Ma lett volna a 3 hónapos kontroll MRI-m eredetileg, de mint tudjuk már lassan két hete, hogy a műtéten is túl vagyok.

Volt helyette reggel egy japán órám, majd egy laborom - extra tömeggel, minek hatására hazaugrottam a családomhoz egy csomagomért, ahol aztán szembesültem vele, hogy Apukám újra dohányzik :( Ez a fél éves cigiszünet után akkora csalódás volt, hogy sírva mentem vissza a vérvételre.

Én tudom, hogy mindenki maga felelős a döntéseiért, de ha az ember szeretteiről van szó, nagyon nehéz hagyni, hogy rossz döntéseket hozzanak...

A Frei-ben lehet SZÉP-kártyával fizetni, úgyhogy ott reggeliztem, mielőtt bementem volna a munkahelyemre. Ott ért a következő meglepetés: a szomszédos csoport mintegy felét kirúgták, mert "az ügyfelek nem tartanak igényt a munkájukra". Ráadásul nagyon csúnyán, minden előjel nélkül és tökéletesen ignorálva a tényt, hogy az illető milyen munkaerő volt. Csak és kizárólag az számított, hogy a hozzá kirendelt ügyfél fizetett-e érte, vagy nem. Amelyik cég fizetett, annak az embere megmaradt. Fantasztikus teherbírású, képességű és lojális emberek kerültek így utcára. Nem féltem őket, de mégiscsak egy gyomros volt abban a helyzetben, amikor épp a visszatérésemről szerettem volna érdeklődni és/vagy tárgyalni. Miután a HR-es nő nem volt benn, erre végül nem került sor, de ebben a helyzetben azt hiszem ez jobb is volt.

Amíg a közvetlen főnököm a cégnél volt, heti rendszerességgel érdeklődött rólam, aztán egyszercsak "elhallgatott", majd másfél hónap múlva bejelentette, hogy felmondott és megadta az új számát. Az ő főnöke ellenben soha nem írt rám. Nem tudom az új felállásban visszavár-e bárki egyáltalán...

Hazatérve kitakarítottam a lakást, mert "vendégeket" vártam. Ma jött ki hozzám az Amerikai Nagykövetségről a konzul és egy női asszisztense, hogy elvigyék D. cuccait. Először meghallgatták a történetemet, megkérdezték ki volt-e fizetve a szállás, illetve, hogy D. anyagilag tartozik-e nekem valamivel, mire mondtam, hogy nem. Közvetlenül a kórházból jöttek és újra meghallgattam a mondatot, miszerint nélkülem már nem élne, de ennek már nem tudtam igazán örülni, mert kivették a veséjét, márpedig nélküle a hátralevő életminősége borzalmas lesz. A konzul azt mondta, hogy a vesevérzését egy kezeletlen vesekő okozta és ha már korábban orvoshoz fordult volna, akkor nem kerül ekkora bajba. Sokszor megköszöntek mindent, amit érte tettem, aztán összepakolták a holmiját és távoztak. Nem volt semmi jegyzékbe vétel, nem kellett semmit aláírnom stb. - bevallom ez egy kicsit furcsa is volt. Azt mondták, hogy majd bent a követségen leltárba veszik a cuccait. Volt neki viszonylag sok készpénze is (az ominózus övtáskában), amire kevésbé aktívan "repültek rá", mint azt előre gondoltam, mindenesetre remélem nem "kobozzák el" tőle, vagy ilyesmi, hanem szépen megőrzik, amíg ki nem jön. Összekészítettem még múltkor egy kis csomagot D. számára, hogy ha kijön az Intenzívről, akkor legyen pár alap dolga, de ... nos, egy kicsit olyan "legyintően" kezelték a dolgot. Annyit azért elmondtak, hogy a testvérét értesítették és kapcsolatban vannak vele a kórházban, nagyon aggódik, de sajnos nem lehet most itt Magyarországon. Azt ígérték, hogy majd értesítenek róla, hogy mi történt vele én meg megkérdeztem, hogy meglátogathatom-e majd a kórházban, ha véget ért az influenza járvány, legalább, hogy elköszönjek tőle és mondták, hogy persze.

Elvitték az összes holmiját (kivéve a mosószerét, azt itt hagyták - mondván majd vesz magának újat), nekem csak az amerikai konzul névjegykártyája maradt "emlékként"...

Miután elment az amerikai konzul és tolmácsa-assisztense, elugrottam ebédelni, majd átsétáltam Kozsó teázójába, ahol Évi meglepi szülinapi buliját tartottuk. Ketten szerveztük Zsoltival és végül nyolcan voltunk összesen. Zsolti csinált tortát, a lányok ajándékokkal lepték meg, egy fiú (Kornél!) meg kifizette az este teljes fogyasztását.

Volt ott egy lány, Livi, akivel minden évben Évi szülinapján találkozom csak, de most egy darabig együtt sétáltunk haza és kicsit jobban megismertem. Neki (is) van egy fantasztikus gyógyulástörténete, konkrétan egy egész élet-újra-felépítés sztori, ami annyira inspiráló, hogy lehet majd egyszer veletek is megosztom. De persze csak, ha engedélyt ad rá...

Addigis elengedem, mint ma már annyi dolgot...

Nagyon rossz valakinek a kezét elengdni, és néha mégis muszáj. Nagyon rossz, de meg kell tenni, mert utána, hosszabb távon csak így lehet könnyebb. De... azt montam már ez mennyire nehéz???

A mai nap számomra a vegánság jegyében telt el.

Steiner Kristóf tartott 3 vegán workshop-ot a Vegan Sunday Market-en, és miután a középső eredendően egy beszélgetésnek volt meghirdetve, csak az elsőre meg a harmadikra fizettem be Évivel (ő csak az elsőre). A két téma: gyorsan sokfogásos menüt csinálni, valamint filléres összetevőkből vegánnak lenni. A helyszínen derült ki aztán, hogy ezek a workshop-ok nyíltak (ergo bárki belenézhet, vagy meg is nézheti az egészet), csak a kóstolóból nem kap az, aki nem fizetett. így maradtam mindháromra, de a középsőből - miután az is főzőssé változott idő közben - nem ettem. A kóstoló egyébként is mini adag volt, addigra viszont már pont többet ettem volna, a hotdogosnál (szigorúan szójavirslivel) meg pont jól leapadt a sor!

Nem lettem (még?) vegán, és nem vagyok (még?) Kristóf-rajongó, mi több egyetlen receptet sem csináltam meg (még!) a nagy lendülettel megvett könyveiből, de van egy "titkos" Facebook-csoportja, aminek a tagja vagyok és onnan értesültem erről az eseményről. Nagyon nagyon szeretem az olyan embereket, akik valamit szín tiszta szenvedéllyel csinálnak, mert általában ők a legjobb szakértői is a témának és reméltem, hogy majd inspirálódom is az előadásokból főzés tekintetében. Alapvetően ugyanis már a hétköznapok során vegetáriánus életmódot folytatok, de néha még csalok. Jó példa erre a síelés, ahol minden nap volt húsos fogás, ami elől nem volt könnyű kihátrálni, de egyszer halat magam rendeltem, másszor meg rákos tésztát és basszus a májkrémet is magamtól kívántam meg (pedig azt már tényleg sohasem!). Szóval időnként bűnözök, de gyakoribb az, hogy leszedem a felvágottat, kikaparom a húst, vega fogást választok stb.

Arra büszke vagyok, hogy már több mint egy hónapja zabkását reggelizek gyümölcsökkel meg magvakkal (és imádom!!!) és ha megvolt jövő héten a mellkas-has-kismedence CT, akkor újra fogok Avemar-ozni is a hosszú kihagyás után... (Avemarnal ugyanis az a szabály, hogy képalkotók előtt pár nappal le kell állni vele, aztán a sugárműtéthez is tartoztak képalkotók, maga a műtét előtt-után meg még a rákgyógyszereket is abba kellett hagyni!). Síelés alatt visszajöttek a gyógyszerek, és a szerdai CT után pedig visszajöhet az Avemar is. Furcsa belegondolni, hogy az "eredeti terv" szerint még csak most kedden lenne a koponya MRI-m...

Amíg én épp inspirálódtam vegán főzés ügyében, a város egy másik pontján valakit épp ébresztgetni kezdtek.

Telefonáltam reggel a MÁV Intenzívre, akkor mondták, hogy pénteken végül kivették D. jobb veséjét, ami annyiból elég szomorú, hogy innentől dialízisre fog szorulni. De a körülötte lévő területek is nagyon csúnyák voltak (értsd be voltak gyulladva), ezért még nem biztos, hogy ezzel megszűnt a góc. A napi terv pedig az volt, hogy felkeltsék! Lélegeztetésre már régen nem azért szorult, mert ne tudott volna levegőt venni, hanem, mert altatásban volt, valamint a vérnyomása is nagyon alacsony volt. Arról most leszedték és elkezdték felébresztgetni. A nap kérdése volt, hogy ez vajon sikerülhet-e?

Este újra telefonáltam, és akkor mondták meg, hogy az ébresztés sikerült. A látogatási zár továbbra is életben van, plusz az Intenzívnek eleve van egy olyan szabálya, hogy csak egyetlen egy ember látogathatja naponta és az is csak közeli hozzátatrtozó lehet. Nos igen, ez való igaz, de ebben az országban jelenleg én vagyok az egyetlen ember, aki látogatni tudná... és szeretném is! Álltólag lehet vele kommunikálni, de ő beszélni nem tud, mert a gégéjét felvágták. Csak reagálni tud: bólogatni és fejet rázni.

Azt mondták, hogy ha holnap 9 után keresem a részlegvezető orvost, akkor ő esetleg engedélyt tud adni, hogy én legyek a magyarországi látogatója, illetve hogy a "vesztegzár" ellenére meglátogathassam. Még soha nem voltam Intenzív osztályon a másik oldalon. Gyanítom, hogy az nagyon más. De mindenképpen szeretnék vele "beszélni". Remélem megkapjuk az engedélyt.

Minden úgy kezdődött, hogy Dórinak nagyon jól mentek a baba körüli teendők. Mondhatni túl jól. Egyszer már el volt törve a jobb keze és akkor megtanult csak balkézzel élni, de az kérdéses volt, hogy a gyerek körüli teendőkkel hogyan boldogul majd most. És meglepően ügyesen! Annyira meglepően, hogy az otthon töltött kedd után, amikor gyakorlatilag egész nap kirándultunk, szerdán közölték  a sógorommal, hogy ha már itt vagyok, síelnem kell!

Szerda délelőtt amíg Balu dolgozott, a Dórival meg a picivel elmentünk sétálni, minek során végül meggyőzött, hogy igazán magukra hagyhatom őket pár órára és a hirtelen ötlettől vezérelve végigjártuk az összes kölcsönzőt. Lefotóztuk az árakat, illetve kértünk tájékoztatót, aztán leültünk egy buszmegállóba és egy szemceruzával táblázatot rajzoltam a kis naptárama, miközben a tesóm diktálta az adatokat. Meg kell mondjam: hatalmas különbségek vannak! Pedig az összes kölcsönző egyetlen utcában van. Kiválasztottuk a legolcsóbbat, oda visszamentünk, megmondtuk a sógoromnak, hogy hozza el Dóri sisakját, meg az én kölcsön kesztyűmet, aztán találkoztunk Baluval a tárcsás felvonók aljában.

17 éve nem síeltem.

Eleinte Balu nem is engedett fel a felvonóra, csak lenn gyakorolhattunk addig, amíg el nem mondott pár alap információt (hóeke, fékezés, fordulás stb.) és be nem bizonyítottam, hogy azért megmaradt ez-az. Azután vettünk két jegyet és elkezdtem a gyakorlást a tárcsás pályán. Nagyon izgalmas volt! Nem mondom, hogy nem számítottam rá, hogy síelni fogok, hiszen az eredeti terv szerint ezért „jelentkeztem” egyáltalán lakótársnak is két hónapja. Csak akkor még úgy gondoltam, hogy februárban tudok melegíteni, tanulgatni, hogy élesben aztán egy-két napra kiélvezhessem egy rendes pályarendszer minden előnyét. Csak aztán a február nem épp így alakult és én úgy jöttem el, hogy síelni tuti nem fogok, maximum annyit "rosszalkodom", hogy felmerészkedek egy-egy hüttébe a babával, hogy ott ebédeljünk.

Ehhez képest az elmúlt három napban gyakorlatilag végig síeltem, síeltünk. Mondjuk a „végig” annyiból túlzás, hogy szerdán is, meg ma is csak dél utántól, mert pár dologban még fontos a tesómnak a segítség a gyerekkel (pl. bizonyos ruhadarabok ráadásánál, meg a konzerves babakaja kinyitásánál stb.) és mindketten rosszul éreztük volna magunkat, ha egész napra otthon hagyjuk szegényt. De én egyébként is csak ma bírtam volna többet: az első nap nettó tanulással ment kezdve a tárcsás pályákon, aztán befejezve a szállásunkhoz közeli csákányoson. A második meg a vagányságról szólt, mert már eleve a csákányoson melegítettünk, de utána felmentünk az egyik legmagasabb csúcsra is, ahol a fejem nem fájt, de a szívem azért dobogott rendesen... A kilátás viszont kárpótolt mindenért! Szóval az agyműtétem egy hetes fordulóját egy hegycsúcson ünnepeltem és csodáltam a fantasztikus környéket meg csináltunk egy nagy halom fényképet!

Viszont a gyönyörű időnek van némi hátulütője is: ilyenkor könnyebben megolvad a hó, ami aztán a hidegben megfagy. Nos, ennek megtapasztalása egy bal karba került, de ne aggódjatok, nem esett semmi bajom, csak megirigyeltem a Milka teheneket, akik itt minden Spar-ban sasolnak és kicsit hasonult hozzájuk a felkarom. Dehát 50 méter jégen karon csúszás nyilván nem múlik el nyomtalanul... (Anyának üzenem, hogy NEM ÜTÖTTEM BE A FEJEM, le sem ért, plusz Dóri kobakja is rajtam volt biztos ami zicher) Szegény Balu halálra rémült, de nem volt rá oka, amikor megálltam, csak felpattantam és mehettünk is tovább!

A síelés nagyon gyorsan visszajött és szinte semmit nem felejtettem! Ez király érzés volt. Viszont este elmentünk egy „klassz szánkópályára” is, ami viszont számomra csak „szánkópálya” maradt. Mikor leértünk mondtam is, hogy szép volt, jó volt, örülök, hogy kipróbáltam, de többet inkább nem. Ez este későig nyitva van (ellentétben a sípályákkal, amikre fél ötkor indult az utolsó felvonó) és... fogalmazzunk úgy, hogy nem profi szánkós és nem józan emberek közlekednek rajta. Itt volt az egyetlen, hogy féltem tőle, hogy valaki belém jön, mert míg síelés közben egyetlen ütközést nem láttam, itt egyetlen menet alatt többet is.

Ma aztán elengedtem Balut (bár fél óránként életjelet kért), hogy végre kicsit élvezhesse a telelését és mehessen a többiekkel egy „kis kört”, én meg lent gyakoroltam egy-két technikai fortélyt, meg hüttéztünk a nővéremmel és a picivel. Délután aztán csatlakoztam a többiekhez és zárásig még mentünk a komolyabb pályákon. Rájöttem, hogy a sógorom nélkül sehol nincs a magabiztosságom, de estére vele együtt visszajött és – sajna – pont most fogyott el az idő is. Sebaj. Ez is sokkal több volt, mint amire eleve számtottam!

Nagyon igyekeztem úgy szervezni ezt a hetet, hogy semmi dolgom ne legyen, mégis a pályázat teljes anyaga csak mára lett meg (miután tegnap sikerült hozzá megszerezni az utolsó hiányzó alárást is – konkrétan egy lanofkában), volt egy sikeres tolmácsinterjúm az egyik hüttében(!), keresett az Amerikai Nagykövetség összesen négyszer, írtak a diákjaim és persze a telefonom is rengeteget csengett, főleg az első napokban. No és nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna D.-re...

Tök tanulságos volt, hogy nagyon szigorúan meg kell húzni a határt szabadság és dolgos napok között, mert ha az ember nem teszi, szinte meg is szűnik mindkettő a maga vegytiszta formájában.

Holnap este már otthon leszek és természetesen azért jól esik, hogy ennyire hiányoztam!

A rémes hétfő után rengeteg tennivaló szakadt a következő napra, azaz hatodikára, keddre. Komplett újratervezés.

A tesómnak ki kellett tapasztalnia, mit bír megcsinálni bal kézzel és mit nem. Nekem jól esett, hogy nem egyedül kellett szórakoztatnom A Gyereket. Vad táv-üldözésébe kellett fognom a gimis igazgatómnak a pályázat ügyében, amit nem akart aláírni addig, amíg nem beszélünk személyesen. Érdekelt, hogy vajon mi lehet D.-vel. És nem utolsó sorban ez volt a sógorom születésnapja is, amire madártejjel terveztük meglepni (az otthon váró ajándékon túl).

Reggel egy ismeretlen szám hívott, olyan, amit nem is ír ki a telefon. Az Amerikai Nagykövetség volt. Azt mondták, hogy a telefonszámomat a mentősöktől kapták meg (nyilván, miután a kórháznak sem adták át...), és jobbára D. cuccai felől érdeklődtek. Elmondtam mindent, amit tudtam, de természetesen a “túloldalról” semmi konkrétumot nem kaptam cserébe, személyiségi jogokra hivatkozva. És itt most olyan dolgokra gondoljatok, hogy a nő nem volt hajlandó megmondani még csak azt sem, hogy találtak-e D.-nek rokont. Ellenben nagyon érdekelte a pontos címem, hogy ki vagyok és hogy mikor hozhatnák el tőlem a konzul úrral D. dolgait? Külön kitért rá, hogy vajon az értékei is nálam vannak-e, különös tekintettel egy övtáskára és hogy egyáltalán: mijei vannak a lakásomban? Ez bevallom egy kicsit érdekes volt és meg is mondtam neki, hogy miután együtt pakoltunk be a kórházba nyilván vannak táskái, amiknek ismerem a tartalmát (a ruháit ki is mostam ugye), de ez egyáltalán nem igaz mindegyikre.  Van például 3 laptop táskája, meg egy kicsi szürke kézipoggyász méretű bőröndje, amiket csak akkor nyitott ki, amikor az első mentős csapat járt nálunk és meg kellett keresnie a gyógyszerei receptjeit. A nő összesen háromszor hívott a délelőtt folyamán, mire meg tudtunk beszélni időpontot arra, hogy átjöjjenek hozzám és elvigyék a holmiját.

Ettől a beszélgetéstől rossz érzésem lett, ezért többször hívtam a MÁV Intenzívet, míg délután nagy nehezen kaptam egy újabb orvost (és azért mondom, hogy nagy nehezen, mert a nővér, aki felvette a telefont meglehetősen gyanakvóan kikérdezett a beteggel való kapcsolatomról, mert “én biztos nem az a nő vagyok, aki ma már egyszer kereste őket a Nagykövetségről az úr állapota felől érdeklődve”). A doktor azt mondta, hogy D. állapota változatlan, de szerdán csinálnak (csináltak) neki izotópos vizsgálatot, hogy eldöntsék újra meg kell-e műteni és “voltaképp valamennyire javult az állapota” (ha jól értettem legalább a hasmenése elmúlt). Ez a beszélgetés megnyugtatott, mert eszerint mégsem mondtak le róla és így a remény is felcsillanhatott. Nem akarok nagy általánosságokat puffogtatni, de a saját esetemben is megfigyeltem, hogy a férfi orvosok mennyivel higgadtabbak és tárgyszerűek tudnak maradni szakmai kérdésekben és mennyire nem bocsátkoznak jóslatokba a jövőt illetően. Számomra ez szimpatikusabb és sokkal jobban megnyugtat, mint valakinek a véleményét hallani.

Nap közben Dórival sétáltunk egy nagyot. A baba szokása szerint azonnal elaludt, amint babakocsiba tettük és csak a cuki faluban ébredt meg, ahova átsétáltunk. Ott megebédeltünk, aztán hazajöttünk, út közben pedig megvettük a madártejnek valókat. Itthon elmentünk a szomszédos wellness részleg baba játszószobájába, aztán miután megjött a síelésből a sógorom, rásóztuk a gyereket és nekiálltunk a meglepinek. Kicsit kicsapta a tojást a madártej, mire a tesóm levágott egy kisebb konyha-drámát, de szerintem jó lett és végül el is fogyott az egész.

Ez a kedd nagyságrendekkel jobb volt, mint amire számítottam, számítottunk.

A tesóm meglepően sok mindent el tud végezni a gyerek körül önállóan (pl. a pelenkázás is OK, ha a földön csinálja, az unokaöcsém nem ficereg és csak kisdolog volt), ami nagy könnyebbség a jövőre nézve. Sikerült beszélniük a kézspecialista ismerőssel is, aki azt mondta, hogy nagyon ronda volt a keze kórházba vitel kori állapota, de “nagyon szépen helyre rakták”! Ha így maradna, lehet műteni sem kellene!!!

Én meg annak örültem, hogy D. mégiscsak életben van. Persze azt nem igazán értettem, hogy hogy lehet, hogy a Nagykövetség több mint 10 nap eltelte után bukkant csak fel, mikor elsőként őket értesítették, de aztán ma némileg világosabb lett a helyzet. Ma is felhívtam ugyanis a MÁV Intenzívet, ahol egy új, ám sokkal közlékenyebb nővérke vette fel a kagylót, aki nem tudott orvost adni, ellenben simán kiadott olyan infókat, amiket a Követség titkolt. Jelesül, hogy meglett D. testvére, írtak már neki levelet és őt két dolog érdekelte: az egyik, hogy kapcsolatba lehet-e lépni D.-vel, tud-e neki üzenni valamit (nem), a másik pedig, hogy most neki kell-e nyilatkoznia róla, hogy fenntartsák-e az életben tartó kezelését (Magyarországon nem úgy mennek a dolgok mint Amerikában, itt egy ilyen esetben nem kérdezik meg a lekapcsolást: nem opció). Vettem egy nagy levegőt és rákérdeztem: mennyi az esély arra, hogy ebből még D. visszajöhet élve? A nővérke pedig megmondta őszintén: nagyon kicsi. Az izotópos vizsgálatot elvégezték, de még nem született róla urológiai-sebészeti döntés, hogy újból felnyissák-e azért, hogy eltávolítsák a most bevérzett veséjét, mint potenciális gócot.

Így állt össze tehát a kép, hogy miért épp most került elő a Nagykövetség. Mind a testvére, mind a Nagykövetség abban gondolkodik, hogy napokon belül el fog hunyni, ezért megkezdték a dolgok elrendezését. :/ Lehet, hogy már csak én maradtam, aki még hisz benne, hogy túlélheti ezeket az eseményeket és meggyógyulhat. Persze az sem mindegy milyen áron (és itt természetesen nem az anyagiakra gondolok).

Nem azért jöttem, hogy síeljek, hanem azért, hogy kimozdulhassak otthonról, egyben tegyek valami jót. Magyarul a tesómék apartmanjában lakom a kanapén és az eredeti terv az volt, hogy én vigyázok a bébire, amíg a nővérem snowboard-ozik, a sógorom meg síel.

Ez a terv pontosan a mai napig élt. Délelőtt a kis bébi elaludt, küldtem róla egy képet "az aggódó" szülőknek, negyed óra múlva pedig a nővéremet úgy megdobta egy bucka, hogy tepsivel kellett lehozni a hegyről... Teljesen eltört a jobb keze. De ezt nyilván nem tudtam még ekkor.

Két órával később, mikor küldtem egy képet a frissen megébredt gyerekről, majd arról, hogy már partedliben ebédel, kaptam a választ, hogy Dóri a kórházban van, a sógorom meg hazafelé tart a papírjaiért. Nemsokára meg is érkezett, összepakoltuk a potenciálisan szükséges holmikat és együtt mentünk kocsival a 30 km-re levő kórházba. 

Az utazás előtt mindenki engem féltett, Anyu titokban kötött rám egy plusz biztosítást és napokig győzködtek Apával, hogy el ne jöjjek. Nem csak ők, még az orvos sem ajánlotta. De egyszerűen nem láttam reális okát az otthon maradásnak:

- Felhívtam a Honvéd Intenzívet, ahol - akkor még - azt mondták, hogy ha be is indítják D. lélegeztetését és fel is tudják ébreszteni, ezen a héten még biztos, hogy az urológián fog feküdni, nem fogják hazaengedni. A szepszist már csak az utazás reggelén tudtam meg, de akkor is azzal a reménnyel, hogy egy hét alatt túl lesz rajta...

- Az óráimat is eltettem (egy elmaradt, de cserébe rengeteg leckét adtam, hogy ne maradjanak le, egyet meg átraktunk a következő héten egy másik napra, a két magánt pedig szintén elnapoltuk). 

- Airbnb-n a vendégszobám (ugye) március 20.-áig le van foglalva D.-nak

- Orvosi programjaim (újra) csak jövő héttől lesznek

- Itt meg tudtam, hogy ha nem is síelhetek, legalább segítek, egyben végre kicsit kimozdulhatok.

- A szállás nincs 1000 méter magasan, ergo nincs veszélyeztetve a kis agyacskám, hogy a ritka levegő megdolgoztatná

Mégis mindenki engem ijesztgetett, meg felelőtlennek nevezett és persze kaptam az íveket az előző bejegyzés után is, hogy nehogy magasabbra menjek!

Mindezek ellenére mégsem nekem esett bajom.

A tesómat elég hamar kiengedték a kórházból, gyakorlatilag amint beértünk a sürgősségire megláttuk egy benti helyiségben, aztán ő volt az első is, akit szólítottak a zárójelentéséért. Hát ez bizony nem egy Honvéd sürgősségi... Mivel a dokija egy fiatal orvos volt, aki szerint a Lidocain 2 perc alatt hat, kicsit hazudott, hogy még nem érzi, így volt érkezése picit többet beszélni a személyzettel. Naponta kb. 150-180 beteg(!) fordul meg náluk és ő sem egyedül utazott a mentőautóban, hanem egy síró lábsérülttel. Rengeteg síruhás ember volt a váróban, de nagyon flottul, rutinosan és gyorsan láttak el mindenkit.

Amikor elfele jöttünk, akkor szállt le egy helikopter...

A délután "a 15 perc hírnév"ről szólt neki, de azért lassan tudatosodott benne, mennyi mindent nem fog tudni így csinálni. Az csak egy apróság, hogy számára a snowboardozás ezzel véget ért. De egy 15 hónapos gyerekkel a mindennapi élet sem lesz habostorta ezután.

És itt jövök képbe én.

Gyakorlatilag a gyereket egyedül sem tudja így ellátni (emelés, pelenkázás, kocsiban tolás meg úgy alapvetően a közlekedés többet nem kivitelezhető), így a sógorom síelését mentjük meg azzal, hogy ezután együtt fogunk a babával portyázni. Nekem persze rengeteg ötletem van, merre járkálhatnánk a környéken, de értelemszerűen ő most nagyon csalódott és vadul jár az agya, hogy otthon hogyan fog még öt hetet lehúzni, ha marad a gipsz a kezén?

Én meg azt gondolom, hogy most legalább az első héten luxus körülmények között rehabilitálódik, ennyi idő alatt kitapasztalja, hogy mi megy neki és mi nem, mit tud megcsinálni ténylegesen és mit nem, aztán a jövőn majd gondolkodik akkor, ha hazaértünk és otthon megműtötték. Amíg viszont itt vagyunk, én leszek a jobb keze - szó szerint. Én fogok helyette főzni, pelenkát cserélni (uhh) és egyáltalán: segíteni mindenben, ami neki nem menne. 

Nem nyertünk újabb Oscar-t, egy házaspár eleve hiányzik a csapatból, mert a feleségnek az utazás reggelén eltört a keze (és őt is ma műtötték, csak épp a Jánosban), baleset érte a tesómat, engem két helyről is hívogattak munka illetve pályázat ügyben... szóval ma tipikusan egy olyan nap volt, amit úgy éreztem, hogy már az is eredmény, ha egy takaró alá bújva valahogy átvészelek. Nem is hívtam fel a Máv Intenzívet, mert azt éreztem jó dolog már nem eshet meg velünk.

Rossz kedvünk kifejezetten nincsen, csak valahogy minden balul sül el. Remélem holnaptól jobb lesz! 

Azt mondják a műtét utáni harmadik nap a legkritikusabb. Közvetlenül a műtét után sokan jobban lesznek, de a harmadik nap hirtelen lerobbannak és... nos akik túlélik a műtétet, azoknál ez a második leggyakoribb időszak, hogy mégis rosszabbul legyenek. Ezért (is) féltett engem mindenki attól, hogy a második nap - elutazzak.

Mégis megtettem. Szimplán, mert már előre elintéztem (szinte) mindent, hogy ez a hetem szabad legyen, másfelől pedig szerettem volna kiszakadni egy ici-picit a mindennapjaimból. Kapóra jött, hogy most "megtehetem", mert nem csappantja le a kiesés a szabadnapjaimat, ráadásul ezzel még segíteni is tudok a tesóméknak - ha ugyanis én vigyázok a pici unokaöcsémre, akkor mindketten tudnak síelni/snowboard-ozni.

Nos, nekem ma volt ez a rettegett harmadik nap.

Szombat reggel a kozmetikusomnál kezdtem, aztán amíg vártam a tesómékra, volt időm telefonálni a Máv Intenzívre, ahonnan megtudtam, hogy a vendégem sajnos szepszist kapott. Magyarul: vérmérgezést... Épp akkor vitték CT-re, hogy megtudják, hogy van-e valami oka, vagy ez "csak simán" a műtét következménye? Ennek az eredményétől tették függővé, hogy újra megműtik-e, vagy hagyják, hogy megpróbálja antibiotikumokkal leküzdeni a szervezete az egészet.. 

Sajnos ma már rosszabb híreket kaptam: a doktornő szerint gyakorlatilag az van, hogy meg fog halni. Idő kérdése, hogy mikor. Amikor rákérdeztem, hogy de azért ugye mindent megtesznek érte, akkor némileg ingerültebben kérdezett vissza, hogy miért, azt gondolom, hogy eddig nem tettek meg mindent érte??? Mondtam, hogy nem gondolom ezt.

Csak... rossz érzésem van, amikor azt tapasztalom, hogy egy kezelőorvos lemond valakiről... Összesen ennyi történt.

Amikor arról van szó, hogy mi az elvárásom egy orvos irányába, csupa ilyen patetikus dolgok jutnak eszembe: azt szeretném, ha ő is küzdene. Ha akarná a beteg gyógyulását. Ha hinne benne, hogy sikerülhet neki. És igen, kemény volt ezt az arcomba kapni, hogy meg fog halni. Akkor is rosszul esett, ha nekem ő voltaképp "senkim". A doktornő még annyit hozzátett, hogy persze nagyon kedves, hogy érdeklődöm róla minden nap, meg hogy a Nagykövetség is szokta őket keresni, de rokonról nem tudnak. Neki a mai a negyedik nap volt, de a vérmérgezés tegnap derült ki. Az ő harmadik napján.

Az én harmadik napom viszont unokaöcsizéssel telt. Délelőtt sétáltunk a faluban, én megnéztem helyette a lámákat meg a pónilovakat, mert kb azonnal elaludt, ahogy babakocsiba került, aztán ebédeltünk, majd újra sétáltunk. A társaság, akikkel itt vagyunk kedves, mindenki barátságos és jófej, a hely pedig gyönyörű. Remélem az elkövetkező öt napban még sok helyet fel tudunk fedezni és majd nemsokára magasabbra is fel tudunk merészkedni...

Az én "harmadik napom" tehát jól telt, jól vagyok és jó helyen, de továbbra is nagyon aggódom azért, akinek nem.

Naptár szerint ma volt a tavasz első napja, az időjárás szerint pedig mindezt a tél utolsó, egyben leghidegebb éjszakája előzte meg.

Fél nyolc körül keltem, miután Tanuló Tanáros videókra sikerült elaludnom. Bedobtam egy mosást, aztán felvettem pár rongyot, hogy elszaladjak a Vega City-be reggelizni. Régóta szemezek ugyanis egy kápia kőrözöttes szendviccsel, és úgy éreztem a mai nap ideális alkalom rá, hogy megengedjek egyet magamnak. Bio kávéval és nyers csokis-barackos tortával :D

A kiadós reggeli után fodrászhoz irányoztam, mert az ember lánya az első randijára egy robottal még sem mehet akárhogyan! A fodrásznő nagyon aranyos volt és mesélte, hogy pont ma van az első napja a kislányának az oviban! Egy nagyon szép hullámos frizurát kértem tőle, de egyelőre nem vágattam bele a fufrumba. Az még mindig Dr. Szegedi és Dr. Fedorcsák agyszobrászok munkája!

Anya – mily meglepő! – korábban végzett az ellenőrzéssel és átjött, hogy együtt menjünk az Onkológiára. Szerencsére nem idegesíteni jött, így rábízhattam a felsőm és a nadrágom kivasalását, meg a fehér cipőm kifehérítését, miután a jól megkomponált szettemen az utolsó pillanatban kellett változtatást eszközölnöm. Tavasz lévén ugyanis ragaszkodtam a rózsaszín blézeremhez és ahhoz, hogy ne legyen rajtam fekete szín, de a lenge kis világos sortomat nem találtam meg-felelőnek a mínusz öt fokhoz, úgyhogy inkább a fehér farmeromat vettem fel. Tudom, fontos információk, dehát nőből vagyok és a különleges alkalmakhoz különleges megjelenés is dukál, nem?

Amihez hozzátatrtozik a taxival érkezés – és a stílusos késés is. 12 óra 12 perckor gördültünk végig a Kék Golyó utcán, és majdnem tökéletes voltam, csak a parfümöt felejtettem el. A doktorok már vártak! Ott volt Bajcsay doktor és Sipos doktor is és azt mondták, már azt hitték nem jövök. Mondjuk eleve azt gondolták, hogy korábbra hívtak (11:30-ra), de én mondtam, hogy tuti nem. Mindegy, úgyis áramszünet(!) volt délelőtt, így is időben voltunk. Huhh!

Először úgy volt, hogy elém engedik „a prosztatás urat", de kiderült, hogy az ő orvosa még nem érkezett meg, úgyhogy utolsókból az elsők alapon némi aláírogatás és egy hányáscsillapító bevétele után már járulhattam is a CyberKnife elé! Előtte még gyorsan kikéreckedtem mosdóba, aztán mikor felfeküdtem az ágyra és a fejemet igazgattuk, éreztem, hogy újra ki kéne még szaladnom. Lehet, hogy kibírtam volna akkor is, ha nem teszem, de semmi kedvem nem volt feszengeni háromnegyed órán át. (Nem tudom ilyen van-e veletek, nálam néha előfordul, hogy elmegyek klotyóra és utána 5 perc múlva újra kell, és ez nem az amikor idegesség miatt rohonagászik az ember. Na, fontos infó volt ez is :D )

Szóval a lényeg:

Pontosan olyan a gép, mint a videón, de a körítés még sokkal elegánsabb!!!

Az egész termet ő uralja, szuper futurisztikus, sci-fibe illő az egész.

Közvetlen mögötte egy természeti kép van a falon, ami egy falépcsőt ábrázol és betűjelekkel megjelölt négy kamera meg egy plafonról belógó mikrofon van a páciens irányába állítva. A maszk nem olyan maszk, hogy benne lenne a teljes fejem, csak a fele! Az elülső fele. Érkezéskor megkérdezték, hogy minden ugyanolyan-e rajtam, mint amikor levették a fejmintám és mondtam, hogy szerintem sok nem változott, csak most kisminkeltem magam. De a fülbevalókat ki kellett vennem. Ennek a maszknak a keretét rögzítik valamilyen kíméletes módon az ágyhoz, nincs itt semmi érzéstelenítés, meg csavarozgatás, egy vékonyka - Zimány Linda hasonmás - nővérke simán megcsinálja mindenféle eszköz nélkül. És az ember nem érez semmit, csak egy kis leszorítást a homlokán (ami inkább megnyugtató, hiszen ez garantálja, hogy a fej nem fog elmozdulni). Bár a homlokomnál rögzítettek, de azért az arckifejezésem is be volt állítva ugye és... nos a formázási hadművelet alatt arra még nem gondoltam, hogy ha mosolygok, akkor az azt jelenti, hogy a műtét során is 45 percen át kell majd vigyorognom. Ez viszont olyan teljesítmény, ami még egy királynőnek is becsületére válik... 

Már az elején azonnal feltűnt, hogy szól a zene! Nem csak a plafonon vannak tavaszi ágak képei  hátulról megvilágítva, de jön a hangszórókból a komolyzene is. A falak úgy emlékszem lágyzöldre voltak festve, de ebben már nem vagyok 100%-ig biztos. Kinn viszont citromsárgák. Voltak egyébként kisebb közlekedési lámpák is két oldalon a teremben, azok jelentését nem sikerült megértenem. Meg nem tudtam átpozícionálni a légzésemet sem, hogy akkor vegyek levegőt, amikor épp mozgásban van a robot (kvázi, hogy akkor biztos nem sugaraz épp).

Filóztam rajta, hogy egy nagyobb lélegzetvétel, vagy egy nyelés vajon mennyire változtatja meg az agyam helyzetét, meg azon is gondolkodtam, hogy van-e valami jelentősége annak, mire gondolok műtét közben? Nem akartam ugyanis véletlen „ rossz”  területeket aktiválni... Egyébként főleg D.-re gondoltam, hogy vajon neki hogyan sikerülhet most a műtétje, meg Rátok, de a leges legelején azért elmondtam az autogénes kezdőmondatokat is: „Megnyugszom, ellazulok. Eltávolodik tőlem minden külső zaj és belső gond. Átadom magam a nyugalomnak...” Fogalmam sincs miért, de csak akkor tudok igazán ellazulni és meditálni kezdeni, ha pontosan ezekkel a szavakkal indulok neki. Sehogy máshogy nem megy! 

Nagyon vártam a találkozást a robottal, de az igazság az, hogy már rögtön az elején beletolakodott az "intimszférámba". Ez nem volt szép tőle! Értem én, hogy miattam tette, de hiába mondta a nővérke, hogy nyitva hagyhatom a szemem, nekem innentől nem volt kedvem belenézni abba az üres félszemű tekintetbe. Tudom, nevetséges, de meglepődtem, hogy csak egy lyuk van rajta a fénysugárnak – amit nem is láttam fénynek, csak tudtam, hogy onnan jön. Úgyhogy egy meglehetősen rövid szemezés után úgy gondoltam jobb az nekem, ha inkább behunyom a szemem.

Azt hiszem ez pontosan az a vizsgálat, amin simán el lehet aludni. Egyelőre nem sikerült, de ha netalán tán még lenne ilyen beavatkozásom, akkor lehet, hogy másodszorra már menne. Csak „átadom magam a nyugalomnak”, aztán jöhetnek az álommanók... Mert maga a kezelés tényleg nem durva. Olyan 30 perc körül éreztem egy kis „CT szagot” és néha egy kis fájdalmat is az agyam bizonyos területein, de ezt leszámítva szinte semmi nem történt, csak feküldtem és gondolkoztam, a robot meg ide-oda mozgott körülöttem (elég sokszor nagyon közel jött, de volt, amikor úgy helyezkedett, hogy nem is láthattam - volna).

Miután a vizsgálat kész lett, mentem aláírni a sugárkezelő lapot meg kérdeztük, hogy van-e valami további teendő? Nincs! 1% az esély, hogy kapok egy újabb epilepsziás rohamot, de ha szépen szedem a gyógyszerem, akkor kb. annyi sem. 2-3000 méterre ne menjek, és pihenjek, de kb. semmi mellékhatás nem várható. Én megnyugodtam, de Anya még mindig nem tett le róla, hogy megtorpedózza a jó kis pihenésünket szombattól... De ez nem fog menni!

Elfelejtettem azonnal elkérni a maszkot, így meg kellett várnom plusz egy beteg kezelését. Ezalatt elbeszélgettünk az ominózus páciens lányával. Na ők egy még keményebb sztori, mint én, már hat(!) kórházat megjártak, és olyan tanácsokat kaptak, hogy ”töltsenek sok időt a papával”, meg „szeressék nagyon”... stb. Kvázi letettek róla. Magán úton aztán fogták magukat és csináltattak egy MR vizsgálatot és akkor kerültek ide. A lány el volt ájulva, hogy itt hogy lehet mindenki ennyire kedves és milyen fantasztikus az ellátás...

Volt már pár panaszom, de az ilyen pillanatokban mindig hálát adok, hogy nem valami vidéki onkológián kezdtem meg a kezelésem, hanem nagyon figyeltünk rá, hogy a lehető legnagyobb (és leggazdagabb) intézménynél. Mert bakker, ők azt is most tudták meg, hogy nem csak, hogy van ez a gép, de esetükben gyógyszer is létezik a papa betegségére...! Én ezt komolyan nem értem! Tragikusak a magyar statisztikák rákban való elhalálozás ügyében, de ebben sajnos csúnyán benne vannak az orvosok / kórházak is és egyszerűen nem látom át,  hogy ki az igazi hibás? Olyan ellentmondások vannak, hogy az ész megáll!

Iszonyat tipikus, hogy itt ez a fantasztikus gép, ami nem csak az országban, de az egész régióban(!!!)  egyedülálló, TB alapon ingyen kezelnek vele  és vannak növények a folyosón, meg bőrkanapék, de a váróban levő kötelező kúthoz itt sincs pohár...  mert nyilván az átlagbeteg csajkával jár kórházba. Félek, komolyan félek belemenni az egészségügyi közgazdaság témájába, de az ilyen és ehhez hasonló dolgok a mai napig megakasztanak. Pedig már nem könnyű engem meglepni!

A maszk megszerzése után fotózkodtunk egy kicsit, aztán a Le Roy-ban zártuk a napot. Anyu azt mondta ő még nem járt annyi féle étteremben életében, mint velem a betegségem alatt :D De hát a különleges alkalmakat különleges helyeken kell megülni, nemde? És Budapest szerencsére egy új gasztro mennyország, amit ki más élvezzen, ha nem a helyiek?

És akkor a végére update D.-ről – merthogy csak ennek a posztnak a megírása után mertem felhívni a MÁV intenzívet: végül már tegnap megtörtént a műtétje, kivették a gézlapokat és újra egy kis keringéstámogatásra szorult, valamint továbbra is lélegeztetik. Dializálják rendszeresen és amint be tudják indítani a keringését, megkezdik levenni a lélegeztetőgépről és ha az sikerült, akkor elkezdik ébresztgetni! A vesevérzése friss lehetett, olyan 1 napos(!) és ha még egy napot várunk a kórházba menetellel (amit egyébként nagyon kérlelt tőlem anno), akkor valószínűleg ma már nem élne. A doktornő azt mondta, hogy továbbra is súlyos, életveszélyes állapotban van és még bármi lehet, de első körben megmentettem az életét!  

Ilyen szépet még soha senki nem mondott nekem. Az egész családom orvos és én soha nem mertem őket követni, mert hatalmas felelősségnek tartom a munkájukat és tudom, hogy nem bírnám elviselni azt, ha a hibámból meghalna egy betegem. De ezzel – nyilván – annak a lehetőségéről is lemondtam egyben, hogy meg is mentsek életeket. És akkor valaki mond nekem egy ilyet... Ezt az érzést leírni nem lehet! Szívből kívánom, hogy ti is átéljétek! Igen, sírok. Nem vagyok egy cseppet sem büszke magamra, de nagyon nagyon remélem, hogy nem csak egy hetet kapott, hanem tényleg túl fogja élni ezt a kis „kalandot”. Szeretnék ott lenni, amikor kiengedik a kórházból... és persze ott is kell lennem, hisz továbbra is nálam van minden cucca és hozzám fog hazajönni! :-)

Ma felhívtam a sugaras osztályt, hogy megérdeklődjem: vajon az antiepileptikumot sem szabad szedni a műtét előtti napokban? Van ugyanis egy olyan szabály, hogy sugárműtét előtt és után 3-3 napot szüneteltetni kell minden rákgyógyszert. Hétfő reggel még ugyan bevettem a délelőtti adagomat, de aztán észbe kaptam és többet nem szedtem. Ott maradt viszont a kérdés, hogy vajon az antiepileptikummal mi a helyzet? Gyanítottam, hogy az mehet (elvégre kinek jó, ha kapok egy újabb rohamot a műtétet megelőzően? Plusz azt TILOS egyik napról a másikra abbahagyni), de már gyanítottam én sokmindent...

Nagy meglepetésemre nem csak, hogy átkapcsoltak a sugár osztályra, de addig adogatták a kagylót, míg egyenesen Bajcsay doktor "kezébe" kerültem, aki nagy örömmel mondta, hogy pont most végeztek a tervezésemmel, nagyon szépek(!) az áttéteim és sima ügy lesz a műtét! Az antiepileptikumot ne hagyjam abba és ha akarom, akkor ihatok Glicerint is, bár a képek alapján nincs igazán ödéma a tumorocskáim körül. Mondjuk arra készüljek, hogy a három kis kretént egy fekvésből megkezelik, ami azt jelenti, hogy 45 percig fog tartani a művelet. Ha kell, akkor persze tudunk szünetet tartani, de készüljek úgy, hogy nem, mert ha ügyes vagyok és sikerül mozdulatlannak maradnom, akkor még az is lehet, hogy gyorsabban megvagyunk. Hű!

Azért valljuk be, szerintem ez most nekik orvosoknak is izgalmas! Én legalábbis baromira örülnék neki, ha átvenné egy robot a rizikósabb melóimat :-) A mai napig imádom nézegetni, ahogy a robotporszívóm dolgozik, olyankor én is úgy tartom, hogy takarítok, miközben csak a kis rabszolgámat felügyelem. Ez meg egy jóval nagyobb rabszolga!

íme tehát a videó a holnapi műtétről:

Leírni nem tudom mennyire várom és hihetetlen szerencsésnek érzem magam, hogy ez megadatik... nincs 2 hónapja, hogy ez a kezelés elérhető Magyarországon, és jelenleg ez a világon fellelhető lehető legfejlettebb technológia!!! 

Délre megyek be, délután lesz a műtét és ha netán még nem mondtam volna: nagyon szeretlek titeket!!!

Eléggé megugrott a blogom népszerűsége, amit kicsit a vendégemnek is köszönhetek, úgyhogy vettem az üzenetet: amint lesz érkezésem, csinálni fogom "a másik" blogot is. Előre szólok, hogy - bár úgy látom szeretitek a drámát - a posztok többsége ott azért inkább vidám lesz! 

A hétvégét pihenéssel töltöttem, voltam a pici unokaöcsémmel babaúszáson és ahogy kocsikáztunk odafele tiszta deja vu érzésem volt. Eddig két babaúszáson voltam: egyiken közvetlenül az első műtétem előtt, másikon meg 3 héttel később, a sugaras után. Na most is hasonló lesz a menetrend. A babaúszás hihetetlen vicces és édes egyébként, plusz nagyon hasznos is! Sosem felejtem el ált. isiben a víziszonyos osztálytársaimat a kötelező úszás órákon. Ennek a lényege, meg pont az, hogy megszoktassák a babákkal a vizet és a vízzel kapcsolatos helyzeteket: a kis unokaöcsém hihetetlenül imádja, már ezt látni is öröm. És most már igazi feladatokat is csinálnak!!!

Másfelől már múlt héten elkezdtem, de most be is fejeztem a leleteim digitalizálását, ami így összesen három éjszakába került. Gyakorlatilag bescanneltem az összes ambuláns lapomat meg lemásoltam a képalkotó vizsgálataim anyagát, aztán az egészet áttettem egy pendrive-ra. Eddig öt intézményből (Onkológia, OKITI, Szombathely, Fehérvári út, Vahot utca) vannak papírjaim, amiben az a leggyönyörűbb, hogy ezek a helyek nem látják egymás adatait, azaz kézben kell vinnem mindig onnan ide innen meg oda a leleteket, amik nem helyben készültek. Pl. amikor kiderültek az agyi áttéteim, akkor is arra kellett várni egy csomót, hogy kiírják CD-re a sürgősségi MRI-m anyagát és csak a CD-vel a kezemben taxizhattunk át az OKITI-be. Holott az összes OKITIs sugaras idegsebész az Onkológián is dolgozik, mert sugarazó gépek meg csak ott vannak... Tiszta buta a rendszer, de mindegy, mert engem ez többet nem kell, hogy érdekeljen: a kis ezüst pendrive-omon ezentúl rajta van minden! :-)

Pendrive-ot is sokat válogattam a boltban, de az új mappámat még tovább válogatom. Új színt szeretnék ugyanis adni a legújabb korszaknak! Az első adag leletem ugyanis zöldben van, a tavaly április-májustól induló pirosban és a csütörtökkel kezdődő "gyógyulás"(!?)-os korszakét sárgába szeretném tenni, de abból sajnos még nem láttam kemény hátlapos gyorslefűzőt. Már hat színből találtam (fekete, bordó, piros, zöld, kék, szürke), de citromsárgát még nem :/ Nagy probléma, mi? Nekem mégis fontos. Ha nem találok sárgát, akkor kék, vagy fehér lesz egyébként.

Mellesleg nem lett volna olyan csiga hadművelet a digitalizálás, ha nem olvastam volna el közben újra az összes leletet is. Ez olyan volt kicsit, mint egy terápia, de érdekes mód tartalmazott meglepetéseket is! Pl. augusztus 14-én Eszter azt írta az ambuláns lapomra, hogy "hányás" miatt jelentem meg soron kívül a rendelésén, ami egyáltalán nem igaz, mert április vége óta nem hánytam. Azért jelentem meg, mert már voltam mindenhol (3x neurológusnál, egy CT-n, egy MRI-n, 3x csontkovácsnál, 1x háziorvosnál, 1x reumatológusnál, többször gyógytornán, Bowen kezelésen), kipróbáltam 4 különböző gyógyszert, de az Istennek nem múlt el a rohadt hátfájásom... Azt nem tudom minek kellett valótlanságot állítania az ambuláns lapomon, de mindezt latinul tette (és nem a vomit szóval), úgyhogy csak most tűnt fel... Emellett volt pár viccesebb elírás is (pl. kontroll MRI szeptember 111.-én), meg rengeteg helyesírási hiba, de kiindulva a blogomból erre inkább nem mondok semmit.

Apropó blog. Amint láthatjátok már dolgozom a személyre szabáson, de ez még csak egy sablon, az igazi dizájnolás igazi képekkel lesz! A fedőlécen például a kedvenc folyosóm fog szerepelni, ami hasonlít a jelenlegi fotóhoz is, csak épp a helyszíne a valódi Onkológia!

Sokan kérdezitek, így megírom itt is: D. továbbra is altatásban és lélegeztetőgépen van, a keringése már működik, de dializálni még mindig rendszeresen kell. Tegnap végre orvossal is beszéltem (minden nap telefonálok a MÁV intenzívre). A fájdalmait egy vesekő okozhatta, amivel azonban nem törődött, úgyhogy a kis genyó felsértette, minek következtében vérezni kezdett az egy szem működő veséje. Ezt sikerült ugyan megmenteni, de még nem lehet tudni, hogy be tudják-e majd indítani és el tudja-e látni majd a funkcióját. A másik veséje már le van állva. Gyakorlatilag még "nyitva van hagyva", azaz biztos, hogy lesz még egy műtéte, hogy kiszedjék a tamponokat meg gézlapokat, amiket benne hagytak. Ezt a műtétet először mára ígérték, tegnap azt mondták szerdán lesz, ma meg azt, hogy csütörtökön. Úgyhogy fingers cross please, csütörtökön lesz egy műtéti társam, csak míg ő Pesten lesz műtve, én Budán, míg ő Oxigén maszkban lesz, én "szkafanderben", míg ő altatásban "csinálja", én magamnál leszek és míg neki az élete múlik rajta... nos az végülis nekem is.

Izgulok magunkért, de bízom benne, hogy sikerülni fog! Egyszerűen sikerülnie kell! :-)

A legutóbbi posztomat két részletben írtam: az első felét egy nyugis szerda délután, amikor épp a legújabb vendégemet vártam, a második felét pedig több mint 24 órával később, amikor már túlestem az időközben megérkezett vendég által okozott sokkon.

Február 14-én érkezett egy egy hónapos(!) foglalás Airbnb-n. A jelentkező egy los angeles-i úriember volt, profilkép nélkül és egy egysoros bemutatkozó szöveggel, miszerint ő egy "73 éves férfi erős hátfájdalmakkal". Nyolc éjszaka a rekordom, amit egyben eddig valaki nálam töltött, meg elég bevállalós típus is vagyok, szóval csak kicsit akadtam ki, inkább átadtam magam a kíváncsiságnak: ebből vajon mi lesz? A barátaim persze ugrattak, hogy lehet kifogtam egy gazdag amerikai nagybácsit, de szerintem a valóságban mindenki titkon röhögött rajtam... 

Február 21.-ére volt megjelölve az érkezés dátuma és aznap háromnegyed nyolckor telefoncsörgésre ébredtem. Egy meglehetősen öreges hang szólt bele a kagylóba, hogy ő lenne a mai vendégem és érdeklődne mikor érkezhet? Mondtam neki, hogy a nap nagy részében otthon leszek, így végül a délután kettő órában állapodtunk meg.

Miután fél négykor sem volt még sehol, felhívtam, hogy merre jár? Azt mondta jön, de késik, szerinte olyan fél hatra megérkezik. Jó... Fél hétkor aztán csengett a telefonom, egy ismeretlen szám hívott: mégpedig egy taxis! Azt mondta, hogy itt áll a házam előtt egy amerikai úriemberrel, le tudnék-e menni? Persze, két perc és lenn vagyok!

Mikor leértem D. az anyósülésről tápászkodott ki nem kis erőfeszítések árán. A taxisofőr mondta, hogy a csomagtartója tele van táskákkal, várja az utasítást mi legyen velük. Megkértem, hogy vigye be a liftig. D. eljött a kapuig és ott leült (ez olyan 3-4 méteres táv). Mikor a taxis minden csomagot bevitt, megkértem, hogy menjünk be. Felállt a segítségemmel és elvonszolta magát a liftig, ahol újra leült a lépcsőre és fújtatott. Bepakoltam a csomagjai egy részét a liftbe és felmentem velük a másodikra. Aztán vissza le. Ismét kellett a segítségem a feltápászkodáshoz, de bejött a liftbe és felmentünk. Amíg kinyitottam a lakásajtót, újra leült a lépcsőre zihálva, majd amíg pakoltam a csomagjait befele, konkrétan elfeküdt! Mondtam neki, hogy ez így nem OK, legalább a lakásba fáradjon be. (Dél-amerikai olvasóimnak üzenem, hogy itt nálunk most dúlnak a mínuszok!) Ezúttal nem volt semmi lakás-mutogatás, azonnal a konyha felé irányozott, ahol lerogyott rögtön egy székre. Azt mondta minden rendben, csak kimerült a csomagolásban. Mondtam neki, hogy ha még tudna menni pár métert, eljutna a szobájába és ott le is tudna feküdni. Vett egy nagy levegőt, nekiment a szárítóknak, de azért beküzdötte magát a szobába, ahol úgy ahogy volt (cipőben-kabátban) elterült az ágyon.

Nos, láttam már sokféle megérkezést, de erre az is enyhe kifejezés, hogy nem volt szokványos. Azonnal hívtam a mentős öcsém, hátha át tud ugrani megnézni, hogy minden rendben van-e a vendégemmel, de épp dolgozott, ezért csak annyi tanácsot tudott adni, hogy sürgősen hívjam a 104-et. Közben hívtam Anyut is, aki azt mondta átjön és így is tett. Kicsivel korábban érkezett, mint a mentősök.

Eddigre D. már javában szunyókált és gyakorlatilag a három piros ruhás férfiember ébresztette fel. Megvizsgálták, néztek EKG-t, szívhangokat, betelefonáltak a Bajcsy Kórházba, hogy ajándékot visznek, majd a "gépész" (mert a szakzsargonból már profi vagyok!) eltűnt és egy hordágyszékkel tért vissza. És itt jött a szép jelenet, D. ugyanis közölte, hogy márpedig ő innen nem megy el!

Na és itt van az, amikor sakk-matt a helyzet. A mentősök kedvesen megdicsértek, hogy helyesen jártam el, hogy kihívtam őket, mert abszolút jogos és több okból is be kéne vinniük, ugyanakkor "olyan embert nem lehet megmenteni, aki nem akarja". Beadtak neki valami injekciót és megjegyezték, hogy ettől valószínűleg többet fogja látogatni a WC-t, majd mondták, hogy hívjam őket újra, amikor már nem lesz magánál és nem tud ellenkezni!

Szó szerint ezzel a szöveggel hagytak ott. Megnyugtató, mi?

Időközben megtaláltuk a gyógyszerei receptjeit, amiket nem váltott ki, úgyhogy elindultunk Anyuval. Ő haza igyekezett, hogy hozzon egy váltóruhát, és visszajöjjön hozzám az estére, "mert biztos nagyon félek" - amiről helyből és határozottan lebeszéltem, mert mégis mitől félnék??? Biztosítottam róla, hogy felhívom, ha bármi gáz van (mint tettem korábban is), de menjen csak haza és maradjon is otthon, mert neki másnap munka van! Én meg elmentem és kiváltottam D. gyógyszerét (és már azt is tudom, hogy az ügyeletes patikák "ügyeleti díjat" számláznak fel ilyen estekben, ami értéktől független, csak vásárlásonként terhelik meg vele a beteg pénztárcáját - 381 Ft-tal, szóval azért nem kell belehalni).

Arra mentem haza, hogy az előszoba szőnyegem fel volt gyűrve és szanaszét érmék voltak elszórva rajta (D-nek több zsák mindenféle érméje van): D. a WC-n volt. Mikor nagy sokára kijött, szégyenkezve mondta, hogy majd eltakarítja, amit otthagyott, én pedig odaadtam neki a gyógyszerét és tudtam, hogy én nem akarom megnézni azt a WC-t... Aztán hajnali 3-ig hallgattam a szobámban, hogy lélegzik-e még a túloldalon. Ekkor elszunyókáltam olyan ötig, de akkor felhorkant vagy csinált valami hasonlót, amivel felriasztott. És ezzel meg is ijesztett. Megkérdeztem minden OK-e, de azt mondta, hogy igen, csak egy vödör kérne, hogy ne kelljen mindig körbe mennie a WC-hez. Adtam neki. Aztán hallottam a hangokat, majd azt is, ahogy a vödör felborul... Na remek, már a szobába sem akartam bemenni innentől...

Ez volt az a pont, ahol felhívtam Airbnb-t, hátha tudnak valami tanácsot adni mi a teendő? Erre az ügyfélszolgálatos Annetta megérdeklődte, hogy most akkor szeretném-e töröltetni a foglalást, vagy megtartom a vendéget? Vennem kellett egy nagy levegőt és utána mondtam csak, hogy itt nincs szó a vendég kidobásáról, inkább az érdekelt volna, hogy van-e valami tanácsuk egy ilyen esetre nézve? Nincs... Illetve annyi még volt, hogy fotózzam le a szobát meg a WC-t és majd megtéríttetik a vendéggel a rendbehozatalt. Ezt köszöntem nem kértem...

Később aztán a hölgy főnöke(?) felhívott, kifejezte sajnálatát a kellemetlen helyzetért és megkérdezte, hogy tudnak-e valamiben segíteni és erre én kérdeztem vissza, hogy mondja meg őszintén: szerinte tudnak? Mert az az opció, hogy lemondjam a foglalást nem érdekel! Erre jött a szöveg, hogy ők csak egy customer support és mondtam, hogy tudom, de ezzel meg én nem tudok mit kezdeni. Azt ígérte még érdeklődnek az úrról, mondtam, hogy jó...

Valahogy aztán visszaaludtam és legközelebb 11-kor ébredtem fel. Gyorsan átszóltam a szomszédba, hogy minden rendben van-e és D. szerencsére mondta, hogy igen. Kérdeztem, hogy kér-e valamit enni és mondta hogy egy kávét inna, tejjel. Beraktam pár krumplit sülni (merthogy diétáznia kellhet ugye), leugrottam a kisboltba tejért, aztán amikor kijött reggelizni elbeszélgettünk egy kicsit. Úgy két óráig. 

Kiderült, hogy nincs senkije egyetlen vele nagyjából egykorú fiútestvérén kívül, akinek összvissz egy kétszobás lakása van Amerikában, ahol a barátnőjével él. Ott max 2 hetet tölthetne. További rokonai, fia-lánya nincs. Saját amerikai ingatlana szintúgy nincs. Magyarországra szeptemberben jött, szeptemberig van tartózkodási engedélye is, addig főleg airbnb-vel éldegél különböző helyeken. Egészségbiztosítása nincs, ezért nem akar kórházba menni.

Mondtam neki, hogy Magyarországon ha kórházba kerül és nincs biztosítva, akkor kiküldenek ugyan a címére egy számlát, de ha az visszajön kézbesítés nélkül, akkor a TB kénytelen a mi járulékainkból fizetni. Tudom, hisz anyukám keze alatt számtalan ilyen eset megfordul...

Aztán összeszedtem magam és ultimátumot adtam neki:

1. Vagy kórházba megy, rendesen kivizsgáltatja magát, aztán pedig rendesen szedi a kapott gyógyszereit, VAGY

2. Jelentem Airbnb-n és olyan "ajánlást" adok neki, hogy többet nem fogja senki fogadni

Elmondtam neki, hogy nem tudom őt ápolni, nem vagyok nővér. Bizonygatta, hogy "mindig ez van", ha "elfelejti pár napra a gyógyszereit bevenni" és hogy néhány nap pihenés után mindig rendbe is jön! 15 éve szedi a gyógyszerét, amit kiváltottam neki és már van tapasztalata.

Megmondtam neki, hogy én ezt elhiszem, de közben azért eltelt 15 év, és ami korábban bejött lehet hogy most nem működik már, mert 15 évvel öregebb lett. Elmondtam neki azt is, hogy a mentősök úgy hagyták itt, hogy akkor hívjam őket újra, ha elveszti az eszméletét, de én ezt nem akarom megvárni. Miért nem jó az neki, ha én vigyázok itt a cuccaira, ő meg szépen kivizsgáltatja magát alaposan a kórházban? Egy kórház nem egy mennyország Magyarországon sem, de az ellátás színvonala szakmailag azért rendben van és az a legjobb neki, ha el tudja mondani a panaszait addig, amíg magánál van!

És újra elmondtam, hogy válasszon a fenti két forgatókönyv közül.

Végül beleegyezett az első opcióba.

Abban is megállapodtunk, hogy mielőtt kihívom a mentőket, összekészítjük a cuccait a kórházba.

A fenti beszélgetést is zanzásítottam, a készülődés pedig hasonlóképp időigényes lett, így négykor jutottunk oda, hogy újra tárcsázhattam a 104-et. Az új mentőscsapatot egy nő vezette és amikor megvizsgálták látták, hogy a(z EKG-s?) tappancsokat rajta hagyták az előzőek - számítván arra, hogy nemsokára újra jönni fognak érte...

Odaadtam nekik az éjszakai EKG-t meg a mentősök esetleírását és bár most jobb eredményeket produkált (de annyira jókat, hogy ha nincsenek az éjszakai leletek, talán el sem viszik!), azért bevitték a Honvédba.

Időközben visszahívott az orvosnő, akit - a recept alapján - kerestem telefonon is, meg rá is írtam Facebook-on. D. ragaszkodott hozzá, hogy az egészségi állapotával kapcsolatban csak vele lehet beszélni, de a fiatal kis doktornő elmondta, hogy ők összesen csak 2x találkoztak és eleve úgy ismerkedtek meg, hogy egy amerikai páciense ismerőse. Valóban ő írt fel neki gyógyszereket, de csak olyanokat, amiket rendszeresen szed és a lelkére kötötte, hogy a hasi panaszait vizsgáltassa ki rendes helyen - hiszen ő csak egy házi orvos.

Beszéltem egy korábbi hostjával is. Nála decemberben lakott egy hetet és ott csak annyi konfliktus volt, hogy a lakás amit kapott a negyediken volt, de lift csak a harmadikig járt. Ezen kicsit kiakadt, de végül nem kérte át magát más lakásba. Ennek a férfinek mondta azt is, hogy Magyarországon gyerekek sakk tanításából szeretne élni és a csomagolás során magam is meggyőződhettem róla, mennyi sakkos cucc van nála (több textil/bőr tábla, bábu szettek, sakk-óra, nem beszélve a Polgár lányok könyveiről). 

Szerettem volna bemenni később D-hez a Honvédba, hogy segítsek/tolmácsoljak, de hatkor találkoztunk a Tanuló Tanárokkal, aztán eléggé fáradtnak éreztem magam és csak arra futotta, hogy hazafelé vegyek egy pár gumikesztyűt és - minden biománságom ellenére - Domestost. Persze otthon aztán felhívtam a Honvédot és miután sikeresen beszéltem még azzal az orvossal is, akihez a vizsgálatra várt, és meggyőződtem róla, hogy angolul is és a lehető leggondosabb módon el lesz látva, megnyugodtam és elkezdtem mosni, befejeztem a legutóbbi blogbejegyzést, majd nekiláttam a takarításnak is. Hajnali háromkor végeztem az öt adag mosással és a teljes körű pucolással. Nem volt felemelő... De a szag, az legalább elmúlt... 

Háromkor aztán kidőltem és délben ébredtem pénteken. Gyorsan bevettem a gyógyszerem, mostam egy újabb adagot, összekészültem, meg összekészítettem neki is pár dolgot, aztán egy ebéd kitérő után mentem rögtön a Honvédba. Voltak telefonos kísérleteim egyébként, de azokat nem kapcsolták, ha meg mégis, akkor nem vették fel... Pedig ha felvették volna, nem megyek ki a francba hiába.

Merthogy a sürgősségin azzal vártak, hogy innen elkerült "az amerikai beteg" a kettes számú egységbe (régi MÁV kórház) és az intenzíven van. Bővebb felvilágosítást az állapotáról ott adnak. Szuper!

Ha már meghallom az "Intenzív" szót, végigfut a hideg a hátamon, mert annál szörnyűbb helyet egy kórházban nem ismerek! Kegyetlen rossz! Arra felkészíteni senkit nem lehet! Persze biztosan más élmény, ha az embert altatják közben - mint őt. De ezt ekkor még nem tudtam. Másfelől azt viszont igen, hogy ott aztán nagyon szigorúak a látogatási feltételek és miután én senkije nem vagyok nem fognak beengedni hozzá. Talán még az állapotát sem mondják meg. De azért nyilván átmentem tenni egy próbát.

A másik Honvédban - vagy a régi MÁV-ban - jelenleg látogatási tilalom van. Szóltam a kapusnak, hogy mi járatban vagyok, ő erre a recepcióig beengedett, ahol mutattak egy telefont és megadták az Intenzív számát, hogy ott érdeklődhetek.

Egy kis fiatal nővér vette fel. Nagyon megörült nekem! Azt mondta az első személy vagyok, aki érdeklődik "az amerikai beteg" állapota felől. De sajnos nem sok jó hírrel szolgálhat: életveszélyben van! Nagyon súlyos az érelmeszesedése, és a hasi fájdalmai azért voltak, mert vérzett az egyik veséje. Miután tovább vérzett, most viszik a következő műtétjére, úgyhogy fel sem tudok menni hozzá az osztályra. A jelenlegi műtét tétje az, hogy el tudják-e állítani a vérzést. Ha igen, akkor megmaradhat a veséje, de ha nem, akkor ki kell venni, és marad a másik, ami viszont egy roncs. Ergo onnantól dialízisre fog szorulni hátralevő életére.

Úristen!

Értesítették már a Nagykövetséget, de felvennék az én adataimat is. Meg kellett adnom nevet, telefonszámot és címet "távirat esetére". Megborzongtam. Megadta a közvetlen telefonszámukat, és azt mondta, hogy meg kell beszélnie a főnökével, de jelenleg én vagyok az egyetlen kapcsolattartó személy, ezért lehet, hogy kiadhatnak majd információt számomra. Kérdeztem, hogy van-e még bármi tennivalóm, de azt mondta, hogy nincs és még egyszer elmondta, hogy nagyon örül, hogy bejöttem és jelentkeztem. Mondtam neki, hogy fura, hogy nem tudtak rólam, hiszen a nevemet-telefonszámomat a mentősöknek is megadtam, de azt mondta, hogy az már hozzájuk nem jutott el... Még mondtam neki, hogy amennyire tudom van D.-nek egy fiútestvére, aki benne van az útlevelében is, mint "vészhelyzet esetén értesítendő személy" és ezt nagyon megköszönte. Tényleg nagyon kedves volt és ha nem is jutottam fel D-hez, azért örültem, hogy valaki örült nekem és értékelte hogy bementem.

Időközben aztán jöttek a nagy tanácsok. Kedvencem, hogy "minek kellett ilyesmibe belekeverednem, jobb lett volna ha nem teszem". Na az ilyenen azért kiakadok. Nyilván nem én kerestem a helyzetet, de ha már benne vagyok hagynám ott? Komolyan, nem értem! Lehet, hogy csak 22 órát találkoztunk eddig és lehet, hogy nem tudok róla kb. semmit, de annyit azért igen, hogy nincs itt senkije és most egy hihetetlen veszélyes szakaszában van az életének. Tényleg ilyenkor kéne még egyet belerúgni, csak hogy a kis puha kacsóim ne fáradjanak el? És hát nem vagyok egy mintakeresztény, de komolyan magára kellene hagyni egy bajba jutott embert, ha már hozzám vetette a sors???

Hazafelé persze meg kellett nyugodnom és kellett az a két óra, amíg eldöntöttem, hogy elmegyek kvízestre. Az jutott eszembe, hogy most egyedül otthon a lakásban úgysem lenne jobb, valami meg legalább eltereli a figyelmem ezekben a kritikus órákban. A kvízesten végül három fiú volt, meg én is elhívtam rá egy táncoslányt, akivel eredetileg táncos jógára mentünk volna, de már délelőtt lemondta, mert nem végzett a melóval addig. És egyébként tényleg szórakoztató volt és nem is messze Anyuéktól, ahova megígértem, hogy beugrok.

Otthon aztán az előszobában aprócska kis cipők fogadtak, mert most alszik másodszor is a pici unokaöcsém Anyuéknál (az első alkalom múlt héten volt és arra is hazajöttem!). Ő egy Áldás, valami hihetetlen forma, imádom! Újabban mindent vagy szétszerel, vagy kidob! A nővérem halászhatja ki a szemetesből a cipőcskéit és a sok egyéb holmit, amit épp nem szétszerelhetőnek, ergo feleslegesnek ítél :-) Már persze aludt, mire megérkeztem, de úgyis a holnap délelőtt lesz a lényeg, amikor majd agyon szeretgethetem!

Persze felhívtam a Honvéd Sürgősségit is, a telefont pedig a délutáni nővérke vette fel. A műtét sikeres volt, és ugyan rengeteg vért kellett a betegnek adni, de az állapotát sikerült stabilizálni. Sőt, a veséje is megmaradt! Jelenleg altatásban van, lélegeztetik és holnap dializálni is fogják újra, és még egy darabig biztosan az intenzíven marad (akár egy hétig is!), de esélye van arra is, hogy ezt a kört megússza és túlélje. Látogatni nem látogathatom, de ha telefonon érdeklődöm, információt ki fognak tudni adni az állapotáról.

Ha valaki, hát én tudom, hogy egy sikeres műtét még nem mindig jelent győzelmet, sőt, gyakran utána kezdődik a legnagyobb harc! De akkor is nagyon fontos lépés, és nagyon örülök neki, hogy D. ezt az akadályt sikeresen vette! Remélem innentől minden a legjobban alakul majd Vele!!!