A rémes hétfő után rengeteg tennivaló szakadt a következő napra, azaz hatodikára, keddre. Komplett újratervezés.

A tesómnak ki kellett tapasztalnia, mit bír megcsinálni bal kézzel és mit nem. Nekem jól esett, hogy nem egyedül kellett szórakoztatnom A Gyereket. Vad táv-üldözésébe kellett fognom a gimis igazgatómnak a pályázat ügyében, amit nem akart aláírni addig, amíg nem beszélünk személyesen. Érdekelt, hogy vajon mi lehet D.-vel. És nem utolsó sorban ez volt a sógorom születésnapja is, amire madártejjel terveztük meglepni (az otthon váró ajándékon túl).

Reggel egy ismeretlen szám hívott, olyan, amit nem is ír ki a telefon. Az Amerikai Nagykövetség volt. Azt mondták, hogy a telefonszámomat a mentősöktől kapták meg (nyilván, miután a kórháznak sem adták át...), és jobbára D. cuccai felől érdeklődtek. Elmondtam mindent, amit tudtam, de természetesen a “túloldalról” semmi konkrétumot nem kaptam cserébe, személyiségi jogokra hivatkozva. És itt most olyan dolgokra gondoljatok, hogy a nő nem volt hajlandó megmondani még csak azt sem, hogy találtak-e D.-nek rokont. Ellenben nagyon érdekelte a pontos címem, hogy ki vagyok és hogy mikor hozhatnák el tőlem a konzul úrral D. dolgait? Külön kitért rá, hogy vajon az értékei is nálam vannak-e, különös tekintettel egy övtáskára és hogy egyáltalán: mijei vannak a lakásomban? Ez bevallom egy kicsit érdekes volt és meg is mondtam neki, hogy miután együtt pakoltunk be a kórházba nyilván vannak táskái, amiknek ismerem a tartalmát (a ruháit ki is mostam ugye), de ez egyáltalán nem igaz mindegyikre.  Van például 3 laptop táskája, meg egy kicsi szürke kézipoggyász méretű bőröndje, amiket csak akkor nyitott ki, amikor az első mentős csapat járt nálunk és meg kellett keresnie a gyógyszerei receptjeit. A nő összesen háromszor hívott a délelőtt folyamán, mire meg tudtunk beszélni időpontot arra, hogy átjöjjenek hozzám és elvigyék a holmiját.

Ettől a beszélgetéstől rossz érzésem lett, ezért többször hívtam a MÁV Intenzívet, míg délután nagy nehezen kaptam egy újabb orvost (és azért mondom, hogy nagy nehezen, mert a nővér, aki felvette a telefont meglehetősen gyanakvóan kikérdezett a beteggel való kapcsolatomról, mert “én biztos nem az a nő vagyok, aki ma már egyszer kereste őket a Nagykövetségről az úr állapota felől érdeklődve”). A doktor azt mondta, hogy D. állapota változatlan, de szerdán csinálnak (csináltak) neki izotópos vizsgálatot, hogy eldöntsék újra meg kell-e műteni és “voltaképp valamennyire javult az állapota” (ha jól értettem legalább a hasmenése elmúlt). Ez a beszélgetés megnyugtatott, mert eszerint mégsem mondtak le róla és így a remény is felcsillanhatott. Nem akarok nagy általánosságokat puffogtatni, de a saját esetemben is megfigyeltem, hogy a férfi orvosok mennyivel higgadtabbak és tárgyszerűek tudnak maradni szakmai kérdésekben és mennyire nem bocsátkoznak jóslatokba a jövőt illetően. Számomra ez szimpatikusabb és sokkal jobban megnyugtat, mint valakinek a véleményét hallani.

Nap közben Dórival sétáltunk egy nagyot. A baba szokása szerint azonnal elaludt, amint babakocsiba tettük és csak a cuki faluban ébredt meg, ahova átsétáltunk. Ott megebédeltünk, aztán hazajöttünk, út közben pedig megvettük a madártejnek valókat. Itthon elmentünk a szomszédos wellness részleg baba játszószobájába, aztán miután megjött a síelésből a sógorom, rásóztuk a gyereket és nekiálltunk a meglepinek. Kicsit kicsapta a tojást a madártej, mire a tesóm levágott egy kisebb konyha-drámát, de szerintem jó lett és végül el is fogyott az egész.

Ez a kedd nagyságrendekkel jobb volt, mint amire számítottam, számítottunk.

A tesóm meglepően sok mindent el tud végezni a gyerek körül önállóan (pl. a pelenkázás is OK, ha a földön csinálja, az unokaöcsém nem ficereg és csak kisdolog volt), ami nagy könnyebbség a jövőre nézve. Sikerült beszélniük a kézspecialista ismerőssel is, aki azt mondta, hogy nagyon ronda volt a keze kórházba vitel kori állapota, de “nagyon szépen helyre rakták”! Ha így maradna, lehet műteni sem kellene!!!

Én meg annak örültem, hogy D. mégiscsak életben van. Persze azt nem igazán értettem, hogy hogy lehet, hogy a Nagykövetség több mint 10 nap eltelte után bukkant csak fel, mikor elsőként őket értesítették, de aztán ma némileg világosabb lett a helyzet. Ma is felhívtam ugyanis a MÁV Intenzívet, ahol egy új, ám sokkal közlékenyebb nővérke vette fel a kagylót, aki nem tudott orvost adni, ellenben simán kiadott olyan infókat, amiket a Követség titkolt. Jelesül, hogy meglett D. testvére, írtak már neki levelet és őt két dolog érdekelte: az egyik, hogy kapcsolatba lehet-e lépni D.-vel, tud-e neki üzenni valamit (nem), a másik pedig, hogy most neki kell-e nyilatkoznia róla, hogy fenntartsák-e az életben tartó kezelését (Magyarországon nem úgy mennek a dolgok mint Amerikában, itt egy ilyen esetben nem kérdezik meg a lekapcsolást: nem opció). Vettem egy nagy levegőt és rákérdeztem: mennyi az esély arra, hogy ebből még D. visszajöhet élve? A nővérke pedig megmondta őszintén: nagyon kicsi. Az izotópos vizsgálatot elvégezték, de még nem született róla urológiai-sebészeti döntés, hogy újból felnyissák-e azért, hogy eltávolítsák a most bevérzett veséjét, mint potenciális gócot.

Így állt össze tehát a kép, hogy miért épp most került elő a Nagykövetség. Mind a testvére, mind a Nagykövetség abban gondolkodik, hogy napokon belül el fog hunyni, ezért megkezdték a dolgok elrendezését. :/ Lehet, hogy már csak én maradtam, aki még hisz benne, hogy túlélheti ezeket az eseményeket és meggyógyulhat. Persze az sem mindegy milyen áron (és itt természetesen nem az anyagiakra gondolok).