...de amikor tavasszal kiújult a betegségem, éreztem valami furcsa megkönnyebbülést. A Melanoma Malignum ritka egy alattomos kórkép, voltaképp onnantól, hogy diagnosztizálják mindig ott van a levegőben, hogy bármikor, bárhol áttétet képezhet, kiújulhat - ha addig még nem tette volna meg.

Ennek megfelelően nagyon nehéz azt mondani, hogy meggyógyultam belőle, ha csak annyi történt, hogy kivágták a csúnya anyajegyet. Mert akkor most mikor gyógyultam meg? Amikor kivágták? Amikor begyógyult a seb? Vagy amikor véget ért a másfél éves Interferonos (= áttét megelőző) kezelés?

Utólag realizálom csak, hogy mennyire kicsi volt rá az esély, hogy

- nem lett azonnal áttétem (hisz a tumor utolsó stádiumos volt és már nem mérhető méretű),

- hogy áttét az agyamban és CSAK az agyamban jelent meg. Itt a hangsúly azért van a "csak" szócskán, mert bár a Melanoma szereti az agyat, az nem gyakori, hogy a vér-agy gátat átugorva ott jelenik csak meg és máshol nem

- hogy a nagy áttéteim kézzel műthető területen voltak

- hogy a kisebbek sugarazhatóak voltak

- hogy első körben "csak" négyen voltak (= a műthetőség maximális száma)

- a legjobbak foglalkoztak velem az országban

Szoktam hallgatni más emberektől, hogy megértenek, mert átélték a bizonytalanságot, ami ott lebegett felettük, mikor rossz híreket kaptak, vagy csak sima visszahívást valami vizsgálatra. Nem alvás, aggódás, depresszió stb.

Talán ciki bevallani, de nekem ilyen nem volt.

Leginkább azért nem, mert soha senki nem tartott bizonytalanságban.

Amikor megjött a szövettan az első műtétem után, kész tények elé voltam állítva: ez van. Sosem felejtem el a sebész nőt, aki ki volt akadva, hogy meglepett az eredmény, mert szerinte ő próbálta éreztetni velem műtét közben, mekkora a baj...? Én ilyenre nem emlékszem.

Csak arra, hogy 2015 április 10.-én voltam a bőrgyógyásznál, aki május 19.-ére adott egy műtéti időpontot. Áprilisban megvizsgált a kütyüjével is, és azt mondta: persze le kell vetetni, de nem lát benne semmi rosszat. (Eddigre egyébként már rendszeresen vérzett és időnként levált a felső része.) Átkopogott ugyan a szomszédba a sebésznőhöz, hogy meg tudna-e ő is nézni, de Nóra pont nem ért rá. Amikor már az Onkológiára kerültem júniusban és a prof. asszony kérte az ambuláns lapot erről a látogatásról, 15 perc molyolás után kijött egy egy soros papírral, amire annyit írt: "Melanoma malignum". Igen június x.-án, igen, április 10-re  visszadátumozva. (Akkor még nem tudtam, hogy ambuláns lapot mindig minden orvos kötelező, hogy adjon, ha megjelentél nála, és természetesen ő ezt elmulasztotta áprilisban.) A mai napig ez az ember végzi a Melanoma szűrést a munkahelyemen dolgozóknak... Egyébként magán orvos.

Meg arra is emlékszem, hogy a sebésznő behívta a medikus recepciós lányt a műtét előtt, hogy ő is nézzen meg, "mert ilyet nem gyakran van módja látni", meg hogy a 100+ kilós vicceskedős asszisztense többször rám feküdt, hogy jobban össze tudja varrni a bőrömet. Ja, meg arra is, hogy a műtét előtt áthívta a szomszéd szobában dolgozó bőrgyógyászt, hogy megkonzultálják: 0.5 vagy 1 cm-es biztonsági zónát vágjon-e? (Utólag kiokosodtam, hogy Melanoma gyanúja esetén 2 cm a protokoll, sima anyajegy esetén 1 cm). Az 1 cm mellett döntöttek.

A szövettanra két hetet kellett várni, de egyszer a kettő között is voltam kötözésen és akkor volt az első elszólása. Otthon ugyanis levettem a kötést, megláttam mekkora a varrás a fekete damilokkal és a kötözésen a "Hogy vagy?" kérdésre őszintén elmondtam, hogy jól, de meglestem a sebem és csalódott vagyok kicsit, mert elég nagy lett. Na erre mondott valami olyat a sebésznő, hogy most tényleg az-e a legnagyobb bajom, hogy mekkora a sebem, amikor az életem is múlthatott ezen a műtéten? Én erre csak pislogtam. Ez fura volt. Itt valóban elkezdtem egy kicsit aggódni, de péntek volt, másnap családi party, kedden meg már jött a szövettan, nem ezen agyaltam. 

A műtét két hetes fordulóján jött meg a lelet és a lehető legrosszabb lett. IV. stádium, 6,5 mm-es mélység (4 mm-ig mérnek) és az egyetlen jóhír: érbetörés nincs. Eddigre begyulladt a sebem és a sebésznő szerint erre az a megoldás, hogy függőlesesen is megvágja, úgyhogy miközben vártuk anyukámat (akit nyilván azonnal felhívtam), ő elvégzett rajtam egy "korrekciós műtétet", aminek semmi egyéb haszna nem lett, csak az, hogy átírhatta a sebészeti leírásomat, hogy 1-1.5 cm-es biztonsági zónát csinált. 

Innen jött egy 2-3 napos ámokfutás, hogy mely intézményben kezdjem meg a kezelést? Voltunk a doktornőnél is, aki a szövettanomat végezte a Bőrklinikán és ő mondta azt, hogy "ha a saját lányáról lenne szó, az Onkológiát választaná". Jelenleg ugyanis Magyarországon ez a leggazdagabb intézmény és a rákgyógyszerek esetén általában az a gyakorlat, hogy az intézménynek kell előre hiteleznie a gyógyszer árát, amit az OEP utólag visszaad. Plusz ők vannak benne a legtöbb kutatásban is. Ez a vélemény tehát döntött, hétfőn már ott is ültünk az Onkológián a professzor asszony várójában.

Ő azonnal újra műttetetett (ami megint egy nagyon jó döntés volt, mert a valós "biztonsági zónámban" volt még egy I. stádiumú Melanoma), kérte a korábbi leleteket (az áprilisi ambuláns lapot meg a májusi műtéti leírásokat), PET CT-t rendelt el, majd miután minden negatív lett július 20-szal befektetett a kórházba, hogy elkezdjük az Interferont.

Nagyon hittem az Interferonban, sőt, amíg azt szurkáltam heti 3x, valahogy biztonságban is éreztem magam. Simán elmentem Japánba 2 hónapra (amiből végül csak 5 hét lett) utazgatni, csak egy kis hűtőtáskát vittem magammal a cuccoknak (az Interfecó folyamatos hűtést igényel).

Úgy voltam vele, hogy amíg azt adom magamnak nagy baj nem lehet, aztán ha majd eltelik másfél év az Interferon nélkül is, akkor végre hátra dőlhetek, de mint tudjuk három hónap sem kellett, hogy rohanhassunk az OKITI-be.

Ez is közvetlenül egy lelet után történt, ahol megint tényként kaptam, hogy mi a helyzet a fejemben és meg volt adva a forgatókönyv, semmi vita. Most átmegyek, kiveszik, megsugaraznak, újabb PET CT, szoros kontroll stb. 

Nem volt tépelődés, aggódás, várakozás. 

Tehát amikor kiderültek az áttéteim, valahogy furcsa mód inkább megnyugodtam olyan értelemben, hogy végre nincs több kérdés: eljött az idő, amikor eldőlhet a harc: élet, vagy búcsúzás! Most vagy soha. Most van mi ellen harcolni, most van, vagy lehet olyan pillanat, amikor kijelenthetem, hogy meggyógyultam, hiszen ha konkrétan az áttéteket sikerül legyőzni, az már onnantól egy valódi pillanat, egy meghatározható dátum lesz.

Meg voltak adva a lépések, nekem "csak" végig kellett mennem a megadott úton.

És most is ezen menetelek.

De.

Azt gondolom, hogy a kiújulás egy jel. Egy jel, hogy nem gyógyultam még meg. Egy jel arra, hogy valami még mindig nincs rendben. Egy jel arra, hogy változtatnom kell, mégpedig konkrétan az életemen, az életmódomon.

Megmondtam a főnökömnek, a HR-eseknek és minden ismerősömnek, hogy akkor megyek vissza dolgozni, ha meglesz az első teljesen negatív koponya MRI-m. És ezt szigorúan tartom. Minden kérdésben az első az egészségem és igyekszem nagyon fegyelmezetten élni. 

De azért ez is olyan, mint az élet legtöbb elhatározása: vannak a szép tervek, meg a valóság. Vannak a nagy változtatások és ötletek, meg a gyakorlat.

Volt már egy posztom korábban, és nemsokára lesz is még egy arról, hogy milyen változtatásokat sikerült eszközölni ezen a területen, milyen az életmód, amit tartok, mi vált be és mi nem és milyen irányban haladok.

De természetesen ha van kedvetek, ti is javasolhattok ezt-azt. Legfeljebb nem alkalmazom :D

((A legutóbbi bejegyzés után pedig rekord mennyiségű visszajelzést kaptam és ezúton is mindenkit puszilok!!!))