Az utolsó nap kérdésekel kezdődött.

Ilyen volt az, hogy szabad-e barackmagot (B-17 vitamint) enni. István azzal kezdte, hogy barackmagból is 3 féle van (hunzáki, magyar és török), de szerinte jót tesz: mérgezi a daganatsejteket, de békén hagyja az egészségest. Határozottan jó a reumás fájdalomra is. Nekem nem csinált hozzá kedvet, de elhiszem amiket mond.

Aztán felmerült a cannabis kérdése, hogy igaz-e hogy jó a rákra. Itt én is tudtam újat mondani (ti, hogy bioboltokban itthon is kapható cannabis liszt), meg aztán a drog típusoktól eljutottunk a sztoriig, hogy a doktor úr hogyan töltötte a katona idejét a Honvéd kórház elme osztályán.

Az oldott hangulat egyáltalán nem ártott, miután délelőttre jött a kurzus legkeményebb része: a halálról szóló imagináció. Ez a téma is ismerős agykontrollról (nem a két hétvégés kurzusról, hanem a Gyógyulj meg! című DVD gyakorlataiból), de másképp zajlott azért. Talán ez volt az egyetlen imagináció, aminek az utasításait hangosan felolvasta István, miközben csináltuk. Szerintem mindenki sírt közben... Nem azért mert olyan rossz volt, hanem mert azért durva belegondolni.

Hogy az epilepsziás rohamom hogyan történt, meddig tartott, mit csináltam, azt nem tudom és már soha nem is fogom megtudni, hiszen az egyetlen szemtanú fenn maradt a vonaton és elment. De az imagináció alatt jöttem rá, hogy majdnem az egész aznap este kiesett. Arra emlékszem, hogy utaztunk a mentőautóban és nagyon érdekes volt belülről, az ápoló meg kedves. Arra is, amikor a kórházban mondták, hogy "Itt a Gerda". De olyan részletekre, hogy mikor lett meg a CT eredménye és kitől tudtam meg, vagy hogy ki szólt Anyunak, teljesen kiesett. Az egész idő máshogy telt, és ez még ott is feltűnt. Valahogy mégsem érdekelt, és egész délután-este nem néztem az órámra. A rohamot kivéve végig tudatomnál voltam és aktív voltam, mégis megdöbbentő, hogy mennyire kiestek a részletek. Erre pedig azért ekkor jöttem rá, mert volt egy olyan rész, amikor el kellett képzelnünk, hogy valaki megmondja, hogy kiújult a daganat és nekem az áprilisi jelenet ugrott be ( ami némi várakoztatás után, ámde a saját doktornőm szájából úgy kezdődött, hogy "Hát, nem lettek túl jók a leletek..." majd úgy folytatódott, hogy most rögtön hova és kihez kell mennem és emlékszem, hogy az első és egyetlen kérdésem az volt, hogy tulajdonképpen hány áttétről beszélünk?), viszont az augusztusi eseményeknél senki nem jött elő. Tényleg fogalmam sincs, hogy ott ki beszélt velem (ha beszélt egyáltalán) és megmondta-e valaki az eredményt, vagy csak úgy kikaptam a zárójelentést?

Na mindegy, ez csak egy apró felismerés volt, majd megkérdezem Gerdát, hátha benne jobban megmaradtak a dolgok. Alapvetően azonban nem volt szomorú a halálos imagináció, a temetésünk után újjászülettünk és el kellett döntenünk, hogy ugyanabba a családba jövünk-e vissza, meg csinálnánk-e valamit másképp, illetve mi lenne életünk fő műve az új életünkben. Utolsó kérdéssel megfogott rendesen, mert szerintem nekem (még) ebben az életben sincs főművem...

Az ebédszünet után a "belső vezetőnket" kellett megkeresni, aminek a lényege tulajdonképpen az intuíció előhívása volt. Ez egy 7 pontos imagináció volt. Az egyik nő találkozott, "az öltönyös törpével", aki egy évekkel azelőtti álmának főszereplője volt és most újra előjött. Nem ő volt a belső vezetője, csak ő vitte el hozzá. Ez a sztori vicces volt, meg maga a korábbi álma is érdekes. De a sajátomat nem mondom el :P

Végül pedig kis csoportokban dolgoztunk, amikor is a téma a család és az ezen belüli szerepek voltak. Először arról kellett beszélnünk, majd beszélgetnünk, hogy hogyan reagált a családunk a diagnózisra, majd (némi kör cserével) arról, hogy ki az a családunkban, akinek mi nem tudunk elmondani valamit és ki az, aki nekünk nem tud elmondani valamit. Én két küön családtagot választottam, de az egyik nő mindkettőhöz a férjét, a másik meg a másodiknak a kollégáját. Nem akartam szólni neki, hogy ez családos topik elvileg és az illető kolléga... nos, nem a férje.

Utolsóként a mozgás fontosságáról esett szó, majd összegeznünk kellett a véleményünket a kurzusról.

Bevallom elég őszinte voltam és elmondtam azt, amit már nektek is (várakozásaim kontra valóság) és a létszám kérdésére azt kaptam, hogy 3 szegedi pszichológus lány kiesett, mert megtudták, h a képzés nem akkreditált. Az meg egész ritka jelenség, hogy ilyen nagy arányban vannak rákbetegek a csoportban. Volt aki ismételt és olyanok többen, akiknek nem ez az első tréningjük Istvánnal és mind megemlítették, hogy most milyen kevesen voltunk és ez jó, valamint azt is, hogy most relatíve sok gyakorlatra jutott idő.

Mindent összevéve megérte számomra ez az öt nap. Mázlinak tartom, hogy nem olyan fontos napokról estem ki a szoftversuliban sem (újat már nem tanultunk, csak egy játékot fejlesztettünk), de nem bánom, hogy azért a vizsgára kilógtam.

Viszont ennek a kurzusnak köszönhetem, hogy újra elkezdtem a Gerson-módszer felé fordulni, lett onnan egy nagyon értékes kontaktom és egyáltalán: fókuszba került újra a májvédelem.

Valamint végül, de nem utolsó sorban elkértem István telefonszámát, mert személyében végre találtam egy terapeutát, akihez szívesen járnék tovább, hogy a lelki dolgokat boncolgassuk. Nagyon rég kerestem már szakembert, de eddig senki nem volt szimpatikus. Ő viszont orvos, ráadásul a specializációja a daganatos betegek, van 30 év tapasztalata és szerintem megvan köztünk a kellő kémia, jelentsen az bármit is.

Csütörtökön megyek hozzá először, de azt már nem ígérhetem, hogy arról is írok posztot... :)