A legutóbbi posztomat két részletben írtam: az első felét egy nyugis szerda délután, amikor épp a legújabb vendégemet vártam, a második felét pedig több mint 24 órával később, amikor már túlestem az időközben megérkezett vendég által okozott sokkon.

Február 14-én érkezett egy egy hónapos(!) foglalás Airbnb-n. A jelentkező egy los angeles-i úriember volt, profilkép nélkül és egy egysoros bemutatkozó szöveggel, miszerint ő egy "73 éves férfi erős hátfájdalmakkal". Nyolc éjszaka a rekordom, amit egyben eddig valaki nálam töltött, meg elég bevállalós típus is vagyok, szóval csak kicsit akadtam ki, inkább átadtam magam a kíváncsiságnak: ebből vajon mi lesz? A barátaim persze ugrattak, hogy lehet kifogtam egy gazdag amerikai nagybácsit, de szerintem a valóságban mindenki titkon röhögött rajtam... 

Február 21.-ére volt megjelölve az érkezés dátuma és aznap háromnegyed nyolckor telefoncsörgésre ébredtem. Egy meglehetősen öreges hang szólt bele a kagylóba, hogy ő lenne a mai vendégem és érdeklődne mikor érkezhet? Mondtam neki, hogy a nap nagy részében otthon leszek, így végül a délután kettő órában állapodtunk meg.

Miután fél négykor sem volt még sehol, felhívtam, hogy merre jár? Azt mondta jön, de késik, szerinte olyan fél hatra megérkezik. Jó... Fél hétkor aztán csengett a telefonom, egy ismeretlen szám hívott: mégpedig egy taxis! Azt mondta, hogy itt áll a házam előtt egy amerikai úriemberrel, le tudnék-e menni? Persze, két perc és lenn vagyok!

Mikor leértem D. az anyósülésről tápászkodott ki nem kis erőfeszítések árán. A taxisofőr mondta, hogy a csomagtartója tele van táskákkal, várja az utasítást mi legyen velük. Megkértem, hogy vigye be a liftig. D. eljött a kapuig és ott leült (ez olyan 3-4 méteres táv). Mikor a taxis minden csomagot bevitt, megkértem, hogy menjünk be. Felállt a segítségemmel és elvonszolta magát a liftig, ahol újra leült a lépcsőre és fújtatott. Bepakoltam a csomagjai egy részét a liftbe és felmentem velük a másodikra. Aztán vissza le. Ismét kellett a segítségem a feltápászkodáshoz, de bejött a liftbe és felmentünk. Amíg kinyitottam a lakásajtót, újra leült a lépcsőre zihálva, majd amíg pakoltam a csomagjait befele, konkrétan elfeküdt! Mondtam neki, hogy ez így nem OK, legalább a lakásba fáradjon be. (Dél-amerikai olvasóimnak üzenem, hogy itt nálunk most dúlnak a mínuszok!) Ezúttal nem volt semmi lakás-mutogatás, azonnal a konyha felé irányozott, ahol lerogyott rögtön egy székre. Azt mondta minden rendben, csak kimerült a csomagolásban. Mondtam neki, hogy ha még tudna menni pár métert, eljutna a szobájába és ott le is tudna feküdni. Vett egy nagy levegőt, nekiment a szárítóknak, de azért beküzdötte magát a szobába, ahol úgy ahogy volt (cipőben-kabátban) elterült az ágyon.

Nos, láttam már sokféle megérkezést, de erre az is enyhe kifejezés, hogy nem volt szokványos. Azonnal hívtam a mentős öcsém, hátha át tud ugrani megnézni, hogy minden rendben van-e a vendégemmel, de épp dolgozott, ezért csak annyi tanácsot tudott adni, hogy sürgősen hívjam a 104-et. Közben hívtam Anyut is, aki azt mondta átjön és így is tett. Kicsivel korábban érkezett, mint a mentősök.

Eddigre D. már javában szunyókált és gyakorlatilag a három piros ruhás férfiember ébresztette fel. Megvizsgálták, néztek EKG-t, szívhangokat, betelefonáltak a Bajcsy Kórházba, hogy ajándékot visznek, majd a "gépész" (mert a szakzsargonból már profi vagyok!) eltűnt és egy hordágyszékkel tért vissza. És itt jött a szép jelenet, D. ugyanis közölte, hogy márpedig ő innen nem megy el!

Na és itt van az, amikor sakk-matt a helyzet. A mentősök kedvesen megdicsértek, hogy helyesen jártam el, hogy kihívtam őket, mert abszolút jogos és több okból is be kéne vinniük, ugyanakkor "olyan embert nem lehet megmenteni, aki nem akarja". Beadtak neki valami injekciót és megjegyezték, hogy ettől valószínűleg többet fogja látogatni a WC-t, majd mondták, hogy hívjam őket újra, amikor már nem lesz magánál és nem tud ellenkezni!

Szó szerint ezzel a szöveggel hagytak ott. Megnyugtató, mi?

Időközben megtaláltuk a gyógyszerei receptjeit, amiket nem váltott ki, úgyhogy elindultunk Anyuval. Ő haza igyekezett, hogy hozzon egy váltóruhát, és visszajöjjön hozzám az estére, "mert biztos nagyon félek" - amiről helyből és határozottan lebeszéltem, mert mégis mitől félnék??? Biztosítottam róla, hogy felhívom, ha bármi gáz van (mint tettem korábban is), de menjen csak haza és maradjon is otthon, mert neki másnap munka van! Én meg elmentem és kiváltottam D. gyógyszerét (és már azt is tudom, hogy az ügyeletes patikák "ügyeleti díjat" számláznak fel ilyen estekben, ami értéktől független, csak vásárlásonként terhelik meg vele a beteg pénztárcáját - 381 Ft-tal, szóval azért nem kell belehalni).

Arra mentem haza, hogy az előszoba szőnyegem fel volt gyűrve és szanaszét érmék voltak elszórva rajta (D-nek több zsák mindenféle érméje van): D. a WC-n volt. Mikor nagy sokára kijött, szégyenkezve mondta, hogy majd eltakarítja, amit otthagyott, én pedig odaadtam neki a gyógyszerét és tudtam, hogy én nem akarom megnézni azt a WC-t... Aztán hajnali 3-ig hallgattam a szobámban, hogy lélegzik-e még a túloldalon. Ekkor elszunyókáltam olyan ötig, de akkor felhorkant vagy csinált valami hasonlót, amivel felriasztott. És ezzel meg is ijesztett. Megkérdeztem minden OK-e, de azt mondta, hogy igen, csak egy vödör kérne, hogy ne kelljen mindig körbe mennie a WC-hez. Adtam neki. Aztán hallottam a hangokat, majd azt is, ahogy a vödör felborul... Na remek, már a szobába sem akartam bemenni innentől...

Ez volt az a pont, ahol felhívtam Airbnb-t, hátha tudnak valami tanácsot adni mi a teendő? Erre az ügyfélszolgálatos Annetta megérdeklődte, hogy most akkor szeretném-e töröltetni a foglalást, vagy megtartom a vendéget? Vennem kellett egy nagy levegőt és utána mondtam csak, hogy itt nincs szó a vendég kidobásáról, inkább az érdekelt volna, hogy van-e valami tanácsuk egy ilyen esetre nézve? Nincs... Illetve annyi még volt, hogy fotózzam le a szobát meg a WC-t és majd megtéríttetik a vendéggel a rendbehozatalt. Ezt köszöntem nem kértem...

Később aztán a hölgy főnöke(?) felhívott, kifejezte sajnálatát a kellemetlen helyzetért és megkérdezte, hogy tudnak-e valamiben segíteni és erre én kérdeztem vissza, hogy mondja meg őszintén: szerinte tudnak? Mert az az opció, hogy lemondjam a foglalást nem érdekel! Erre jött a szöveg, hogy ők csak egy customer support és mondtam, hogy tudom, de ezzel meg én nem tudok mit kezdeni. Azt ígérte még érdeklődnek az úrról, mondtam, hogy jó...

Valahogy aztán visszaaludtam és legközelebb 11-kor ébredtem fel. Gyorsan átszóltam a szomszédba, hogy minden rendben van-e és D. szerencsére mondta, hogy igen. Kérdeztem, hogy kér-e valamit enni és mondta hogy egy kávét inna, tejjel. Beraktam pár krumplit sülni (merthogy diétáznia kellhet ugye), leugrottam a kisboltba tejért, aztán amikor kijött reggelizni elbeszélgettünk egy kicsit. Úgy két óráig. 

Kiderült, hogy nincs senkije egyetlen vele nagyjából egykorú fiútestvérén kívül, akinek összvissz egy kétszobás lakása van Amerikában, ahol a barátnőjével él. Ott max 2 hetet tölthetne. További rokonai, fia-lánya nincs. Saját amerikai ingatlana szintúgy nincs. Magyarországra szeptemberben jött, szeptemberig van tartózkodási engedélye is, addig főleg airbnb-vel éldegél különböző helyeken. Egészségbiztosítása nincs, ezért nem akar kórházba menni.

Mondtam neki, hogy Magyarországon ha kórházba kerül és nincs biztosítva, akkor kiküldenek ugyan a címére egy számlát, de ha az visszajön kézbesítés nélkül, akkor a TB kénytelen a mi járulékainkból fizetni. Tudom, hisz anyukám keze alatt számtalan ilyen eset megfordul...

Aztán összeszedtem magam és ultimátumot adtam neki:

1. Vagy kórházba megy, rendesen kivizsgáltatja magát, aztán pedig rendesen szedi a kapott gyógyszereit, VAGY

2. Jelentem Airbnb-n és olyan "ajánlást" adok neki, hogy többet nem fogja senki fogadni

Elmondtam neki, hogy nem tudom őt ápolni, nem vagyok nővér. Bizonygatta, hogy "mindig ez van", ha "elfelejti pár napra a gyógyszereit bevenni" és hogy néhány nap pihenés után mindig rendbe is jön! 15 éve szedi a gyógyszerét, amit kiváltottam neki és már van tapasztalata.

Megmondtam neki, hogy én ezt elhiszem, de közben azért eltelt 15 év, és ami korábban bejött lehet hogy most nem működik már, mert 15 évvel öregebb lett. Elmondtam neki azt is, hogy a mentősök úgy hagyták itt, hogy akkor hívjam őket újra, ha elveszti az eszméletét, de én ezt nem akarom megvárni. Miért nem jó az neki, ha én vigyázok itt a cuccaira, ő meg szépen kivizsgáltatja magát alaposan a kórházban? Egy kórház nem egy mennyország Magyarországon sem, de az ellátás színvonala szakmailag azért rendben van és az a legjobb neki, ha el tudja mondani a panaszait addig, amíg magánál van!

És újra elmondtam, hogy válasszon a fenti két forgatókönyv közül.

Végül beleegyezett az első opcióba.

Abban is megállapodtunk, hogy mielőtt kihívom a mentőket, összekészítjük a cuccait a kórházba.

A fenti beszélgetést is zanzásítottam, a készülődés pedig hasonlóképp időigényes lett, így négykor jutottunk oda, hogy újra tárcsázhattam a 104-et. Az új mentőscsapatot egy nő vezette és amikor megvizsgálták látták, hogy a(z EKG-s?) tappancsokat rajta hagyták az előzőek - számítván arra, hogy nemsokára újra jönni fognak érte...

Odaadtam nekik az éjszakai EKG-t meg a mentősök esetleírását és bár most jobb eredményeket produkált (de annyira jókat, hogy ha nincsenek az éjszakai leletek, talán el sem viszik!), azért bevitték a Honvédba.

Időközben visszahívott az orvosnő, akit - a recept alapján - kerestem telefonon is, meg rá is írtam Facebook-on. D. ragaszkodott hozzá, hogy az egészségi állapotával kapcsolatban csak vele lehet beszélni, de a fiatal kis doktornő elmondta, hogy ők összesen csak 2x találkoztak és eleve úgy ismerkedtek meg, hogy egy amerikai páciense ismerőse. Valóban ő írt fel neki gyógyszereket, de csak olyanokat, amiket rendszeresen szed és a lelkére kötötte, hogy a hasi panaszait vizsgáltassa ki rendes helyen - hiszen ő csak egy házi orvos.

Beszéltem egy korábbi hostjával is. Nála decemberben lakott egy hetet és ott csak annyi konfliktus volt, hogy a lakás amit kapott a negyediken volt, de lift csak a harmadikig járt. Ezen kicsit kiakadt, de végül nem kérte át magát más lakásba. Ennek a férfinek mondta azt is, hogy Magyarországon gyerekek sakk tanításából szeretne élni és a csomagolás során magam is meggyőződhettem róla, mennyi sakkos cucc van nála (több textil/bőr tábla, bábu szettek, sakk-óra, nem beszélve a Polgár lányok könyveiről). 

Szerettem volna bemenni később D-hez a Honvédba, hogy segítsek/tolmácsoljak, de hatkor találkoztunk a Tanuló Tanárokkal, aztán eléggé fáradtnak éreztem magam és csak arra futotta, hogy hazafelé vegyek egy pár gumikesztyűt és - minden biománságom ellenére - Domestost. Persze otthon aztán felhívtam a Honvédot és miután sikeresen beszéltem még azzal az orvossal is, akihez a vizsgálatra várt, és meggyőződtem róla, hogy angolul is és a lehető leggondosabb módon el lesz látva, megnyugodtam és elkezdtem mosni, befejeztem a legutóbbi blogbejegyzést, majd nekiláttam a takarításnak is. Hajnali háromkor végeztem az öt adag mosással és a teljes körű pucolással. Nem volt felemelő... De a szag, az legalább elmúlt... 

Háromkor aztán kidőltem és délben ébredtem pénteken. Gyorsan bevettem a gyógyszerem, mostam egy újabb adagot, összekészültem, meg összekészítettem neki is pár dolgot, aztán egy ebéd kitérő után mentem rögtön a Honvédba. Voltak telefonos kísérleteim egyébként, de azokat nem kapcsolták, ha meg mégis, akkor nem vették fel... Pedig ha felvették volna, nem megyek ki a francba hiába.

Merthogy a sürgősségin azzal vártak, hogy innen elkerült "az amerikai beteg" a kettes számú egységbe (régi MÁV kórház) és az intenzíven van. Bővebb felvilágosítást az állapotáról ott adnak. Szuper!

Ha már meghallom az "Intenzív" szót, végigfut a hideg a hátamon, mert annál szörnyűbb helyet egy kórházban nem ismerek! Kegyetlen rossz! Arra felkészíteni senkit nem lehet! Persze biztosan más élmény, ha az embert altatják közben - mint őt. De ezt ekkor még nem tudtam. Másfelől azt viszont igen, hogy ott aztán nagyon szigorúak a látogatási feltételek és miután én senkije nem vagyok nem fognak beengedni hozzá. Talán még az állapotát sem mondják meg. De azért nyilván átmentem tenni egy próbát.

A másik Honvédban - vagy a régi MÁV-ban - jelenleg látogatási tilalom van. Szóltam a kapusnak, hogy mi járatban vagyok, ő erre a recepcióig beengedett, ahol mutattak egy telefont és megadták az Intenzív számát, hogy ott érdeklődhetek.

Egy kis fiatal nővér vette fel. Nagyon megörült nekem! Azt mondta az első személy vagyok, aki érdeklődik "az amerikai beteg" állapota felől. De sajnos nem sok jó hírrel szolgálhat: életveszélyben van! Nagyon súlyos az érelmeszesedése, és a hasi fájdalmai azért voltak, mert vérzett az egyik veséje. Miután tovább vérzett, most viszik a következő műtétjére, úgyhogy fel sem tudok menni hozzá az osztályra. A jelenlegi műtét tétje az, hogy el tudják-e állítani a vérzést. Ha igen, akkor megmaradhat a veséje, de ha nem, akkor ki kell venni, és marad a másik, ami viszont egy roncs. Ergo onnantól dialízisre fog szorulni hátralevő életére.

Úristen!

Értesítették már a Nagykövetséget, de felvennék az én adataimat is. Meg kellett adnom nevet, telefonszámot és címet "távirat esetére". Megborzongtam. Megadta a közvetlen telefonszámukat, és azt mondta, hogy meg kell beszélnie a főnökével, de jelenleg én vagyok az egyetlen kapcsolattartó személy, ezért lehet, hogy kiadhatnak majd információt számomra. Kérdeztem, hogy van-e még bármi tennivalóm, de azt mondta, hogy nincs és még egyszer elmondta, hogy nagyon örül, hogy bejöttem és jelentkeztem. Mondtam neki, hogy fura, hogy nem tudtak rólam, hiszen a nevemet-telefonszámomat a mentősöknek is megadtam, de azt mondta, hogy az már hozzájuk nem jutott el... Még mondtam neki, hogy amennyire tudom van D.-nek egy fiútestvére, aki benne van az útlevelében is, mint "vészhelyzet esetén értesítendő személy" és ezt nagyon megköszönte. Tényleg nagyon kedves volt és ha nem is jutottam fel D-hez, azért örültem, hogy valaki örült nekem és értékelte hogy bementem.

Időközben aztán jöttek a nagy tanácsok. Kedvencem, hogy "minek kellett ilyesmibe belekeverednem, jobb lett volna ha nem teszem". Na az ilyenen azért kiakadok. Nyilván nem én kerestem a helyzetet, de ha már benne vagyok hagynám ott? Komolyan, nem értem! Lehet, hogy csak 22 órát találkoztunk eddig és lehet, hogy nem tudok róla kb. semmit, de annyit azért igen, hogy nincs itt senkije és most egy hihetetlen veszélyes szakaszában van az életének. Tényleg ilyenkor kéne még egyet belerúgni, csak hogy a kis puha kacsóim ne fáradjanak el? És hát nem vagyok egy mintakeresztény, de komolyan magára kellene hagyni egy bajba jutott embert, ha már hozzám vetette a sors???

Hazafelé persze meg kellett nyugodnom és kellett az a két óra, amíg eldöntöttem, hogy elmegyek kvízestre. Az jutott eszembe, hogy most egyedül otthon a lakásban úgysem lenne jobb, valami meg legalább eltereli a figyelmem ezekben a kritikus órákban. A kvízesten végül három fiú volt, meg én is elhívtam rá egy táncoslányt, akivel eredetileg táncos jógára mentünk volna, de már délelőtt lemondta, mert nem végzett a melóval addig. És egyébként tényleg szórakoztató volt és nem is messze Anyuéktól, ahova megígértem, hogy beugrok.

Otthon aztán az előszobában aprócska kis cipők fogadtak, mert most alszik másodszor is a pici unokaöcsém Anyuéknál (az első alkalom múlt héten volt és arra is hazajöttem!). Ő egy Áldás, valami hihetetlen forma, imádom! Újabban mindent vagy szétszerel, vagy kidob! A nővérem halászhatja ki a szemetesből a cipőcskéit és a sok egyéb holmit, amit épp nem szétszerelhetőnek, ergo feleslegesnek ítél :-) Már persze aludt, mire megérkeztem, de úgyis a holnap délelőtt lesz a lényeg, amikor majd agyon szeretgethetem!

Persze felhívtam a Honvéd Sürgősségit is, a telefont pedig a délutáni nővérke vette fel. A műtét sikeres volt, és ugyan rengeteg vért kellett a betegnek adni, de az állapotát sikerült stabilizálni. Sőt, a veséje is megmaradt! Jelenleg altatásban van, lélegeztetik és holnap dializálni is fogják újra, és még egy darabig biztosan az intenzíven marad (akár egy hétig is!), de esélye van arra is, hogy ezt a kört megússza és túlélje. Látogatni nem látogathatom, de ha telefonon érdeklődöm, információt ki fognak tudni adni az állapotáról.

Ha valaki, hát én tudom, hogy egy sikeres műtét még nem mindig jelent győzelmet, sőt, gyakran utána kezdődik a legnagyobb harc! De akkor is nagyon fontos lépés, és nagyon örülök neki, hogy D. ezt az akadályt sikeresen vette! Remélem innentől minden a legjobban alakul majd Vele!!!