Vízkeresztkor leszedtem életem első kis saját karácsonyfáját, amin csupa arany gömb meg egy diszkrét kis aranylánc volt, és négy személyes dísz: a kis Húsvéti tojás, amit Gerdától kaptam, a kerámia tulipán, amit Szabinától (első tanítványom, aki szakkörön jutott el a 80% feletti emelt érettségiig), egy kis fa angyalka, amit ay aggódó szomszédasszonyom adott és egy másik fa angyalka, ami egyenesen Betlehemből érkezett a volt lakótársaimtól. Azt hiszem ráléptem az útra, hogy "cigány karácsonyfám" legyen, az aranynak mégis van koncepció jellege, mert győzelemként élem meg, hogy 2017-et túléltem és ezt a Karácsonyt megértem...
Tele van érte a szívem hálával Nektek és arra gondoltam, hogy Újévi ajándékként megpróbálom összeszedni, kitől mit kaptam?
Akik a legtöbbet tették értem és az életemért ebben az évben, azok az orvosaim. Hálás vagyok a professzor asszonynak, aki sürgősségi MRI-t kért az első pillanatban, hogy szóltunk, hogy baj van és így még időben lehetett lépni. Hálás vagyok a sebészeimnek, mind a hármuknak, hogy hatalmas profizmussal pikk-pakk kiszedték belőlem az első betolakodókat. Hálás vagyok azoknak a nővéreknek, akik kedvesen ápoltak a kórházban, különös tekintettel arra a körülményre, hogy tudom mennyi mindezért a fizetésük és a megbecsültségük :( Rengeteg nővérrel találkoztam az elmúlt 2,5 év során és hatalmas különbséget látok köztük hozzáállás alapján. Márpedig az ember időben velük érintkezik a legtöbbet! Van olyan, akinek tudom a nevét (Ica), de olyan is, akinek sajnos nem, pedig ő volt a legkedvencebb nővérem az OKITI-ben: áradt a személyiségéből a jókedv, az utolsó kis vajat is úgy adta oda, hogy felvidultál tőle.
Hálás vagyok azoknak az orvosoknak is, akik áttételesen segítenek: adják a másodvéleményeket, nyugtatják a szüleimet, módszereket/eljárásokat tanácsolnak, elkészítik illetve megsürgetik a leleteimet stb. Közülük is kiemelném Anyu barátnőjét, a CT-s főorvos Katit, a volt évfolyamtársnőjét, az onkológus Kingát, a jelenlegi kollégáit, akiket felsorolni is nehéz, de ultra jófejek vele és sok mindent elnéztek neki idén rám tekintettel és Apu volt kolléganőjét, Editet, aki most az Onkológián dolgozik és bár nem az ő betege vagyok, követ mindent velem kapcsolatban.
Valamint hálás vagyok azoknak a szakembereknek is, akik nem közvetlenül emiatt a betegségem miatt, de szintúgy orvosilag segítettek, külön is kiemelve közülük a neurológust, aki Nagypapám barátja és a gyógytornász nőt, akinek már az első óráján meghatározó változásokat észleltem magamon. De ne feledkezzünk meg a háziorvosomról, Lenkéről, az asszisztenséről, Katiról, a képalkotós személyzetről, a többi asszisztensekről, a vérvételező nővérekről sem. Ide sorolható még a Gerson-terapeutám, az agykontrollos oktatóm és az ex-pszichiáterem is - ők is mind adtak valamit.
Szeretném megköszönni a Szüleimnek, hogy folyamatosan mellettem állnak. Nem csak lelkileg, de fizikailag is. Szentesi Éva idézett valakit egy videójában, miszerint: annál rosszabb hír, minthogy rákos vagy, csak egy dolog lehet: ha a gyermeked rákos. Rendszeresen kérnek másodvéleményeket, nézik át a legújabb kutatásokat, keresnek ismerősöket, akik segíteni tudnak, fordítják le nekem a leleteimet latinról magyarra, vesznek áfonyát, fürjtojást, miegymást, amiről csak hírlik, hogy segíthet stb. Külön köszönöm nekik azt is, hogy az év második felére ráéreztek, hogy a legtöbbet mégis azzal tudnak tenni, ha magukra is figyelnek. Anyu újra köt (most épp Nekem, sálálálálá), Apa továbbra sem dohányzik, rengeteget járnak el kettesben koncertekre és elkezdtünk mi, "gyerekek" is ajándékokat kapni élmény kategóriában.
Hálás vagyok a testvéreimnek, hogy szintúgy mellettem álltak és állnak mindvégig. Ambrus nekem ajánlotta a csapata OB II. helyezését, Márton lelkesen látogat és mond "orvosi dolgokat", Meli meghallgat, Dóri a leghúzósabb időszakban garantálta, hogy hetente többször érkezzen hozzám "a Terápiás Kobra" (értsd. tündéri unokaöcsém), Dani pedig 17 év után először volt hajlandó kicsit beszélni velem. Biztos nekik sem könnyű ez az egész helyzet, de annak nagyon örülök, hogy az életük nem zakkant meg miattam: Meli letöltötte a brüsszeli küldetését, senki nem mondta le a nyaralását, Ambrus tett egy nagy magánéleti lépést, Márton hagyta magát anyagilag megneveltetni stb., magyarán élik rendesen az életüket, ahogy azt kell! Mi mindig nagyon közel voltunk egymáshoz, és azt a jelen időszak mutatja csak igazán, hogy ennél közelebb már gyakorlatilag nem is lehet lenni! Semmi szükség katarktikus élményekre, eddig is nagy hangsúly volt rajta, hogy kb. hetente találkozzunk és ez továbbra is így van.
Nagyon hálás vagyok a nagynénémnek, aki szakmabeli és Angliából követi végig az eseményeket, és aki rendszeresen reagál a posztjaimra privát üzenetben. Továbbá ő az, akire bizton számíthatok, ha bármikor nemzetközi porondra kellene vonulni az esetemmel (de aki egyben biztosított arról is, hogy eddig itthon olyan magas szintű a kezelésem, hogy egyelőre sehol máshol jobbat nem kaphatnék). Ugyanígy köszönöm a nagybátyámnak is, hogy szólt az érdekemben az egyik sebésznek, aki műtött, miután kiderült, hogy évtizedes barátok!
Hálás vagyok a testvéreim párjainak is a sok támogatásért. Balunak a rendszeres fuvarokért az OKITI-be, alkalmanként cirka 7000 Ft-ot megspórolva nekünk ezzel, Gerdának a látogatásokért, a szombathelyi meghívásért, majd hogy a vonatos rohamom után kihozott a kórházból és Évával, az anyukájával együtt elszállásolt maguknál plusz egy éjszakára Anyuval együtt, Laurának szintúgy a látogatásokért, na meg a füves csokiért ( ;-) ) és a jópofa ajándékokért, amiket mostanában Mókictól kapok, Kacsának az SMS-ért, amit az OKITI-ben kaptam... és most csak a töredéket soroltam fel.
Köszönöm a rendszeres érdeklődést, tanácsokat és imákat Nagymamámnak, a segítségeket és gondoskodó érdeklődést Istinek, Ágiéknak a jótanácsokat és a kedves felajánlásokat és persze az unokatestvéreimnek is, hogy látogatnak, és meghívnak ide-oda! Misikének, Janikának és Marika néninek az őszinte érdeklődést és jó szavakat!
És akkor nagy levegő és jöhetnek a barátok!
Amikor kiderült a betegségem, gondolatban összeírtam, hogy kik lennének azok, akikkel szeretném megosztani a hírt. 20 embert találtam a szűk baráti körömnek. Idővel rá kellett azonban jönnöm, hogy a testvéreimnek is vannak barátaik, akik önkéntelenül is megtudják a dolgot, hiszen a feldolgozás legfontosabb folyamata, hogy beszélünk arról, ami foglalkoztat. Aztán barátaik vannak a barátaimnak is, akik szintén hasonlóképp értesülnek a dolgokról, így rengeteg olyan ember is tud rólam, akit én valójában nem is ismerek.
Most, hogy jött a második kör, elengedtem tehát azt, hogy kontrolláljam azok számát, akik tudnak a dologról, de továbbra is alapelvem, hogy legalább azok az emberek ne tudják, akik a legszűkebb környezetem alkotják. Magyarul a kollégáim és az iskolatársaim. A multis munkahelyemen először csak a főnökömnek és a HR-esnek mondtam el (mindketten feljebb mondták persze), most már a Works Council társaimnak is, de a közvetlen munkatársaim elvben nem tudják. A prog.suliban is titkoltam végig. De a mindennapi életben már nem nagyon érdekel a dolog. Miután nem tűnök betegnek nem szoktak rákérdezni az emberek, de ha megtennék, őszintén válaszolnék.
Hálás vagyok érte, hogy azok a barátaim, akiknek első körben elmondtam, mind mellettem maradtak. Ez is kicsit olyan helyzet, mint a testvéreimmel: miután a kapcsolatunk őszinte alapokra épült, nincs ami ezt megváltoztassa. Szóval nem tudok barát fronton sem csalódást felmutatni, olyanokat felhozni, akik eltűntek volna, hisz mindenki megmaradt. Sőt, vannak olyan ismerőseim, akik valamiért pont a legrázósabb időszakban bukkantak fel (jellemző mód férfiak)!
Az a barátom, aki messze a legtöbbet érdeklődik (átlag pár naponta), aki nagy olvasója a blogomnak és aki ragaszkodik hozzá, hogy rendszeresen találkozzunk: Fruzsina. Vele töltöttem az utolsó napomat a tavaszi kórházba vonulás előtt (pedig elvileg szobafogságban volt a záróvizsgái miatt), az ő esküvője volt a cél, hogy ember-formára hozzam magam a lábadozás során és ő az, aki folyton azon agyal, hogy vajon elég jó barátnőm-e, megtesz-e mindent? ((Innen is üzenem, hogy NANÁ!))
Nagyon gondoskódóak az első albérletem béli lakótársaim, az "Elvis-lányok":Évike rendszeresen érdeklődik, Fecó meghív minden bulijára, Kata meg velem osztja meg, ha kap/nyer valami izgi utalványt és nagyon nyitott minden hírre, amivel csak segíthet (ő kormányozott el a CsodaSebészhez is).
Első látogatóim között voltak Évi és Zsolti, akik japános barátok, sőt, mondhatni kollégák, bár azt hiszem a barátság helytállóbb elnevezés. Sosem felejtem el a bébikókuszt meg a cserepes kálát, amiket akkor láttam először, amikor megjelentek vele a kertünkben. Évi egyébként is az egyik legvagányabb barátnőm, imádom, hogy mindig meg tud lepni! Juli Skóciából írogat és érdeklődik - mi voltunk a híres hármas utazó társaság! :-)
Ha már külföld, akkor ide sorolnám Manuelt a spanyolos tandem partnerem, aki szintén ott volt az első látogatóim között a műtét után és egy csupaszív kolumbiai fiú, aki most Budapesten él.
Nagy drukkereim a táncoslányok, közülük is főleg Bea - akihez végül pont emiatt a betegség miatt nem tudtam kimenni Kolumbiába, de augusztus óta már itthon van -, Dorina, aki szintén egyik első látogatóm volt és Dia.
Ha már tánc, akkor nem feledkezhetek meg a másik táncos csoportomból Zsuzsáról sem, aki a két pici lánya mellett szokott látogatni és érdeklődni a hogylétem felől, valamint Rékáról, aki Angliában él ugyan egy éve, de félig szakmabeliként (gyógyszerész) orvosi tanácsot is adott már.
Dávid egy nyári buli óta ír rendszeresen, sütött sütit a szülinapomra és mindig nagyon kedves, dehát ő tipikusan az az ember, akit nem lehet nem szeretni (tudom, mert láttam, hogy még a pultosok is odavannak érte a kedvenc bulihelyén).
A gimis kolléganőim közül Tündi, aki nagyon nagyon érdeklődik minden alkalommal és hihetetlen nagy szurkolóm. És persze Anna, aki a leges legelső barátnőm az egyetemről és akinél az áttétek előtti hosszúhétvégét töltöttem Lengyelországban. Miután szeptemberben felmondott, ő már nem is kolléganő, hanem újra "csak" barátnő. Van még 2 tanár, aki tudja, de alapvetően a gimiben is igyekszem titokban tartani, mert elég érzékeny a téma: egyszerre lettem beteg az igazgató egyik lányával, aki ősszel sajnos elvesztette a harcot 21 évesen. El sem tudom képzelni ez mekkora fájdalom lehet.
Japánból szurkolnak nekem Zsuzsa és írisz, akik mindketten hazalátogattak idén. írisz egész a pályaudvarig kísért, amikor leutaztam Szombathelyre, szóval az első epilepsziás rohamom előtti utolsó nap látott legutóbb... Zsuzsa pedig december elején jelent meg Budapesten, miután kibumlizta, hogy előadhasson egy konferencián itthon és rögtön december hetedikén (ugye pont a Mikulás utáni napon) együtt töltöttünk egy napot, majd az elutazása előtt is hozzám jött és innen indult a reptérre másnap. De természetesen mindkettejükkel szoktam "beszélni" Messengeren.
Nem hagyhatom ki a felsorolásból Gabit, volt tanítványomat és Esztert, az általános iskolás padtársamat, akik most kicsi gyerekkel vannak otthon, de szintúgy érdeklődnek és aggódnak és időnként még találkozni is tudunk. Adri jelenlegi (és egyben egyik legrégebbi) tanítványom és szintén látott már minden fázisban, nagyon nagyon hálás vagyok a rengeteg érdeklődéséért.
Bár nem ismerik sem a betegségemet, sem a blogomat, de ide tudom sorolni a legjobb barátaimat a Green Foxból is: Ágit, Sanyit és Alexet, akik tudtukon kívül is nagyon sokat segítettek a kedves szavaikkal. Meg persze Viktort, Nezih-t, Barnát, Lacát, Barbit és Zsófit, akik szintúgy rengeteg támogatást adtak, de már inkább "szakmai" fronton... Fontosnak érzem az ott eltöltött 3 hónapot, már csak azért is, mert pontosan egybeesik azzal az időszakkal, amikor a vészes romlás után végre elkezdett javulni az állapotom. Úgy is lehet mondani, hogy nekem ők kilencen A Green Fox.
Szóval idén a Karácsonyfámon ennyi aranydísz volt idén.
Csúcsdísz nem volt. Az a hely a Nagypapámé lett volna. Ő még mindig rettenetesen hiányzik és biztos nem volt tökéletes ember, de valahogy nekem semmi negatív emlékem nem fűződik hozzá. Velem mindig jó volt: soha egyetlen rossz szava, fenyítése nem irányult felém, még csak egy beszólást sem ejtett meg. Csak a végtelen jóindulat, amire emlékszem, amit aztán felváltott az aggódás. Ő tanácsolta azt is, hogy a leleteimen szereplő adatokból rajzoljak grafikont, hogy látsszanak a tendenciák és biz' Isten gondolkodom rajta, mert most már az ötödik mappát kezdem meg az orvosi dokumentációmmal...
A Karácsonyfa mellett persze Újévi fogadalmam/kívánságom is volt, de természetesen ezt nem fogom nyilvánosan nagy dobra verni. Hátha magatoktól is ki tudjátok találni mi az ;-)
