg volt amiben ... nos, voltaképp mindenben igaza volt, kivéve abban, hogy elégségesen lennénk mentorálva. De az tény, hogy a csoportból egyedül én estem ki majdnem, ezért úgy érzem, hogy nincs (még) nagyon jogom kritizálni a rendszert. Jelenleg pont az egyik példaképem mellett ülök, Barbi ugyanis tényleg kezdő, mert pincérnő volt korábban, de a lelkesedése meg a szorgalma abszolút a középmezőnybe teszi és ő soha nem is panaszkodik, a mentorok is szeretik.

Úgy mentem tehát vissza a terembe, hogy egyfelől örültem, hogy elértem amit akartam, másfelől kb. a földbe lettem döngölve és leginkább azt éreztem, hogy azért kaptam súlyt a vállaimra rendesen. A többiek lelkesen érdeklődtek, hogy mi volt és csak egy bágyadt mosolyt tudtam megereszteni, hogy sikerült, de szerintem egyértelmű volt mindenkinek, hogy az öröm nem teljesen felhőtlen.

Aznap amikor hazamentem elkezdett szúrni a szívem, de nagyon erősen. így aztán leckét se csináltam, csak azonnal lefeküdtem. De másnapra sem múlt el: csütörtökön szintén szúrt egész nap. Péntekre múlt csak el. Azt hiszem ekkor jött ki a stressz, amit nem igaz, hogy elfojtottam, de tény, hogy nem érzékeltem.

Pénteken demó napunk volt, ráadásul partner demó, ami azt jelenti, hogy a partner cégek képviselői is benn vannak. Csak négyen jöttek (3 cégtől), én viszont egész héten a túlélésre mentem, plusz végig egy nap elmaradásban voltam, így egy elméleti előadást tartottam mindössze, amit elég gyorsan összedobtam. Mondjuk ki: selyempapírba csomagolt sz*r volt, de végre újra nem izgultam és egyébként is már csak haza szerettem volna menni aludni...

A múlt hetet tehát végigcsináltam, túléltem. Csütörtökön megtudtam, hogy a közvetlen főnököm felmondott, ráadásul elég furcsa módon (elvették minden hozzáférését mindentől, amit elvben csak a kilépés után szoktak megtenni, ő viszont még munkaviszonyban van november 17-ig), de az jól esett, hogy személyesen mondta ezt el nekem sms-ben. Bírtam őt és valahol mindig sajnáltam egy kicsit, hogy nem vagyunk olyan bizalmi viszonyban, ami ideális lett volna. Hogy ki lesz helyette (egyáltalán lesz-e valaki), arról foglamam sincs, de igazából nem is nagyon érdekel.

Hétvégén kódolni szerettem volna, de aztán Évi felhívott, hogy bajban van az ösztöndíjpályázattal, így a táncos román vendégem mellett volt még egy lakótársam szombatra. Már annyiszor kisegített, hogy úgy éreztem nekem is vissza kell adnom végre valamit akkor is, ha ez nem volt a legideálisabb időpont ilyesmire... Annyira el voltunk merülve a munkában, hogy totál elfelejtettem, hogy vasárnapra tanítványom is van. Aztán hazamentem, mert a húgom névnapját, meg Gerda szülinapját (aki ott se volt) és Anya névnapját ünneplendő nagy családi ebédet tartottunk. És a november még durvább lesz... Laura, öcsém (monjuk ő "csak" névnap), bátyám, unokaöcsém, hogy az unokatesómat meg másodunokatesómat ne is említsem... Tele van a család skorpiókkal! Szóval kódolás nem sok lett, az elcsúszást sem tudtam behozni, de legalább a hét közepén volt november 1. Amit végigaludtam.

Aztán ezen a héten tanultuk a mySQL-t és elkezdtünk igazi applikációkat programozni, sőt, még sikerélmény is ért, mert csütörtökön első lettem a csoportban az elméleti kvízen. Igaz "tercsike" álnéven, ezért valszeg sokakban nem maradt meg, hogy ki is volt a rejtélyes nyertes, de én azért örültem. És öröm volt a pénteki demók general feedback-je is a mentorunktól: most már új dolgot nem tanulunk a vizsgáig, viszont itt az idő, hogy kezdjük élvezni, hogy már mennyi mindent képesek vagyunk megcsinálni! Már tudunk a semmiből valamit teremteni, olyanok vagyunk, mint egy Isten és engedjük szabadjára a fantáziánkat és alkossunk!

És tegnap újra volt study group és ma is lesz és tegnap volt kereken két hónapja, hogy elkezdtem ezt az iskolát, és úgy néz ki, hogy rendbejött a hormonháztartásom is. Mert van az úgy...