Minden úgy kezdődött, hogy Dórinak nagyon jól mentek a baba körüli teendők. Mondhatni túl jól. Egyszer már el volt törve a jobb keze és akkor megtanult csak balkézzel élni, de az kérdéses volt, hogy a gyerek körüli teendőkkel hogyan boldogul majd most. És meglepően ügyesen! Annyira meglepően, hogy az otthon töltött kedd után, amikor gyakorlatilag egész nap kirándultunk, szerdán közölték  a sógorommal, hogy ha már itt vagyok, síelnem kell!

Szerda délelőtt amíg Balu dolgozott, a Dórival meg a picivel elmentünk sétálni, minek során végül meggyőzött, hogy igazán magukra hagyhatom őket pár órára és a hirtelen ötlettől vezérelve végigjártuk az összes kölcsönzőt. Lefotóztuk az árakat, illetve kértünk tájékoztatót, aztán leültünk egy buszmegállóba és egy szemceruzával táblázatot rajzoltam a kis naptárama, miközben a tesóm diktálta az adatokat. Meg kell mondjam: hatalmas különbségek vannak! Pedig az összes kölcsönző egyetlen utcában van. Kiválasztottuk a legolcsóbbat, oda visszamentünk, megmondtuk a sógoromnak, hogy hozza el Dóri sisakját, meg az én kölcsön kesztyűmet, aztán találkoztunk Baluval a tárcsás felvonók aljában.

17 éve nem síeltem.

Eleinte Balu nem is engedett fel a felvonóra, csak lenn gyakorolhattunk addig, amíg el nem mondott pár alap információt (hóeke, fékezés, fordulás stb.) és be nem bizonyítottam, hogy azért megmaradt ez-az. Azután vettünk két jegyet és elkezdtem a gyakorlást a tárcsás pályán. Nagyon izgalmas volt! Nem mondom, hogy nem számítottam rá, hogy síelni fogok, hiszen az eredeti terv szerint ezért „jelentkeztem” egyáltalán lakótársnak is két hónapja. Csak akkor még úgy gondoltam, hogy februárban tudok melegíteni, tanulgatni, hogy élesben aztán egy-két napra kiélvezhessem egy rendes pályarendszer minden előnyét. Csak aztán a február nem épp így alakult és én úgy jöttem el, hogy síelni tuti nem fogok, maximum annyit "rosszalkodom", hogy felmerészkedek egy-egy hüttébe a babával, hogy ott ebédeljünk.

Ehhez képest az elmúlt három napban gyakorlatilag végig síeltem, síeltünk. Mondjuk a „végig” annyiból túlzás, hogy szerdán is, meg ma is csak dél utántól, mert pár dologban még fontos a tesómnak a segítség a gyerekkel (pl. bizonyos ruhadarabok ráadásánál, meg a konzerves babakaja kinyitásánál stb.) és mindketten rosszul éreztük volna magunkat, ha egész napra otthon hagyjuk szegényt. De én egyébként is csak ma bírtam volna többet: az első nap nettó tanulással ment kezdve a tárcsás pályákon, aztán befejezve a szállásunkhoz közeli csákányoson. A második meg a vagányságról szólt, mert már eleve a csákányoson melegítettünk, de utána felmentünk az egyik legmagasabb csúcsra is, ahol a fejem nem fájt, de a szívem azért dobogott rendesen... A kilátás viszont kárpótolt mindenért! Szóval az agyműtétem egy hetes fordulóját egy hegycsúcson ünnepeltem és csodáltam a fantasztikus környéket meg csináltunk egy nagy halom fényképet!

Viszont a gyönyörű időnek van némi hátulütője is: ilyenkor könnyebben megolvad a hó, ami aztán a hidegben megfagy. Nos, ennek megtapasztalása egy bal karba került, de ne aggódjatok, nem esett semmi bajom, csak megirigyeltem a Milka teheneket, akik itt minden Spar-ban sasolnak és kicsit hasonult hozzájuk a felkarom. Dehát 50 méter jégen karon csúszás nyilván nem múlik el nyomtalanul... (Anyának üzenem, hogy NEM ÜTÖTTEM BE A FEJEM, le sem ért, plusz Dóri kobakja is rajtam volt biztos ami zicher) Szegény Balu halálra rémült, de nem volt rá oka, amikor megálltam, csak felpattantam és mehettünk is tovább!

A síelés nagyon gyorsan visszajött és szinte semmit nem felejtettem! Ez király érzés volt. Viszont este elmentünk egy „klassz szánkópályára” is, ami viszont számomra csak „szánkópálya” maradt. Mikor leértünk mondtam is, hogy szép volt, jó volt, örülök, hogy kipróbáltam, de többet inkább nem. Ez este későig nyitva van (ellentétben a sípályákkal, amikre fél ötkor indult az utolsó felvonó) és... fogalmazzunk úgy, hogy nem profi szánkós és nem józan emberek közlekednek rajta. Itt volt az egyetlen, hogy féltem tőle, hogy valaki belém jön, mert míg síelés közben egyetlen ütközést nem láttam, itt egyetlen menet alatt többet is.

Ma aztán elengedtem Balut (bár fél óránként életjelet kért), hogy végre kicsit élvezhesse a telelését és mehessen a többiekkel egy „kis kört”, én meg lent gyakoroltam egy-két technikai fortélyt, meg hüttéztünk a nővéremmel és a picivel. Délután aztán csatlakoztam a többiekhez és zárásig még mentünk a komolyabb pályákon. Rájöttem, hogy a sógorom nélkül sehol nincs a magabiztosságom, de estére vele együtt visszajött és – sajna – pont most fogyott el az idő is. Sebaj. Ez is sokkal több volt, mint amire eleve számtottam!

Nagyon igyekeztem úgy szervezni ezt a hetet, hogy semmi dolgom ne legyen, mégis a pályázat teljes anyaga csak mára lett meg (miután tegnap sikerült hozzá megszerezni az utolsó hiányzó alárást is – konkrétan egy lanofkában), volt egy sikeres tolmácsinterjúm az egyik hüttében(!), keresett az Amerikai Nagykövetség összesen négyszer, írtak a diákjaim és persze a telefonom is rengeteget csengett, főleg az első napokban. No és nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna D.-re...

Tök tanulságos volt, hogy nagyon szigorúan meg kell húzni a határt szabadság és dolgos napok között, mert ha az ember nem teszi, szinte meg is szűnik mindkettő a maga vegytiszta formájában.

Holnap este már otthon leszek és természetesen azért jól esik, hogy ennyire hiányoztam!