Október 24 kedd, a második Tafinlar-Mekinist kontroll napja. Kedd, igen, mert tegnap nemzeti ünnep volt.

Ez elvben egy sokszorosan stresszes nap volt, mert reggel suli, onnan Onkológia, aztán vissza megint iskola, ahol kettőtől írtam a re-retake vizsgát Java alapokból. Mindössze annyi téttel, hogy ha nem sikerül: kirúgnak... Az eredeti vizsgára a Simonton-kurzusról lógtam ki, az első retake pedig a második epilepsziás rohamom után 2 nappal volt, amikor napi 12 órákat(!) aludtam és hihetetlen nemtörődöm hangulatban voltam, ha ébren voltam. A vizsgát például untam(!!!). Érdekes módon annyira hozzá vagyok már szokva az ilyen szakadék szélén helyzetekhez, hogy leszámítva azt, hogy a teljes hosszúhétvégém csak a kódolásról szólt (és rengeteget is tanultam), igazán ideges most se lettem.

5:20-kor keltem (magamtól), hallgattam egy kis agykontrollt, aztán szépen összekészülődtem. Az idő szép volt nagyon és valahogy minden tök jól sikerült. Ha komoly tétes dolgaim vannak egy nap, szoktam kis fogadásokat tenni magamban, például, hogy megvár-e a villamos, vagy még elslisszol a zöld végén, vagy hogy megtalálom-e a csipogós kulcsomat, mert ha igen, akkor a vizsgán is átmegyek. Minden előjel passzolt.

Úgy gondoltam lesz kapcsolat aközött is, hogy a vizit hogyan sikerül, meg hogy a vizsgám és lehet, hogy tényleg volt is, mert egyik sem lett olyan jó...

Szóval a suliban most volt egy rövid hétindító, ahol kiderült, hogy teljes állású alkalmazott lett a volt osztálytársam (állítólag a mi feedback-eink alapján), de egyébként csak egy partner demó lesz pénteken, máskülönben semmi több. A JavaScript-esek most kezdenek el JavaScriptezni (eddig Python-oztak), mi meg a Spring-et fogjuk venni, azaz belecsapunk az alkalmzás programozás oldalba (már ha...) Ezek után jött a Material review, amin nem tudtam végig maradni: 11:10-kor már muszáj volt eljönnöm és így 35-re értem át az Onkológiára, Anyával a villamos megállóban találkoztunk.

Most megvizsgált Eszter, kitapogatta a nyirokcsomóimat meg pár belső szervemet és szerinte nem kell ultrahangra mennem a májamba nyilalló fájdalmak miatt. Elmondtam neki a kis panaszaimat (orrvérzés, pattanások fura helyeken, mint pl a szemöldököm alatt, meg a fülem mögött, ahol eddig soha nem voltak. Meg hogy két hete kimarad... mire elég megdöbbentő módon rákérdezett, hogy a hormonális felborulásomnak nem lehet-e inkább más oka (értsd, h terhes vagyok-e)? Tájékoztattam róla, hogy még a betegtájékoztatón is rajta van, hogy befolyásolja a gyógyszer a termékenységet egereknél és felnőtt férfiaknál is, úgyhogy én inkább annak a mellékhatásának tekintem a jelenséget és meglehetősen idegesít, mire azt válaszolta habozva: "Hát... lehet, de ilyenre még eddig senki nem panaszkodott". Gratulálok. Volt alkalmam megnézni, kik a betegtársaim és elmondanám, hogy az átlegéletkor ötven felett mozog... Döbbenet, hogy még egyikük sem panaszkodott "ilyesmire"! Ehhez jön hozzá, hogy miután 5 hét alatt növesztettem a fejembe 10 áttétet, bizonyára most épp gyermeket tervezek, mert 9 hónapot biztos simán kibírok gyógyszer nélkül.

De a nap mondata még el sem érkezett.

Megemlítettem ugyanis neki, hogy egy hete volt egy második epilepsziás rohamom és kaptam rá egy másik fajta gyógyszert és az ő férje ugye epileptológus, szóval mit tudna mondani: ezt is üti-e a rákgyógyszerem? És kapaszkodjatok meg: lazán közölte, hogy ezt a gyógyszert ismeri, tudomása szerint nem üti egymást a kettő, de múltkor nem írhatta fel, mert csak neurológiai szakvizsgát tett orvosnak szabad.

Hagyok időt.

Múlt alkalommal szó szerint azt mondta: "legfeljebb lesz még egy-két roham, de a Tegretolt abba kéne hagyni néhány hét után legkésőbb". Szó nem volt arról, hogy létezik másik anti-epileptikum, ami viszont működhet vele. Se arról, hogy menjek neurológushoz. Nem. Hagyjam abba a gyógyszert, aztán "legfeljebb még lesz pár rohamom"... Nem vagyok egy parás típus, de amint lehetett a gyógyszert elhagytam és éltem az életemet rendesen, csak kicsit hátrébb álltam a villamosmegállóban, óvatosan közlekedtem a márványlépcsőkön, mindig sötét aljat vettem fel, ha öltözködtem (enuresis eshetősége miatt) stb. A második roham napján is ebéd után még  elmentem a kis tanulókörünkbe az osztálytársaimmal és mindent csináltam ugyanúgy tovább.

De azóta is rengeteget gondolkodom a dolgon, hogy mennyire veszélyes ez az egész epilepszia, mert te SEMMIT nem érzékelsz belőle, viszont összeesel akkor és ott, ahol vagy. Még úgy is, ha ez a legenyhébb esetben, konkrétan egy ágyra történik, több hétig gyógyuló sérüléseket szenvedsz. A nyelvem a mai napig érzem és onnan tudom legbiztosabban, hogy nem funkcionál egészségesen, hogy nem tudom behajlítani (speckó képességem, hogy ki tudom nyújtani behajlítva, ezért már fagyit is kaptam egy fesztiválon). Látszanak még a kék foltok is a karomon-hátamon, egyedül a homlokomon levő ütéseket nem érzem már. És mi lett volna, ha nagyobbat esek? Ha kőre? Vagy ha csak szimplán ugyanez egy mozgólépcsőn történik meg?

Ha választani kell rák és epilepszia között, akkor nincs kérdés.

De döbbenetes felelőtlenségnek tartom, hogy nem szólt róla, hogy van más gyógyszer is, ami segíthet és elvben nem üti. Mert az epilepsziába is igen könnyű belehalni...

Szóltam neki a szeptemberi MRI-ről is, mert múltkor elég nyilvánvaló volt, hogy arról nem tud (pedig ott készült). Azt mondta, hogy jobb nekem, ha CT-vel kontrollálnak, mert az nem mutat ki annyira mindent és az MRI-nek akkor van szerepe, ha pontosan akarják tudni a méreteket. Ezt hajlamos voltam elhinni, de méginkább örültem neki, hogy anno gyorsan elintéztük azt az MRI-t, mert most komolyan az lenne a jó, ha nem lenne pontos képünk a kiindulásról??? Elég erős különbségek voltak a két felvétel között...!

Igyekszem nem mutatni, de sajnos egyre kevésbé bízom Eszterben. Nem tetszik, hogy a szemembe hazudik, elhallgat dolgokat, önkényesen dönt olyasmiről, amibe szerintem nekem is lehetne beleszólásom (különös tekintettel gondolok itt az olyanokra, amiket csak pénzbeli, vagy szakma beli hiányosságok miatt nem kapok meg), hogy a kamu ambuláns lapokat már ne is említsem. Utóbbit nem csak ő csinálja egyébként, és valahol mélyen elszomorító, hogy az ország elvben legjobb intézményeiről beszélünk.

A vizsgálat után beküldtek a négyes kórterembe, ott tömörültünk vagy heten, mint bejárós melanómások. Arról ment a téma, hogy ki honnan rendeli az ebédjét, mialatt én azon küzdöttem, hogy a hülye Avemar egyáltalán nem keveredett el a Kububan... ráztam meg csináltam vele mindent, de nagyon nem... végül még a vizit alatt is ott nyomorgott a hülye kis üvegem a kezemben és csak kinn tudtam olyan állapotra hozni a tartalmat, amit már meg lehetett inni...

A viziten egyébként szokás szerint nem történt semmi extra. Két mondatban le voltam tudva. A sok idősebb nő között kitűnt egy fiatalabb is, ő fokozatosan közeledett hozzám, szerintem érezte, hogy mi kicsit más esetek vagyunk, mint a többiek. Mindenkivel kedves vagyok az Onkológián, de alapvetően utálok beszélgetni ott az emberekkel, mert a legtöbbje... hát... nem valami okos. Rengeteg barom tanácsot és történetet hallottam már varázslókról meg csodaszerekről az elmúlt 2,5 évben és én komolyan hiszek az alternatív utakban IS, de csak a józan ész határáig. De ő érdekelt, mert látszott, hogy szenved és később megtudtam, hogy valóban fájdalmai vannak: az agya után ugyanis csontáttétei is lettek, ezért leállították a gyógyszerét és most vár az immunterápiára. Mélyen átérzem, hogy milyen gyógyszer nélkül lenni. Mondjuk ki: az a legijesztőbb. De már csak az eheti MR-eket kell megcsinálnia és utána elvben kaphatja majd a Keytrudát! Nagyon szurkolok neki.

Volt egy nő, aki a Trilogy study-t csinálja a töbiekre viszont annyira nem emlékszem. Nagyjából mindenki panaszmentes volt a jelentések szerint, kivéve ezt a fiatalabb hölgyet. Lehet egy kislánya, mert mondták neki a többiek, hogy majd az MR után egy napig nem ölelheti meg. Látszólag ők már ismerték egymást többen.

A változatosság kedvéért megint vagy 40 percet várakoztunk még kinn, a nagyvizit után szerintem összeülnek még az orvosok. Aztán Eszter jött a papírokkal.

Új beutalókat kaptam: a professzor asszony utasítására a fejemet a szeptemberi lelet miatt ezután inkább MR kontrollal fogják vizsgálni, a CT-ből kivették a koponyát és csak mellkas-has-kismedence lesz. A kontroll MR időpontja pedig december 4. Megkaptam a következő havi gyógyszeremet is, meg a hosszú ambuláns lapot, amit el se tudtam olvasni. Újra kértem külsős beutalót laborba, mert ez a rendszer bevált.

Annyira felháborodtam az MR kontrollra való áttérésen és panaszkodtam Anyának, hogy elfelejtettük kiváltani a gyógyszereket, ezért külön vissza kellett menni. Közben viszont beszéltem Apával is telefonon, aki meggyőzött, hogy így lesz a legjobb, mert az MR valóban pontosabb stb... Szóval megnyugodni meg sikerült, de így is kettő után értem vissza a suliba a termünkbe, ezért végképp nem maradt időm ebédelni a délutáni vizsga előtt.

Ami meg... hát, nem lett az igazi. Egy titkos mentor szobába tettek, ahol rajtam kívül még programoztak páran mentorok és eleinte nyugis is volt a helyzet, de aztán 3 körül beindult a jövés-menés, beszélgetés stb. én meg észrevettem, hogy nagy ügyesen nem indítottam projektet IntelliJ-ben, ezért újra kellett kezdenem az egészet. Csakhogy először a githubbal volt gond, aztán a netkapcsolattal, újra kellet indítani a gépem stb és már el is repült háromnegyed óra a semmivel. Egyáltalán nem tudtam már koncentrálni, kb a szavakat sem értettem a feladatokból, iszonyat rossz volt. Mondjuk ki: küzdöttem, mint disznó a jégen.

Hogy ezután mi lesz az eredmény, arról fogalmam sincs.

Furcsamód pont ezen a hétvégén szerettem meg a programozást igazán, szóval azt hiszem bármi történik folytatni fogom. Ha most abba kell hagynom a sulit, akkor legalább megírom a Corvinusos szakdolgozatom és leállamvizsgázom... 

Hétfőn (még 9.-én) megkaptam Maritól, a Gerson-terapeutától az olvasnivalókat: a leírást a módszerről, tanulmányt a kávés beöntésről, valamint recepteket.

Kedden visszaírtam neki, hogy továbbra is érdekel a módszer, mikor tudunk beszélni?

Szerda este felhívtam. Nagyjából fél órát beszéltünk és a következőkre jutottunk:

Megbeszéltünk egy időpontot, amikor mindent egyben végig csinálunk, azaz részletesen meg (ki-) vizsgál, majd leadja az oktatást. Ez egy egész napos program lesz, 9-től úgy 4-ig vagy 5-ig tart és jöhet velem bárki, sőt, az csak még jobb, ha jön. Először októben 30.-a hétfőt ajánlotta, de miután az 3 hét múlva lesz és ez egy lassú terápia gondoltam plusz 3 hét nem árthat és megkértem, hogy legyen inkább november 20. Az lesz ugyanis az első szünnap a szoftveriskola második 5 hetes szakasza után, és valamikor akkor lesz a novemberi CT-m, meg kontrollom is az Onkológián. 

Abban egyeztünk meg, hogy addig azért elkezdek rákészülni, mégpedig a következő módokon:

1. Beszerzem a présgépet. Ez egy nagyon fontos feladat, a minőség pedig mindenek előtt levő szempont. Legjobb a Nordwalk juicer, de tudja még ajánlani az Omega, vagy az Angel márkákat. Miután van idő, a kutatást Apura bízom, de természetesem én is fogom nézegetni a netet valami remek ajánlatért, illetve ha tudok szerezni embert, akkor kölcsön fogok kérni egyet (a pszichoterapeutám legalábbis említett valakit).

2. Egyeztetek a kontakt személlyel, aki a desztillált vizet szállítja nekik és egy budapesti kórházban dolgozik és veszek tőle vizet. Elvben mindent (ivás, főzés) csak ezzel lehet csinálni, hogy ne vigyek be a szervezetembe klórt. B verzió, hogy veszek egy desztilláló gépet.

3. Elkezdek Béres Cseppet szedni, mégpedig nagy dózisban (napi 3x 40-50 csepp). Emellé pedig Béres C-vitamint (1000 g-os).

4. Rendelek és elkezdek D-vitamint szedni szigorúan természetes olaj formában. Kaptam hozzá honlapot, hogy honnan vásároljak.

5. Beszerzek bio lenmag olajat, szintén ajánlott helyről.

6. Elkezdek pro-biotikumot szedni, amit az ő oldalán tudok megrendelni.

7. Beszerzek bio kávét és beöntő készüléket és elkezdem a beöntéseket.

8. A korábban küldött receptekből kezdek magamnak főzögetni és nagyon szigorúan eszem minden nap reggelit, ebédet és vacsorát, előttük pedig egy kis salátát, amit lenmag olajjal öntök le.

9. A lenmag olajon kívül nem használok más zsiradékot, és minden állati fehérjét is mellőzök.

10. Lecserélem a takarító és kozmetikai szereimet bio verziókra. Előbbi nem, de utóbbi elég nagy kihívás. Leginkább az alapozó, ami problematikus, mert az így is évekbe telt, hogy találjak ideálisat. Meg persze az arckrémek...

Őszintén szólva már ennyi változtatást beiktatni is kemény dolog, de mindent meg fogok csinálni (fokozatosan), mert nem tűnnek ártalmasnak. Kivéve a beöntéseket. Azt még nagyon át kell gondolni, mert nem szeretném, hogy kimossa belőlem a gyógyszert.

Nem vagyok tőle boldog, hogy gyógyszert kell szednem, de sajnos tudom, hogyha az nem lenne, most én sem koptatnám itt a billentyűzetet... szóval Gerson forever és kibírok mindent, de a gyógyszeremet most még senki ne próbálja elvenni!

A szombat reggel nem indult nehezen, leszámítva, hogy nagyon fáradt voltam. Éjszaka hédereltem egy kicsit, ezért azon nem lepődtem meg, hogy fél kilenckor sikerült felkelnem és bevennem a gyógyszerem (a szokásos 6 óra helyett). Viszont utána még fáradt maradtam, ezért felmentem az öcsém szobájába és ledőltem ott is egy kicsit. 

Úgy keltem fel, hogy fájt a fejemen egy terület, aztán ahogy az előszobában sétáltam belenéztem a tükörbe és kinyújtottam a nyelvem... semmi kérdés: újabb rohamom volt.

De legalább pont olyan, mint amilyet "elképzeltem": ágyban, párnák közt. Miután egész héten szünet volt, nem lehet mondani, hogy a kimerültségtől és úgy egyáltalán: semmi reális oka nem volt. Sérülésem persze így is lett, de nem olyan súlyosak: egy nagy pukli a homlokomon, egy kisebb a másik oldalán, egy nagy folt a karomon, egy másik mélysötét folt mellette a lapockámon, az elharapott nyelvem és még pár kisebb beütés.

A homlokom lealapozom, a többi nem látványos.

Szerencsés, hogy mindez a szülői házban történt. Szóltam Anyunak, hogy mi történt, ő azonnal hívta az OKITI-t. Sajnos csak egy kis fiatal rezidens ügyelt, de be kellett mennünk, nem volt mese. Ott aztán megvizsgált Dávid, sőt, még fel is hívta a Bőrklinikán dolgozó ismerősét, hogy megkérdezze milyen epilepszia gyógyszert írjon fel (ugye nálam figyelni kell arra is, hogy ne gyengítse a BRAF-gátlót).

Csináltattunk egy CT-t is, ami szerencsére nem mutatott progressziót (és betakartak közben a mágneses övvel vagy mivel), úgyhhogy annak a CD-jével és a recepttel távozhattunk. Google-ön kerestem ügyeletes gyógyszertárat, de az első, a Király utca sarki nem talált, azaz nem volt olyan gyógyszerük, úgyhogy kicsit tovább kellett mennünk a Teréz patikába. Na mondom, ha a védőszentemnél nem lesz, akkor sehol...! De volt! :-)

Igaz, hogy nem épp abban a kiszerelésben, ahogy a doktor úr felírta (hanem a duplásában), de miután olyan nem is létezik, kiadhatták helyette a nagyobbat... Lassan kezdek hozzászokni az ilyen apró pontatlanságokhoz, de addig nyilván nem érdekel, amíg nem a káromra történik. /Az ambuláns lapomon is megint van 2 hiba: egyszer MRI-t írtak CT helyett, egyszer meg valami hasonló másik pontatlanság van./

Azt meg el is felejtettem, hogy a patika fele, amikor leszálltunk a buszról, a kirakatban megláttam az egyik kedvenc felsőm rózsaszínes bordó színben, háromezerért. Szerintem az eredetit is itt vettem, mindenesetre muszáj volt berombolnunk Anyuval és leszedetni a babáról azt a darabot, annyira megtetszett!

Na de vissza a patikába!

Szóval miután kikaptuk a gyógyszert és meg is ettem belőle egyet, írtam a kis osztálytársaimnak, hogy kések és beültünk gyorsan egy olasz étterembe. Anya kipróbálta a töltött pizzát, én meg isteni finom raviolit ettem: ez tényleg friss volt, még benne a spenót is szinte nyers. Friss salátával, narancslével egyszerűen fenséges volt!

Nagyjából egy órát késtem a közös tanulásról, de nem bántam meg: enni kell! :-)

Persze a tanulást sem bántam, mert az meg szimplán tök jó volt. Mi voltunk ott négyen, akik nem mentek át, meg Zsófi és Barbi, akik segíteni jöttek.

Izgulok azért rendesen, mert a többi fiú már elég jó (és egyébként sem sokkal maradtak le), és tegnap sokmindenkinek sok minden megvilágosodott, de nekem még mindig rengeteg a kérdőjel, így van mit gyakorolni. És mindemellé iszonyat fáradt vagyok. Hazaértem tegnap este, bevettem a gyógyszerem és lefeküdtem 8-kor, éjfélkor vissza keltem, egykor újra lepihentem és fél nyolckor ébredtem.... Ez az eddigi éjfélkor fekszem, hatkor kelek rendszerhez képest eléggé megváltoztatja dolgokat.    

De nem adom fel! Jöjjön a második roham!!!

Az utolsó nap kérdésekel kezdődött.

Ilyen volt az, hogy szabad-e barackmagot (B-17 vitamint) enni. István azzal kezdte, hogy barackmagból is 3 féle van (hunzáki, magyar és török), de szerinte jót tesz: mérgezi a daganatsejteket, de békén hagyja az egészségest. Határozottan jó a reumás fájdalomra is. Nekem nem csinált hozzá kedvet, de elhiszem amiket mond.

Aztán felmerült a cannabis kérdése, hogy igaz-e hogy jó a rákra. Itt én is tudtam újat mondani (ti, hogy bioboltokban itthon is kapható cannabis liszt), meg aztán a drog típusoktól eljutottunk a sztoriig, hogy a doktor úr hogyan töltötte a katona idejét a Honvéd kórház elme osztályán.

Az oldott hangulat egyáltalán nem ártott, miután délelőttre jött a kurzus legkeményebb része: a halálról szóló imagináció. Ez a téma is ismerős agykontrollról (nem a két hétvégés kurzusról, hanem a Gyógyulj meg! című DVD gyakorlataiból), de másképp zajlott azért. Talán ez volt az egyetlen imagináció, aminek az utasításait hangosan felolvasta István, miközben csináltuk. Szerintem mindenki sírt közben... Nem azért mert olyan rossz volt, hanem mert azért durva belegondolni.

Hogy az epilepsziás rohamom hogyan történt, meddig tartott, mit csináltam, azt nem tudom és már soha nem is fogom megtudni, hiszen az egyetlen szemtanú fenn maradt a vonaton és elment. De az imagináció alatt jöttem rá, hogy majdnem az egész aznap este kiesett. Arra emlékszem, hogy utaztunk a mentőautóban és nagyon érdekes volt belülről, az ápoló meg kedves. Arra is, amikor a kórházban mondták, hogy "Itt a Gerda". De olyan részletekre, hogy mikor lett meg a CT eredménye és kitől tudtam meg, vagy hogy ki szólt Anyunak, teljesen kiesett. Az egész idő máshogy telt, és ez még ott is feltűnt. Valahogy mégsem érdekelt, és egész délután-este nem néztem az órámra. A rohamot kivéve végig tudatomnál voltam és aktív voltam, mégis megdöbbentő, hogy mennyire kiestek a részletek. Erre pedig azért ekkor jöttem rá, mert volt egy olyan rész, amikor el kellett képzelnünk, hogy valaki megmondja, hogy kiújult a daganat és nekem az áprilisi jelenet ugrott be ( ami némi várakoztatás után, ámde a saját doktornőm szájából úgy kezdődött, hogy "Hát, nem lettek túl jók a leletek..." majd úgy folytatódott, hogy most rögtön hova és kihez kell mennem és emlékszem, hogy az első és egyetlen kérdésem az volt, hogy tulajdonképpen hány áttétről beszélünk?), viszont az augusztusi eseményeknél senki nem jött elő. Tényleg fogalmam sincs, hogy ott ki beszélt velem (ha beszélt egyáltalán) és megmondta-e valaki az eredményt, vagy csak úgy kikaptam a zárójelentést?

Na mindegy, ez csak egy apró felismerés volt, majd megkérdezem Gerdát, hátha benne jobban megmaradtak a dolgok. Alapvetően azonban nem volt szomorú a halálos imagináció, a temetésünk után újjászülettünk és el kellett döntenünk, hogy ugyanabba a családba jövünk-e vissza, meg csinálnánk-e valamit másképp, illetve mi lenne életünk fő műve az új életünkben. Utolsó kérdéssel megfogott rendesen, mert szerintem nekem (még) ebben az életben sincs főművem...

Az ebédszünet után a "belső vezetőnket" kellett megkeresni, aminek a lényege tulajdonképpen az intuíció előhívása volt. Ez egy 7 pontos imagináció volt. Az egyik nő találkozott, "az öltönyös törpével", aki egy évekkel azelőtti álmának főszereplője volt és most újra előjött. Nem ő volt a belső vezetője, csak ő vitte el hozzá. Ez a sztori vicces volt, meg maga a korábbi álma is érdekes. De a sajátomat nem mondom el :P

Végül pedig kis csoportokban dolgoztunk, amikor is a téma a család és az ezen belüli szerepek voltak. Először arról kellett beszélnünk, majd beszélgetnünk, hogy hogyan reagált a családunk a diagnózisra, majd (némi kör cserével) arról, hogy ki az a családunkban, akinek mi nem tudunk elmondani valamit és ki az, aki nekünk nem tud elmondani valamit. Én két küön családtagot választottam, de az egyik nő mindkettőhöz a férjét, a másik meg a másodiknak a kollégáját. Nem akartam szólni neki, hogy ez családos topik elvileg és az illető kolléga... nos, nem a férje.

Utolsóként a mozgás fontosságáról esett szó, majd összegeznünk kellett a véleményünket a kurzusról.

Bevallom elég őszinte voltam és elmondtam azt, amit már nektek is (várakozásaim kontra valóság) és a létszám kérdésére azt kaptam, hogy 3 szegedi pszichológus lány kiesett, mert megtudták, h a képzés nem akkreditált. Az meg egész ritka jelenség, hogy ilyen nagy arányban vannak rákbetegek a csoportban. Volt aki ismételt és olyanok többen, akiknek nem ez az első tréningjük Istvánnal és mind megemlítették, hogy most milyen kevesen voltunk és ez jó, valamint azt is, hogy most relatíve sok gyakorlatra jutott idő.

Mindent összevéve megérte számomra ez az öt nap. Mázlinak tartom, hogy nem olyan fontos napokról estem ki a szoftversuliban sem (újat már nem tanultunk, csak egy játékot fejlesztettünk), de nem bánom, hogy azért a vizsgára kilógtam.

Viszont ennek a kurzusnak köszönhetem, hogy újra elkezdtem a Gerson-módszer felé fordulni, lett onnan egy nagyon értékes kontaktom és egyáltalán: fókuszba került újra a májvédelem.

Valamint végül, de nem utolsó sorban elkértem István telefonszámát, mert személyében végre találtam egy terapeutát, akihez szívesen járnék tovább, hogy a lelki dolgokat boncolgassuk. Nagyon rég kerestem már szakembert, de eddig senki nem volt szimpatikus. Ő viszont orvos, ráadásul a specializációja a daganatos betegek, van 30 év tapasztalata és szerintem megvan köztünk a kellő kémia, jelentsen az bármit is.

Csütörtökön megyek hozzá először, de azt már nem ígérhetem, hogy arról is írok posztot... :)

Pénteken úgy döntöttem, hogy "lógok" egy fél napot a terápiáról, mert mindenképpen meg szerettem volna írni a szoftveres vizsgát a többiekkel.

Gizi (áttétes mellrákos, aki megtagadta a gyógyszerek szedését) is így döntött, mert neki meg CT vizsgálata volt.

Ezzel "csak" a daganatos imaginációról maradtunk le.

Miután ez olyan volt állítólag, mint az előző délutáni, csak ugye a rákra értve (meg kibővítve vele - ugyanis vinnünk kellett volna hozzá a gyógyszer leírásunkat, amelyben benne van, hogy pontosan hogyan hat), el tudom képzelni mi történt. De értelemszerűen nem annyira örültem neki.

A délutáni rész már a célkitűzés jegyében telt: össze kellett szednünk 5-5-5 rövid- (= ma elkezdheted, két héten belül biztosan elkezded és fél éven belül be is fejeződik), közép- (= ma elkezdheted, fél éven belül elkezded és két éven belül befejeződik) és hosszútávú (= ma elkezdheted, 2 éven belül elkezded és 5 vagy annál több idő alatt megvalósítod) tervet.

Na, ez már az én feladatom volt! Tervezgetni imádok, most sem ment nehezen, sőt, többet is írtam az összes kategóriához. :-)

Ezek után elő kellett vennünk egy tervet és azt egy 8 pontos rendszer szerint ki kellett elemezni.

Itt a közös elemzést másképp csináltuk mint addig. Nem az volt, hogy egy-egy ember végigmondta a saját sztoriját, hanem pontonként haladtunk, mindenki elmondta az arra a pontra vonatkozó választát és utána végigmentünk a többieken hogy a választ elfogadják, kérnek, vagy kérdeznek-e.

Ezzel véget is ért a nap.

Muszáj megjegyeznem, hogy eznap reggel sikerült megoldanom azt a több hónapos rejtélyt, hogy hogyan kell hordalni azt a "szívmelegítőt" (sálmellényt?), amit Anya nyáron kötött. Egyszerűen annyira feldühített, hogy egy ilyen kis ruhadarab kifog rajtam, hogy addig nem indultam a vizsgára, amíg meg nem fejettem, de sikerült! :-)

Másnap, azaz szombat délelőtt továbbra is a tervekkel foglalkoztunk, de ezúttal egy másikat kellett választani és azt imaginációval elemezni. Ennek az imaginációnak 9 lépése volt és szokás szerint mást nem kaptunk hozzá, csak időt. Itt a lényeg az volt, hogy onnan kellett indulni, amikor már megvalósult és visszanézni, hogy hogyan történt mindez, milyen lépések eredményeképp. Gyakorlatilag itt a tudattalan kapta meg a főszerepet.

A következő nagyobb téma az érzelmek kérdése volt: neheztelés feloldása / leküzdése imaginációval. Itt egy nyolc pontos imaginációt kellett alkalmazni.

Van egy rettentő hasonló gyakorlat agykontrollon is, mégsem én voltam az, aki feltette a kérdést, hogy mi a különbség a két módszer között? Miért van az, hogy az agykontroll sikeresebb lett?

István, a terapeuta erre azt mondta, hogy ő nem végzett soha agykontrollt (csak az agykontroll behozója végzett nála Siontont, majd közölte, hogy a kettő ugyanaz), de ő úgy látja, hogy mindekettőnek megvan az az előnye, hogy az embereket a lelkükkel való foglalkozásra bírja, de az agykontroll mögé tesz egy hamis orvosi bizonyítást (ti. az alfa-hullámos elméletet). Sok hasznos dolgot csinálnak, de veszélyes is lehet, ha az embereket "transz-versenybe" kényszerítik. Másik dolog, hogy az agykontrollosok többet ígérnek. Gyakorlatilag kb mindent, amire az emberek vágynak. Ezekben azt hiszem igaza van...

 Visszatérve a gyakorlathoz, ezután felrajzolt egy grafikont, amelyen a 0 állapotban a kiszolgáltatottság van, majd a negatív érzelmek a félelem, harag, düh, végül agresszivitás. Én nem teljesen értek vele egyet, hogy a kiszolgáltatottság null-pont lenne, de a negatív érzelmek fokozatai az OK, és azt is értettem, hogy miért kell visszajutni a kiszolgáltatottság szintjére. Azt mondta, hogy minél mélyebbre megyünk a negatív érzelmekben, annál inkább beszűkülünk, ami rengeteg energiát visz el. A szenvedés pedig nem a kiszolgáltatottságtól lesz, hanem a kielégítetlenségtől.

Ez után az elméleti magyarázat után újra kellett csinálnunk az elengedő gyakorlatot, csak másik személlyel, majd azt is megbeszéltük. Itt is mondott pár instrukciót, majd egy kérdésre (ti. h mi van akkor, ha valakire neheztelünk valamiért, de továbbra is úgy érezzük, hogy nekünk van igazunk) válaszolva azt mondta, hogy nem az a lényeg, hogy kinek van igaza, hanem az érzelmek és azokat olyan helyre kell tenni, ahol nem visznek el energiát. És ekkor hangzott el egy szívemnek kedves versike az egyik kedvenc költőmtől, Fodor Ákostól:

"Ne adj igazat

Neked az túl sokba kerül

Nekem éppen van"

A nap végére jutott még egy kis előadás a fájdalom kontroll három módszeréről (imagináció, "kommunikáció a fájdalom állattal" és egy másik imagináció), valamint céljáról, de ezt nem csináltuk meg a gyakorlatban.

Az este egy laza társasjáték party-val végződött a táncos lányokkal, de előtte még hazaugrottam és felhívtam Marit, a nőt, aki Gerson-terápiával gyógyult meg és azóta is Gerson-terapeutaként dolgozik. Őt István ajánlotta, miután a célkitűzéseknél hallotta, hogy meg szeretném csinálni.

István azt mondta, hogy a Gerson-módszer úgy működik, hogy a daganatos szerv átmenetileg megnagyobbodik, ezért agyi esetben nagy nagy óvatossággal végezhető csak, mert ott nagyon beszűkült a tér és volt már olyan betege, aki ebbe belehalt. Amikor Marival beszéltem, ő is azt mondta, hogy az esetem komplex és biztos hogy nem indíthatok a legintenzívebb szakasszal. Mindenesetre ígért hiteles dokumentációkat, h átküldi email-ben, azt mondta olvassam végig. Ha még ezután szeretném, akkor találkozzunk. És ha utána is, akkor még egy előadást végig kell hallgatnom. Ha pedig valóban elkezdem, akkor egy fél napra átjön hozzám és felügyel. Ja és az elején kikérdezett a betegségemről, meg hogy eddig mit tudok a módszerről és lazán közölte, hogy ami az interneten van, az mind hülyeség. :-)  

Szeptember 10.-én volt a 15 éves osztálytalálkozónk, ami meglepően jóra sikeredett. Olyannyira jóra, hogy 3-tól 9-ig voltunk a suliban - pedig csak 8-ig volt lefoglalva a Pingvin-sziget. Miután az előző alkalmat kihagytam Japán miatt, nekem ez 10 éves újra találkozást jelentett. Nem részletezem a nagy beszélgetéseket és találkozásokat, de tény, hogy egyik legjobban az érdekelt, hogy az egyik osztálytársam valóban a szoftver suli nagy guruja, vagy már azt is otthagyta (mint előtte oly sok munkahelyét)? Merthogy ekkor már egy hete diákoskodtam, de őt még az iskolában nem láttam. Ekkor azonban kiderült, hogy igen, még ott van, csak volt valami más melója a héten.

Következő héten aztán az iskolában is találkoztunk. Csak egy kicsit beszélgettünk, de valahogy hamar az öngyógyító módszerek kerültek szóba. Én elmeséltem a Boven-technikát, ő meg erre azt válaszolta: ha öngyógyítás, akkor számára Simonton-tréning.

Utánanéztem a módszernek és ez egy pszichoterápia, elsősorban daganatos betegek számára.

Legközelebb elkértem tőle az orvos ismerőse nevét és számát, mire azt mondta, hogy majd a kapcsolattartóét adja meg. Nos, azt időközben lenyomoztam neten és meg is kerestem e-mailben.

Nemsokára felhívott Csilla, hogy hatalmas szerencsém van, az év egyetlen Simonton-tréningjét most októberben tartja a doktor úr, mégpedig negyedike és nyolcadika között (szerda - vasárnap). Nos, ez nem annyira remek hír valakinek, aki egy ennyire intenzív suliba jár, ráadásul az első vizsgánk hatodika... de nem gondolkodhattam sokat.

Csilla azt mondta, hogy:

- biztosan elindul a csoport, mert már megvan a minimum létszám. 12 főig fogad résztvevőket a doktor úr és most 10-nél járnak, ezért hétvégéig tudja tartani a helyem, de utána nem ígéri

- a csoportban különféle emberek vannak: orvosok, pszichológusok, onkológiai betegek és egyéb érdeklődők

- a kurzus során nem muszáj elmondanom a bajomat, csak annyit osztok meg a többiekkel, amennyit akarok

- hozzak jegyzeteléshez tollat és füzetet, az ár pedig 56 000 Ft

Ezeket nem csak telefonban, de személyesen is elmondta, mert mindenképp találkozni akart előtte velem.

Elmondanám, hogy csak az utolsó pont volt igaz. Mert:

- a csoportban 7-en vagyunk, ebből 5-en rákosok

- egy ember pszichológus, de ő sem aként dolgozik, a többi mind civil (kontroller, újságíró, angol tanár, nyugdíjas, és HTB)

- a bemutatkozó kör után egy "Miért jöttél ide?" kör volt, ahol mindenki ismertette a betegségét

Toll és füzet valóban kell, és az ár is ennyi volt (abszolút számla nélkül :( - ilyenkor úgy visszakérdeznék, hogy most akkor fizettem-e áfát, de sajna nem a piacon vagyunk...)

A tréningről annyit, hogy nagyon hamar a Terápia című sorozatban éreztem magam. Az autogén tréninggel ellentétben ugyanis itt mindenkit rendesen végighallgat a doktor úr. Meg a többiek. És ez utóbbi azért zavaró. Engem is zavart, amikor meg kellett hallgatnom, hogy az egyik nő férje urológiai rákon esett át, minek következtében örökre megváltozott a szexuális életük. De az is zavart, hogy amikor én meséltem a dolgaimról, hangosan röhögtek dolgokon.

A fickó, aki vezeti az egészet, egy nagyon neves pszichiáter. Sokat tud, nagyon tapasztalt és gyakran azt érzem, hogy nagy kedvem lenne hozzá járni személyes terápiára. De az eléggé furcsa, hogy fel sem merül benne, hogy az ilyen helyzet valakinek simán lehet kényelmetlen. Én legalábbis egyáltalán nem úgy jöttem ide, hogy itt majd ki kell teregessem a szennyest. Nagy mák, hogy tudok és szeretek róla beszélni, de nem feltétlen idegenekkel.

Ami a technikát illeti, mondott pár érdekes dolgot.

Első feladat az volt, hogy a rák felfedezése előtti pár évet vegyük górcső alá, és gyűjtsük össze milyen változások értek ez alatt, hogyan éltük meg (gondolati, érzelmi és viselkedési síkon) és szabadon választottuk-e azt, ahogy megéltük (szabad választás = volt legalább 3 alternatíva).

A második feladat a jelenre vonatkozott: azt kellett összegyűjteni, hogy most milyen változások vannak az életünkben, ezekre hogyan reagálunk, és szabad választás-e a reakciónk.

És ezzel véget is ért az első nap. Mégpedig úgy, hogy az utóbbi feladatot meg sem beszéltük, csak összegyűjteni kezdtük el a dolgokat.

Igen, összesen ennyi fért bele a kilenctől ötig tartó szeánszba!

Mert ilyenkor mindenki válaszát végighallgatjuk, ő meg kérdezget is - tényleg olyan az egész, mint egy-egy rész a Terápiából. A többiek természetesen nem kérdeznek, csak fülelnek, de az is elég. 

Ma aztán folytattuk a második gyakorlatot.

Majd eljutottunk a harmadikhoz, ami ugyanaz a séma volt, csak a téma, hogy "Milyen változást hozott a betegség?" A második oszlop itt a pozitív / negatív eldöntése volt, a harmadik pedig: ezt a változást elő tudnánk-e állítani 3 különböző módon? ((Nem az a kérdés, hogy elő akarjuk-e!))

Ennél a résznél azt mondta, hogy egyéni terápiában minden olyan témáról elbeszélget a pacienssel, aminél az illető nem tudott 3 alternatív elérési módot felsorolni. Velem akkor sokáig beszélgetne :-)

Az ebéd előtt aztán elmondta a relaxáció elméletét.

Ismerem már a trükköt, amikor elmondják az elméletet, szünetre engednek és utána jön a gyakorlatozás. Agykontrollon is ez volt a technika és pontosan ez történt most is.

Ez alkalommal a Nemsütiben akkora sor állt, hogy inkább tovább sétáltam a Pozsonyi utcán és belebotlottam a Briósba, ahol - trallala! - van napi menü! Plusz a szomszádja a híres Pozsonyi kisvendéglő. Újlipótváros a legújabb gasztro sziget Budapesten, egymás hegyén hátán vannak a jobbnál jobb és gyakran vegán helyek. Na de vissza a tréningre.

Ez a relaxáció nem volt zenés, nem volt vezetett és nem lehetett lefeküdni sem. Gyakorlatilag nem történt semmi, csak hagyott minket úgy lenni ahogy vagyunk és azt mondta, hogy csináljuk a saját tempónkban, de majd 10 perc múlva szól... (az hagyján, hogy utalt az autogén tréningre is, hogy elment rá itthon és kiakadt, hogy ott vezetett relaxáció van. Gondolkoztam, hogy megvédjem a módszert, hogy csak a csoportos foglalkozásokon van vezetve, egyébként otthon mindenki a saját tempójában csinálja, de inkább hagytam a dolgot. Ugyanígy akkor sem szóltam semmit, amikor mesélte, hogy volt nála az agykontrollos atyaúristen is és közölte vele, hogy a Simonton-tréning gyakorlatilag agykontroll... összeérnek ezek a szálak. De azért titokban én örülök neki, hogy mindkettőt a lehető legjobbaknál végeztem, ahogy most is a legjobbnál vagyok.)

Visszatérve a relaxációra nekem ez most egyáltalán nem sikerült. Szoktam otthon relaxálni, de mindig fekve (és kicsavarodva) csinálom, egyáltalán nem úgy, ahogy mondani szokták. Itt kényelmetlen volt a szék, állandóan mocorogtam, fájt a fejem, elkezdtem túlfigyelni a légzésemet stb stb. Megmondom őszintén ezt el is mondtam, amikor mindenki az élményéről mesélt.

Utána jött az imagináció.

Na, itt hallottam érdekességeket.

Például, hogy a betegséget felruházzuk intelligenciával, célokkal és érzelmekkel. Nem gondoljátok? Na akkor ki nem hallotta még azt, hogy "TÁMAD AZ INFLUENZA" vagy "agresszív rák"? Ugye hogy ugye?

Aztán elmondta mi legyen a hét lépés, amin végigmegyünk az imagináció során.

És ekkor, pontosan a negyedik és az ötödik lépés között volt egy olyan mondata, hogy

"egyébként van olyan diéta, amivel a csontokról teljesen el lehet bontani a meszesedést. Ugyanezzel a módszerrel a rákot is el lehet mulasztani 2 év alatt. De beszéltem a nővel, aki Magyarországra hozta ezt a módszert és nem sok magyart tudott mutatni, aki ezzel meggyógyult. Itt van és hatásos, mégsincs propagálva, se támogatva és az emberek nem csinálják"

De tudnak róla? - kérdezte az egyik lány.

Igen.

Mi ennek a neve?

Gerson-terápia.

Helyben vagyunk. Pontosan hat hete kaptam epilepsziás rohamot és ha másért nem, ezért az egyetlen kis mondatért megérte az az 56 000 Ft.

A Gerson-terápiát ugyanis ismerem! Alkalmaztam már belőle a kávés beöntést még akkor, amikor elszálltak a májértékeim. De valamiért eddig eszembe sem jutott, hogy végigcsináljam. Az egészet. Úgy, ahogy kell, betartva minden kegyetlen szabályt és szigorú megkötést.

Örülök neki, hogy van ez a gyógyszer, amit szedek, de tudom, hogy nem tart örökké. Átlag 15 hónap után válik rezisztenssé tőle az ember, de az első 5 hónapban a leghatékonyabb. Ez azt jelenti, hogy ennyi időm még remélhetőleg van. Önuralmam szintén van. Valamennyi pénzem is. A következő hét pedig szünet!

Végigcsinálom ezt a Simonton-kurzust, de megpróbálok felkészülni rá, hogy hétfőtől meg elkezdjem a Gerson-terápiát! Nagyon nagyon nagyon szeretném azért abbahagyni a gyógyszert, mert már nincs áttétem, nem pedig azért, mert már hatástalan... Tudom, hogy nehéz lesz, de alig várom már, hogy elkezdhessem!

Figyelem, figyelem, emberkísérlet következik!

Nyáron a leleteim gyönyörűek voltak, én viszont halálra szenvedtem magam. Ha fel kell idéznem a legrosszabb időszakot, nem a műtéteket mondanám (epres május!), nem a hivatalos felépülési időszakot (málna és áfonya fürdő, totál elkényeztetettség), hanem a sóvárogva várt augusztust, amikor gyakorlatilag orvostól orvosra, illetve csontkovácstól gyógytornászhoz jártam a kínzó hátfájásommal, ami a gyógytorna után nyak és válfájássá változott. De az okát senki nem tudta megmondani.

Paradox módon amióta megkaptam a lehető legrosszabb diagnózist (tíz agyi áttét) és ezzel párhozamosan a gyógyszert, azóta viszont szuper jól vagyok. Testileg is és ezáltal lelkileg is.

Pontosan úgy élek most, mintha egészséges lennék. A héten is "csak" suliban voltam (profil és csoportos fotózással!), meg tangón, szerdán reggel a gimiben fogadtam a legújabb japán cserediákokat, hétvégén meg mensás reptér látogatáson vettem részt és persze a saját magánórámon. Emellett kódolok, kódolok, kódolok, mert jövő héten jön az első tétes vizsga és a pénteki (első szponzor-os) demó után csak erősebb bennem az érzés, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem és TUTI meg fogok bukni az első tétes vizsgán.

Apropó szponzor demó. Meséltem már korábban, hogy minden pénteken prezentációt kell tartanunk valami témáról, amit a héten vettünk. Eddig könnyedén vettem az akadályokat és mindig jó kritikákat is kaptam, de az az igazság, hogy nem is izgultam egyáltalán. Az évek meg a rutin ugye. Most viszont már reggel óta tiszta ideg voltam. Nem segített a helyzeten, hogy 4:22-kor keltem, majd egy kis tanulás után visszadőltem, hogy aztán 8-kor sikerüljön újra felkelni... De még ezzel együtt is azt gondolom, hogy csak amiatt a plusz 5 perc miatt késtem el, amíg a hajamon kellett tartanom az új sampont pluszban. Miután megérkeztem, semmi idegem nem volt az előző nap elkezdett applikációt folytatni, csak a demómon tudtam dolgozni. Azon a nyomorult kis 4 percen, amit 3-tól kellett előadnunk. Én voltam hetedik. Szerintem a mi csoportunkra voltak kiváncsiak a legtöbben, mert 5 cégből 12 ember ült be az előadásainkra, köztük egyetlen nővel (és gyakorlatilag mind fejlesztők voltak). Laza IT-s arcoknak tűntek, de valahogy mégis az ember torkában van a gombóc, ha 3 hét tanulás után kell vérprofiknak előadást tartani a szakterületükből... Azt hittem, hogy az előadásom túl rövid lesz, ezért kicsit jobban elmagyarázgattam az első diákat, minek következtében csak a végén szereplő kódokra nem maradt idő... Miután lement mindenki (egy pici szünettel félidőben), kaptunk egy hosszabb szünetet, hogy beszélgethessünk, ismerkedhessünk a szponzorokkal. Egy jó darabig semelyikük nem jött oda hozzám, és gondoltam ez már így is marad, de aztán egy negyed óra múlva kb a leghelyesebb fiatal pasi odajött, hogy adna nekem egy kis személyes feedback-et. És - kapaszkodjatok meg! - szakmait adott! És - még jobban kapszkodjatok meg!!! - NEGATíVAT! Tiszta mák, hogy mindezt a csoporttársaim füle hallatára (akik ilyenkor jobban figyelnek, mint egy prédára leső hiúz) Persze aranyos volt a srác, mert jóindulatból mondta, sőt, azt is hozzátette, hogy eleinte ebből neki is sok gondja volt, meg tanácsot adott, hogy hogyan kerülhetem el legközelebb. De azért vicces volt, amikor a szponzorok után magunknak is tartottunk "értékelést" és az egyik srác le volt sújtva, mert hozzá senki nem ment oda, pedig szerinte tök jó volt. Mondtam, hogy ne aggódjon, nem tudhatja máshoz miért mentek, én pl negatív kritikát kaptam :-)

Na de vissza a felütéshez!

Úgy alakult, hogy pénteken haza haza kellett mennem, mert nap közben sikeresen lefoglalták a saját szobámat is airbnb-n. Amikor Anyuéknál benéztem a hűtőbe, láttam egy hatalmas Avemar-os dobozt.Tudtommal nincs másik rákos a családban, ezért sejtettem kit vár a meglepetés.

Nagyon nagyon ellene vagyok annak, hogy kilépek az Onkológiáról és paróka boltok, meg mindent dupla áron adó biobolt tolja magát a képembe, nem beszélve az Avemar szaküzletről, ami konkrétan a következő házszám (az Onkológia 13, az Avemar 14, így még szemben is van). Elhatároztam, hogy én ezt elvből nem is fogom fogyasztani, mert a túlmarketingelt dolog esetében valahogy mindig a kilógó lólábat keresem, de persze a családon belüli támadást nem lehet kivédeni.

Mint megtudtam, a csomagot Anyu egyik kolleganője küldte, mondván egy ismerőse rákos volt, ő vette és megmaradt. Khm. Valamiért sejtettem, hogy az illető nem meggyógyult. De amióta Apával voltunk egy full beteg előadáson a "Salvator"-ról, ahol meghallgattam, hogy a ruháknak energiájuk van és tilos használt ruhát venni, de méginkább halott emberét hordani, azóta gyakorlatilag ignoráns lettem a babonákra meg baljós jelekre.

Úgyhogy megszámoltam mennyi maradt a 30-ból, elolvastam a betegtájékoztatóját és lecsekkoltam interneten mennyibe is kerül egy ilyen csomag és - dobpergés - holnaptól 3 hétig kipróbálom, valóban olyan áldásos-e a csoda magyar termék mint ahogy hirdeti magáról?

És este lett és reggel,

a negyedik hét eltelt.

Ami csak egyet jelenthet: jelenést az Onkológián.

Ma reggelre és délre volt kitűzve a havi vérvételem és gyógyszer vizitem és meg is jelentem rendesen. Reggel kicsit elaludtam, így fél nyolckor sikerült elindulni (és nyolcra beérni), de iszonyat mákom volt és az egy szem nővér megengedte, hogy bepofátlankodjak a sorba soron kívül. így végeztem 8:17-kor, és érkeztem meg a sulihoz 8:47-kor. Vettem egy bio szenyót a földszinti kávézóban és büszkén léptem a terembe ötvenvalahánykor...

Weekly-checkin-nel indult a nap, mint minden hétfőn, de most kicsit rendkívüli volt, mert jövő héttől jön az új hardwer-es osztály. A mai nap azért is különleges volt, mert egy fotós mászkált életképeket készíteni. Nálunk nem töltött sok időt délelőtt, jó ha 5-6 fotót csinált. Persze lehet, hogya távollétemben még visszatért, ki tudja? Amikor megbeszéltük az elméletet végre én is hozzá tudtam szólni a témához (kivételesen egész sokat készültem a hétvégén), majd az első feladat után léptem is lefele, hogy beérjek a déli vizitre a kórházba.

Az 1-es kórterembe kellett beülnöm, és elég sokan csinálták a vizitet. A prof.asszony megkérdezte hogy vagyok, mondtam, hogy jól, csak néha fáj hátul a fejem egy kicsit. Kérdezte szedek-e rá valamit, mondtam, hogy nem. Azt is hozzátettem, hogy a Tegretolt és a szteroidot is elhagytam időközben, de nem lőtték fel a hírre a tüzijátékokat...

45 percbe tellett, mire megkaptam az ambuláns lapot és a recepteket a következő havi gyógyszerre és sikeresen kikönyörögtem a beutalót a külsős laborvizsgálatra is. Mákom volt reggel, de több ilyen Zalán futását nem szeretnék csinálni, ha lehet.

A patikában ezúttal volt mind a két gyógyszerből, és nem is kerültek semmibe, ellenben vennem kellett egy 3200 Ft-os sampont is, mert tolmácsoltam a fodrászom üzenetét, miszerint pici piros sebekkel van tele a fejem. A Nizoral nevű műremek magyar termék és "A bőr és a hajas fejbőr gombás fertőzéseinek kezelésére és megelőzésére" szolgál és bár gombás tudtommal nem vagyok, ez még mindig kisebb ferdítés, mint amiket az ambuláns lapomon olvastam:

"A hátról eltávolított primer tumor műtéti hege recidívamentes. Kóros nyirokcsomó egyik régióban sem tapintható. Ritmusos szívhangok. Rekesz mko. jól kitér, tüdő felett puhasejtes alaplégzés, zörej nem hallható. Has puha, betapintható. Kóros rezisztencia, nyomásérzékenység nincs. Máj nem elérhető, lép nem tapintható.Kp. élénk bélhangok. Lábszároedéma nincs. Gerinc és vesetájak ütögetésre nem érzékenyek. Széklete, vizelete rendben."

Ezt a gyönyörű költeményt - mondjuk úgy - meghitelezték nekem, a végig egy kanapéban gubbasztó, piros kabátos "kp táplált nőbeteg"-nek, mert hogy egyetlen ruhadarab nem került le rólam, senki nem próbálta a lépemet vagy a májamat tapizni, de még csak ütögetni sem ütögették a vesetájékomat, az holt biztos.

Ma van a születésnapom, és arra gondoltam, hogy ez lesz a határidő ahhoz, hogy minden más gyógyszert elhagyjak a kötelező rákkapszulákon kívül. Epilepszia gyógyszert már 2 hete nem szedek és a tegnapi nappal végre a szteroidot - és vele a gyomorvédőt is - letettem.

Figyelek arra, hogy ne legyek veszélyes helyeken epilepszia szempontból (bár a suli lécsőháza minden, csak nem veszélytelen), de a mentoraimnak nem szóltam a roham riadóról. Sokat gondolkodtam, hogy esetleg figyelmeztessem őket, de végül az lett a döntés, hogy teljesen felesleges. Nem hinném, hogy felismernék a jelenséget, azt meg méginkább nem, hogy adott esetben megpróbálnák kihúzni a nyelvemet, ellenben tuti másképp néznének rám onnantól fogva. így sem én vagyok a kedvencük, nem szívesen rontanám a helyzetet.

Mert bizony az iskola nagyon kemény. Ha volt félelmem tőle, hát el kell ismernem: jogos volt! Napi 11 óra és ez nem vicc. És nekem nem is elég! Lassabb vagyok, mint a többiek, lassabban gépelek, lassabban gondolkodom. Mondanám, hogy ez azért van, mert sokan nem kezdők. Pl. két napja hangzott el az alábbi párbeszéd:

- Egyébként te nem vagy már kezdő, igaz?

- Dehogynem! Most először csinálom!

- Komolyan? Pedig olyan prónak tűnsz!

- Á dehogy! Én eddig csak C#-oztam és a szakközépben is PHP-t tanultunk, meg tök más dolgokat.

Ja bocs... Szóval ilyen kezdők vannak a csoportban, DE ezen a héten új terembe költöztünk és új padtársam is lett: Barbara. Na, ő tényleg teljesen kezdő volt, mondhatnám, hogy abszolút a szintem, de a nagy büdös igazság az, hogy iszonyat szorgalmas, minden feladatot megcsinált, ha kell akár hétvégéjét is rászánva és nagyon jól tartja az iramot. Olyan nekem ő, mint egy arcomba tolt tükör, hogy igen, itt kéne tartani! 

Suli szempontjából a legjobb ami történhetett velem, az ez az ültetés volt.

Ez a terem csere és még véletlen sem a hétfői "próba vizsga"... ami katasztrofális lett, aztán ma megnéztük a megoldásokat és... nos, nem volt nehéz egyáltalán. De már most erős hiányosságaim vannak és ez kicsit kétségbeejtő.

Mióta ide járok, ma volt az első élvezetes nap, ugyanis rajzolási feladatokat vettünk. Ezt mondták is, hogy jó lesz, meg meg is tapasztaltuk. Ábrákat kellett reprodukálni tök egyszerű függvényekkel, nagyon szerettem. 

Persze már a reggel is jól indult, mert Fruzsival megünnepeltük a szülinapjainkat az EcoCafe-ban. Vettem 25 db-ot a kedvenc bonbonomból is a csoportomnak, és nagyon ízlett is nekik, úgyhogy ez jó döntés volt. Este pedig meggyőztem magam, hogy nem skippelem a tangót, hívtam Beát is (aki szintén időben végzett) és volt egy nagyon klassz óránk. Tanultunk pár új lépést és szombaton lesz 3 óra practica!

Mondjuk kicsit kiszélesítve kicsit, a hét is nagyon jó!

Tegnap végre találtam fogadó családot az egyik japán lánykának, akinek már hetek óta keresek. Fogalmam sincs, hogy ki személyesen a lányzó, aki fogadja, de már nem is érdekel, akkora kínszenvedés volt ez idén. Többen is vannak, akik jövőre biztosra mondták a fogadást. Remek, csak mostanra kellett volna... Na de mindegy, hál' Istennek megoldódott a dolog, és ezt igazi ajándéknak éltem meg.

Aztán vasárnap családilag is megültük a szülnapom és nagyon klassz ajándékokat kaptam. Már a ruhám is ajándék volt (Anya titokban megvette), de kaptam egy über vicces pulcsit (macsi szusis!) meg zoknit a pici öcséméktől, egy nagyon király zöld bőrdzsekit a lánytesóimtól, egy ebédet meg egy karkötőt a másik öcséméktől, japán kendőket a nagymamámtól, virágállványt Istitől (amit én választottam) és egy laptopos táskát Anyutól. És össznépileg brunch-oltunk egyet a Gellértben!

Eleinte imádtam a születésnapjaimat, később utáltam, most viszont már csak hálát érzek érte. 

Ha a következőt is megérem, akkor azt hiszem nagyon nagy baj már nem lehet!