Bizony, kimaradt pár nap és pár sztori, de úgy éreztem fontosabb a legnagyobb hírt megosztani, mint kronologikusan menetelni.

Szóval... ott tartottunk, hogy múlt szerdán megtörtént a CT, majd jött egy jó kis tanulós hétvége, ami annyira tanulós lett, hogy vasárnap este megittam az első kávémat augusztus óta, így másnap reggel hatig fenn dorbézoltam. Ezek után hétfőn gyakorlatilag elaludtam a sulit. Az volt az eredeti ötletem, hogy a tervezett MRI-re majd kilógok ebédszünetben, hogy visszaérjek a délután 4 órás utóutóvizsga-gyakorlásra, de ebből az lett, hogy reggel 10-ig aludtam, így feleslegessé vált az iskolába menetel, ellenben bementem nagyon korán az Onkológiára, hátha ezzel előrébb is vesznek a sorban. Nos, ez nem jött be.

Aznap reggel ugyanis másfél órát csúszott a kezdés géphiba miatt, úgyhogy már 11-kor ennyi késésben voltak. Megnézték az előjegyzéseket és mondták, hogy kb esélyem sincs arra, hogy a kiírt időpont (15:30) előtt sorra kerüljek. Az előző heti CT-ről viszont kikértem a leletet és felhívtam Anyát, h megkérdezzem mi az a Splegalomania? Ő mondta, hogy lépmegnagyobbodás és azonnal elindult a munkahelyéről, hogy velem várakozzon. Vadul tiltakoztam, mert semmi szükségem nem volt erre és nem bírom elviselni, ha valaki az én életemet próbálja meg élni, de szokás szerint hajthatatlan volt és csakazértis odajött.

Már a Starbucks-ba, mert eddigre kiderült, hogy még négy óráig biztos nem kerülök sorra... A recepciós nő nagyon kedves volt, külön odahívott, hogy szerinte egyek valamit, mert még órákig úgysem fognak behívni és nekem is rengeteg tanulnivalóm volt még, amihez kellett a net, így elsétáltam a Mammut melleti kávézóba.

Anyu újabban már az én takarómat köti szabadidejében és egész jól halad (talán a második gombolyaggal is megvan), én meg elnézést kértem tőle, de miután megettük a kis tízórainkat, beraktam egy kis zenét és úgy tanultam tovább. Időközben kapcsolatba léptünk a nővéremmel és a sztori vége az lett, hogy már újra az Onkológián voltunk, amikor ő is megjelent a pici unokaöcsémmel és kb. olyanok lettünk, mint egy vérbeli cigány család: Anyuka, testvér, pereputty miegymás. Tiszta ciki. De közben szeretem őket, szóval nem bántam. :) Csak nem kalkuláltam bele, hogy ebből a sima kis vizsgálatból ilyen nagy családi program lesz és... szóval nem véletlen nem voltam már otthon két hete: így jóval nehezebb tanulni.

Fogalmam sincs be tudták-e hozni a lemaradást (gyanítom nem), vagy csak tekintetbe vették, hogy már délelőtt ott voltam, mindenesetre 15:30-kor pontosan be lettem hívva. Eddigre nővérváltás volt és a kedvenc kis nővérem nagyon lelkesen üdvözölt. Megdícsérte milyen szépen kinőtt a fufrum, kérdezte hogy vagyok, tök jófej volt.

Azt hiszem ha meggyógyultam vissza fogok jönni még az Onkológiára és elhalmozom azokat az embereket mindenféle jókkal, akik ilyen kedvesek voltak velem mindvégig. Mert tök durva, de százezreket költöttem már életmódváltásra, gépekre és bio kajákra, de azok az emberek, akik ingyen segítettek, még semmi jelentős kézzel fogható hálában nem részesültek. Ezt akkor is igazságtalannak érzem, ha a hálapénz intézményét úgy egyébként eléggé elítélem.

Kértem, hogy alkalmazzanak nullás beállítást, amit nem igazán értettek. Felhívtam Apát is, hátha emlékszik mi volt a másik neve a dolognak, de nem jegyezte meg, így már az öltözőből kellett telefonálnom az OKITI-re. Szegedi doktorral beszéltem először, ő sem értette a kérdést, aztán megkaptam Fedorcsákot is (Imre), de ő sem :S Azt mondta, hogy ő nem mondott semmi ilyesmit, de én meg határozottan emlékszem, hogy háromszor is a lelkünkre lett kötve a CsodaSebész által, hogy ne felejtsük mondani a vizsgálat előtt és amikor fehívta Imrét, akkor is rákérdezett, hogy ez lehetséges-e az Onkológián, meg tudják-e csinálni és igenlő választ kapott. Ilyenkor kicsit örülök, hogy nem egyedül voltam a konzultáción, mert különben azon agyalhatnék, hogy biztos én vagyok a hülye, de a szüleim is emlékeztek erre. Mindenesetre Fedorcsák doktor azt mondta, hogy csak csináltassak egy kontrasztanyagos MRI-t és minden jó lesz. Rendben. Ez meg is történt.

Ez a vizsgálat sokban hasonlít a CT-hez, leszámítva, hogy nem ki-be tologatnak, hanem csak kicsiket mozdítanak, aztán meg mindenféle hangos kalapálások vannak. Majndem biztos vagyok benne, hogy mindig más hangmintákkal és szerencsére az ember kap hozzá füldugót is. Engem nem zavar a zaj, sokkal jobban értékelem ezt a vizsgálatot, mint amikor átvilágítanak sugarakkal.

Összességében 4 után jöttem ki, és mondjuk itt mák volt mégis hogy Anyu velem volt, mert még meg kellett várni a főorvos nőt, hogy engedélyt adjon a lelet CD-re való kiírására. így volt legalább, aki megvárja ezt helyettem én meg rombolhattam a suliba, hogy ne késsek annyit a gyakorlásról. Ami így utólag egyébként tök felesleges volt, mert a mentorcsajnak színházba kellett mennie és... nos semmi pluszt nem adott. Készültem pár kérdésssel és válaszolt is rájuk, de ezzel szimultán a másik srácnak segített egy feladatban és teljes káosz volt, ahogy kétfelé próbált beszélni, miközben láthatóan sietett volna el. Teljesen értelmetlen volt az egész, nagyon csalódott voltam.

Hasonlóan remek volt másnap reggel az OKITI-n lenni. Direkt odamentünk 8 előtt (Anya otthonról jött az MRI CD-vel) és bár azonnal bejelentkeztem a nővérpultnál, a főnővér közölte, hogy megbeszélésen van a főorvos úr, kinn üljek le és várjam meg. Több mint egy órája üldögéltünk, amikor még mindig nem történt semmi, ellenben már több orvos feljött. Bementem a nővérpulthoz újra, hogy rákérdezzek mégis meddig tart a megbeszélés? Mire a főnővér lazán közölte, hogy már vége van és a főorvos úr már le is ment műteni.

Tessék??? Mi az, hogy már lement műteni? Mikor jön onnan vissza?

Hát, legalább másfél óra.

Ezt komolyan mondja? És nem szólt neki, hogy itt várunk rá?

Nem! Millió dolga van, csak nem képzelem, hogy ilyenekkel zavarja.(???) Ott jött fel, ahol mi vártuk, gondolta szóltunk neki mi magunk. Talán nem ismerjük meg?

Nem ott jött fel! Végig ott ültünk és tűkön ülve vártuk! És természetesen felismerjük, hisz tavasszal ő műtött és jártam hozzá kontrollra.

De, ott kellett, hogy fejöjjön.

Nem, biztos, hogy nem ott jött fel! 

Pedig itt volt és innen ment a műtőbe. Ott kellett, hogy feljöjjön.

Nem ott jött fel, ez egész biztos! Végig ott vártuk!

Ekkor már az éppen a pultnál levő orvos is halkan közbeszólt, hogy ha a az intenzívről jött fel, akkor az a belső lépcsőt jelenti és valóban nem találkozhattunk.

De természetesen továbbra is a nővérnek állt feljebb és közölte, hogy akkor várjunk tovább, még egy-két óra, mire újra az osztályon lesz a doktor úr.

Mondtam, hogy sajnálom, de erre nekem nincs további 1-2 órám!

Pedig így jár, aki rendelési időn kívül jön! A főorvos úr rendelése hétfőnként van!

(Itt már azt hittem belül, hogy robbanok, de továbbra is igyekeztem higgadt lenni, igaz a további magyarázat felesleges volt)

Azért nem jöttem hétfőn, mert aznap du. volt az MRI-m, maga a főorvos úr kérte, hogy jöjjek be kedd reggel és nem volt rá még x órám, hogy itt várakozzak! Ezt hetekre előre megbeszéltük! 

Jó, akkor is várni kell, ha találkozni akarok vele. Délután már Debrecenben lesz, úgyhogy vagy várok 1-2 órát, vagy akkor ennyi volt.

Erre szó nélkül sarkon fordultam... 

Ha azt mondtam, hogy az OKITI-ben az orvosok munkájával maximálisan meg voltam elégedve, akkor ez igaz is volt, de a főnővért soha nem csíptem. Nemes egyszerűséggel azért nem, mert a betegekkel mindig is úgy bánt (illetve bánik), mint a hulladékkal. Mindig udvariasan, kedvesen és indokkal mentem hozzá, ellenben ő elég bunkón szokott reagálni. Beteg vagy? Várd ki a sorodat és örülj, ha x óra múva a magasságos orvos majd rád néz. Még soha nem láttam, hogy bárki beteggel emberségesen, netán kedvesen beszélt volna, ellenben az orvosoknak mindig haptákban áll.

Azt gyanítom ezért is van ilyen pozícióban.

Az orvosok szemszögéből nézve biztosan ideális főnővér, hiszen elhajtja az útból a káros tényezőket: magukat a betegeket. De én találkoztam már sokkal jobb főnővérrel is, konkrétan az Onkológián a bőrosztályon Ica határozottan aranyos. Kedves tud lenni a betegekkel is ÉS jóban van az orvosokkal is. Mi ezen olyan nehéz?

így aztán most is mák volt, hogy ott volt Anya, mert miután egy kicsit lecsillapodtam, mondta, hogy majd ő megvárja a doktor urat, menjek csak be a vizsgámra. Nem volt más választásom, mint így tenni, de nagyon nem örültem, mert személyesen szerettem volna ott lenni a saját MRI elemzésemen. De hát pótpótvizsga is csak egy volt...

Dühöngve mentem be az iskolába, nyilván késtem is fél órát. Utána még több mint fél óra volt, mire egyáltalán neki tudtam állni a hülye alkalmazásnak, mert háromszor klónoztam a feladatot és indítottam el a projektet, de nem működött. A mentorunk cinikusan megjegyezte, hogy ezt is meg kell tudni csinálni, ez is a feladat része. Mondtam neki, hogy milliószor csináltam már, nem értem mi a hiba, legalább nézze végig, ahogy csinálom. Ennyire hajlandó volt. Újra csináltam minden lépést, teljesen ugyanúgy mint addig és basszus harmadszorra sikerült. Megjegyeztem, hogy nem értem, eddig is mindig ezt csináltam, mire annyit mondott "Én elhiszem..." és visszasétált a helyére. Köszi.

Egy kvíz játékot kellett leprogramozni, nem volt olyan nehéz, csak épp amikor hasonló alkalmazást kellett készítenünk, arra volt egy teljes napunk (meg a hétvége, ha valakinek aznap nem sikerült befejeznie). Most meg volt rá két és fél órám a késés és a bemelegítő körök eredményeképp. Remek. Nyilván nem sikerült végigcsinálnom.

Amit abból a szempontból sajnálok, hogy ezzel nem tudtam megmutatni mennyit tanultam és kiestem az iskolából, az osztálykámból és véget ért a megszokott napi rutin.

Annyiból viszont nem sajnálom, hogy a rám váró orvosi programok miatt elvben már adminisztratíve is kiestem volna január közepéig (hétfőn rám írt a tanulmányi felelős, hogy ez volt az utolsó szabadnapom). Plusz így megúsztam a másfél milliós kötbért, amit akkor kellett volna kifizetnem, ha nem írok alá valamelyik partner cégükhöz munkaszerződést. Márpedig nem terveztem...

Annyira jófej és támogató velem a jelenlegi munkahelyem és tudom, hogy nagyon keresnek Java fejlesztőket is, hogy eleve az volt a tervem, hogy maradok, csak átmegyek a belső programozó egységhez. Persze tesztet kell majd írnom stb., de a Green Foxos papírnál szerintem nekik sokkal többet számít, hogy már a cégnél vagyok 3 éve, tudják a betegségem és szurkolnak a gyógyulásomért és konkrétan van Java-s kollégám is, akivel jóban vagyok (tartozom is neki egy kávéval!). 

Szóval úgy is felfoghatjuk, hogy ezzel a húzással nyertem másfél millió forintot...

A Java-s részt már befejeztük, tudok applikációkat tervezni és megtanultam már hogy hol érdemes további anyagokat keresni (mert természetesen csak az alapokat vettük át) és februárig élnek a licence-eim is, amiket tartalmazott a tandíj. Most a project fázis volt (lett volna) már csak hátra, amikor "munkahelyet modellezünk", azaz magának a sulinak a belső szoftvereit fejlesztjük. Abba a csoportba kerültem, amelyikbe akartam (az egyetlen külsős, azaz egy közhasznú társaságnak applikációt készítőbe) és bár egy klassz új mentort kaptunk, aki tényleg törődött is velünk, végül ez a rész számomra elmarad.

Van bennem egy kis üresség érzés persze, de közben annyira felszabadító, hogy végre mindenre és mindenkire van újra időm, akkor kódolok, amikor akarok (ami inkább a hajnali meg az esti órákat jelenti) és persze azt, ami nekem tetszik és nem meghatározott feladatot. Tudok készülni rendesen a Karácsonyra, tudok ismét találkozni a barátaimmal, a családtagjaimmal stb.

Márciusig még majdnem biztos, hogy itthon leszek betegállományban, mert ne felejtsük el, hogy még nem gyógyultam meg, addig viszont szeretném rendbetenni minden téren az életem!