"Két dolog nem jön soha jókor: a betegség és a gyerek" - mondogatja rendszeresen a Nagymamám és van benne valami. Ezek azok, amikre rendesen felkészülni sem lehet, hiába próbálkoznak vele sokan. Mindkettő rengeteg váratlan fordulattal, érzelemmel és élménnyel jár és nem könnyű megjósolni a kimenetelét sem. Talán azt gondolnátok, hogy egy gyerek azért mégiscsak több öröm, egy betegség meg mégiscsak valami csapás, de a kép egyáltalán nem fekete-fehér. A gyerek is lehet komisz, egy betegség is lehet felemelő, a variációk sora végtelen.

Egy viszont biztos, hogy közös bennük: rengeteg pénzbe kerülnek!!! Olyan a legritkább esetben van, hogy a bébi megtérül 5 éven belül és olyan is, hogy valaki meggazdagszik a menő halálos kórjával.

Kaptam már enyhe savazást azért, mert időnként írok a pénzről, vagy árakról, de a nagy büdös helyzet az, hogy ez igenis téma mindaddig, amíg nem mosolyért mérik a bioteát, vagy nem grátisz fogad a pszichiáter.

Amikor súlyosan beteg leszel, egyszerre szakad rád rengeteg dolog. Hirtelen kérdéssé válik, vajon meddig élsz? Hirtelen kérdéssé válik, vajon kihez kellene fordulni, ki a leginkább kompetens szakember? Orvos? Természetgyógyász? Tibeti guru? Pap???

Megannyi szakmai kérdés is felmerül: műtét? Gyógyszer? Terápia? Kórház? Otthon?

És ha átvészelted a leghúzósabb időszako(ka)t, akkor jön a felépülési szakasz, amikor jönnek a még nehezebb kérdések, úgymint meddig kell feküdnöm? Mikortól terhelhetem magam? Ki viszi helyettem a csomagot? Ki takarít? Ki vásárol be? És egyáltalán: MINDEZT MIBŐL?

Ugyanis eddigre már rég táppénzen vagy (feltéve ha egyáltalán voltál akkora mázlista, hogy nem munkanélküliként robbantál le...), ami a fizu 60%-a és ebből kellene finanszíroznod mindent amit addig is, plusz az extrákat: a speckó eszközöket, a kiegészítő gyógyszereket, a lekedet segítőket, a testedet segítőket, a megemelkedett kajaköltségedet és úgy alapvetően tényleg MINDENT. Ha bírnál már dolgozni, akkor vissza kell menned a munkahelyedre, de ha csak kevesebbet vállalnál, akkor az is fizetéscsökkenés. Ha pedig ezt a kevesebbet mondjuk táppénz mellett szeretnéd csinálni (pl mert eddig középsuliban tanítottál, és azt még nem bírod, de vállalnál mondjuk heti 2x nyelviskolai csoportot): nos, az szigorúan TILOS. Innentől kezdve egyenes út vezet a tartalékok felégetése vagy az elszegényedés felé. És ezen az sem segít, hogy a RÁK szó ráadásul majdnem úgy működik, mint az ESKÜVŐ. Ha valamihez hozzáteszik, hirtelen 3x annyiba fog kerülni, legyen az táplálékkiegészítő, immunerősítő, gyógyulást támogató terápia stb. stb... Csak hogy a fent leírt folyamat még gyorsabban végbemenjen... 

Mielőtt azt gondolnátok, hogy mindjárt berakok ide egy számlaszámot és megosztok hozzá valami drasztikus képet a legrosszabb időszakokból, megnyugtatnálak Titeket: nálam ilyesmiről nincs szó. Tisztában vagyok vele, hogy privilegizált a helyzetem, de arra egy kicsit azért büszke vagyok, hogy - élve a lehetőségeimmel, amiket a családom biztosított, ezek közül is a belvárosi lakással, ahol élek - gyakorlatilag tudom fedezni a kiadásaimat. A törvény ugyanis tiltja a munkából szerzett jövedelmet táppénz alatt, de más módon lehet keresni, én pedig rögtön a második naptól kezdve, hogy visszakölktöztem a lakásba, már ki is adtam a másik szobát airbnb-n. Ez életem egyik legjobb döntése volt, mert szezontól függően legalább annyit keresek vele, mint magával a táppénzzel! És nem érdekel, hogy ennek az az ára, hogy szinte folyton idegenek szuszognak a szomszéd szobában, nem zavar, hogy rengeteg figura megfordul a lakásomban (eddig már több, mint százan megszálltak nálam!!!), vagy hogy ha kell, rutinszerűen egy hátizsákba be tudom pakolni az összes értékemet. Komolyan mondom, sokkal több élményt adnak ezek az emberek, meg izgalmat jelentenek a mindennapjaimban //amikről egyébként egy másik blogban mesélek ám//, egyáltalán nem lemondásként élem meg! Sokkal de sokkal több a pozitív élményem velük, mint a negatív, arról nem is beszélve, hogy plusz motivációt adnak a lakás állandó tisztán tartásához és a fegyelmezett életmódhoz. Úgyhogy nagyon furcsa, meg van egy speciális ára, de anyagilag ebben a konstrukcióban jobban kijövök, mint amikor dolgoztam!

Ez nem egy örök állapot, legkésőbb április végéig tarthat (akkor jár le az egy év, ami után már leszázalékolási eljárást kell indíttatni, ha még továbbra is táppénzen kéne maradnom) de hatalmas nagy segítség!

Szóval ez a válaszom azoknak, akik nem értik, hogy honnan van pénzem présgépekre Amerikából, meg drága táplálékkiegészítőkre, vagy "lelki programokra". Nincs titkos jótevőm (hacsak nem a családom, akik révén itt lakhatok), eltartóm és nem is végtelenek a készleteim, de egy limitált határig igen, megtehetem, és igen, tudom, hogy ez hihetetlen nagy szerencse! Pontosan a határon táncolok, az igaz, és azt is elismerem, hogy megváltoztak a prioritásaim (pl. ruhát hónapok óta nem vettem, csak egy felsőt még a második rohamom napján, ellenben élményekre gondolkodás nélkül adok (tíz)ezreket) és kell sakkozgatnom az ár-érték arányokon is, de panaszra nincs okom, mert ami eddig kellett, azt mind meg tudtam venni (és ezt most gyorsan le is kopogtam). De például a gyógyszeremet már nem tudnám fizetni, ha kellene...! Csak a havi gyógyszereim értéke több mint két millió Forint és mindig megborzongok, amikor a gyógyszertárban kiadják hozzá a 0 Ft-ról szóló blokkot... Nem tudom meddig fog ez tartani, de tudjatok róla: Magyarországon a TB jelenleg 100%-ban támogatja a rákbetegek gyógyszereit. Ez hihetetlen nagy dolog, egyáltalán nem evidens világszinten és én kicsit félek is tőle, hogy ez a betegek ilyen mértékű szaporodása esetén, ami most zajlik, nem is lesz sokáig tartható gazdaságilag. Mindenesetre ha bármelyikőtöket zavarta eddig a TB-fizetés, azért tudjatok róla, hogy lehet hogy lepra a rendelő, meg goromba az orvos (már aki még nem menekült Nyugatra), nem beszélve a kórházi mosdók állapotáról, vagy arról, hogy adott esetben még a kaját is neked tanácsos vinned egy bent fekvéses szeánszra stb. stb. de ha igazán nagy bajba kerülnétek, még így is hihetetlen sokat leperkálna értetek ez a kicsike állam!

Minden ember és minden helyzet más és talán egyszer írok majd posztot arról is, hogy ha egy rokonotok / barátotok beteg, hogyan tudtok neki segíteni (már ha ez az egész blog nem arról szólna). De szeretném ha tudnátok, hogy lehet nem fogja mondani, de a fizikai és lelki megpróbáltatásokon kívül nagyon jelentős ilyenkor az anyagi is. Konkrétan belekerül az ember egy ördögi körbe és nem fog sokat kezdeni az olyan tanácsokkal, hogy legyen pozitív. Segíteni fog rajta, hogy szinte automatikusan megváltozik a fontossági sorrend a gondolkodásában, de attól még meglesznek a mindennapos anyagi gondjai továbbra is. És tudjátok hol spórol ilyenkor az "egyszeri beteg"? Ott, ahol tud: az "extrákon"'! Könnyen lehet, hogy nincs 44 000 Ft-ja agykontroll tanfolyamra, 56 000 Ft-ja Simonton terápiára, X százezer Forintja jó présgépre, közel ugyanennyi bio gyümölcsökre, alkalmanként tizenezer Forintja pszichiáterre és még sorolhatnám - de ezek mind csak a saját életemből vett példák és én tényleg nem álltam bele a nagyon divatos vadhajtásokba. Pedig még mennyi van, te jó ég!

A legeslegfontosabb a jó diagnózis, a jó szakemberek és a megfelelő kezelések, gyógyszerek.

Egy szinten van mindezzel a támogató családi és baráti kör - a biztonságos érzelmi háttér.

De ne legyünk álszentek: valós és létező dolog a pénz is, mégpedig azért, hogy az ember gyorsabban és tartósabban gyógyuljon és meglegyen ehhez mindene, ami csak segítheti benne. Borzasztó nehéz szelektálni, mert konkrét iparágak épültek arra, hogy a kétségbeesett betegeket, vagy a hozzátartozóikat lehúzzák az ilyen-olyan csodamódszerekkel, vagy csodabogyókkal. Komolyan, ember legyen a talpán, aki ezek közt eligazodik! Én is úgy érzem, hogy még csak tanuló szinten vagyok ebben a keresgélésben és próbálkozásban és hiába szeretnék adni valami jó tanácsot a témában, egyelőre nem merek. Még csak arra sem merek tanácsot adni, hogy hogyan kezeljétek, ha egy ismerősötök beteg, hiszen mindannyian másképp kezeljük reagáljuk le ezt a helyzetet.

Eddig konzekvensen visszautasítottam, ha valaki anyagilag szeretett volna támogatni és nagyon fel tudtam magam húzni rajta, ha azt láttam, hogy ostoba költségekbe veri magát miattam valamelyik szerettem, mert sikerült betalálnia egy sarlatánnak, aki rávette, hogy a portékája ilyen meg olyan jó a rákra. De ez azért volt, mert privilegizált a helyzetem és egyelőre úgy érzem, hogy képes vagyok megadni magamnak mindent!

Viszont szeretném, ha tudnátok, hogy rengeteg embernek igenis szüksége van rá, hogy ebben a helyzetben anyagilag is támogatva legyen. Akkor is, ha nem mondja. Sőt, sok esetben pont akkor a legjobban...!

- szoktam volt' dúdolgatni, pedig az eredeti Bëlga szám nem is pontosan így szól.

Utaltam már rá az előző előtti posztban, valamint egy korábbiban is, hogy az ősz folyamán nagy életmódbeli változtatásokat eszközöltem és arra gondoltam, hogy ezt most ki is fejteném részletesebben.

Amikor ugyanis kijöttek az áttéteim úgy éreztem, hogy valami nem működik. Nagyon hiszek az orvostudományban (jól is néznék ki, ha csupa orvos felmenővel ez nem így lenne...), de valami biztosan nem elég, ha minden utasítás pontos betartásával is visszajött a kis rosszaság.

Megnyugodtam lelkileg, hogy most végre tényleg leküzdhetem, de közben volt valami ébresztő-jellege is, hogy nem csinálhatom végig ezt a dolgot passzívan: igenis volt valami oka annak, hogy ez az egész kialakult.

Nyilvánvaló, hogy van egy genetika. A mi családunkban sok a rákos megbetegedés, már Melanoma is volt az anyai nagypapám részén és sok szempontból eleve a rizikócsoportba tartozom (fehér bőr, szőke haj stb.). Alapból vannak  anyajegyeim, de nem kirívóan sok. Napozni pedig határozottan nem szeretek és nem is szoktam. Ahol a bőrrákom volt, a hátam közepén, ott a Nap kb 3x ha látta a megelőző 10 év alatt. Még csak fehér "bőrbikinim" sincs, mint a legtöbb nőnek - jelezve, hogy milyen fazonú a fürdőruhájuk, ennyire nem napozom. Azóta már azt is tudom, hogy olyan genetikájú volt a tumorom, amit nem is a napozás okoz.

A mozgásra most nem térnék ki túl részletekbe menően. Nagyon fontos, támogatja a májat, kell a tízezer lépés stb., de itt azért nagyon sok minden szerepet játszik még. Például helyből másfél évig nem mozoghattam mást mint sétát a hátsebem miatt... 2017 nyarán már úsztam kicsit (mert végre lehetett!), akkor kezdtem tangózni is, de jógázni például december végén mertem először. Meghúzni a hátat... Ehhez majdnem 3 év kellett, hogy meg merjem tenni! (A sebem különben olyan nagy, hogy még most sem gyógyult be teljesen...) Szóval itt még azért alakulnak a dolgok, de alapvetően igyekszem tangózni, jógázni és kirándulni, mert nem valami kellemes dolog palacsintának lenni.

Másik kedvelt téma a lelki ok. Engem ki lehet kergetni már a világból, ha ezt meghallom. Mert biztos, hogy sokat számít, nagyon fontos, hogy az embernek ne legyen az életében stressz, szeretve legyen, bla bla bla. És igen, nem éreztem jól magam a munkahelyemen. Igen, pont nagyon nagyon szerelmes voltam, ami nem alakult sikeresen. Igen, már depresszió közeli állapotban voltam közvetlenül a betegség előtt és voltak nagyon csúnya gondolataim. De. Tegye fel a kezét, aki nem él(t) át hasonlókat? Na és ki az, aki ilyesmikbe belehal??? Ezek teljesen hétköznapi problémák! Amikor megkaptam a diagnózist, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy "na te hülye, hát valóban olyan fontos volt mindez?" És elkezdtem kaparni az életemért. Egyszerre kapartam érte, meg valahogy kicsit meg is nyugtatott, hogy most már nem is csak rajtam múlik a folytatás. Itt már átveszik a felsőbb erők az irányítást. Nem igaz, hogy tehetetlen vagyok, de megvannak a korlátaim. A végső döntést nem én fogom meghozni, nekem "csak" küzdeni és bízni kell. Úgy éreztem, hogy szimbolikus az életkor, az élethelyzet. 30 voltam, még férj-gyerek előtt, de magam már jó ideje nem gyerek. Azt is éreztem, hogy ha kell, én most el tudom engedni az életem. Lehet, hogy erőt adna, de szerintem inkább aggodalmat szülne, ha kis karonülőim lennének. Most még nincsenek. Van egy fél életem, de még nem tartozom senkinek: nem teszek tönkre senkit azzal, ha elmegyek. Nyilván sokan szomorkodnának, de nem tenném tönkre senki életét, nem maradnának utánam kis árvák. Szóval ha kell, én ezt és így és itt valójában nyugodt szívvel le tudnám zárni. Egyáltalán nem szeretném!!! De képes lennék rá.

De fejet hajtottam a környezetbéli unszolásoknak és azért elkezdtem foglalkozni a lelki oldallal. Agykontroll tanfolyam, Simonton-terápia, pszichiáter magánban. Erre elment több mint 150 000 Ft összesen, de nem bánom, a lélekre adni kell. Az egyetlen problémám, hogy eddig nem sokat segítettek. Én például tavaly ilyenkor határozottan és napi rendszerességgel elképzeltem, ahogy salsázom Kolumbiában és cseverészek a latínókkal és nem győztem tervezgetni a dél-amerikai utat. Sőt, nem csak terveztem, de készültem is rá: elkezdtem táncolni,  spanyolul tanulni és nyitottam a böngészőmben egy új mappát, ahova a dél-amerikai látnivalók meg fontos infók linkjeit gyűjtottem! Amikor tehát meghallom, hogy a képzeletnek micsoda teremtő ereje van, a bennem lakozó álmodozó felrikolt, hogy "VALÓBAN??? Soha nem képzeltem el, hogy májusban mindezek helyett agyturkászok fognak kutakodni a fejemben, meg egy asztalhoz csavarozva átsugaraznak, akár a bőröndöket a reptéren! Most akkor ki teremtett mit?" Abban bíztam, hogy legalább a pszichiáter segíteni fog - ha másban nem, talán általános, vagy régi problémáimban. De amikor azt mondtam neki, hogy "gondom van az időmenedzsmenttel", mire kifejtette, hogy "Idő?!? Voltaképp nem is létezik olyan, hogy idő! Ami pedig nem létezik, azt hogyan lehetne menedzselni?"... Nos ekkor úgy éreztem, hogy mi nem egy nyelvet beszélünk. Hiába nagyon tapasztalt és segített már sok embernek, velem ez nem fog menni. Hivatalosan a vizsgák miatt hagytam ott, de miután véget ért a vizsgázós időszak rájöttem, hogy nekem továbbra sincs kedvem hozzá visszajárni, mert csak pénz égetés. Márpedig végtelen anyagi forrásaim nincsenek. Ha valaki tud persze egy jó szakembert, javasolhat, de előre szólnék, hogy ebben a kérdésben határozottan finnyás vagyok! :(

Maradt az életmódváltás. 

Az életmód már egy nagyobb rejtély. Egyfelől egyre többet olvasok róla, hogy a rák kockázata megnő az éjszakai műszakban dolgozóknál, én pedig bár nem éjszaka, de szintúgy "alternatív munkarendben" dolgoztam: konkrétan fél négytől éjfélig, hogy mellette taníthassak a gimiben. A betegségemet megelőző időben ez azt jelentette, hogy miután hajnali fél egyre hazaértem, hetente kétszer mehettem be másnap hétre nulladik órát tartani... Folyamatosan fáradt voltam.

Ami az étkezést illeti, azt inkább hektikusnak mondanám. Simán volt, hogy fél négy - négykor "reggeliztem", mert addig csak rohanásból állt a nap. Vagy eleve kettő körül keltem - mert épp nem volt iskola, vagy volt, de aztán visszafekhettem, enni meg eszembe sem jutott... Sosem voltam madárcsontozatú, olyan típus vagyok, aki ha éhes: eszik. Mégsem lettem éhes - egészen délutánig. Akkor viszont nagyon! Innentől naptól függött, de többnyire vettem egy szenyót a pékségben, vagy elmentem vásárolni valamit és estére rendeltem meleg ebédet... Szóval most még az is az újdonság erejével hatott, hogy visszaszokjak a napi 3x-i étkezéshez, hisz még ennyi sem működött ezidáig.

Az ivás a másik kedvenc témám. Híresen keveset tudok inni ugyanis, amennyiben a közelben nincs vízforraló. A csapvizet ugyanis kerülöm. Nem szeretem! Nem is kívánom meg sosem. A teát viszont nagyon nagyon szeretem, ha csak tehetem azt iszom és a mennyiség, amit képes vagyok elfogyasztani, szinte végtelen. Ebből kifolyólag nem szeretem az erős teákat, főleg nem a feketét, hanem inkább a zöldet, meg (az igazi) gyümölcs alapúakat. Ezt a szokásomat nem igazán változtattam meg. Próbálkozásaim vannak ugyan a drágább, babáknak való vizekkel, meg szűrt gyümölcslevekkel, de a helyzet az, hogy egyszerűen nem esik jól semmi, ami hideg és nem alkohol (vagy kóla).

Most már tehát alszom eleget, igyekszem napi 3x enni és amennyiben van vízforraló, iszom is bőven. De akkor nézzük a tartalmat, hogy konkrétan miket is?

Kezdeném a gyógyszerekkel. Van a két rákgyógyszerem, amit nagyon rendesen szedek, sőt, még az előírásaikat is szigorúan betartom (éhgyomorra kell bevenni, utána egy órán keresztül még nem szabad enni), soha egy alkalmat nem hagytam volna ki belőlük. És ez nagy dolog! Azóta tudom ezt, mióta Simonton-terápiára jártam, ahol egyszer  megkérdezte tőlünk a pszichiáter, hogy ki az, aki mindig végigcsinálta rendesen az antibiotikum kúrát, amikor kapott? Egyedül tettem fel a kezem... Ez megdöbbentő volt! Bár a pszichiáter is orvos volt, kb. még én lettem a hülye, mert utána megismételte a kérdést úgy, hogy "Na és ki az, akinek a szülei orvosok?" - és nyilván ebből is egyedüli voltam - éreztetve vele, hogy mi lehet a jelenség magyarázata? Én viszont csak lestem, hogy a többiek valóban ennyire hanyagok, ha az egészségükről van szó? (emlékeztetőül: a hét emberből öten voltunk rákosok) Vajon ezt csinálták (volna) a kemoterápia alatt is? Csaltak, ha úgy jobban tetszett??? Amikor csak lehet skippelem a gyógyszereket, de az soha fel nem merül, hogy csaljak, ha már elkezdtem...

Mondom ezt úgy, hogy egy dologgal azért mégicsak csalok, ez pedig az antiepileptikum. Egyszerűen abból nem bírom az előírt adagot. Felezve szedem már több, mint három hónapja, és lecseszett már emiatt az idegsebészem ("Hát szeretné, ha lenne még egy rohama?") és más orvostól is hallottam, hogy a gyógyulás miatt is fontos (a behegedt részek is okozhatnak rohamot), de valahogy mégsem megy. Nem tudom a magyarázatát, de egyszerűen soknak érzem. Reggel-este szedem, ahogy kell, de csak fél-fél tablettát.

Becsületesen tolom viszont az Avemar-t, mert az valahogy megnyugtat, hogy olyan sz@r. Szedek Béres Cseppet, bár kevésbé odafigyelve (az asztalon kinn van mindig, de ha nem otthon reggelizem stb., akkor hajlamos vagyok elfelejteni), hasonló módon a D-vitamint. Szinte soha nem eszem már a probiotikumból és sajna a lenmagolaj is hanyagolásra került. Nem győztek meg. Utóbbi még kinn van a konyha asztalon és nem zárom ki a folytatást, de probiotikumot szerintem nem fogok újat venni, ha (valaha) elfogy. 

Az Avemar miatt szükségem van napi rendszerességgel céklalére és voilá, megérkezett decemberben a Black Friday alkalmával rendelt présgépem Amerikából, úgyhogy már van is mivel előállítani!!! Ez kb. napi rítus lett azóta, egyetlen akadálya csak az, ha nincs nyersanyag. A préselést mint olyat mindenkinek csak ajánlani tudom. Nagyon szuper és maga a csoda! Egyszerűen imádom! És mindent, ami ezzel kapcsolatos! Gyors és finom és egészséges és ahogy elnézem a sok nyersanyagot, és belegondolok, hogy az a rengeteg vitamin mennyi zöldségből van, beleborzongok... Lehet venni céklalevet a bioboltokban is, de mocsok drága (1000 Ft fele jár egy 0,75 literes üveg, míg egyetlen kiló cékla 200 Ft a piacon) és szerintem az íze sem ugyanolyan. Jobb híján persze jó, de a legjobb a frissen préselt! Tiszta céklalevet egyébként a legritkábban iszom, általában összekeverem almalével és répalével. A napi adagot meg szoktam felezni: az egyikbe teszem csak a port, a másikat meg mellé készítem azért, hogy az Avemaros cuccot utána leöblíthessem "rendes" lével is. 

És hogy miért jobb leveket inni, mint magát a zöldséget fogyasztani? Mert a préselés kiszedi a rostokat! A rostokat, amik mozgatják a beleket... remélem finom voltam és nőies. (A Gerson-terápia legintenzívebb szakaszában egyébként napi 13x kell levet inni, azt másképp nem is lehetne bírni fizikailag.)

Ha valaki most kedvet kapna présgép vásárláshoz, hamar látni fogja, hogy alapvetően két féle van a piacon: a  vízszintes tájolású, meg a függőleges. Túl rengeteg oktató és összehasonlító videón nagy vonalakban azt tudom mondani, hogy a különbség az, hogy a vízszintes alkalmasabb a zöldségek és füvek préselésére és többnyire igényel egy kis tunkolást, míg a függőleges való a levesesebb belevalókhoz - magyarul a gyümölcsökhöz - és szinte magától működik, hála a gravitációnak. Aki tehát méregteleníteni szeretne zöldségekkel, annak inkább a vízszinteset ajánlanám, aki viszont reggelire inna rendszeresen egy jó pohár friss gyümölcslevet, annak a függőlegeset. Ikerhengeres csak a vízszintesből van, meg nekem a céljaim is adottak voltak, úgyhogy sok tépelődés nem volt, melyiket válasszam (más kérdés, hogy végül véletlen mégiscsak szimpla hengereset rendeltem... de Anyuéknak már ikerhengereset, szóval ha az jobb lesz, legalább lesz a családban mindkettő!). Ami a márkát illeti, csak annyit tudok ajánlani: válasszatok garancia idő szerint, az elég sokat elárul a minőségről. ((Egyébként tervezem, hogy idővel majd veszek függőlegeset is, mert az csinibb, meg a jelenlegi pl. belehal a kivibe, de azért ez tényleg elég combos tétel anyagilag, ha minőséget szeretne az ember és a legjobb márkák itthon nem is kaphatóak.))

Két használat után láthattam, hogy mennyire megnöveli a préselés a szerves hulladékaim mennyiségét, ezért miután egy bioboltos kutakodás közben véletlen találtam egy kis lakásba való komposztáló ládát, ezt most egy hirtelen ötlettől vezérelve azonnal meg is rendeltem. Ő lakik most a mosogató alatt a (bio) takarítószerek mellett. Eddig meg vagyok vele elégedve: nem büdös, nem nagy, illik a "zero waste program"-ba (amit nem is én csinálok a családból, de távolról támogatom), jól kijövünk. Egyedül az zavar, hogy kicsit macera a töltése (egy kb. hermetikusan záródó fedele van), ezért igyekszem csak naponta egyszer belepakolni. Másik gond meg, hogy az űrtartalma nem sokáig elég... Amikor az ember cuccot rak bele meg kell szórni egy Bokashi por nevű fűrészpor kinézetű izével, ami gyanús, hogy valami japán eredetű dolog és azt hiszem hamarabb készít belőle használható anyagot. Konkrétan ha a vödör megtelt és az ember két hétig erjedni hagyja, már el is lehet utána ásni a tartalmat a földbe. Nekem nincs kertem, de otthon akad, úgyhogy egyelőre ha megtelt, hazaviszem az egészet...

Még egy kis durvulásom kötődik ugyanahhoz az online biobolthoz, ahonnan a komposztáló láda van, ez pedig egy kis kerámia csíráztató tál és egy halom zacskó csíráztatni való mag. Itt még nagy sikereket nem sikerült felmutatnom (az első adag sajnos berohadt, a második meg... nos már négy napja csücsül a semmi tetején, holott 2-3 nap után kéne "aratnom" a leírás szerint), de alapvetően nem tűnik egy nagy művészetnek. Ez talán a legelvetemültebb(nek tűnő) húzásom, de megdöbbentően egyszerű(nek tűnik még mindig) a kivitelezése és elég hamar (kéne) eredményesnek is lennie! :-)

Ami a hétköznapi életmódot illeti, nem sok tanácsot kaptam az orvosaimtól. A nem sok alatt azt értem, hogy konkrétan egyetlen dolgot mondtak: TILOS A GRAPEFRUIT!!! Ez még a gyógyszer tájékoztatómban is benne van, de ha valaki jártas a vegyészetben, akkor le tudja vezetni kémiailag is. Én inkább nem próbálom meg, hanem csak figyelmeztetnélek titeket, hogy annak ellenére, hogy általában immunerősítőként hirdetik a grapefruitot, rengeteg gyógyszert hatástalanít! Nekem mákom volt, mert szóltak róla az orvosaim, de konkrétan a közvetlen környezetemben is derült ki emberről, hogy neki nem szóltak, pedig olyan gyógyszert kap, amit szintén üt! (Sőt, most jut eszembe, hogy a kontrollon levő nőnek sem szóltak eddig erről, aki pedig ugyanazt a gyógyszer kombót szedi, mint én, de ne aggódjatok, felvilágosítottam róla!)

A Gerson-terápiáról egyelőre letettem, elég sok ok miatt, de arról majd akkor lesz poszt, ha végigcsináltam az oktatást is és rendesen meg tudom magyarázni.

Jelenleg alapvetően májkímélő étrendet próbálok folytatni. Mit jelent ez a gyakorlatban? Nem nagyon iszom alkoholt (belenyalok a pezsgőbe ünnepekkor), nagyon ritkán kávézom (az elmúlt félévben kb 3x), igyekszem húsmentesen étkezni - bár Anyukám ettől annyira meg van ijedve, hogy MINDIG húsos kajákat csinál, ha hazamegyek -, csak három féle sajtot eszem (BabyBell, Pannónia meg a kedvenc krémfehérem - amikben nincsenek adalékanyagok), tojásból meg csak bio-t, de ezt is rettentő keveset. Kenyér amennyiben lehet bio, tönkölylisztes és élesztő nélküli és elég gyakran pirítom. Kerülöm a cukros édességeket (ami vérbeli csokifüggőként elég nagy teljesítmény!), a tartósítószereket és gyakorlatilag szinte mindent, amiben van mesterséges adalékanyag (ezeket egyébként kozmetikumokban is, bár az egy másik történet).  Mikrót nem használok, mert megöli az ételt - ami nem tudom mennyire igaz, de hajlamos vagyok elhinni. Gondolkodom, hogy ki kellene dobni a lakásból a készüléket is (vagy inkább szegényeknek ajándékozni), de erre még nem vettem rá magam, csak elbarikádoztam. A mikrót egyébként gyerekkorom óta nem szeretem, volt divatja a mikróban sütött ételeknek meg tortáknak is és én már attól is ösztönösen ódzkodtam nem tudom megmondani miért. Melegíteni teljesen jó a tűzhely, vagy a sütő, ez csak beidegződés kérdése. (Igaz, hogy a villanytűzhelytől Japán óta tartok, de az megint egy másik történet.)

Amire még nem szoktam rá, de rajta vagyok:

- zabkását reggelizni

- feltornázni a levek számát legalább napi háromra (ennek sajna lenne némi mosogatási vonzata, amit szeretek ugyan, de talán nem ennyire...)

- több nyers salátát enni

- főzni sokkal sokkal többet; nem is a tevékenységgel van a baj, hanem minden mással: a megtervezéssel, bevásárlással és a ténnyel, hogy csak egy személynek lett öröme tőle, de ez a személy ugyanúgy örül a Vega City vagy a RépaRetek féle ebédnek is és az harmad annyi macera... (és gyakran ugyanannyi pénz)

- kevesebb sót meg olajat enni (ez valahogy a Gerson-előírásokból maradt meg, hogy nem biztos, hogy jók)

- Gyümölcsből, zöldségből bio verziót venni. Ezt nagyon szeretném bevezetni, de közben ott van mindig az aggodalom, hogy vajon mennyire ver át a másik fél? Van amin érezni/látni a sok szert, de zömében egyáltalán nem és akkor azért fáj(ná)nak a kidobott (tíz)ezresek...

Szóval itt tartok most. Ezek az aprócska változtatások azért belekerültek több százezer Forintba és egyszerre érzem azt, hogy csekélységek, meg hogy azért van benne munka is rendesen. De nem csak magamat nézem a tükörben, hanem azt is látom, hogy mennyi ismerősöm van, akik tök hasonló módon élnek csak úgy, saját indíttatásból. És ilyenkor azért elönt a szégyen, hogy nekem betegnek kellett lennem, hogy eljussak erre a szintre, míg más magától ilyen kis egészséges... Pedig biz' Isten korábban én is azt gondoltam, hogy nincs nagy probléma az életmódommal! Most látom csak mennyi volt...!

Most hétfőn, 15.-én volt a szokásos havi kontrollom, mégpedig a déli vizittel egybekötve. Jó laborleletekkel mentem, úgyhogy nem voltak nagy aggodalmaim a kimenetelt illetően.

Meglepett, hogy sem az onkológusom nem volt benn, sem a professzor asszony. Előbbi valami gyakorlatát töltötte máshol, utóbbi fogalmam sincs merre járt. 

így aztán megint egy új orvoshoz, Gittához kerültem, aki (végre) megcsinálta rendesen a vizsgálatokat. Nem nagy dolgok, de én mégis szeretem, amikor az kerül az ambuláns lapomra, ami valóban megtörtént...

Négyen voltunk bejárós betegek, de a viziten csak 3-an jelentünk meg. Egy férfi, aki a Trilogy study-ban van kezelve épp aznap esett ki a kutatásból valami fura értékek romlása miatt (ő ún. "unscheduled visit"-re érkezett). A másik két nő közül az egyik 2003 óta(!) Melanomás, a másik 3 éve és 41 éves most, ha jól emlékszem.

A hatvanas hölgynek a lábáról indult a dolog és már áttétes volt. Kemózták ezerrel, ami elég sokat eltüntetett, de nem az összeset. A legdurvább időszaka az volt, amikor egy halom megjelent a lábszárán, szinte napról napra több volt és ő nem tudott mit tenni. Azóta volt a csípőjében is (ki is vették az összes nyirokcsomóját onnan), a tüdejében egy, rengetegszer megműtötték és a combjában még most is vannak áttétek. A legújabb kezelése elején hat volt, most már csak kettő van, de ezek már nem zsugorodnak, csak stagnálnak. Ő nagyon érdekes, mert mindig kap valami kezelést, mindig van is eredménye, mégsem sikerül kilábalnia belőle (sziprkázom, figyelitek? kilábalni...). Azt egy orvos elmondhatná, milyen áttét, amikor valakinek csomók vannak a lábában. Nem a csontján, nem a bőrén, hanem a húsában. Mindenesetre neki az van. Ő egy másik gyógyszerkobinációt kap, nem olyat, mint én. Interferont kapott még a legelején. De ami a legérdekesebb benne, hogy nem hisz semmilyen alternatívában. Kiröhögi azokat, akik drasztikusan megváltoztatják az életmódjukat ("volt egy nő, teljesen meg volt őrülve, csak magokat volt hajlandó enni!"). Ugyan mondott egy olyat, hogy hazafelé vesz Varga gyógygombát, persze nem a "Melanoma csomagot", hanem csak a "sima immunerősítő készletet", mert abban azért hisz. Viszont ezt leszámítva semmit sem változtatott az életén és csak a gyógyszereket kultiválja. A lehető legideálisabb beteg. Legalábbis az orvosok számára.

A másik nő kicsit jobban érdekelt. Egyfelől hozzá korban közelebb vagyok, másfelől neki ugyanaz a kezelése, mint nekem. Azt hiszem ez a 13. vagy a 16. vizitje volt és az áttétei jelentősen regresszálódtak. Konkrétan már nem is látszanak. Neki kettő újabb bőrrákja volt és jelenleg már nem kimutathatóak. Egy kicsit megnyugtató, hogy akkor is kapja a gyógyszert, amikor már elvileg tumormentes, bár azt nem tudom mióta áll fenn ez az állapot.

Ő viszont változtatott az életén. A céklát mondjuk nem szereti, de havonta 1-2-szer megpróbál enni, ezen kívül elég sok mindent kipróbált. Itt lett némi szócsata, mert mondta, hogy kúraszerűen szokott diólevél teát inni, mire a másik nő felhorkant, hogy az hogy lehet, hát nem tudja, hogy mérgező?.. és ezen elvitatkoztak egy darabig. (Egyébként vettem hazafelé egy csomag diólevelet teának, csak 2xx Ft volt, kíváncsivá tett). Meg mondott még más dolgokat is, miket csinál. Én csak a préselt céklalevet említettem, az Avemar-t, meg a Béres-cseppet. Igazából annyi mindent csinálok, és annyira beépültek már az életembe, hogy nagyon fel sem tűnnek. De vele remélem találkozunk majd máskor is, mert jóval intelligensebbnek tűnik a beteg-átlagnál és az is klassz, hogy nagyon hasonló az esetünk és a felfogásunk is a gyógyulással kapcsolatban. Nagykanizsa környékéről jár föl.

Örültem kivételesen, hogy voltak más betegek is, akikkel lehetett beszélgetni, mert csalódottan vettem tudomásul, hogy a "Rákgyógyítás" magazinból még nem jelent meg új szám, pedig azzal szeretem elütni a várakozós órákat, ha egyedül vagyok. Ez egy meglepően jó és érdekes újság, szerintem az egyik legjobb találmány az Onkológián! Érdekesek és relevánsak a cikkek, mindig mond újat stb. az osztályon pedig abba a szekrénybe van kitéve, ahová a Biblia meg mindenféle vallásközösségek hirdetései is.

A vizit maga nem volt eget rengető, tulajdonképp csak hárman voltunk rajta, a négyes szobába mentünk és a vezető orvos nő úgy nyugtázta az eseteket, hogy "ismeri a történetet". Az idősebb nőt szerintem már személyesen is mindenki ismeri, nálam viszont meglepő volt Gitta reakciója, mert ő eléggé kiemelte, hogy jelentős regresszió volt tapasztalható a decemberi MRI-n. Király :-)

Sikerült áttetetni a márciusi képalkotói vizsgálataimat is egy héttel későbbre, így fogok tudni menni síelni is (hurrá!).

Viszont volt két nagyon vicces megszólalása az idősebb betegtárs nőnek. Az egyik, hogy ő a prof. asszonyt "Barna Medvének" hívja, mert állítólag van egy nagy szőrmebundája, amiben teljesen olyan, mint egy nagy medve :D A másik meg az volt, hogy "rezisztenseknek" nevezte a rezidenseket. Az osztályon ugyanis az a rendszer, hogy van a prof.asszony és rajta kívül csak kis fiatal orvos lánykák. Egyfelől van az a tendencia, hogy a negyvenes orvos réteg eleve nagyon hiányos Magyarországon, másfelől... nos, nem túl barátságos a prof. asszony természete, ezért nem maradnak meg a kollégák mellette. Csak a rezisztens rezidensek...   

...de amikor tavasszal kiújult a betegségem, éreztem valami furcsa megkönnyebbülést. A Melanoma Malignum ritka egy alattomos kórkép, voltaképp onnantól, hogy diagnosztizálják mindig ott van a levegőben, hogy bármikor, bárhol áttétet képezhet, kiújulhat - ha addig még nem tette volna meg.

Ennek megfelelően nagyon nehéz azt mondani, hogy meggyógyultam belőle, ha csak annyi történt, hogy kivágták a csúnya anyajegyet. Mert akkor most mikor gyógyultam meg? Amikor kivágták? Amikor begyógyult a seb? Vagy amikor véget ért a másfél éves Interferonos (= áttét megelőző) kezelés?

Utólag realizálom csak, hogy mennyire kicsi volt rá az esély, hogy

- nem lett azonnal áttétem (hisz a tumor utolsó stádiumos volt és már nem mérhető méretű),

- hogy áttét az agyamban és CSAK az agyamban jelent meg. Itt a hangsúly azért van a "csak" szócskán, mert bár a Melanoma szereti az agyat, az nem gyakori, hogy a vér-agy gátat átugorva ott jelenik csak meg és máshol nem

- hogy a nagy áttéteim kézzel műthető területen voltak

- hogy a kisebbek sugarazhatóak voltak

- hogy első körben "csak" négyen voltak (= a műthetőség maximális száma)

- a legjobbak foglalkoztak velem az országban

Szoktam hallgatni más emberektől, hogy megértenek, mert átélték a bizonytalanságot, ami ott lebegett felettük, mikor rossz híreket kaptak, vagy csak sima visszahívást valami vizsgálatra. Nem alvás, aggódás, depresszió stb.

Talán ciki bevallani, de nekem ilyen nem volt.

Leginkább azért nem, mert soha senki nem tartott bizonytalanságban.

Amikor megjött a szövettan az első műtétem után, kész tények elé voltam állítva: ez van. Sosem felejtem el a sebész nőt, aki ki volt akadva, hogy meglepett az eredmény, mert szerinte ő próbálta éreztetni velem műtét közben, mekkora a baj...? Én ilyenre nem emlékszem.

Csak arra, hogy 2015 április 10.-én voltam a bőrgyógyásznál, aki május 19.-ére adott egy műtéti időpontot. Áprilisban megvizsgált a kütyüjével is, és azt mondta: persze le kell vetetni, de nem lát benne semmi rosszat. (Eddigre egyébként már rendszeresen vérzett és időnként levált a felső része.) Átkopogott ugyan a szomszédba a sebésznőhöz, hogy meg tudna-e ő is nézni, de Nóra pont nem ért rá. Amikor már az Onkológiára kerültem júniusban és a prof. asszony kérte az ambuláns lapot erről a látogatásról, 15 perc molyolás után kijött egy egy soros papírral, amire annyit írt: "Melanoma malignum". Igen június x.-án, igen, április 10-re  visszadátumozva. (Akkor még nem tudtam, hogy ambuláns lapot mindig minden orvos kötelező, hogy adjon, ha megjelentél nála, és természetesen ő ezt elmulasztotta áprilisban.) A mai napig ez az ember végzi a Melanoma szűrést a munkahelyemen dolgozóknak... Egyébként magán orvos.

Meg arra is emlékszem, hogy a sebésznő behívta a medikus recepciós lányt a műtét előtt, hogy ő is nézzen meg, "mert ilyet nem gyakran van módja látni", meg hogy a 100+ kilós vicceskedős asszisztense többször rám feküdt, hogy jobban össze tudja varrni a bőrömet. Ja, meg arra is, hogy a műtét előtt áthívta a szomszéd szobában dolgozó bőrgyógyászt, hogy megkonzultálják: 0.5 vagy 1 cm-es biztonsági zónát vágjon-e? (Utólag kiokosodtam, hogy Melanoma gyanúja esetén 2 cm a protokoll, sima anyajegy esetén 1 cm). Az 1 cm mellett döntöttek.

A szövettanra két hetet kellett várni, de egyszer a kettő között is voltam kötözésen és akkor volt az első elszólása. Otthon ugyanis levettem a kötést, megláttam mekkora a varrás a fekete damilokkal és a kötözésen a "Hogy vagy?" kérdésre őszintén elmondtam, hogy jól, de meglestem a sebem és csalódott vagyok kicsit, mert elég nagy lett. Na erre mondott valami olyat a sebésznő, hogy most tényleg az-e a legnagyobb bajom, hogy mekkora a sebem, amikor az életem is múlthatott ezen a műtéten? Én erre csak pislogtam. Ez fura volt. Itt valóban elkezdtem egy kicsit aggódni, de péntek volt, másnap családi party, kedden meg már jött a szövettan, nem ezen agyaltam. 

A műtét két hetes fordulóján jött meg a lelet és a lehető legrosszabb lett. IV. stádium, 6,5 mm-es mélység (4 mm-ig mérnek) és az egyetlen jóhír: érbetörés nincs. Eddigre begyulladt a sebem és a sebésznő szerint erre az a megoldás, hogy függőlesesen is megvágja, úgyhogy miközben vártuk anyukámat (akit nyilván azonnal felhívtam), ő elvégzett rajtam egy "korrekciós műtétet", aminek semmi egyéb haszna nem lett, csak az, hogy átírhatta a sebészeti leírásomat, hogy 1-1.5 cm-es biztonsági zónát csinált. 

Innen jött egy 2-3 napos ámokfutás, hogy mely intézményben kezdjem meg a kezelést? Voltunk a doktornőnél is, aki a szövettanomat végezte a Bőrklinikán és ő mondta azt, hogy "ha a saját lányáról lenne szó, az Onkológiát választaná". Jelenleg ugyanis Magyarországon ez a leggazdagabb intézmény és a rákgyógyszerek esetén általában az a gyakorlat, hogy az intézménynek kell előre hiteleznie a gyógyszer árát, amit az OEP utólag visszaad. Plusz ők vannak benne a legtöbb kutatásban is. Ez a vélemény tehát döntött, hétfőn már ott is ültünk az Onkológián a professzor asszony várójában.

Ő azonnal újra műttetetett (ami megint egy nagyon jó döntés volt, mert a valós "biztonsági zónámban" volt még egy I. stádiumú Melanoma), kérte a korábbi leleteket (az áprilisi ambuláns lapot meg a májusi műtéti leírásokat), PET CT-t rendelt el, majd miután minden negatív lett július 20-szal befektetett a kórházba, hogy elkezdjük az Interferont.

Nagyon hittem az Interferonban, sőt, amíg azt szurkáltam heti 3x, valahogy biztonságban is éreztem magam. Simán elmentem Japánba 2 hónapra (amiből végül csak 5 hét lett) utazgatni, csak egy kis hűtőtáskát vittem magammal a cuccoknak (az Interfecó folyamatos hűtést igényel).

Úgy voltam vele, hogy amíg azt adom magamnak nagy baj nem lehet, aztán ha majd eltelik másfél év az Interferon nélkül is, akkor végre hátra dőlhetek, de mint tudjuk három hónap sem kellett, hogy rohanhassunk az OKITI-be.

Ez is közvetlenül egy lelet után történt, ahol megint tényként kaptam, hogy mi a helyzet a fejemben és meg volt adva a forgatókönyv, semmi vita. Most átmegyek, kiveszik, megsugaraznak, újabb PET CT, szoros kontroll stb. 

Nem volt tépelődés, aggódás, várakozás. 

Tehát amikor kiderültek az áttéteim, valahogy furcsa mód inkább megnyugodtam olyan értelemben, hogy végre nincs több kérdés: eljött az idő, amikor eldőlhet a harc: élet, vagy búcsúzás! Most vagy soha. Most van mi ellen harcolni, most van, vagy lehet olyan pillanat, amikor kijelenthetem, hogy meggyógyultam, hiszen ha konkrétan az áttéteket sikerül legyőzni, az már onnantól egy valódi pillanat, egy meghatározható dátum lesz.

Meg voltak adva a lépések, nekem "csak" végig kellett mennem a megadott úton.

És most is ezen menetelek.

De.

Azt gondolom, hogy a kiújulás egy jel. Egy jel, hogy nem gyógyultam még meg. Egy jel arra, hogy valami még mindig nincs rendben. Egy jel arra, hogy változtatnom kell, mégpedig konkrétan az életemen, az életmódomon.

Megmondtam a főnökömnek, a HR-eseknek és minden ismerősömnek, hogy akkor megyek vissza dolgozni, ha meglesz az első teljesen negatív koponya MRI-m. És ezt szigorúan tartom. Minden kérdésben az első az egészségem és igyekszem nagyon fegyelmezetten élni. 

De azért ez is olyan, mint az élet legtöbb elhatározása: vannak a szép tervek, meg a valóság. Vannak a nagy változtatások és ötletek, meg a gyakorlat.

Volt már egy posztom korábban, és nemsokára lesz is még egy arról, hogy milyen változtatásokat sikerült eszközölni ezen a területen, milyen az életmód, amit tartok, mi vált be és mi nem és milyen irányban haladok.

De természetesen ha van kedvetek, ti is javasolhattok ezt-azt. Legfeljebb nem alkalmazom :D

((A legutóbbi bejegyzés után pedig rekord mennyiségű visszajelzést kaptam és ezúton is mindenkit puszilok!!!))

Vízkeresztkor leszedtem életem első kis saját karácsonyfáját, amin csupa arany gömb meg egy diszkrét kis aranylánc volt, és négy személyes dísz: a kis Húsvéti tojás, amit Gerdától kaptam, a kerámia tulipán, amit Szabinától (első tanítványom, aki szakkörön jutott el a 80% feletti emelt érettségiig), egy kis fa angyalka, amit ay aggódó szomszédasszonyom adott és egy másik fa angyalka, ami egyenesen Betlehemből érkezett a volt lakótársaimtól. Azt hiszem ráléptem az útra, hogy "cigány karácsonyfám" legyen, az aranynak mégis van koncepció jellege, mert győzelemként élem meg, hogy 2017-et túléltem és ezt a Karácsonyt megértem... 

Tele van érte a szívem hálával Nektek és arra gondoltam, hogy Újévi ajándékként megpróbálom összeszedni, kitől mit kaptam?

Akik a legtöbbet tették értem és az életemért ebben az évben, azok az orvosaim. Hálás vagyok a professzor asszonynak, aki sürgősségi MRI-t kért az első pillanatban, hogy szóltunk, hogy baj van és így még időben lehetett lépni. Hálás vagyok a sebészeimnek, mind a hármuknak, hogy hatalmas profizmussal pikk-pakk kiszedték belőlem az első betolakodókat. Hálás vagyok azoknak a nővéreknek, akik kedvesen ápoltak a kórházban, különös tekintettel arra a körülményre, hogy tudom mennyi mindezért a fizetésük és a megbecsültségük :( Rengeteg nővérrel találkoztam az elmúlt 2,5 év során és hatalmas különbséget látok köztük hozzáállás alapján. Márpedig az ember időben velük érintkezik a legtöbbet! Van olyan, akinek tudom a nevét (Ica), de olyan is, akinek sajnos nem, pedig ő volt a legkedvencebb nővérem az OKITI-ben: áradt a személyiségéből a jókedv, az utolsó kis vajat is úgy adta oda, hogy felvidultál tőle.

Hálás vagyok azoknak az orvosoknak is, akik áttételesen segítenek: adják a másodvéleményeket, nyugtatják a szüleimet, módszereket/eljárásokat tanácsolnak, elkészítik illetve megsürgetik a leleteimet stb. Közülük is kiemelném Anyu barátnőjét, a CT-s főorvos Katit, a volt évfolyamtársnőjét, az onkológus Kingát, a jelenlegi kollégáit, akiket felsorolni is nehéz, de ultra jófejek vele és sok mindent elnéztek neki idén rám tekintettel és Apu volt kolléganőjét, Editet, aki most az Onkológián dolgozik és bár nem az ő betege vagyok, követ mindent velem kapcsolatban.

Valamint hálás vagyok azoknak a szakembereknek is, akik nem közvetlenül emiatt a betegségem miatt, de szintúgy orvosilag segítettek, külön is kiemelve közülük a neurológust, aki Nagypapám barátja és a gyógytornász nőt, akinek már az első óráján meghatározó változásokat észleltem magamon. De ne feledkezzünk meg a háziorvosomról, Lenkéről, az asszisztenséről, Katiról, a képalkotós személyzetről, a többi asszisztensekről, a vérvételező nővérekről sem. Ide sorolható még a Gerson-terapeutám, az agykontrollos oktatóm és az ex-pszichiáterem is - ők is mind adtak valamit.

Szeretném megköszönni a Szüleimnek, hogy folyamatosan mellettem állnak. Nem csak lelkileg, de fizikailag is. Szentesi Éva idézett valakit egy videójában, miszerint: annál rosszabb hír, minthogy rákos vagy, csak egy dolog lehet: ha a gyermeked rákos. Rendszeresen kérnek másodvéleményeket, nézik át a legújabb kutatásokat, keresnek ismerősöket, akik segíteni tudnak, fordítják le nekem a leleteimet latinról magyarra, vesznek áfonyát, fürjtojást, miegymást, amiről csak hírlik, hogy segíthet stb. Külön köszönöm nekik azt is, hogy az év második felére ráéreztek, hogy a legtöbbet mégis azzal tudnak tenni, ha magukra is figyelnek. Anyu újra köt (most épp Nekem, sálálálálá), Apa továbbra sem dohányzik, rengeteget járnak el kettesben koncertekre és elkezdtünk mi, "gyerekek" is ajándékokat kapni élmény kategóriában. 

Hálás vagyok a testvéreimnek, hogy szintúgy mellettem álltak és állnak mindvégig. Ambrus nekem ajánlotta a csapata OB II. helyezését, Márton lelkesen látogat és mond "orvosi dolgokat", Meli meghallgat, Dóri a leghúzósabb időszakban garantálta, hogy hetente többször érkezzen hozzám "a Terápiás Kobra" (értsd. tündéri unokaöcsém), Dani pedig 17 év után először volt hajlandó kicsit beszélni velem. Biztos nekik sem könnyű ez az egész helyzet, de annak nagyon örülök, hogy az életük nem zakkant meg miattam: Meli letöltötte a brüsszeli küldetését, senki nem mondta le a nyaralását, Ambrus tett egy nagy magánéleti lépést, Márton hagyta magát anyagilag megneveltetni stb., magyarán élik rendesen az életüket, ahogy azt kell! Mi mindig nagyon közel voltunk egymáshoz, és azt a jelen időszak mutatja csak igazán, hogy ennél közelebb már gyakorlatilag nem is lehet lenni! Semmi szükség katarktikus élményekre, eddig is nagy hangsúly volt rajta, hogy kb. hetente találkozzunk és ez továbbra is így van.

Nagyon hálás vagyok a nagynénémnek, aki szakmabeli és Angliából követi végig az eseményeket, és aki rendszeresen reagál a posztjaimra privát üzenetben. Továbbá ő az, akire bizton számíthatok, ha bármikor nemzetközi porondra kellene vonulni az esetemmel (de aki egyben biztosított arról is, hogy eddig itthon olyan magas szintű a kezelésem, hogy egyelőre sehol máshol jobbat nem kaphatnék). Ugyanígy köszönöm a nagybátyámnak is, hogy szólt az érdekemben az egyik sebésznek, aki műtött, miután kiderült, hogy évtizedes barátok!

Hálás vagyok a testvéreim párjainak is a sok támogatásért. Balunak a rendszeres fuvarokért az OKITI-be, alkalmanként cirka 7000 Ft-ot megspórolva nekünk ezzel, Gerdának a látogatásokért, a szombathelyi meghívásért, majd hogy a vonatos rohamom után kihozott a kórházból és Évával, az anyukájával együtt elszállásolt maguknál plusz egy éjszakára Anyuval együtt, Laurának szintúgy a látogatásokért, na meg a füves csokiért ( ;-) ) és a jópofa ajándékokért, amiket mostanában Mókictól kapok, Kacsának az SMS-ért, amit az OKITI-ben kaptam... és most csak a töredéket soroltam fel.

Köszönöm a rendszeres érdeklődést, tanácsokat és imákat Nagymamámnak, a segítségeket és gondoskodó érdeklődést Istinek, Ágiéknak a jótanácsokat és a kedves felajánlásokat és persze az unokatestvéreimnek is, hogy látogatnak, és meghívnak ide-oda! Misikének, Janikának és Marika néninek az őszinte érdeklődést és jó szavakat!

És akkor nagy levegő és jöhetnek a barátok!

Amikor kiderült a betegségem, gondolatban összeírtam, hogy kik lennének azok, akikkel szeretném megosztani a hírt. 20 embert találtam a szűk baráti körömnek. Idővel rá kellett azonban jönnöm, hogy a testvéreimnek is vannak barátaik, akik önkéntelenül is megtudják a dolgot, hiszen a feldolgozás legfontosabb folyamata, hogy beszélünk arról, ami foglalkoztat. Aztán barátaik vannak a barátaimnak is, akik szintén hasonlóképp értesülnek a dolgokról, így rengeteg olyan ember is tud rólam, akit én valójában nem is ismerek.

Most, hogy jött a második kör, elengedtem tehát azt, hogy kontrolláljam azok számát, akik tudnak a dologról, de továbbra is alapelvem, hogy legalább azok az emberek ne tudják, akik a legszűkebb környezetem alkotják. Magyarul a kollégáim és az iskolatársaim. A multis munkahelyemen először csak a főnökömnek és a HR-esnek mondtam el (mindketten feljebb mondták persze), most már a Works Council társaimnak is, de a közvetlen munkatársaim elvben nem tudják. A prog.suliban is titkoltam végig. De a mindennapi életben már nem nagyon érdekel a dolog. Miután nem tűnök betegnek nem szoktak rákérdezni az emberek, de ha megtennék, őszintén válaszolnék.

Hálás vagyok érte, hogy azok a barátaim, akiknek első körben elmondtam, mind mellettem maradtak. Ez is kicsit olyan helyzet, mint a testvéreimmel: miután a kapcsolatunk őszinte alapokra épült, nincs ami ezt megváltoztassa. Szóval nem tudok barát fronton sem csalódást felmutatni, olyanokat felhozni, akik eltűntek volna, hisz mindenki megmaradt. Sőt, vannak olyan ismerőseim, akik valamiért pont a legrázósabb időszakban bukkantak fel (jellemző mód férfiak)! 

Az a barátom, aki messze a legtöbbet érdeklődik (átlag pár naponta), aki nagy olvasója a blogomnak és aki ragaszkodik hozzá, hogy rendszeresen találkozzunk: Fruzsina. Vele töltöttem az utolsó napomat a tavaszi  kórházba vonulás előtt (pedig elvileg szobafogságban volt a záróvizsgái miatt), az ő esküvője volt a cél, hogy ember-formára hozzam magam a lábadozás során és ő az, aki folyton azon agyal, hogy vajon elég jó barátnőm-e, megtesz-e mindent? ((Innen is üzenem, hogy NANÁ!)) 

Nagyon gondoskódóak az első albérletem béli lakótársaim, az "Elvis-lányok":Évike rendszeresen érdeklődik, Fecó meghív minden bulijára, Kata meg velem osztja meg, ha kap/nyer valami izgi utalványt és nagyon nyitott minden hírre, amivel csak segíthet (ő kormányozott el a CsodaSebészhez is).

Első látogatóim között voltak Évi és Zsolti, akik japános barátok, sőt, mondhatni kollégák, bár azt hiszem a barátság helytállóbb elnevezés. Sosem felejtem el a bébikókuszt meg a cserepes kálát, amiket akkor láttam először, amikor megjelentek vele a kertünkben. Évi egyébként is az egyik legvagányabb barátnőm, imádom, hogy mindig meg tud lepni! Juli Skóciából írogat és érdeklődik - mi voltunk a híres hármas utazó társaság! :-)

Ha már külföld, akkor ide sorolnám Manuelt a spanyolos tandem partnerem, aki szintén ott volt az első látogatóim között a műtét után és egy csupaszív kolumbiai fiú, aki most Budapesten él.

Nagy drukkereim a táncoslányok, közülük is főleg Bea - akihez végül pont emiatt a betegség miatt nem tudtam kimenni Kolumbiába, de augusztus óta már itthon van -, Dorina, aki szintén egyik első látogatóm volt és Dia.

Ha már tánc, akkor nem feledkezhetek meg a másik táncos csoportomból Zsuzsáról sem, aki a két pici lánya mellett szokott látogatni és érdeklődni a hogylétem felől, valamint Rékáról, aki Angliában él ugyan egy éve, de félig szakmabeliként (gyógyszerész) orvosi tanácsot is adott már.

Dávid egy nyári buli óta ír rendszeresen, sütött sütit a szülinapomra és mindig nagyon kedves, dehát ő tipikusan az az ember, akit nem lehet nem szeretni (tudom, mert láttam, hogy még a pultosok is odavannak érte a kedvenc bulihelyén).

A gimis kolléganőim közül Tündi, aki nagyon nagyon érdeklődik minden alkalommal és hihetetlen nagy szurkolóm. És persze Anna, aki a leges legelső barátnőm az egyetemről és akinél az áttétek előtti hosszúhétvégét töltöttem Lengyelországban. Miután szeptemberben felmondott, ő már nem is kolléganő, hanem újra "csak" barátnő. Van még 2 tanár, aki tudja, de alapvetően a gimiben is igyekszem titokban tartani, mert elég érzékeny a téma: egyszerre lettem beteg az igazgató egyik lányával, aki ősszel sajnos elvesztette a harcot 21 évesen. El sem tudom képzelni ez mekkora fájdalom lehet. 

Japánból szurkolnak nekem Zsuzsa és írisz, akik mindketten hazalátogattak idén. írisz egész a pályaudvarig kísért, amikor leutaztam Szombathelyre, szóval az első epilepsziás rohamom előtti utolsó nap látott legutóbb... Zsuzsa pedig december elején jelent meg Budapesten, miután kibumlizta, hogy előadhasson egy konferencián itthon és rögtön december hetedikén (ugye pont a Mikulás utáni napon) együtt töltöttünk egy napot, majd az elutazása előtt is hozzám jött és innen indult a reptérre másnap. De természetesen mindkettejükkel szoktam "beszélni" Messengeren.

Nem hagyhatom ki a felsorolásból Gabit, volt tanítványomat és Esztert, az általános iskolás padtársamat, akik most kicsi gyerekkel vannak otthon, de szintúgy érdeklődnek és aggódnak és időnként még találkozni is tudunk.  Adri jelenlegi (és egyben egyik legrégebbi) tanítványom és szintén látott már minden fázisban, nagyon nagyon hálás vagyok a rengeteg érdeklődéséért.

Bár nem ismerik sem a betegségemet, sem a blogomat, de ide tudom sorolni a legjobb barátaimat a Green Foxból is: Ágit, Sanyit és Alexet, akik tudtukon kívül is nagyon sokat segítettek a kedves szavaikkal. Meg persze Viktort, Nezih-t, Barnát, Lacát, Barbit és Zsófit, akik szintúgy rengeteg támogatást adtak, de már inkább "szakmai" fronton... Fontosnak érzem az ott eltöltött 3 hónapot, már csak azért is, mert pontosan egybeesik azzal az időszakkal, amikor a vészes romlás után végre elkezdett javulni az állapotom. Úgy is lehet mondani, hogy nekem ők kilencen A Green Fox.

Szóval idén a Karácsonyfámon ennyi aranydísz volt idén. 

Csúcsdísz nem volt. Az a hely a Nagypapámé lett volna. Ő még mindig rettenetesen hiányzik és biztos nem volt tökéletes ember, de valahogy nekem semmi negatív emlékem nem fűződik hozzá. Velem mindig jó volt: soha egyetlen rossz szava, fenyítése nem irányult felém, még csak egy beszólást sem ejtett meg. Csak a végtelen jóindulat, amire emlékszem, amit aztán felváltott az aggódás. Ő tanácsolta azt is, hogy a leleteimen szereplő adatokból rajzoljak grafikont, hogy látsszanak a tendenciák és biz' Isten gondolkodom rajta, mert most már az ötödik mappát kezdem meg az orvosi dokumentációmmal...

A Karácsonyfa mellett persze Újévi fogadalmam/kívánságom is volt, de természetesen ezt nem fogom nyilvánosan nagy dobra verni. Hátha magatoktól is ki tudjátok találni mi az ;-) 

Ez a poszt nem arról fog szólni, amiről egy rákos ember esetén elsőre gondolnátok.

Hanem a programozó iskoláról!

Év végi - év eleji rendrakásom során kezembe került ugyanis a szerződésem a Zöld Rókával, ami immár hatálytalan és ami az egyik legeslegszebb példa arra, mit jelent az egyoldalúság. Bő két éve indult az egész suli és jelenleg egyetlen évfolyamnyi ember van (20 fő), aki már mentes minden kötelezettségtől, különösképpen hangsúlyozva a titoktartásit és az iskola hírnevének megsértését. Viszont sokan vagytok, akik privátban érdeklődtök róla, mert nem szeretitek a jelenlegi munkátokat / úgy érzitek jó lenne tudni programozni / nem érzitek jól magatokat az életetekben és reménykedtek benne, hogy egy ilyen egyetem-helyettesítő adhat végre egy éles kanyart a karriereteknek / látjátok ti is merre tart a világ, milyen képességek kellenek a 21. század emberének / ti is találkoztok az égtelen sok plakáttal az utcán, ami azt hiredeti róluk, hogy "segítenek átlépni a korlátaidat" stb.

Álljon tehát itt egy szigorúan szubjektív élménybeszámoló és összegzés "Magyarország első" - és messze a legdrágább - intenzív programozó képzéséről!

Kezdeném rögtön azzal, hogy soha nem fogom megbánni, hogy kipróbáltam, elkezdtem és megcsináltam a Java részt. Nem jutottam el a végéig (az oklevélig) ugyan, de másfél hetet eltöltöttem a harmadik - egyben utolsó - fázisban is és azt hiszem semmi lényegesről nem maradtam le azzal, hogy az utolsó 5,5 hetet már nem töltöttem le. A "project phase" ugyanis egy munkahely-szimuláció, nagyjából olyan, mint az egyetemeken a szakmai gyakorlat, ami során egyszerre kaptuk a legtöbb és a legkevesebb figyelmet a beosztott mentorainktól.

A 12 csoportból 11 az iskola saját szoftvereit fejlesztette, amelyek olyan hasznos dolgokat csináltak, mint pl. segítették a mentorok munkáját, hogy mennyit commitolt egy adott diák, vagy összekapcsolták a személyes naptáraikat az iskolaival. Én pont az egyetlen egy külsősbe kerültem, ami egy hajléktalanokkal foglalkozó közhasznú társaság számára volt hivatott olyan programot írni, ami összehozza egymással a családokat és az ingatlanokat. "Scram"-ben működtünk, azaz volt egy "project owner" meg egy "project lead" és egy harmadik mentor, aki csekkolta a kódokat, de esetünkben ez utóbbi személyében megegyezett a project owner-rel. Ezekben a csoportokban a teljes évfolyam diákjai össze voltak keverve, hiszen a mi osztályunk backend-es volt, a C# is backend, a JavaScriptesek meg front-endesek, egy szoftvernek pedig van ugye felhasználói felülete (frontend) és "agya" (backend) is. Fizikailag is egy térbe kerültünk: egy óriási újonnan bérelt területre - több mint 70 fővel egy légtérben.

Hogy ki hova került egy remek algoritmussal döntötték el. Volt egy nagy megnyitója az egész "kis cégnek a nagy cégen belül", ahol ismertették az egyes szoftvereket, majd mindenkinek ki kellett töltenie egy kérdőívet arról, hogy mely 3 szoftver érdekli és mely 4 emberrel dolgozna szívesen együtt egy csoportban. Aztán ez bekerült egy algoritmusba, ami pontban délután egykor kisorsolta, hogy ki hova került. Meg kisorsolta 20 perc múlva újra. Aztán harmadszor is...

Mákom volt, hogy bekerültem arra a helyre, amit elsőnek megjelöltem, de nagyon sok embert olyan csoportba osztott az algoritmus, amit meg sem említett a kérdőívben, ezért volt némi felzúdulás, aztán egész délután ment a csencselés, hogy ki hova tudná átcserélni magát... Maradjunk annyiban, hogy nem mindenki lett elégedett az eredménnyel, de amikor másnap reggel lezárult a csereidőszak is, kaptunk egy elég komoly beszédet a főfőfőmentortól. Kezdte azzal, hogy tegye fel a kezét az, aki nem elégedett a beosztással, majd fejmosással folytatta, miszerint tanuljuk meg, hogy a munkahelyen sem az lesz, amit mi akarunk, hanem az, amit mondanak nekünk! Az idáig végzett emberek mintegy fele egyáltalán nem boldog az új munkahelyén! Karriert váltottak, az igaz, de ez nem a boldogság kulcsa önmagában! Rengeteg múlik a szerencsén is és persze az ember majd felmondhat - ha letelt a szerződésben foglalt kötelező 12 hónap. Az már a munkahely feladata lesz ugyanis, hogy megtartson minket. Arcunkba kaptuk azt is, hogy a "project phase"-ről az az általános visszajelzés, hogy teljesen le van lassulva a folyamat, hozzá sem hasonlítható az addigi intenzív tanulásos szakaszokhoz és sokszor nem lesz majd mit csinálnunk, sokszor nem lesz velünk senki, de az ilyen időszakok arra jók, hogy ezalatt is találjon az ember magának tanulnivalót.... Ember pedig azért nem lesz velünk, mert itt is az van, mint a sok IT-s cégnél: mérnök, azaz mentorhiány. De hát ebből él ez az iskola!

Elkerekedett erre a beszédre a szemem és bevallom itt volt az a pillanat, amikor teljesen elvesztettem a motivációm. A vizsgán szerettem volna ugyan átmenni, ezért végigtanultam rendesen a hetet, de valójában a "project phase" már egyáltalán nem érdekelt tovább... Valószínűleg ezzel sokan így voltak, mert általánosak lettek a "bejövök kilencre, de tízig neki sem állok" reggelek és a fél hatos kalap-kabát elhúzások (amik ellen persze próbálkoztak fenyítésekkel, de nem sok sikerrel), a bent töltött idő nagy része pedig oktatóvideók keresésével és nézegetésével telt, hisz gyakran a technika nem csak nekünk, de a mentornak is új volt. Erre a szakaszra estek a céglátogatások is, valamint - micsoda ötlet! - minden egyes diákot beosztottak junior mentorkodni a vadonatúj évfolyamokba is egy-egy napra. Mert tanulva tanul a legjobban az ember.

Nyilván a mi osztályunkból kérdezte meg valaki, hogy a saját szoftverünk új osztályába kell-e majd mennünk mentorkodni, vagy más szoftveréhez, egy másik diák meg azt kérdezte, hogy vajon CA-t (élő programozás) is kell-e majd tartanunk? Elsőre a válasz "igen" volt, a másikra meg az, hogy "valószínűleg nem, de lehet"(! - a CA-ről csak annyit, hogy még tapasztalt programozóknak is nehéz csinálni, egyáltalán nem alkalmas rá mindenki)

Innentől kezdve nem volt több reggeli check-in meg esti check-out, csak napi egy "stand-up" az 5-6 fős projekt csoporttal. Nem volt több CA-nk, nem voltak pénteki demók (helyette egy hétfői megbeszélés és kéthetente egy "sponsor fair" lett csak), és megszűnt a kétheti tréningek intézménye is, leszámítva egy interjú-felkészítőt. Az osztályok intézménye véget ért és az "oktatás" nyelve is átváltott magyarra.

Nyilván fájt egy kicsit a szívem a kis osztálytársaim miatt, de valahogy úgy éreztem, mint aki a csúcsponton lépett le a buliból - pillanatnyilag szívesebben maradtam volna, de hosszú távon meg így a jobb. Este írtam egy búcsúlevelet az osztálytársaimnak, a barátkáimmal azóta is beszélgetünk időnként és amilyen nehéz volt elhitetnem a környezetemmel, hogy jó döntés volt belevágni ebbe az iskolába, annyira nehéz volt azt is elfogadtatnom, hogy mennyire élvezem azt is, hogy már nincs.

Mert nagyon élvezem! :D

Szerettem bejárni, szerettem, hogy rendszert adott az életemnek, szerettem, hogy fantasztikus embereket ismertem meg - igazi válogatott társaságot! -, szerettem, hogy használni kellett az agyamat egy teljesen új módon és szerettem, hogy rettentő pozitív volt a légkör az osztályomon belül. Tényleg támogattuk egymást, kedves volt mindenki mindenkivel, és messze a legtöbbet a diáktársaimtól tanultam. 

Rengeteg jó ötlet volt az oktatás-szervezésben kezdve a saját pszichológussal, a kétheti tréningekkel, folytatva a CA-kel, a napi és heti értékelésekkel, a heti demókkal és a profi fotózással. És ne felejtsük el azt sem, hogy innen van az eddigi legmelegebb téli pulcsim is :D

Nagyon rég óta érdekel a programozás, már nyáron próbálgattam kicsit Python-ozni, de mindig mindenhol azt mondják, hogy az első pár hónap a nehéz, ha azt az ember végigcsinálja, utána már megy a dolog magától. Én elsősorban azért jelentkeztem ide, hogy ezen az első pár hónapon segítsenek átlendülni, kerül amibe kerül, mert olyan vagyok, mint egy Opel: lassan indulok be, de ha már felmelegedett a motor, nyomom mint állat :D

Ezt megkaptam.

Mégis, van bennem egy elég nagy csalódottság is, mert szakmai oldalról nagyon keveset adtak. Egy jól összeállított oktatási terv és feladatok az összes saját know-how (bár az kicsit nevetséges volt már a végén, amikor ugyanannak az applikációnak az ötödik verzióját kellett elkészíteni), maga a házi feladatok viszont kivétel nélkül szabadon hozzáférhető (és egyetlen egy kivételével nem is saját készítésű) YouTube videók voltak, vagy pedig a hivatalos írásos dokumentációk -  többek közt az Oracle honlapjáról, hisz a Java eleve Oracle-es szoftver…

Nekem öröm volt, hogy kaptam egy erős keretet a témakörökkel, mert foglamam nem volt róla, hogy mere meddig hány méter, mivel kezdjem a tanulást stb., és a kurzus során minden nagyobb témakört átvettünk és rengeteg oldalt megismertem, ami segít az elmélyülésben, gyakorlásban. De az döbbenetes volt, hogy maga az iskola egyáltalán nem törekedett a színvonalas oktatásra, még kevésbé a személyes segítésre (a plakátjukkal ellentétben).

A legnagyobb lecke, amit itt tanultam meg, az az alázat volt. Az, hogy állandóan te vagy mindenért a hibás, miközben a pszichológus meg folyton azt mantrázza, hogy “De, képes vagy rá!”, meg olyan tanácsokat ad, hogy “Kérj segítséget a mentorodtól, hát mikor máskor ha nem most?” én meg csak mosolyogni tudtam, hogy most vajon komolyan mondja ezt? Attól a mentortól, aki még a tanítási idő 70-75%-ában sincs velünk? (Végül volt nálam naivabb ember, aki külön szólt, hogy szeretnénk még segítséget kapni a felkészüléshez, mire kaptunk 2 órát a junior mentorunktól, akinek színházjegye volt aznap estére, és folyamatosan azon koncentrált hogy tudná megsürgetni a dolgokat és lerázni minket).

Viszont a kedvenc újságomban, a Forbes-ban olvastam egy nagyon sikeres befektetői bank ügyvezető igazgatójától egy remek mondatot, miszerint ők soha nem kritizálnak, hanem kérdeznek, ezért inkább én is kérdésekbe foglalnám a problémáimat az iskolával kapcsolatban.

1. Mióta “új tanítási módszer” az, hogy házinak feladunk videókat, másnap a fogalmakat kikérdezzük belőlük, aztán hagyjuk az embereket dolgozni a workshop-os feladatokon teljesen egyedül? Mi ebben az "új", a "tanítási módszer" és egyáltalán tudnak róla, hogy ha valaki csak frontálisan oktat, azt ma simán megbuktatják az egyetemi  tanítási gyakorlaton? Tudják vajon, hogy amit ők "elavult módszernek" mondanak, az az egyetemeken szokásos előadásmód és az egyetemeken nem “igazi tanárok” tanítanak? Tudják, hogy a frontális oktatás csak egy módszer, ami arra használatos, hogy az ember elmagyarázzon / elmeséljen dolgokat és gyakorlatilag megegyezik az előadással, mint műfajjal? Tudják, hogy ahhoz, hogy a programozás mélyén levő elméleteket megérthessük, ez egy fontos rész és hogy a megadott videóik is gyakorlatilag mind erre épülnek? Tudják, hogy leghatékonyabban úgy lehet programozást oktatni, ha az ember elmagyarázza az elméletet, majd rögtön mutat gyakorlati példát is, amit vagy egyedül lassabban, vagy közösen oldanak meg? Tudják, hogy minden hatékony programozást oktató online program így működik? Tudják, hogy ez a módszer kb annyira “új”, hogy pl. engem már 20 éve így oktatott matekból az egyik tanári példaképem???
2. Ki volt és miért gondolta, hogy jó ötlet az, hogy egy másik szoftvert tanult (saját) diákjuk jó lesz nálunk junior mentornak? Feltűnt-e valakinek, hogy volt aközött kapcsolat, hogy egy idő után nem mutattam több kódot a demómban, mivel nem volt rá soha mentor, aki ellenőrizze a kódomat? Egyik sponsor demo után ugyanis kaptam visszajelzést az egyik pasitól, hogy volt egy kis hiba a kódomban, amit anno neki is időbe telt megérteni és ajánlotta, hogy legközelebb ne mutassak be olyan kódot, amit nem látott mentor. Ennek hatására legközelebb megmutattam a kódomat a fenti mentornak, aki nem tudott segíteni, viszont a demo utáni megbeszélésen egy saját osztálytársam mondta meg mi volt benne a gond… ez rendben van? Tényleg ez volt az elképzelés? Kit szerettek volna megleckéztetni ezzel? Az egyébként nagyon kedves-készséges mentor lányt, vagy minket? Ez vajon általános lesz, hogy mind a szoftverben, mint tanításban tapasztalatlan emberek kerülnek segítő szerepkörbe egy olyan kurzuson, ahol a húsz résztvevő 4 hónapért összedobja egy két szobás belvárosi lakás árát?!
3. Valóban rendben van az, hogy a hat oldalas szerződésből több mint 5,5 csak a diák kötelességeiről szól, míg az iskola részében csak az áll, hogy ők vállalják, hogy biztosítják az oktatás feltételeit (magát a helyet, valamint "mentort")? Az is normális, hogy az iskola mondja meg - az első tanítási napon! - milyen szoftvert fogsz tanulni és milyen nyelven (angolul vagy magyarul)? 
4. Tudatos koncepció-e, hogy nem mondanak igazat a hétindító meg kurzus indító beszédeken? Komolyan gondolta-e azt valaki, hogy a nagy ígéretekkel ellentétben (miszerint CA-t csak senior mentor mutat majd be) havi 3-400 ezer Forintért olyan CA-t kell végigszenvednünk, ahol az előadó junior mentor már a 20. percben error-t kap, majd a maradék 40-ben enek az okát keresi? Normális-e, hogy mutatnak egy táblázatot, hogy mikor melyik napszakban minimum mennyi mentor lesz velünk, amitől aztán lazán eltérnek bármikor (persze negatív irányban)? Normális-e, hogy az egyetlen senior mentorunk heti 2-3-szor jön be, akkor is csak pár órára és gyakorlatilag sorszámot kell húzni ahhoz, hogy az ember segítséget kérhessen tőle?
5. Tényleg úgy kell tanítani egy szoftvert, hogy nem ismerjük a gyakorló feladatokat, helytelen angolsággal és adatokkal írjuk meg a vizsgapéldákat, összekeverjük a különböző nehézségű eseteket a workshop feladatokban és órákig hagyjuk az embereket egy apró dolgon szenvedni, mert akkor majd jól megtanulja, hogy mondjuk ne hagyja le a zárójelet? 
6. Valóban “tanítási időben” (nevezetesen minden szerda délután) kell mentori értekezletet tartani (hivatalosan 1 órásat, a gyakorlatban akár egész délutánt kitöltőt), ezzel órákra egyedül hagyva az osztályt minden segítség nélkül? //Én egyébként megértem az indokot, tudniillik, hogy "valamikor a mentoroknak is össze kell ülniük beszélni", hiszen tanárként nekünk is volt heti értekezlet a gimiben. Minden héten hétfőn! Csak épp a meghosszabbított ebédszünetben és nem tanóra helyett!//
7. Amennyiben a mentoroknak további meetingre is szükségük van, természetes, hogy az is a "tanítási időből" fog menni? Egyáltalán: mennyire fontos ezen az "Akadémián" az oktatás, mint olyan, ha minden program mindig a "tanítási időből" megy le, de közben a követelmény ugyanakkora marad?
8. A “code review” egy úri huncutság, ezért bőven elég, ha 10 hét alatt egyetlen egyszer kap ilyet a diák (a nyolcadik héten), akkor is néhány szavasat és nem túl segítőkész stílusban? Ez tényleg akkor a leghasznosabb, ha házinak adjuk fel és egymásnak csinálják (vagy nem csinálják) az osztálytársak, akik mind azonos szinten vannak?
9. Valóban rá lehet engedni előzetes bejelentés nélkül a Hír TV-t a demózókra, fél órával a demó előtt szólni hogy szponzorok is lesznek benn rajta, fényképezgetni a diákokat az online reklámokhoz? Tudom, hogy benne van a szerződésben, hogy korlátlanul csinálhatnak képi és videó felvételeket mindenkiről, de egy kicsit fonák az egész, mert voltaképp ki dolgozik kinek?
10. Biztos minden rendben van, ha egy évfolyamból 2 osztályban 100%-os a végzési arány, míg a harmadikban (a miénkben) legjobb esetben is csak 90% lesz?

Jó találmány volt, hogy minden hétről kértek visszajelzést (egy kérdőívet), amit mindig őszintén kitöltöttem, mert azt gondolom, hogy csak igazi vélemények által fejlődik egy cég / szervezet is. A legérdekesebb tapasztalat mégis az volt, hogy az osztálytársaim ugyan érzékelték a helyzetet, de szinte mindannyian egyszerűen túlléptek a dolgokon. Nem kérdezték a dilettáns mentort, találtak más segítséget (pl. olyan pogramozó barátnőt, aki egy konkurenciánál mentorkodik, vagy egy programozó pasit, akivel minden este át lehetett beszélni a feladatokat), bújták a netet újabb segédanyagokért stb. Egyszóval csendben konstatálták, hogy itt ez a helyzet és kerestek valami túlélési stratégiát, egész nagy arányban sikeresen! Róluk példát véve én sem hőbörögtem fennhangon, csak mindig leírtam a véleményem a hétről és igyekeztem annyit tanulni, amennyit csak tudtam. Hogy a vizsgám végül nem lett meg, annak a történetét már elmeséltem, de miután én tudom, hogy már tudok applikációkat készíteni, tulajdonképp tüske nem maradt bennem: elégedett vagyok azzal, ahová eljutottam.

A nagy igazság az, hogy addigra már elfogytak a szabadnapjaim is, úgyhogy elvileg adminisztratíve is kihullottam volna rögtön a következő héten, amikor volt megint 2 orvosi programom nap közben... 

Volt abban valami varázslatos, hogy aznap bontottunk szerződést, amikor megkaptam az írásos MRI eredményt, amely szerint nem csak hogy remekül hat a gyógyszerem, de visszakerültem a műthető kategóriába is, ami hatalmas dolog! így gondos kontroll esetén ha rezisztenssé is válnék a gyógyszerre, újra lenne mód megszabadulnom a kis (és egyre kisebb! :-) ) gonoszoktól.

Hiszek benne, hogy ebben köze van annak is, hogy a kezelés első 3 hónapjában szuper emberekkel körülvéve dolgoztathattam keményen az agyamat és szigorú rend szerint éltem.

De a nagy igazság az, hogy nálam a Green Fox sajnos leszerepelt, mint oktatási intézmény.

Nem tudom jószívvel ajánlani azoknak az embereknek, akik most szeretnének elkezdeni kódolni tanulni, mert az egyetlen igazi hozzáadott értékük az, hogy egy válogatott társaságba kerülsz be: olyan emberek közé, akik okosak, tettrekészek, szorgalmasak, nagyon motiváltak ÉS rendkívül pozitív a hozzáállásuk. Pontosan azok a típusok, akik bármilyenek is a körülmények, megoldják! 

Ez viszont borzasztóan kevés azért az árért, amit minden diáktól megkövetelnek.

Tudom viszont ajánlani az "Akadémiát" a cégeknek - feltéve hogy nem sápolják le őket is kegyetlenül! Nagyon jó ember alapanyagot kapnak ugyanis akármilyen gyenge pozícióba, amihez már kell egy kis kódolási tudás! A fent leírt emberi tulajdonságok mellett ugyanis keményen meg van kötve a diákok keze: el KELL fogadniuk a kapott állásajánlatot és egy évig nem mondhatnak fel, különben gyakorlatilag másodszorra is ki kell fizetniük a tandíjat, mint "kötbért". Ezt az eredeti tandíj leperkálása és 5 hónap munkanélküliség után nem sokan merik/tudják vállalni... Főleg, hogy a minimálisan elfogadandó kezdő fizetésük nagy eséllyel jóval kevesebb lesz, mint az iskola előtti. (Valószínűleg ki is vágták azt a részt a Hír TV-s interjúból, amikor az egyik osztálytársunk nyilatkozta, hogy erre számít és természetesen én is pislogtam egyet, amikor megláttam a szerződésben, hogy milyen összegű bérezést kell elfogadnunk végzés után.)

Márpedig az iskola keményen behajt minden anyagi tételt. Büszkék rá, hogy ők a piacon az elsők, akik nyereségesen tudnak működni két éves múlttal, de ez egyáltalán nem véletlen.

Nem bántam meg tehát semmit, legkevésbe az áttanult hónapokat nem. A tandíra meg úgy tekintek, mint tanulópénzre. Jó sok tanulópénzre! De ez még mindig nem annyi, mint akár csak egyetlen havi gyógyszerem ára! Ami pedig végképp megfizetethetetlen, az az egészségem!

Ha ehhez egy kicsit is hozzátett a Green Fox, én már nyertem!

Anyukám meglehetősen makacs természet, de annyira makacs, hogy attól néha az őrületbe tud kergetni. Ha egyszer valamit a fejébe vesz, addig üti a vasat/édeleg/pillog/sír/kiabál/zokog/fenyeget/átkozódik, amíg el nem éri. Ha véletlen valamiért egyik fenti eszköz sem lenne hatásos, akkor pedig hang nélkül sarkon fordul és otthagy.

De ugyanez fordítva is igaz. Pontosan ilyen hang nélkül tud utána is menni az embernek, ha éppen te hagytad ott dühöngve egy vita után, például azért, hogy mégis elvigyen valahova kocsival, ahonnan késésben voltál. Másik hasonló helyzet, amikor kifejezetten megkéred, hogy valahol ne legyen ott, ahol pedig nagyon szeretne. Mint pl. Dóri a szülésénél, (amire nyilván mindenki forgatta a szemét, hogy ilyet lehetetlenség Anyától kérni, tuti ott lesz). És valóban. Hiába igyekeztek a születőben lévő szülők sms-ekkel életben tartani a jólértesültségét, amint volt egy kis szünet, úgy elkezdett aggódni, hogy valami baj van, hogy azonnal indult befelé a kórházba. Unokaöcsém úgy érkezett meg, mint egy mintagyerek: nulla komplikációval és gyorsan-pontosan, de mikor értesítették róla a családtagokat, Anyu már a Kökinél járt nem sok időt hagyva az újdonsült kiscsaládnak a meghitt ünneplésre. Voltaképp az orvoson, szülésznőn és a szülein kívül Anyu volt az egyetlen, aki már a születése utáni első két órában látta a kis Kornélkát.

Anyu nagyon hasonlóan viselkedik most velem is a betegségem során. Minden egyes idióta kontrollon ott akar lenni, mert szerinte ő jobban megért egy szakmabelit, mint én, de amitől igazán frászt kapok, amikor helyettem válaszol még a kérdéseikre is (pl. hogy milyen panaszom van). Ebből volt már néhány heves vitánk és előfordult olyan kontrollom is, ahol megmondtam neki, hogy mi ide együtt nem megyünk be, válasszon: vagy ő, vagy én.

Nem mondom, hogy minden szót értek a leleteimből és azt sem, hogy nem segített, segít rengeteget. Mert dehogynem! De van egy határ, amit hajlamos átlépni, pedig szerintem már elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam mennyi segítségre/ tanácsra van szükségem. Persze azt is tudom, hogy mindkét szülőjét rákban vesztette el és mindkettejük mellett ott volt a halálukig, vagy pár órával előttéig, ezért az neki különösen fontos, hogy velem most ne ismétlődjön ez meg.

Bő három évtizeddel ezelőtt egy rutin ultrahangon az orvosa azt mondta Anyunak, hogy meghaltam. Ő 29 éves volt, egy három éves és egy másfél éves kisgyermeke várta otthon és velem volt épp "áldott állapotban". Imádott gyereket várni és teljesen le volt sokkolva, hogy a nőgyógyász azt mondta: nem hallja a szívhangomat... A nagy családi legendárium szerint ez volt az az alkalom, amikor Apa is sírt. Anya viszont egyszerűen nem hitte el.

"Csak annyit mondjon meg, ez mennyire biztos? Van akár egyetlen egy ezrelék ezrelékének az esélye arra, hogy mégis él?"- kérdezte az orvostól.

"Nincs."-szólt a határozott válasz.

Maradjon benn a kórházban, és másnap reggelre meglesz a küret!

Nem!

Erre viszont a hangnem megváltozott és átcsapott fenyegetőbe: Ha most hazamegy és otthon elkezd vérezni, nem fog magával beérni a mentő! El fog vérezni, érti???

De akkor sem!

És Anya fogta magát, sarkon fordult és hazament.

Rettegett. Nagyon félt attól, hogy belehal, vagy hogy bajom lesz, de közben mindennél jobban akarta, hogy éljek. Orvost váltott, akihez két héttel később elment egy újabb ultrahangra. És ott megkapta az egyik legkedvesebb mondatot, amit életében valaha hallott:

"Anyuka, a babája focizik!"

A történet innentől lehetne csillámpor, csillámpónik meg szivárványorkán, de persze nem: 7 hónap veszélyeztetett terhesség folyamatos hányingerekkel és Nagymamám mellrák diagnózisa tették felejthetetlenné azt a bizonyos 9 hónapot, ami után sikeresen világra jöttem egészségesen és vidáman. Egy naposan begyulladt a köldökzsinór csonkom, minek következtében elválasztottak Anyutól pár napra és Apa fuvarozta a két kórház között az anyatejet.

Viszont jelen betegségig azóta sem voltam kórházban.

Nagymamám pedig még hét évet élt a diagnózis után, úgyhogy én is jól ismertem és számtalan nagyon kedves emlékem van róla.

Szóval Anyukám meglehetősen makacs természet, de annyira makacs, hogy attól néha az őrületbe tud kergetni. Mégsem tudok Rá ezért igazán haragudni, hiszen pontosan ez a makacsság az, aminek az életemet köszönhetem!

Boldog Karácsonyt Kívánok Mindenkinek!

Az elmúlt két hétben rengeteget programoztam - csak épp nem online, hanem offline.

Voltunk hivatalos fogadáson, Bécsben (karácsonyi vásárok!), jógázni, munkahely-látogatáson, moziban (2x is!), színházban, macaron workshopon, tangó évzárón, barátnős karácsonyozáson és visszatértem a tanításhoz is! Emellett természetesen jártam háziorvosnál, EKG-n, laboron, a sebészemnél és onkológiai kontrollon is, mert persze az életemnek ezek még mindig fontos részei...

Már rögtön 7.-én együtt töltöttem a napot egy barátnőmmel, aki meglepetésszerűen hazajött Japánból előadni egy konferencián és 8 órát egyhuzamban végigbeszélgettünk. Ha még lett volna suli, csak egy egyórás ebéd fért volna bele... és ez csak egy azok közül a programok közül, amelyek így hosszabbak, vagy egyáltalán csak megvalósíthatóak lettek azzal, hogy én felszabadultam.

Volt időm kicsit bányászkodni is a neten és rendeltem megint egy halom egészséges dolgot, amellett, hogy időközben megjött a présgépem Amerikából! De ezekről lesz majd egy teljes, másik poszt.

Hihetetlen, de megint úgy érzem, mintha el lennék úszva mindennel, mert már nincs kifogásom nemet mondani (és nem is szeretnék!) és most egyszerre esnek rám a halogatott programok meg az aktuális adventi teendők. Januártól újra kellene, hogy rendszer legyen az életemben, de addig jó kiélvezni, hogy addig alszom amíg szeretnék, és csak olyasmiket csinálhatok, amik a legjobban esnek. :-)

Szóval ezer bocs, meg egy anyamedve, de ezért maradt el a blogírás is. Fejben ugyan már megy a nagy tervezet, hogy a blogot átpakolom egy saját honlapra(!), amit én fogok készíteni és vezetni, de egyelőre még nem merek komolyabb projektbe fogni, amíg van ezer más dolog is. Itt az év vége, az elszámolások ideje, sőt, lassan már kezdődhet a visszaszámlálás is a táppénzből...(?)

Nagyon rég nem utaztam komolyabban külföldre, és bár ez egyelőre tiltott is (részben a betegállomány miatt, részben meg mert a repülés még mindig kockázatos a fejemet illetően), kezd hiányozni és kezdek komolyan gondolkozni rajta, hogy hova menjek next time? Mondjuk március magasságában. Sok az ötlet és a lehetőség, kevés a konkrétum. Versenyben van Dél-Amerika, Japán és egy zarándokút is, de az majdnem tuti, hogy egy hónapnál hamarabb sehonnan sem jönnék vissza. Miután erről az évről benn maradt az összes szabadnapom a munkahelyi rendszerben, erre elvben lesz is lehetőségem. 

De legyen ez a jövő év nagy kérdése/projektje.

Most az a legfontosabb, hogy az "EKG-n normál görbe, SR, QTcB:408 ms", "laborban Gr1 leukocytopenia(fvs:3,5 G/l)", a "CT vizsgálat lényegében változatlan státuszt igazolt, a lépben leírt bizonytalan gócot obszerváljuk", valamint az "MRI jelentős regressziót véleményezett".

A kövi havi gyógyszeremet megkaptam és dacára annak, hogy a laborom alapján rég nem látott csúcson van az immunrendszerem, már ötödik napja betegeskedem (nátha, szia, hiányoztál!). De hát ezt már kezdem megszokni, az lenne a gyanús, ha egyszerre lennének jók a leleteim is, meg az állapotom is :-)

Bizony, kimaradt pár nap és pár sztori, de úgy éreztem fontosabb a legnagyobb hírt megosztani, mint kronologikusan menetelni.

Szóval... ott tartottunk, hogy múlt szerdán megtörtént a CT, majd jött egy jó kis tanulós hétvége, ami annyira tanulós lett, hogy vasárnap este megittam az első kávémat augusztus óta, így másnap reggel hatig fenn dorbézoltam. Ezek után hétfőn gyakorlatilag elaludtam a sulit. Az volt az eredeti ötletem, hogy a tervezett MRI-re majd kilógok ebédszünetben, hogy visszaérjek a délután 4 órás utóutóvizsga-gyakorlásra, de ebből az lett, hogy reggel 10-ig aludtam, így feleslegessé vált az iskolába menetel, ellenben bementem nagyon korán az Onkológiára, hátha ezzel előrébb is vesznek a sorban. Nos, ez nem jött be.

Aznap reggel ugyanis másfél órát csúszott a kezdés géphiba miatt, úgyhogy már 11-kor ennyi késésben voltak. Megnézték az előjegyzéseket és mondták, hogy kb esélyem sincs arra, hogy a kiírt időpont (15:30) előtt sorra kerüljek. Az előző heti CT-ről viszont kikértem a leletet és felhívtam Anyát, h megkérdezzem mi az a Splegalomania? Ő mondta, hogy lépmegnagyobbodás és azonnal elindult a munkahelyéről, hogy velem várakozzon. Vadul tiltakoztam, mert semmi szükségem nem volt erre és nem bírom elviselni, ha valaki az én életemet próbálja meg élni, de szokás szerint hajthatatlan volt és csakazértis odajött.

Már a Starbucks-ba, mert eddigre kiderült, hogy még négy óráig biztos nem kerülök sorra... A recepciós nő nagyon kedves volt, külön odahívott, hogy szerinte egyek valamit, mert még órákig úgysem fognak behívni és nekem is rengeteg tanulnivalóm volt még, amihez kellett a net, így elsétáltam a Mammut melleti kávézóba.

Anyu újabban már az én takarómat köti szabadidejében és egész jól halad (talán a második gombolyaggal is megvan), én meg elnézést kértem tőle, de miután megettük a kis tízórainkat, beraktam egy kis zenét és úgy tanultam tovább. Időközben kapcsolatba léptünk a nővéremmel és a sztori vége az lett, hogy már újra az Onkológián voltunk, amikor ő is megjelent a pici unokaöcsémmel és kb. olyanok lettünk, mint egy vérbeli cigány család: Anyuka, testvér, pereputty miegymás. Tiszta ciki. De közben szeretem őket, szóval nem bántam. :) Csak nem kalkuláltam bele, hogy ebből a sima kis vizsgálatból ilyen nagy családi program lesz és... szóval nem véletlen nem voltam már otthon két hete: így jóval nehezebb tanulni.

Fogalmam sincs be tudták-e hozni a lemaradást (gyanítom nem), vagy csak tekintetbe vették, hogy már délelőtt ott voltam, mindenesetre 15:30-kor pontosan be lettem hívva. Eddigre nővérváltás volt és a kedvenc kis nővérem nagyon lelkesen üdvözölt. Megdícsérte milyen szépen kinőtt a fufrum, kérdezte hogy vagyok, tök jófej volt.

Azt hiszem ha meggyógyultam vissza fogok jönni még az Onkológiára és elhalmozom azokat az embereket mindenféle jókkal, akik ilyen kedvesek voltak velem mindvégig. Mert tök durva, de százezreket költöttem már életmódváltásra, gépekre és bio kajákra, de azok az emberek, akik ingyen segítettek, még semmi jelentős kézzel fogható hálában nem részesültek. Ezt akkor is igazságtalannak érzem, ha a hálapénz intézményét úgy egyébként eléggé elítélem.

Kértem, hogy alkalmazzanak nullás beállítást, amit nem igazán értettek. Felhívtam Apát is, hátha emlékszik mi volt a másik neve a dolognak, de nem jegyezte meg, így már az öltözőből kellett telefonálnom az OKITI-re. Szegedi doktorral beszéltem először, ő sem értette a kérdést, aztán megkaptam Fedorcsákot is (Imre), de ő sem :S Azt mondta, hogy ő nem mondott semmi ilyesmit, de én meg határozottan emlékszem, hogy háromszor is a lelkünkre lett kötve a CsodaSebész által, hogy ne felejtsük mondani a vizsgálat előtt és amikor fehívta Imrét, akkor is rákérdezett, hogy ez lehetséges-e az Onkológián, meg tudják-e csinálni és igenlő választ kapott. Ilyenkor kicsit örülök, hogy nem egyedül voltam a konzultáción, mert különben azon agyalhatnék, hogy biztos én vagyok a hülye, de a szüleim is emlékeztek erre. Mindenesetre Fedorcsák doktor azt mondta, hogy csak csináltassak egy kontrasztanyagos MRI-t és minden jó lesz. Rendben. Ez meg is történt.

Ez a vizsgálat sokban hasonlít a CT-hez, leszámítva, hogy nem ki-be tologatnak, hanem csak kicsiket mozdítanak, aztán meg mindenféle hangos kalapálások vannak. Majndem biztos vagyok benne, hogy mindig más hangmintákkal és szerencsére az ember kap hozzá füldugót is. Engem nem zavar a zaj, sokkal jobban értékelem ezt a vizsgálatot, mint amikor átvilágítanak sugarakkal.

Összességében 4 után jöttem ki, és mondjuk itt mák volt mégis hogy Anyu velem volt, mert még meg kellett várni a főorvos nőt, hogy engedélyt adjon a lelet CD-re való kiírására. így volt legalább, aki megvárja ezt helyettem én meg rombolhattam a suliba, hogy ne késsek annyit a gyakorlásról. Ami így utólag egyébként tök felesleges volt, mert a mentorcsajnak színházba kellett mennie és... nos semmi pluszt nem adott. Készültem pár kérdésssel és válaszolt is rájuk, de ezzel szimultán a másik srácnak segített egy feladatban és teljes káosz volt, ahogy kétfelé próbált beszélni, miközben láthatóan sietett volna el. Teljesen értelmetlen volt az egész, nagyon csalódott voltam.

Hasonlóan remek volt másnap reggel az OKITI-n lenni. Direkt odamentünk 8 előtt (Anya otthonról jött az MRI CD-vel) és bár azonnal bejelentkeztem a nővérpultnál, a főnővér közölte, hogy megbeszélésen van a főorvos úr, kinn üljek le és várjam meg. Több mint egy órája üldögéltünk, amikor még mindig nem történt semmi, ellenben már több orvos feljött. Bementem a nővérpulthoz újra, hogy rákérdezzek mégis meddig tart a megbeszélés? Mire a főnővér lazán közölte, hogy már vége van és a főorvos úr már le is ment műteni.

Tessék??? Mi az, hogy már lement műteni? Mikor jön onnan vissza?

Hát, legalább másfél óra.

Ezt komolyan mondja? És nem szólt neki, hogy itt várunk rá?

Nem! Millió dolga van, csak nem képzelem, hogy ilyenekkel zavarja.(???) Ott jött fel, ahol mi vártuk, gondolta szóltunk neki mi magunk. Talán nem ismerjük meg?

Nem ott jött fel! Végig ott ültünk és tűkön ülve vártuk! És természetesen felismerjük, hisz tavasszal ő műtött és jártam hozzá kontrollra.

De, ott kellett, hogy fejöjjön.

Nem, biztos, hogy nem ott jött fel! 

Pedig itt volt és innen ment a műtőbe. Ott kellett, hogy feljöjjön.

Nem ott jött fel, ez egész biztos! Végig ott vártuk!

Ekkor már az éppen a pultnál levő orvos is halkan közbeszólt, hogy ha a az intenzívről jött fel, akkor az a belső lépcsőt jelenti és valóban nem találkozhattunk.

De természetesen továbbra is a nővérnek állt feljebb és közölte, hogy akkor várjunk tovább, még egy-két óra, mire újra az osztályon lesz a doktor úr.

Mondtam, hogy sajnálom, de erre nekem nincs további 1-2 órám!

Pedig így jár, aki rendelési időn kívül jön! A főorvos úr rendelése hétfőnként van!

(Itt már azt hittem belül, hogy robbanok, de továbbra is igyekeztem higgadt lenni, igaz a további magyarázat felesleges volt)

Azért nem jöttem hétfőn, mert aznap du. volt az MRI-m, maga a főorvos úr kérte, hogy jöjjek be kedd reggel és nem volt rá még x órám, hogy itt várakozzak! Ezt hetekre előre megbeszéltük! 

Jó, akkor is várni kell, ha találkozni akarok vele. Délután már Debrecenben lesz, úgyhogy vagy várok 1-2 órát, vagy akkor ennyi volt.

Erre szó nélkül sarkon fordultam... 

Ha azt mondtam, hogy az OKITI-ben az orvosok munkájával maximálisan meg voltam elégedve, akkor ez igaz is volt, de a főnővért soha nem csíptem. Nemes egyszerűséggel azért nem, mert a betegekkel mindig is úgy bánt (illetve bánik), mint a hulladékkal. Mindig udvariasan, kedvesen és indokkal mentem hozzá, ellenben ő elég bunkón szokott reagálni. Beteg vagy? Várd ki a sorodat és örülj, ha x óra múva a magasságos orvos majd rád néz. Még soha nem láttam, hogy bárki beteggel emberségesen, netán kedvesen beszélt volna, ellenben az orvosoknak mindig haptákban áll.

Azt gyanítom ezért is van ilyen pozícióban.

Az orvosok szemszögéből nézve biztosan ideális főnővér, hiszen elhajtja az útból a káros tényezőket: magukat a betegeket. De én találkoztam már sokkal jobb főnővérrel is, konkrétan az Onkológián a bőrosztályon Ica határozottan aranyos. Kedves tud lenni a betegekkel is ÉS jóban van az orvosokkal is. Mi ezen olyan nehéz?

így aztán most is mák volt, hogy ott volt Anya, mert miután egy kicsit lecsillapodtam, mondta, hogy majd ő megvárja a doktor urat, menjek csak be a vizsgámra. Nem volt más választásom, mint így tenni, de nagyon nem örültem, mert személyesen szerettem volna ott lenni a saját MRI elemzésemen. De hát pótpótvizsga is csak egy volt...

Dühöngve mentem be az iskolába, nyilván késtem is fél órát. Utána még több mint fél óra volt, mire egyáltalán neki tudtam állni a hülye alkalmazásnak, mert háromszor klónoztam a feladatot és indítottam el a projektet, de nem működött. A mentorunk cinikusan megjegyezte, hogy ezt is meg kell tudni csinálni, ez is a feladat része. Mondtam neki, hogy milliószor csináltam már, nem értem mi a hiba, legalább nézze végig, ahogy csinálom. Ennyire hajlandó volt. Újra csináltam minden lépést, teljesen ugyanúgy mint addig és basszus harmadszorra sikerült. Megjegyeztem, hogy nem értem, eddig is mindig ezt csináltam, mire annyit mondott "Én elhiszem..." és visszasétált a helyére. Köszi.

Egy kvíz játékot kellett leprogramozni, nem volt olyan nehéz, csak épp amikor hasonló alkalmazást kellett készítenünk, arra volt egy teljes napunk (meg a hétvége, ha valakinek aznap nem sikerült befejeznie). Most meg volt rá két és fél órám a késés és a bemelegítő körök eredményeképp. Remek. Nyilván nem sikerült végigcsinálnom.

Amit abból a szempontból sajnálok, hogy ezzel nem tudtam megmutatni mennyit tanultam és kiestem az iskolából, az osztálykámból és véget ért a megszokott napi rutin.

Annyiból viszont nem sajnálom, hogy a rám váró orvosi programok miatt elvben már adminisztratíve is kiestem volna január közepéig (hétfőn rám írt a tanulmányi felelős, hogy ez volt az utolsó szabadnapom). Plusz így megúsztam a másfél milliós kötbért, amit akkor kellett volna kifizetnem, ha nem írok alá valamelyik partner cégükhöz munkaszerződést. Márpedig nem terveztem...

Annyira jófej és támogató velem a jelenlegi munkahelyem és tudom, hogy nagyon keresnek Java fejlesztőket is, hogy eleve az volt a tervem, hogy maradok, csak átmegyek a belső programozó egységhez. Persze tesztet kell majd írnom stb., de a Green Foxos papírnál szerintem nekik sokkal többet számít, hogy már a cégnél vagyok 3 éve, tudják a betegségem és szurkolnak a gyógyulásomért és konkrétan van Java-s kollégám is, akivel jóban vagyok (tartozom is neki egy kávéval!). 

Szóval úgy is felfoghatjuk, hogy ezzel a húzással nyertem másfél millió forintot...

A Java-s részt már befejeztük, tudok applikációkat tervezni és megtanultam már hogy hol érdemes további anyagokat keresni (mert természetesen csak az alapokat vettük át) és februárig élnek a licence-eim is, amiket tartalmazott a tandíj. Most a project fázis volt (lett volna) már csak hátra, amikor "munkahelyet modellezünk", azaz magának a sulinak a belső szoftvereit fejlesztjük. Abba a csoportba kerültem, amelyikbe akartam (az egyetlen külsős, azaz egy közhasznú társaságnak applikációt készítőbe) és bár egy klassz új mentort kaptunk, aki tényleg törődött is velünk, végül ez a rész számomra elmarad.

Van bennem egy kis üresség érzés persze, de közben annyira felszabadító, hogy végre mindenre és mindenkire van újra időm, akkor kódolok, amikor akarok (ami inkább a hajnali meg az esti órákat jelenti) és persze azt, ami nekem tetszik és nem meghatározott feladatot. Tudok készülni rendesen a Karácsonyra, tudok ismét találkozni a barátaimmal, a családtagjaimmal stb.

Márciusig még majdnem biztos, hogy itthon leszek betegállományban, mert ne felejtsük el, hogy még nem gyógyultam meg, addig viszont szeretném rendbetenni minden téren az életem!

nekem (még?) nem hozott semmit, csak vitt dolgokat.

Elvitte például a Zöld Rókát. Hüpp. Egyszerűen mert nem tudtam 3 óra alatt megírni egy olyan applikációt, amire "tanítási időben" két napunk volt. Igaz, hogy ez már nem a tanítási idő, de sajnos nem vagyok még felgyorsulva... Szerintem ez volt eddig a legnehezebb orientation vizsga, de tudom már jól, hogy itt nem szabad másra mutogatni, el kell fogadni, hogy amíg diák vagy, a hülye is mindig te vagy.

Szóval tegnap felbontottuk a szerződést.

De ért egy sokkal sokkal jobb hír is, megjött ugyanis a hétfői MRI leletem és FIGYELEM FIGYELEM már csak három áttétem van! HÁROM! Azok is jóval kisebbek, mint augusztus végén!!! A Miki gyakorlatilag elvitt hatot!

Nincs még vége a harcnak, de ez akkora eredmény, hogy mindenki a plafonon van örömében én pedig szoktatom magam a gondolathoz, hogy valamikor jövő év elején visszamenjek dolgozni... Még adventozok, pihengetek, tanulok és olvasok végre valami nem szakmait is, nem beszélve a rengeteg baráti és családi programról, amik halasztásba kerültek a prog. suli miatt, de lassan... lassan... lehet készülődni, hátha. :-) 

Ilyenkor az az érzésem, hogy valaki ott fenn nagyon szépen rendezgeti a dolgaimat és felrémlik bennem a mondat is, amit majd a síromon szeretném ha látna az utókor, miszerint: Mikor Isten az időt teremtette, eleget teremtett.

 A Green Foxból ezek szerint elég volt a három hónap is, de számomra talán bőven több van még! :-)