Ma van a születésnapom, és arra gondoltam, hogy ez lesz a határidő ahhoz, hogy minden más gyógyszert elhagyjak a kötelező rákkapszulákon kívül. Epilepszia gyógyszert már 2 hete nem szedek és a tegnapi nappal végre a szteroidot - és vele a gyomorvédőt is - letettem.

Figyelek arra, hogy ne legyek veszélyes helyeken epilepszia szempontból (bár a suli lécsőháza minden, csak nem veszélytelen), de a mentoraimnak nem szóltam a roham riadóról. Sokat gondolkodtam, hogy esetleg figyelmeztessem őket, de végül az lett a döntés, hogy teljesen felesleges. Nem hinném, hogy felismernék a jelenséget, azt meg méginkább nem, hogy adott esetben megpróbálnák kihúzni a nyelvemet, ellenben tuti másképp néznének rám onnantól fogva. így sem én vagyok a kedvencük, nem szívesen rontanám a helyzetet.

Mert bizony az iskola nagyon kemény. Ha volt félelmem tőle, hát el kell ismernem: jogos volt! Napi 11 óra és ez nem vicc. És nekem nem is elég! Lassabb vagyok, mint a többiek, lassabban gépelek, lassabban gondolkodom. Mondanám, hogy ez azért van, mert sokan nem kezdők. Pl. két napja hangzott el az alábbi párbeszéd:

- Egyébként te nem vagy már kezdő, igaz?

- Dehogynem! Most először csinálom!

- Komolyan? Pedig olyan prónak tűnsz!

- Á dehogy! Én eddig csak C#-oztam és a szakközépben is PHP-t tanultunk, meg tök más dolgokat.

Ja bocs... Szóval ilyen kezdők vannak a csoportban, DE ezen a héten új terembe költöztünk és új padtársam is lett: Barbara. Na, ő tényleg teljesen kezdő volt, mondhatnám, hogy abszolút a szintem, de a nagy büdös igazság az, hogy iszonyat szorgalmas, minden feladatot megcsinált, ha kell akár hétvégéjét is rászánva és nagyon jól tartja az iramot. Olyan nekem ő, mint egy arcomba tolt tükör, hogy igen, itt kéne tartani! 

Suli szempontjából a legjobb ami történhetett velem, az ez az ültetés volt.

Ez a terem csere és még véletlen sem a hétfői "próba vizsga"... ami katasztrofális lett, aztán ma megnéztük a megoldásokat és... nos, nem volt nehéz egyáltalán. De már most erős hiányosságaim vannak és ez kicsit kétségbeejtő.

Mióta ide járok, ma volt az első élvezetes nap, ugyanis rajzolási feladatokat vettünk. Ezt mondták is, hogy jó lesz, meg meg is tapasztaltuk. Ábrákat kellett reprodukálni tök egyszerű függvényekkel, nagyon szerettem. 

Persze már a reggel is jól indult, mert Fruzsival megünnepeltük a szülinapjainkat az EcoCafe-ban. Vettem 25 db-ot a kedvenc bonbonomból is a csoportomnak, és nagyon ízlett is nekik, úgyhogy ez jó döntés volt. Este pedig meggyőztem magam, hogy nem skippelem a tangót, hívtam Beát is (aki szintén időben végzett) és volt egy nagyon klassz óránk. Tanultunk pár új lépést és szombaton lesz 3 óra practica!

Mondjuk kicsit kiszélesítve kicsit, a hét is nagyon jó!

Tegnap végre találtam fogadó családot az egyik japán lánykának, akinek már hetek óta keresek. Fogalmam sincs, hogy ki személyesen a lányzó, aki fogadja, de már nem is érdekel, akkora kínszenvedés volt ez idén. Többen is vannak, akik jövőre biztosra mondták a fogadást. Remek, csak mostanra kellett volna... Na de mindegy, hál' Istennek megoldódott a dolog, és ezt igazi ajándéknak éltem meg.

Aztán vasárnap családilag is megültük a szülnapom és nagyon klassz ajándékokat kaptam. Már a ruhám is ajándék volt (Anya titokban megvette), de kaptam egy über vicces pulcsit (macsi szusis!) meg zoknit a pici öcséméktől, egy nagyon király zöld bőrdzsekit a lánytesóimtól, egy ebédet meg egy karkötőt a másik öcséméktől, japán kendőket a nagymamámtól, virágállványt Istitől (amit én választottam) és egy laptopos táskát Anyutól. És össznépileg brunch-oltunk egyet a Gellértben!

Eleinte imádtam a születésnapjaimat, később utáltam, most viszont már csak hálát érzek érte. 

Ha a következőt is megérem, akkor azt hiszem nagyon nagy baj már nem lehet!