Ma lett volna a 3 hónapos kontroll MRI-m eredetileg, de mint tudjuk már lassan két hete, hogy a műtéten is túl vagyok.

Volt helyette reggel egy japán órám, majd egy laborom - extra tömeggel, minek hatására hazaugrottam a családomhoz egy csomagomért, ahol aztán szembesültem vele, hogy Apukám újra dohányzik :( Ez a fél éves cigiszünet után akkora csalódás volt, hogy sírva mentem vissza a vérvételre.

Én tudom, hogy mindenki maga felelős a döntéseiért, de ha az ember szeretteiről van szó, nagyon nehéz hagyni, hogy rossz döntéseket hozzanak...

A Frei-ben lehet SZÉP-kártyával fizetni, úgyhogy ott reggeliztem, mielőtt bementem volna a munkahelyemre. Ott ért a következő meglepetés: a szomszédos csoport mintegy felét kirúgták, mert "az ügyfelek nem tartanak igényt a munkájukra". Ráadásul nagyon csúnyán, minden előjel nélkül és tökéletesen ignorálva a tényt, hogy az illető milyen munkaerő volt. Csak és kizárólag az számított, hogy a hozzá kirendelt ügyfél fizetett-e érte, vagy nem. Amelyik cég fizetett, annak az embere megmaradt. Fantasztikus teherbírású, képességű és lojális emberek kerültek így utcára. Nem féltem őket, de mégiscsak egy gyomros volt abban a helyzetben, amikor épp a visszatérésemről szerettem volna érdeklődni és/vagy tárgyalni. Miután a HR-es nő nem volt benn, erre végül nem került sor, de ebben a helyzetben azt hiszem ez jobb is volt.

Amíg a közvetlen főnököm a cégnél volt, heti rendszerességgel érdeklődött rólam, aztán egyszercsak "elhallgatott", majd másfél hónap múlva bejelentette, hogy felmondott és megadta az új számát. Az ő főnöke ellenben soha nem írt rám. Nem tudom az új felállásban visszavár-e bárki egyáltalán...

Hazatérve kitakarítottam a lakást, mert "vendégeket" vártam. Ma jött ki hozzám az Amerikai Nagykövetségről a konzul és egy női asszisztense, hogy elvigyék D. cuccait. Először meghallgatták a történetemet, megkérdezték ki volt-e fizetve a szállás, illetve, hogy D. anyagilag tartozik-e nekem valamivel, mire mondtam, hogy nem. Közvetlenül a kórházból jöttek és újra meghallgattam a mondatot, miszerint nélkülem már nem élne, de ennek már nem tudtam igazán örülni, mert kivették a veséjét, márpedig nélküle a hátralevő életminősége borzalmas lesz. A konzul azt mondta, hogy a vesevérzését egy kezeletlen vesekő okozta és ha már korábban orvoshoz fordult volna, akkor nem kerül ekkora bajba. Sokszor megköszöntek mindent, amit érte tettem, aztán összepakolták a holmiját és távoztak. Nem volt semmi jegyzékbe vétel, nem kellett semmit aláírnom stb. - bevallom ez egy kicsit furcsa is volt. Azt mondták, hogy majd bent a követségen leltárba veszik a cuccait. Volt neki viszonylag sok készpénze is (az ominózus övtáskában), amire kevésbé aktívan "repültek rá", mint azt előre gondoltam, mindenesetre remélem nem "kobozzák el" tőle, vagy ilyesmi, hanem szépen megőrzik, amíg ki nem jön. Összekészítettem még múltkor egy kis csomagot D. számára, hogy ha kijön az Intenzívről, akkor legyen pár alap dolga, de ... nos, egy kicsit olyan "legyintően" kezelték a dolgot. Annyit azért elmondtak, hogy a testvérét értesítették és kapcsolatban vannak vele a kórházban, nagyon aggódik, de sajnos nem lehet most itt Magyarországon. Azt ígérték, hogy majd értesítenek róla, hogy mi történt vele én meg megkérdeztem, hogy meglátogathatom-e majd a kórházban, ha véget ért az influenza járvány, legalább, hogy elköszönjek tőle és mondták, hogy persze.

Elvitték az összes holmiját (kivéve a mosószerét, azt itt hagyták - mondván majd vesz magának újat), nekem csak az amerikai konzul névjegykártyája maradt "emlékként"...

Miután elment az amerikai konzul és tolmácsa-assisztense, elugrottam ebédelni, majd átsétáltam Kozsó teázójába, ahol Évi meglepi szülinapi buliját tartottuk. Ketten szerveztük Zsoltival és végül nyolcan voltunk összesen. Zsolti csinált tortát, a lányok ajándékokkal lepték meg, egy fiú (Kornél!) meg kifizette az este teljes fogyasztását.

Volt ott egy lány, Livi, akivel minden évben Évi szülinapján találkozom csak, de most egy darabig együtt sétáltunk haza és kicsit jobban megismertem. Neki (is) van egy fantasztikus gyógyulástörténete, konkrétan egy egész élet-újra-felépítés sztori, ami annyira inspiráló, hogy lehet majd egyszer veletek is megosztom. De persze csak, ha engedélyt ad rá...

Addigis elengedem, mint ma már annyi dolgot...

Nagyon rossz valakinek a kezét elengdni, és néha mégis muszáj. Nagyon rossz, de meg kell tenni, mert utána, hosszabb távon csak így lehet könnyebb. De... azt montam már ez mennyire nehéz???