Nem azért jöttem, hogy síeljek, hanem azért, hogy kimozdulhassak otthonról, egyben tegyek valami jót. Magyarul a tesómék apartmanjában lakom a kanapén és az eredeti terv az volt, hogy én vigyázok a bébire, amíg a nővérem snowboard-ozik, a sógorom meg síel.

Ez a terv pontosan a mai napig élt. Délelőtt a kis bébi elaludt, küldtem róla egy képet "az aggódó" szülőknek, negyed óra múlva pedig a nővéremet úgy megdobta egy bucka, hogy tepsivel kellett lehozni a hegyről... Teljesen eltört a jobb keze. De ezt nyilván nem tudtam még ekkor.

Két órával később, mikor küldtem egy képet a frissen megébredt gyerekről, majd arról, hogy már partedliben ebédel, kaptam a választ, hogy Dóri a kórházban van, a sógorom meg hazafelé tart a papírjaiért. Nemsokára meg is érkezett, összepakoltuk a potenciálisan szükséges holmikat és együtt mentünk kocsival a 30 km-re levő kórházba. 

Az utazás előtt mindenki engem féltett, Anyu titokban kötött rám egy plusz biztosítást és napokig győzködtek Apával, hogy el ne jöjjek. Nem csak ők, még az orvos sem ajánlotta. De egyszerűen nem láttam reális okát az otthon maradásnak:

- Felhívtam a Honvéd Intenzívet, ahol - akkor még - azt mondták, hogy ha be is indítják D. lélegeztetését és fel is tudják ébreszteni, ezen a héten még biztos, hogy az urológián fog feküdni, nem fogják hazaengedni. A szepszist már csak az utazás reggelén tudtam meg, de akkor is azzal a reménnyel, hogy egy hét alatt túl lesz rajta...

- Az óráimat is eltettem (egy elmaradt, de cserébe rengeteg leckét adtam, hogy ne maradjanak le, egyet meg átraktunk a következő héten egy másik napra, a két magánt pedig szintén elnapoltuk). 

- Airbnb-n a vendégszobám (ugye) március 20.-áig le van foglalva D.-nak

- Orvosi programjaim (újra) csak jövő héttől lesznek

- Itt meg tudtam, hogy ha nem is síelhetek, legalább segítek, egyben végre kicsit kimozdulhatok.

- A szállás nincs 1000 méter magasan, ergo nincs veszélyeztetve a kis agyacskám, hogy a ritka levegő megdolgoztatná

Mégis mindenki engem ijesztgetett, meg felelőtlennek nevezett és persze kaptam az íveket az előző bejegyzés után is, hogy nehogy magasabbra menjek!

Mindezek ellenére mégsem nekem esett bajom.

A tesómat elég hamar kiengedték a kórházból, gyakorlatilag amint beértünk a sürgősségire megláttuk egy benti helyiségben, aztán ő volt az első is, akit szólítottak a zárójelentéséért. Hát ez bizony nem egy Honvéd sürgősségi... Mivel a dokija egy fiatal orvos volt, aki szerint a Lidocain 2 perc alatt hat, kicsit hazudott, hogy még nem érzi, így volt érkezése picit többet beszélni a személyzettel. Naponta kb. 150-180 beteg(!) fordul meg náluk és ő sem egyedül utazott a mentőautóban, hanem egy síró lábsérülttel. Rengeteg síruhás ember volt a váróban, de nagyon flottul, rutinosan és gyorsan láttak el mindenkit.

Amikor elfele jöttünk, akkor szállt le egy helikopter...

A délután "a 15 perc hírnév"ről szólt neki, de azért lassan tudatosodott benne, mennyi mindent nem fog tudni így csinálni. Az csak egy apróság, hogy számára a snowboardozás ezzel véget ért. De egy 15 hónapos gyerekkel a mindennapi élet sem lesz habostorta ezután.

És itt jövök képbe én.

Gyakorlatilag a gyereket egyedül sem tudja így ellátni (emelés, pelenkázás, kocsiban tolás meg úgy alapvetően a közlekedés többet nem kivitelezhető), így a sógorom síelését mentjük meg azzal, hogy ezután együtt fogunk a babával portyázni. Nekem persze rengeteg ötletem van, merre járkálhatnánk a környéken, de értelemszerűen ő most nagyon csalódott és vadul jár az agya, hogy otthon hogyan fog még öt hetet lehúzni, ha marad a gipsz a kezén?

Én meg azt gondolom, hogy most legalább az első héten luxus körülmények között rehabilitálódik, ennyi idő alatt kitapasztalja, hogy mi megy neki és mi nem, mit tud megcsinálni ténylegesen és mit nem, aztán a jövőn majd gondolkodik akkor, ha hazaértünk és otthon megműtötték. Amíg viszont itt vagyunk, én leszek a jobb keze - szó szerint. Én fogok helyette főzni, pelenkát cserélni (uhh) és egyáltalán: segíteni mindenben, ami neki nem menne. 

Nem nyertünk újabb Oscar-t, egy házaspár eleve hiányzik a csapatból, mert a feleségnek az utazás reggelén eltört a keze (és őt is ma műtötték, csak épp a Jánosban), baleset érte a tesómat, engem két helyről is hívogattak munka illetve pályázat ügyben... szóval ma tipikusan egy olyan nap volt, amit úgy éreztem, hogy már az is eredmény, ha egy takaró alá bújva valahogy átvészelek. Nem is hívtam fel a Máv Intenzívet, mert azt éreztem jó dolog már nem eshet meg velünk.

Rossz kedvünk kifejezetten nincsen, csak valahogy minden balul sül el. Remélem holnaptól jobb lesz!