Anyukám meglehetősen makacs természet, de annyira makacs, hogy attól néha az őrületbe tud kergetni. Ha egyszer valamit a fejébe vesz, addig üti a vasat/édeleg/pillog/sír/kiabál/zokog/fenyeget/átkozódik, amíg el nem éri. Ha véletlen valamiért egyik fenti eszköz sem lenne hatásos, akkor pedig hang nélkül sarkon fordul és otthagy.

De ugyanez fordítva is igaz. Pontosan ilyen hang nélkül tud utána is menni az embernek, ha éppen te hagytad ott dühöngve egy vita után, például azért, hogy mégis elvigyen valahova kocsival, ahonnan késésben voltál. Másik hasonló helyzet, amikor kifejezetten megkéred, hogy valahol ne legyen ott, ahol pedig nagyon szeretne. Mint pl. Dóri a szülésénél, (amire nyilván mindenki forgatta a szemét, hogy ilyet lehetetlenség Anyától kérni, tuti ott lesz). És valóban. Hiába igyekeztek a születőben lévő szülők sms-ekkel életben tartani a jólértesültségét, amint volt egy kis szünet, úgy elkezdett aggódni, hogy valami baj van, hogy azonnal indult befelé a kórházba. Unokaöcsém úgy érkezett meg, mint egy mintagyerek: nulla komplikációval és gyorsan-pontosan, de mikor értesítették róla a családtagokat, Anyu már a Kökinél járt nem sok időt hagyva az újdonsült kiscsaládnak a meghitt ünneplésre. Voltaképp az orvoson, szülésznőn és a szülein kívül Anyu volt az egyetlen, aki már a születése utáni első két órában látta a kis Kornélkát.

Anyu nagyon hasonlóan viselkedik most velem is a betegségem során. Minden egyes idióta kontrollon ott akar lenni, mert szerinte ő jobban megért egy szakmabelit, mint én, de amitől igazán frászt kapok, amikor helyettem válaszol még a kérdéseikre is (pl. hogy milyen panaszom van). Ebből volt már néhány heves vitánk és előfordult olyan kontrollom is, ahol megmondtam neki, hogy mi ide együtt nem megyünk be, válasszon: vagy ő, vagy én.

Nem mondom, hogy minden szót értek a leleteimből és azt sem, hogy nem segített, segít rengeteget. Mert dehogynem! De van egy határ, amit hajlamos átlépni, pedig szerintem már elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam mennyi segítségre/ tanácsra van szükségem. Persze azt is tudom, hogy mindkét szülőjét rákban vesztette el és mindkettejük mellett ott volt a halálukig, vagy pár órával előttéig, ezért az neki különösen fontos, hogy velem most ne ismétlődjön ez meg.

Bő három évtizeddel ezelőtt egy rutin ultrahangon az orvosa azt mondta Anyunak, hogy meghaltam. Ő 29 éves volt, egy három éves és egy másfél éves kisgyermeke várta otthon és velem volt épp "áldott állapotban". Imádott gyereket várni és teljesen le volt sokkolva, hogy a nőgyógyász azt mondta: nem hallja a szívhangomat... A nagy családi legendárium szerint ez volt az az alkalom, amikor Apa is sírt. Anya viszont egyszerűen nem hitte el.

"Csak annyit mondjon meg, ez mennyire biztos? Van akár egyetlen egy ezrelék ezrelékének az esélye arra, hogy mégis él?"- kérdezte az orvostól.

"Nincs."-szólt a határozott válasz.

Maradjon benn a kórházban, és másnap reggelre meglesz a küret!

Nem!

Erre viszont a hangnem megváltozott és átcsapott fenyegetőbe: Ha most hazamegy és otthon elkezd vérezni, nem fog magával beérni a mentő! El fog vérezni, érti???

De akkor sem!

És Anya fogta magát, sarkon fordult és hazament.

Rettegett. Nagyon félt attól, hogy belehal, vagy hogy bajom lesz, de közben mindennél jobban akarta, hogy éljek. Orvost váltott, akihez két héttel később elment egy újabb ultrahangra. És ott megkapta az egyik legkedvesebb mondatot, amit életében valaha hallott:

"Anyuka, a babája focizik!"

A történet innentől lehetne csillámpor, csillámpónik meg szivárványorkán, de persze nem: 7 hónap veszélyeztetett terhesség folyamatos hányingerekkel és Nagymamám mellrák diagnózisa tették felejthetetlenné azt a bizonyos 9 hónapot, ami után sikeresen világra jöttem egészségesen és vidáman. Egy naposan begyulladt a köldökzsinór csonkom, minek következtében elválasztottak Anyutól pár napra és Apa fuvarozta a két kórház között az anyatejet.

Viszont jelen betegségig azóta sem voltam kórházban.

Nagymamám pedig még hét évet élt a diagnózis után, úgyhogy én is jól ismertem és számtalan nagyon kedves emlékem van róla.

Szóval Anyukám meglehetősen makacs természet, de annyira makacs, hogy attól néha az őrületbe tud kergetni. Mégsem tudok Rá ezért igazán haragudni, hiszen pontosan ez a makacsság az, aminek az életemet köszönhetem!

Boldog Karácsonyt Kívánok Mindenkinek!