Péntek reggel 7:15-re kaptunk időpontot a Csodadoktorhoz, akiről az a hír járja, hogy olyan beteget is elvállal, akiről más orvos már lemondott. Ilyen volt Kata ismerősének az apukája is (hasonlóképp agyi áttéttel!), akinek ugye egy hónapot jósoltak - hét éve.

Anyu és Apa otthonról jöttek, én meg a Belvárosból. 

Az asszisztens felvette az adataimat, bevitte a gépbe az augusztus végi MRI-met, meg az októberi CT-t, aztán mikor távoztak a síró ikerbabák (mert a professzor úr úgy egyébként gyermek idegsebész), akkor bemehettünk mi is az orvosi szobába.

Tömören összefoglaltam az ottlétünk indokát, kiemelve a fontos pontokat (Melanoma, tavaszi események, nyári roham, 9-10 áttét, gyógyszer, jelen helyzet) és szakvéleményt kértünk. Időközben elhangzott a sebészem neve is, mire némileg váratlan fordulatként úgy reagált, hogy az Imre neki annyira jó barátja, hogy minden héten egy este együtt vacsoráznak! Azt is mondta, hogy furán érzi magát, hogy másodvéleményt adjon egy jóbarátja munkájáról, de mondtuk, hogy itt egyáltalán nem arról van szó! 

Ha van valami ugyanis, amivel maximálisan meg vagyunk elégedve, akkor az pontosan az OITI (vagy OKITI)-ben való ellátásom. Ezen belül is legfőképpen Imre munkája mind emberileg, mind szakmailag. Részt vett a kézi műtétben is Szegedi doktorral és a sugárban is Sipos doktorral, akikről egyébként ugyanúgy csak szuperlatívuszokban tudok beszélni!

Mi őhozzá azért jöttünk, mert azt érezzük, hogy az intézményes kereteken túl kellene valami segítség. Nagyjából neki az első mondata is az volt, hogy: mi itt már a protokollon kívül járunk, ugyanakkor a rákkal csak az a probléma, hogy senki nem szólt róla neki, hogy mi az az orvosi protokoll!

Ő huszonévvel ezelőtt megfogadta, hogy nem fogja érdekelni, hogy gazdaságilag mi hogyan éri meg, ha van rá eszköze és tudása, akkor például egyetlen további napért is megműti a gyereket - a szülők kérésére. 

Csodabetege mindenkinek van, biztosan neki is - mondta ezt arra utalva, hogy ajánlás útján érkeztünk - de a Jóisten majd dönt élet-halál kérdésében, ő csak végzi a dolgát legjobb tudása szerint.

Na hát én kész voltam.

PONTOSAN EGY ILYEN EMBERT, ILYEN ORVOST KERESTÜNK!

Ez az a hozzáállás, ami nem megfizethető, ami nincs ráírva sehol az emberek homlokára, amit csak szájreklám alapján tudnak meg - a szerencsésebbek.

Mi (de leginkább a szüleim) nagy energiákat fektettünk bele, hogy az ország legjobbjai foglalkozzanak velem. Az első pillanattól fogva meg voltam győződve róla, hogy ha ez így történik, akkor ha ajánlani kell, akkor is majd maguk közül ajánlgatnak. A prof.asszony olyan amilyen, de nem véletlenül Imréhez irányított tavasszal. Viszont az sem lehet teljesen véletlen, hogy mióta kiújultak a dolgaim és már a study-ban sem vagyok érdekelt, mintha kicsit elengedte volna a kezem... Kontrollál, figyel, de már nem az ő betege vagyok. Erről egyébként soha, senki nem kérdezett meg, hogy szeretnék-e orvosváltást... Nem szerettem volna! Lehet, hogy az a szokás, hogy ha valaki felkerül az osztályra, akkor már szétdobják az ott dolgozók között, de ezt így soha senki nem beszélte meg velem! Csak valahogy így lett.

Ez is erősen motivált benne, hogy saját utat keressek, mert a jelenlegi onkológusomban... nos, már nem igazán bízom. De hogy egész pontos legyek az egész állami rendszerben nem igazán bízom. Hálás vagyok a rengeteg pénzért, amit rám költött ez a kis ország. A drága vizsgálatokért meg a még drágább gyógyszeremért. De igenis eljött a pont, amikor úgy érzem, hogy ez már lehet nem elég.

Ezért mentünk ma el ehhez a híres doktorhoz és rettentő vicces, hogy visszaajánlott a saját sebészemhez. Csak már máshogy.

Gamma-kése még mindig az országban csak neki van, mégpedig Debrecenben. Elég rutinos orvos a sok ezer műtéttel a háta mögött, de mint kiderült nála már csak egy rutinosabb van: a saját sebészem. Ezért is kérte fel anno, hogy dolgozzon nála. Megvan a napos beosztás, hogy melyiken melyikük műt, így Imre is heti rendszerességgel jár le. Ha műthető leszek bármilyen szinten, akkor nekem is Debrecenbe kell majd mennem.

Végül ott helyben, az orrunk előtt felhívta Imrét! Mondta neki, hogy itt ül egy kedves betege (név), akit tavasszal műtött és akinél szóba kerülne a Gamma-kés alkalmazása. Mondta neki azt is, hogy december negyedikén lesz a koponya MRI-m. Vajon lehet-e az Onkológián nullás beállítást kérni? Igen, lehet és rendben - felelte a vonal másik vége - akkor az MRI CD-vel jelenjek meg ötödikén reggel az OKITI-ben nála és az eredmények fényében megbeszéljük a folytatást.

Ennyi!

Ilyen egyszerű, ha jó helyen és megfelelő emberek között van az ember!

Csak pislogtunk a szüleimmel!

Nem gyógyultam még meg. Nem lehet tudni mi lesz az eredmény. Nem lehet tudni mennyi műthető az áttéteim közül és hogy merre halad épp a betegségem. Nincsen semmi ígéret, nincsen bizonyosság.

Egyetlen dolog van: a feltétlen bizalom és ennek nyomán a szétáradó nyugalom. Ismét a lehető legjobb kezekben vagyok. Olyan emberek kezeiben, akik nem istenek, de ebben az országban a lehető legokosabbak és leghozzáértőbbek és mindezek mellett bennük van az a drive, amivel csak születni lehet. Ötvenesként aki még ennyire szenvedélyesen dolgozik, az már rég nem pénzért, hírnévért, címért csinálja (mondanom kell, hogy a végén még fizetnünk sem kellett a konzultációért, mert "a doktor úr kollégáktól nem fogad el pénzt"? Látnotok kellett volna erre Anyu arcát!).

Ez egy életforma, a szakma mély szeretete, és a kiolthatatlan kíváncsiság egyvelege. Mondhat bárki bármi rosszat az orvosokra, tudom, hogy rengetegszer jogos is, de amikor ilyen orvosokkal találkozom, akkor mindig átjár az a mélyről jövő tisztelet, amit soha, semmilyen más szakma képviselőivel kapcsolatban nem érzek.

Nagyon boldog vagyok, hogy ők foglalkoznak velem és remélem a gyógyulásig nem is engedik már el a kezem!