Ez a poszt nem arról fog szólni, amiről egy rákos ember esetén elsőre gondolnátok.

Hanem a programozó iskoláról!

Év végi - év eleji rendrakásom során kezembe került ugyanis a szerződésem a Zöld Rókával, ami immár hatálytalan és ami az egyik legeslegszebb példa arra, mit jelent az egyoldalúság. Bő két éve indult az egész suli és jelenleg egyetlen évfolyamnyi ember van (20 fő), aki már mentes minden kötelezettségtől, különösképpen hangsúlyozva a titoktartásit és az iskola hírnevének megsértését. Viszont sokan vagytok, akik privátban érdeklődtök róla, mert nem szeretitek a jelenlegi munkátokat / úgy érzitek jó lenne tudni programozni / nem érzitek jól magatokat az életetekben és reménykedtek benne, hogy egy ilyen egyetem-helyettesítő adhat végre egy éles kanyart a karriereteknek / látjátok ti is merre tart a világ, milyen képességek kellenek a 21. század emberének / ti is találkoztok az égtelen sok plakáttal az utcán, ami azt hiredeti róluk, hogy "segítenek átlépni a korlátaidat" stb.

Álljon tehát itt egy szigorúan szubjektív élménybeszámoló és összegzés "Magyarország első" - és messze a legdrágább - intenzív programozó képzéséről!

Kezdeném rögtön azzal, hogy soha nem fogom megbánni, hogy kipróbáltam, elkezdtem és megcsináltam a Java részt. Nem jutottam el a végéig (az oklevélig) ugyan, de másfél hetet eltöltöttem a harmadik - egyben utolsó - fázisban is és azt hiszem semmi lényegesről nem maradtam le azzal, hogy az utolsó 5,5 hetet már nem töltöttem le. A "project phase" ugyanis egy munkahely-szimuláció, nagyjából olyan, mint az egyetemeken a szakmai gyakorlat, ami során egyszerre kaptuk a legtöbb és a legkevesebb figyelmet a beosztott mentorainktól.

A 12 csoportból 11 az iskola saját szoftvereit fejlesztette, amelyek olyan hasznos dolgokat csináltak, mint pl. segítették a mentorok munkáját, hogy mennyit commitolt egy adott diák, vagy összekapcsolták a személyes naptáraikat az iskolaival. Én pont az egyetlen egy külsősbe kerültem, ami egy hajléktalanokkal foglalkozó közhasznú társaság számára volt hivatott olyan programot írni, ami összehozza egymással a családokat és az ingatlanokat. "Scram"-ben működtünk, azaz volt egy "project owner" meg egy "project lead" és egy harmadik mentor, aki csekkolta a kódokat, de esetünkben ez utóbbi személyében megegyezett a project owner-rel. Ezekben a csoportokban a teljes évfolyam diákjai össze voltak keverve, hiszen a mi osztályunk backend-es volt, a C# is backend, a JavaScriptesek meg front-endesek, egy szoftvernek pedig van ugye felhasználói felülete (frontend) és "agya" (backend) is. Fizikailag is egy térbe kerültünk: egy óriási újonnan bérelt területre - több mint 70 fővel egy légtérben.

Hogy ki hova került egy remek algoritmussal döntötték el. Volt egy nagy megnyitója az egész "kis cégnek a nagy cégen belül", ahol ismertették az egyes szoftvereket, majd mindenkinek ki kellett töltenie egy kérdőívet arról, hogy mely 3 szoftver érdekli és mely 4 emberrel dolgozna szívesen együtt egy csoportban. Aztán ez bekerült egy algoritmusba, ami pontban délután egykor kisorsolta, hogy ki hova került. Meg kisorsolta 20 perc múlva újra. Aztán harmadszor is...

Mákom volt, hogy bekerültem arra a helyre, amit elsőnek megjelöltem, de nagyon sok embert olyan csoportba osztott az algoritmus, amit meg sem említett a kérdőívben, ezért volt némi felzúdulás, aztán egész délután ment a csencselés, hogy ki hova tudná átcserélni magát... Maradjunk annyiban, hogy nem mindenki lett elégedett az eredménnyel, de amikor másnap reggel lezárult a csereidőszak is, kaptunk egy elég komoly beszédet a főfőfőmentortól. Kezdte azzal, hogy tegye fel a kezét az, aki nem elégedett a beosztással, majd fejmosással folytatta, miszerint tanuljuk meg, hogy a munkahelyen sem az lesz, amit mi akarunk, hanem az, amit mondanak nekünk! Az idáig végzett emberek mintegy fele egyáltalán nem boldog az új munkahelyén! Karriert váltottak, az igaz, de ez nem a boldogság kulcsa önmagában! Rengeteg múlik a szerencsén is és persze az ember majd felmondhat - ha letelt a szerződésben foglalt kötelező 12 hónap. Az már a munkahely feladata lesz ugyanis, hogy megtartson minket. Arcunkba kaptuk azt is, hogy a "project phase"-ről az az általános visszajelzés, hogy teljesen le van lassulva a folyamat, hozzá sem hasonlítható az addigi intenzív tanulásos szakaszokhoz és sokszor nem lesz majd mit csinálnunk, sokszor nem lesz velünk senki, de az ilyen időszakok arra jók, hogy ezalatt is találjon az ember magának tanulnivalót.... Ember pedig azért nem lesz velünk, mert itt is az van, mint a sok IT-s cégnél: mérnök, azaz mentorhiány. De hát ebből él ez az iskola!

Elkerekedett erre a beszédre a szemem és bevallom itt volt az a pillanat, amikor teljesen elvesztettem a motivációm. A vizsgán szerettem volna ugyan átmenni, ezért végigtanultam rendesen a hetet, de valójában a "project phase" már egyáltalán nem érdekelt tovább... Valószínűleg ezzel sokan így voltak, mert általánosak lettek a "bejövök kilencre, de tízig neki sem állok" reggelek és a fél hatos kalap-kabát elhúzások (amik ellen persze próbálkoztak fenyítésekkel, de nem sok sikerrel), a bent töltött idő nagy része pedig oktatóvideók keresésével és nézegetésével telt, hisz gyakran a technika nem csak nekünk, de a mentornak is új volt. Erre a szakaszra estek a céglátogatások is, valamint - micsoda ötlet! - minden egyes diákot beosztottak junior mentorkodni a vadonatúj évfolyamokba is egy-egy napra. Mert tanulva tanul a legjobban az ember.

Nyilván a mi osztályunkból kérdezte meg valaki, hogy a saját szoftverünk új osztályába kell-e majd mennünk mentorkodni, vagy más szoftveréhez, egy másik diák meg azt kérdezte, hogy vajon CA-t (élő programozás) is kell-e majd tartanunk? Elsőre a válasz "igen" volt, a másikra meg az, hogy "valószínűleg nem, de lehet"(! - a CA-ről csak annyit, hogy még tapasztalt programozóknak is nehéz csinálni, egyáltalán nem alkalmas rá mindenki)

Innentől kezdve nem volt több reggeli check-in meg esti check-out, csak napi egy "stand-up" az 5-6 fős projekt csoporttal. Nem volt több CA-nk, nem voltak pénteki demók (helyette egy hétfői megbeszélés és kéthetente egy "sponsor fair" lett csak), és megszűnt a kétheti tréningek intézménye is, leszámítva egy interjú-felkészítőt. Az osztályok intézménye véget ért és az "oktatás" nyelve is átváltott magyarra.

Nyilván fájt egy kicsit a szívem a kis osztálytársaim miatt, de valahogy úgy éreztem, mint aki a csúcsponton lépett le a buliból - pillanatnyilag szívesebben maradtam volna, de hosszú távon meg így a jobb. Este írtam egy búcsúlevelet az osztálytársaimnak, a barátkáimmal azóta is beszélgetünk időnként és amilyen nehéz volt elhitetnem a környezetemmel, hogy jó döntés volt belevágni ebbe az iskolába, annyira nehéz volt azt is elfogadtatnom, hogy mennyire élvezem azt is, hogy már nincs.

Mert nagyon élvezem! :D

Szerettem bejárni, szerettem, hogy rendszert adott az életemnek, szerettem, hogy fantasztikus embereket ismertem meg - igazi válogatott társaságot! -, szerettem, hogy használni kellett az agyamat egy teljesen új módon és szerettem, hogy rettentő pozitív volt a légkör az osztályomon belül. Tényleg támogattuk egymást, kedves volt mindenki mindenkivel, és messze a legtöbbet a diáktársaimtól tanultam. 

Rengeteg jó ötlet volt az oktatás-szervezésben kezdve a saját pszichológussal, a kétheti tréningekkel, folytatva a CA-kel, a napi és heti értékelésekkel, a heti demókkal és a profi fotózással. És ne felejtsük el azt sem, hogy innen van az eddigi legmelegebb téli pulcsim is :D

Nagyon rég óta érdekel a programozás, már nyáron próbálgattam kicsit Python-ozni, de mindig mindenhol azt mondják, hogy az első pár hónap a nehéz, ha azt az ember végigcsinálja, utána már megy a dolog magától. Én elsősorban azért jelentkeztem ide, hogy ezen az első pár hónapon segítsenek átlendülni, kerül amibe kerül, mert olyan vagyok, mint egy Opel: lassan indulok be, de ha már felmelegedett a motor, nyomom mint állat :D

Ezt megkaptam.

Mégis, van bennem egy elég nagy csalódottság is, mert szakmai oldalról nagyon keveset adtak. Egy jól összeállított oktatási terv és feladatok az összes saját know-how (bár az kicsit nevetséges volt már a végén, amikor ugyanannak az applikációnak az ötödik verzióját kellett elkészíteni), maga a házi feladatok viszont kivétel nélkül szabadon hozzáférhető (és egyetlen egy kivételével nem is saját készítésű) YouTube videók voltak, vagy pedig a hivatalos írásos dokumentációk -  többek közt az Oracle honlapjáról, hisz a Java eleve Oracle-es szoftver…

Nekem öröm volt, hogy kaptam egy erős keretet a témakörökkel, mert foglamam nem volt róla, hogy mere meddig hány méter, mivel kezdjem a tanulást stb., és a kurzus során minden nagyobb témakört átvettünk és rengeteg oldalt megismertem, ami segít az elmélyülésben, gyakorlásban. De az döbbenetes volt, hogy maga az iskola egyáltalán nem törekedett a színvonalas oktatásra, még kevésbé a személyes segítésre (a plakátjukkal ellentétben).

A legnagyobb lecke, amit itt tanultam meg, az az alázat volt. Az, hogy állandóan te vagy mindenért a hibás, miközben a pszichológus meg folyton azt mantrázza, hogy “De, képes vagy rá!”, meg olyan tanácsokat ad, hogy “Kérj segítséget a mentorodtól, hát mikor máskor ha nem most?” én meg csak mosolyogni tudtam, hogy most vajon komolyan mondja ezt? Attól a mentortól, aki még a tanítási idő 70-75%-ában sincs velünk? (Végül volt nálam naivabb ember, aki külön szólt, hogy szeretnénk még segítséget kapni a felkészüléshez, mire kaptunk 2 órát a junior mentorunktól, akinek színházjegye volt aznap estére, és folyamatosan azon koncentrált hogy tudná megsürgetni a dolgokat és lerázni minket).

Viszont a kedvenc újságomban, a Forbes-ban olvastam egy nagyon sikeres befektetői bank ügyvezető igazgatójától egy remek mondatot, miszerint ők soha nem kritizálnak, hanem kérdeznek, ezért inkább én is kérdésekbe foglalnám a problémáimat az iskolával kapcsolatban.

1. Mióta “új tanítási módszer” az, hogy házinak feladunk videókat, másnap a fogalmakat kikérdezzük belőlük, aztán hagyjuk az embereket dolgozni a workshop-os feladatokon teljesen egyedül? Mi ebben az "új", a "tanítási módszer" és egyáltalán tudnak róla, hogy ha valaki csak frontálisan oktat, azt ma simán megbuktatják az egyetemi  tanítási gyakorlaton? Tudják vajon, hogy amit ők "elavult módszernek" mondanak, az az egyetemeken szokásos előadásmód és az egyetemeken nem “igazi tanárok” tanítanak? Tudják, hogy a frontális oktatás csak egy módszer, ami arra használatos, hogy az ember elmagyarázzon / elmeséljen dolgokat és gyakorlatilag megegyezik az előadással, mint műfajjal? Tudják, hogy ahhoz, hogy a programozás mélyén levő elméleteket megérthessük, ez egy fontos rész és hogy a megadott videóik is gyakorlatilag mind erre épülnek? Tudják, hogy leghatékonyabban úgy lehet programozást oktatni, ha az ember elmagyarázza az elméletet, majd rögtön mutat gyakorlati példát is, amit vagy egyedül lassabban, vagy közösen oldanak meg? Tudják, hogy minden hatékony programozást oktató online program így működik? Tudják, hogy ez a módszer kb annyira “új”, hogy pl. engem már 20 éve így oktatott matekból az egyik tanári példaképem???
2. Ki volt és miért gondolta, hogy jó ötlet az, hogy egy másik szoftvert tanult (saját) diákjuk jó lesz nálunk junior mentornak? Feltűnt-e valakinek, hogy volt aközött kapcsolat, hogy egy idő után nem mutattam több kódot a demómban, mivel nem volt rá soha mentor, aki ellenőrizze a kódomat? Egyik sponsor demo után ugyanis kaptam visszajelzést az egyik pasitól, hogy volt egy kis hiba a kódomban, amit anno neki is időbe telt megérteni és ajánlotta, hogy legközelebb ne mutassak be olyan kódot, amit nem látott mentor. Ennek hatására legközelebb megmutattam a kódomat a fenti mentornak, aki nem tudott segíteni, viszont a demo utáni megbeszélésen egy saját osztálytársam mondta meg mi volt benne a gond… ez rendben van? Tényleg ez volt az elképzelés? Kit szerettek volna megleckéztetni ezzel? Az egyébként nagyon kedves-készséges mentor lányt, vagy minket? Ez vajon általános lesz, hogy mind a szoftverben, mint tanításban tapasztalatlan emberek kerülnek segítő szerepkörbe egy olyan kurzuson, ahol a húsz résztvevő 4 hónapért összedobja egy két szobás belvárosi lakás árát?!
3. Valóban rendben van az, hogy a hat oldalas szerződésből több mint 5,5 csak a diák kötelességeiről szól, míg az iskola részében csak az áll, hogy ők vállalják, hogy biztosítják az oktatás feltételeit (magát a helyet, valamint "mentort")? Az is normális, hogy az iskola mondja meg - az első tanítási napon! - milyen szoftvert fogsz tanulni és milyen nyelven (angolul vagy magyarul)? 
4. Tudatos koncepció-e, hogy nem mondanak igazat a hétindító meg kurzus indító beszédeken? Komolyan gondolta-e azt valaki, hogy a nagy ígéretekkel ellentétben (miszerint CA-t csak senior mentor mutat majd be) havi 3-400 ezer Forintért olyan CA-t kell végigszenvednünk, ahol az előadó junior mentor már a 20. percben error-t kap, majd a maradék 40-ben enek az okát keresi? Normális-e, hogy mutatnak egy táblázatot, hogy mikor melyik napszakban minimum mennyi mentor lesz velünk, amitől aztán lazán eltérnek bármikor (persze negatív irányban)? Normális-e, hogy az egyetlen senior mentorunk heti 2-3-szor jön be, akkor is csak pár órára és gyakorlatilag sorszámot kell húzni ahhoz, hogy az ember segítséget kérhessen tőle?
5. Tényleg úgy kell tanítani egy szoftvert, hogy nem ismerjük a gyakorló feladatokat, helytelen angolsággal és adatokkal írjuk meg a vizsgapéldákat, összekeverjük a különböző nehézségű eseteket a workshop feladatokban és órákig hagyjuk az embereket egy apró dolgon szenvedni, mert akkor majd jól megtanulja, hogy mondjuk ne hagyja le a zárójelet? 
6. Valóban “tanítási időben” (nevezetesen minden szerda délután) kell mentori értekezletet tartani (hivatalosan 1 órásat, a gyakorlatban akár egész délutánt kitöltőt), ezzel órákra egyedül hagyva az osztályt minden segítség nélkül? //Én egyébként megértem az indokot, tudniillik, hogy "valamikor a mentoroknak is össze kell ülniük beszélni", hiszen tanárként nekünk is volt heti értekezlet a gimiben. Minden héten hétfőn! Csak épp a meghosszabbított ebédszünetben és nem tanóra helyett!//
7. Amennyiben a mentoroknak további meetingre is szükségük van, természetes, hogy az is a "tanítási időből" fog menni? Egyáltalán: mennyire fontos ezen az "Akadémián" az oktatás, mint olyan, ha minden program mindig a "tanítási időből" megy le, de közben a követelmény ugyanakkora marad?
8. A “code review” egy úri huncutság, ezért bőven elég, ha 10 hét alatt egyetlen egyszer kap ilyet a diák (a nyolcadik héten), akkor is néhány szavasat és nem túl segítőkész stílusban? Ez tényleg akkor a leghasznosabb, ha házinak adjuk fel és egymásnak csinálják (vagy nem csinálják) az osztálytársak, akik mind azonos szinten vannak?
9. Valóban rá lehet engedni előzetes bejelentés nélkül a Hír TV-t a demózókra, fél órával a demó előtt szólni hogy szponzorok is lesznek benn rajta, fényképezgetni a diákokat az online reklámokhoz? Tudom, hogy benne van a szerződésben, hogy korlátlanul csinálhatnak képi és videó felvételeket mindenkiről, de egy kicsit fonák az egész, mert voltaképp ki dolgozik kinek?
10. Biztos minden rendben van, ha egy évfolyamból 2 osztályban 100%-os a végzési arány, míg a harmadikban (a miénkben) legjobb esetben is csak 90% lesz?

Jó találmány volt, hogy minden hétről kértek visszajelzést (egy kérdőívet), amit mindig őszintén kitöltöttem, mert azt gondolom, hogy csak igazi vélemények által fejlődik egy cég / szervezet is. A legérdekesebb tapasztalat mégis az volt, hogy az osztálytársaim ugyan érzékelték a helyzetet, de szinte mindannyian egyszerűen túlléptek a dolgokon. Nem kérdezték a dilettáns mentort, találtak más segítséget (pl. olyan pogramozó barátnőt, aki egy konkurenciánál mentorkodik, vagy egy programozó pasit, akivel minden este át lehetett beszélni a feladatokat), bújták a netet újabb segédanyagokért stb. Egyszóval csendben konstatálták, hogy itt ez a helyzet és kerestek valami túlélési stratégiát, egész nagy arányban sikeresen! Róluk példát véve én sem hőbörögtem fennhangon, csak mindig leírtam a véleményem a hétről és igyekeztem annyit tanulni, amennyit csak tudtam. Hogy a vizsgám végül nem lett meg, annak a történetét már elmeséltem, de miután én tudom, hogy már tudok applikációkat készíteni, tulajdonképp tüske nem maradt bennem: elégedett vagyok azzal, ahová eljutottam.

A nagy igazság az, hogy addigra már elfogytak a szabadnapjaim is, úgyhogy elvileg adminisztratíve is kihullottam volna rögtön a következő héten, amikor volt megint 2 orvosi programom nap közben... 

Volt abban valami varázslatos, hogy aznap bontottunk szerződést, amikor megkaptam az írásos MRI eredményt, amely szerint nem csak hogy remekül hat a gyógyszerem, de visszakerültem a műthető kategóriába is, ami hatalmas dolog! így gondos kontroll esetén ha rezisztenssé is válnék a gyógyszerre, újra lenne mód megszabadulnom a kis (és egyre kisebb! :-) ) gonoszoktól.

Hiszek benne, hogy ebben köze van annak is, hogy a kezelés első 3 hónapjában szuper emberekkel körülvéve dolgoztathattam keményen az agyamat és szigorú rend szerint éltem.

De a nagy igazság az, hogy nálam a Green Fox sajnos leszerepelt, mint oktatási intézmény.

Nem tudom jószívvel ajánlani azoknak az embereknek, akik most szeretnének elkezdeni kódolni tanulni, mert az egyetlen igazi hozzáadott értékük az, hogy egy válogatott társaságba kerülsz be: olyan emberek közé, akik okosak, tettrekészek, szorgalmasak, nagyon motiváltak ÉS rendkívül pozitív a hozzáállásuk. Pontosan azok a típusok, akik bármilyenek is a körülmények, megoldják! 

Ez viszont borzasztóan kevés azért az árért, amit minden diáktól megkövetelnek.

Tudom viszont ajánlani az "Akadémiát" a cégeknek - feltéve hogy nem sápolják le őket is kegyetlenül! Nagyon jó ember alapanyagot kapnak ugyanis akármilyen gyenge pozícióba, amihez már kell egy kis kódolási tudás! A fent leírt emberi tulajdonságok mellett ugyanis keményen meg van kötve a diákok keze: el KELL fogadniuk a kapott állásajánlatot és egy évig nem mondhatnak fel, különben gyakorlatilag másodszorra is ki kell fizetniük a tandíjat, mint "kötbért". Ezt az eredeti tandíj leperkálása és 5 hónap munkanélküliség után nem sokan merik/tudják vállalni... Főleg, hogy a minimálisan elfogadandó kezdő fizetésük nagy eséllyel jóval kevesebb lesz, mint az iskola előtti. (Valószínűleg ki is vágták azt a részt a Hír TV-s interjúból, amikor az egyik osztálytársunk nyilatkozta, hogy erre számít és természetesen én is pislogtam egyet, amikor megláttam a szerződésben, hogy milyen összegű bérezést kell elfogadnunk végzés után.)

Márpedig az iskola keményen behajt minden anyagi tételt. Büszkék rá, hogy ők a piacon az elsők, akik nyereségesen tudnak működni két éves múlttal, de ez egyáltalán nem véletlen.

Nem bántam meg tehát semmit, legkevésbe az áttanult hónapokat nem. A tandíra meg úgy tekintek, mint tanulópénzre. Jó sok tanulópénzre! De ez még mindig nem annyi, mint akár csak egyetlen havi gyógyszerem ára! Ami pedig végképp megfizetethetetlen, az az egészségem!

Ha ehhez egy kicsit is hozzátett a Green Fox, én már nyertem!