A második hétvégén vagyok túl a mostanival (15-e, 16.-a), ami kicsit necces volt, mert bele kellett passzírozni egy gárdonyi esküvőt is. Tulajdonképp sikerült.

Szombaton pont az ebédszünetben volt a Jelenléti ív aláírása. Addigra három szeánsz ment le: bementünk a nappali falába, aztán különböző fémekbe, majd növényekbe. Ebédszünet utánra ki kellett gondolni egy kis szőrös emlős állatot (nem a főnököt!), de már soha nem tudom meg, hogy azzal mi volt a feladat.

A vasútállomáson találkoztunk Melivel meg Kacsával és végül háromnegyed órával a szertartás előtt érkeztünk meg a hotelhoz. Itt hajat mostam (több mint 2 hónap után először samponnal, de ez egy másik sztori), meg lezuhanyoztunk és végül pont leértünk a szertartásra. Ami később kezdődött (nem miattunk!), és szétfújta a szél, de pont ez tette egyedivé. A koszorúslányok nagy villantás veszélyben voltak, de végül nem történt baleset. Maga a szertartás fesztelen volt, sehol semmi feszültség, nem titkoltan csak egy ál szertartás volt, de mégis kedves. Fruzsi és Peti 13 éve vannak együtt, de még mindig csak 28 évesek... és felolvastak együtt egy verset is.

Nagyon rövid és lényegre törő volt maga az összeesketés, de utána a fotózás rendesen össze lett szedve és mintegy két órán keresztül tartott. Aztán vacsi és buli. Nem volt sem extra program, se vőfély, mégis minden ment rendben. Talán azért is történt ez így, mert a meghívás során csak a belső körre szorítkoztak. Minimál rokonság és rengeteg 7 és barát, de kisgyerek csak a két unokahúg és -öcs, valamint még egy kislány volt. Ha voltak is ifjú szülők, ők nem hozták a csimótákat.

Hajnalig tartott a buli, de én kidőltem egykor. Az éjszaka folyamán fel lettem keltve párszor, de véglegesen kilenckor sikerült ébrednem, majd összepakolnom. A reggeli folyamán leboltoltam Rékáékkal, hogy felhoznak kocsival. A Kabrióval!!! Ami mellesleg 1. narancssárga, 2. olyan kevés hely van a hátul ülők lábának, hogy... meg aztán út közben kicsit rosszul is lettem, szóval mák, h Gárdony csak 40 km. (Út közben megtankoltunk és akkor kértem egy zacsit a pultostól, biztos, ami zicher).

Rékáék úgy tettek ki, hogy fel tudjak szállni az 1-es villamosra. Pont úgy értem az Agykontroll tanfolyamra, hogy a második szünetében - asztalokon a Jelenléti ívvel. Lecuccoltam, aztán aláírtam és még kolbászoltam egy kicsit a szünet maradék negyed órájában.

A harmadik etap tulajdonképp az intuícióról szólt és az esettanulmányok elkészítési módjáról. Ekkor gyakorlat nem is volt. Az ezutáni szünetben a pedagógusoknak előre kellett menni és kitölteni egy tesztet. Önellenőrzéses volt, de el kell áruljam: hibátlan lett (és nagy öröm, h mondták a nevem, miután a pedagógusos jelenlétit alá sem írtam, csak a rendeset, de ez megint egy másik történet). Ez után le kellett adnunk a tesztet meg a névkártyánkat és cserébe megkaptuk az igazolványt, meg a certificate-et a 40 kredites pedagógus továbbképzésről. A szünet egyébként az ebédszünet is volt egyben, úgyhogy utána ettem valami helyi remeket. Majd jött a két órás esettanulmány.

Nos, bár ezt mondják a legizgalmasabb résznek, szerintem... hát... nekem ez kicsit humbugszagú volt. Egy pedagógus fickó nézett ki engem párnak, és először azt mondta, h csak két embert hozott, de amíg leszaladtam az Office Depot-ba füzetért meg ceruzáért, addigra 3 lett. Nekem totál tipp mix-nek tűnt az egész, de azt mondták, csak gyakorlat kérdése. Ez egyébként egy rendhagyó etap volt, mert 2 óránk volt megcsinálni a feladatokat (3-3 embert), a végére pedig már nagyon kényelmetlenül éreztem magam a széken.

A lezáró részt közel átaludtam. A fickó elég sokat beszélt... Végül levezényelt egy megbocsátó meditációt. Meg kellett bocsátani magunknak (a gyermeki énünknek) és a szüleinknek is (szintúgy gyermeki formájukban). Többen sírtak. Konkrétan: sokan sírtak! Ez után a meditáció után nem volt nyújtózkodás, mosoly, meg vállmasszírozás, viszont már csak negyed óra maradt a cégéig. Ebben a negyed órában pedig az oktató előkapta a gitárját (apja mintájára) és énekelt egy agykontroll dalt. A végén meg volt egy "energia" ugrás.

Összességében azt tudom elmondani, hogy nagyon hasznosnak tartottam ezt a tanfolyamot.

Egyfelől mák, hogy ráértem ezeken a hétvégéken (mert talán hihetetlen, de ez nem lesz így a közeljövőben!).

Kellemes meglepetés volt, hogy a borsos ár ellenére, szereztem 40 kreditet a bennem élő pedagógusnak.

Megvan az igazolványom, amivel a jövőben egy csomó féle haladó tanfolyamon részt vehetek (ami mind olcsóbb is, rövidebb is).

De a legfontosabb, hogy tanultam technikákat és gondolkodási módot. Nem mondom, hogy minden technikát használni fogok. Sőt, legvalószínűbb, hogy leginkább a Gyógyulj meg! mp3-akat fogom hallgatni, ami akár tanfolyam nélkül is ment volna.

Mégis, azt gondolom, hogy hasznos volt ez az időszak, ezek a technikák és az, hogy rászántam ezt az időt. Tágult a látóköröm és nem utolsó sorban adott egy nagy dózis reményt.

Én ezt a tanfolyamot minden onkológiai betegnek kötelezővé tenném.

Egyfelől, mert reményt ad a gyógyulásban. Másfelől pedig mert hangsúlyozottan csak kiegészítő az orvoslás mellé. Nem helyettes, hanem kiegészítő. És pontosan itt van a hangsúly.Meg tud oldani olyan eseteket, amikre nincs orvosi magyarázat, vagy csodának tűnnek, de nem helyettesíti a szakembereket és ezt mindig nagyon hangsúlyozza.

Ártani nem árt, de pozitív hozadéka rengeteg lehet, ha valaki hisz benne, vagy csak működik nála.

Nagyon, nagyon, nagyon ajánlom mindenkinek!!!

Ez a poszt előre szólok, hogy lehet némi késéssel fog megjelenni.

A nyaralásról ugyanis Anyával jöttem haza, aki megkezdte a kampányszöveget az agykontrollról. Én pedig mondtam, hogy ez szerintem is szuper ötlet: jöjjön velem! Ó, nem nem nem. Akkor viszont én sem megyek. Jaj, ezt nem tehetem! De igen. A vitának meg nem lett vége, úgyhogy nem számoltam be neki róla, hogy titkon elmentem azért az Agykontrollra a hétvégén.

Mégiscsak az én betegségem, mégiscsak számomra létkérdés.

A családi zsarolást persze folytatom (főleg mióta látom mennyire jó), de nem szeretnék lebukni pont itt.

Szóval szombaton (nyolcadikán) voltam először és vasárnap másodszor. A tanfolyam két hétvégéből áll. Jövő héten ugyan vidékre megyek esküvőre, de mindenképp ahhoz az úrhoz szerettem volna menni, aki ezt tartotta (és legközelebb szeptemberben tart majd, akkor is hétköznap), úgyhogy megpróbálok majd ügyeskedni valamit.

Maga az agykontroll, mint módszer csodálatos.

Mondjuk minden szünetben megfogadtam, hogy veszek egy kávét, mert szombaton rém fáradt voltam, vasárnap meg csak átlagosan az, de a felépítése eléggé tetszett (75 perces etapok, 20 perces szünetekkel), minden órán valami gyakorlattal, a következő órához tartozó elmélettel, néhány csodatörténettel, még néhány reklámmal és persze a szeánsz elején a dobozba dobott kérdésekkel.

Szombaton az utolsó etap felét sajnos le kellett lógnom a vendégeim miatt, így már sosem fogok megtanulni másnak üzenni, de azért a lefekvés kontroll, az ébrenlét kontroll, meg a jelenlét kontroll megvolt, vasárnap meg a tükör módszert, fejfájás és félelem kontrollt, valamint szokás megváltoztatást vettük. Tetszik nekem ez a módszer. Az meg még jobban, hogy a borsos tanfolyamdíj ellenére megtaláltam neten az egyébként 12 000 Ft-ért vesztegetett Gyógyulj meg c. hanganyagot. Voltaképpen mégiscsak ezért jöttem... 

((Update: mégiscsak itt buktam le, leghűségesebb olvasóm - az anyám - ugyanis belépett egy olyan gépen a blogra, ami elmentette az adataimat és velem belépve maradt. Persze minderről úgy szereztem tudomást, hogy anélkül, hogy szólt volna, megjelent a lakásomban...))

Miután megkaptam a remek MRI eredményt, még ott volt az UH, amit nem sikerült lemondani.

Péntek délelőtt elmentem legalizálni a szállásadást, onnan mentem át az Onkológiára.

Hiába volt felesleges a vizsgálat, a bácsi annyira kedves volt, meg alapos (még mutogatta is nekem a képernyőn, hogy mi mit jelent, hogyan lehet felismerni az esetleges rosszindulatú dolgokat), hogy egyáltalán nem bántam meg. Mondjuk visszahívott 3 héttel későbbre kontrollra, de hál Istennek most sem lettem megszúrva.

Ugyanekkor csatlakoztam a nővéremékhez is, akik levittek a Balatonhoz! :-) Szerdáig volt a miénk a nyaraló, de vasárnap du. feljöttem és hétfőn, az onkológiai kontroll után mentem csak vissza.

A kontrollon az onkológusom nagyon kedves volt.

Először azt mondta ugyan, hogy az idegsebészek "mindig ezt mondják", de végül elismerte, hogy lehet benne valami és megegyeztünk, hogy a legközelebbi képalkotó vizsgálatom úgyis július 20.-án lesz, utána újra találkozunk.

Mivel az Onkológia a Délinél van, pár perc múlva már Badacsonytomaj felé zötykölődtem a vonaton, hogy némileg könnyebb szívvel folytassam a nyaralást.

Apropó nyaralás.

Hétvégén még velünk volt a sógorom, az öcsém, meg a barátnője is. Utóbbi egészen eddig Hollandiában élt, és szombat este meglepett egy kis csomaggal. Pár hónapja kérdezte, hogy kérünk-e esetleg valamit Hollandiából, mire helyből rávágtam, hogy "füves csokit"! Nos, a csomagocskában volt egy rendes csoki is, meg egy becsomagolt másik ajándék. Kicsomagoltam, és... igazi füves csoki volt benne!!! Mondta, hogy netről rendelte, meg kiokosodott a témában (ti. h kétféle cannabis van és ez a szuperélelmiszer kategória), mindenestre én iszonyat meglepődtem, de persze nagyon nagyon örültem neki. :-)

Mindez egyébként kerti sütögetés közben történt és az külön show volt, mennyire tűzbe jött a tűz látványától a pici unokaöcsém. Voltaképp imád mindent, két nap múlva hasonlóan sikongatott a Balatontól is (megfürdettük ugyanis). Iszonyat cuki ez az apró ember, a Terápiás Vad Kobra, aki májusban majdnem minden nap meglátogatott ("kezelt") és én vagyok az első sikertörténete. Pedig még be sem töltötte a nyolc hónapot! :-)

Sajnos a 29.-ei MRI szerint ekkorára nőtt az eredetileg 7 mm-es tumorom.

Mindezt öt héttel a sugárműtét után.

Mindenki nyugtatgat, leginkább a sebészeim, olyan szövegekkel, hogy '"ennyi még belefér", meg "van olyan, hogy a tumor még nő egy kicsit". Köszi.

De én most először, bevallom: kicsit félek.

A telefonhívás egyébként Apától érkezett. Anya szokás szerint leboltolta az Onkológiával, hogy az 5 munkanap helyett neki (!) már csinálják meg a leletet mára, ennek megfelelően pedig először a hírt Apával közölte. Aztán Apa hívott fel engem. Amint meghallottam, azonnal hívtam Anyut, aki ott helyben már bejelentkezett az idegsebészemhez. Mire odaértem az Onkológiára, már beszélt is vele. Úgyhogy mi már csak ebédelni tudtunk elmenni együtt. Örülök neki, hogy képtelen volt megvárni a beszélgetéssel... mintha nem rólam szólt volna, és mintha nem mondtam volna, hogy 20 perc múlva ott vagyok. Persze azzal magyarázta mindezt, hogy a doki behívta őt két kezelés között, de nekem akkor is rosszul esett.

Otthon aztán megadta a másik sebész telefonszámát, akit végül én hívhattam fel. Ő csinálta a sugárműtétemet. Nagyon kedves volt, azt mondta ne ijedjek meg, történik ilyen, ráadásul nem lehet tudni milyen szögből nézték most. Ha nem szabályos gömb alakú a tumor, akkor simán lehet más az átmérője. Júliusban menjek el a vizsgálatra, amire beutaltak és azzal majd okosabbak leszünk. A PET CT negatív volt, ezért van okom a reményre.

Anya persze fel akarja hívni a képalkotó intézet vezetőjét, meg az onkológusomat is, hogy kell-e a holnapi nyaki ultrahang így is? (mert most megcsinálták MRI-n és az negatív) Szerintem ezek lényegtelenek, de az UH-ra persze megkíséreltem rákérdezni, csak délután négy után már senki nincs az Onkológián.  

Hálás vagyok nekik a sok segítségért, de néha az ilyenek kezdenek kicsit túlzásnak tűnni. Ez mégsem az ő betegségük, hanem az enyém! Elhiszem, hogy szívükön viselik a sorsomat és igyekszenek segíteni, de akkor is sok, amikor ilyenek. Persze mára Anya szabadságot vett ki.

Ezek miatt történt, hogy a tegnapi nappal visszaköltöztem a lakásomba. Nem akarom, hogy az én életemet éljék, azt meg mégjobban nem, hogy miattam kockáztassák az állásukat. Ez az én bajom, és ki tudok jönni belőle. Szólok nekik, ha kell segítség, de semmi szükségem rá, hogy mindent alám toljanak, meg hogy engem használjanak fel arra, hogy ne csinálják a saját dolgaikat...

Szóval visszaköltöztem és a mai naptól már vendégeim is vannak: két francia Európa túrázó fiú. Nagyon kedvesek és aranyosak, ráadásul csöndesek is, úgyhogy nem fog botrányt csinálni belőlük a ház.

A sebem ugyan rendetlenkedett, de ettől az élet nem állt meg.

Az Onkológián is zajlottak eközben az események.

Május 29.-én lett felajánlva számomra, hogy bekerülhetek egy study-ba. Ez egy nagy lehetőségnek tűnt, és mi éltünk is volna vele, de az aláírt papírokat a doktornő széttépette. Többek közt azért, mert agyi áttétesek esetén fontos kritérium, hogy a helyzet egy hónapig nem változhat. így lettem behívva május 31-re CT-re, aztán (miután 5.-e Pünkösd volt), 7.-ére kontrollra, a study-s papírok aláírására.

Ami aztán nem történt meg.

Az ONCO Team ugyanis nem szavazta meg a bekerülésemet, hiszen nem felelek meg a feltételeknek. Mit jelent ez? Azt, hogy minden agyi cuccocskámat kezelték már, a tanulmányban pedig csak kezeletlen tumor szerepelhet

Remek. Jó a rosszban, hogy így be tudtam menni osztályozó vizsgáztatni délután.

Ennek megfelelően előjegyeztettek sürgős PET CT-re, aminek egy héten belül meg kellett (volna) történnie. Pénteken viszont felhívta őket anyukám és közölték, hogy aznap kapták meg az engedélyt, a hétfő és a péntek van fenntartva az onkológiai betegeknek és legkorábban csak 19.-én hétfőn lesz időpont (ezt mondják 9.-én). Valami aztán mégiscsak történt, mert másnap engem hívtak telefonon és 15.-én (csütörtökön) estére kaptam időpontot.

13-án tartottam egy búcsú szakkört, 15.-én meg bementem a suliba, hogy tartsak egy másikat is (a másik csoportnak), de mint kiderült akkor már nem volt benn ép lélek, csak a tanárok. így aztán inkább rendbetettem a szekrényt a tanáriban (négy óra pakolás), majd hazamentem. Innen mentünk a PET CT-re.

A PET CT olyan volt, mint két éve. Váróban Anyu ott maradt,engem meg felvittek. El kellett mondanom részletesen a betegségem történetét, valamint oda kellett adnom a műtétek utáni képalkotós felvételeket. Ezzel kívánták ugyanis összevetni a képeket. 

Utána átvittek egy kis szobába. Megmérték a vércukromat. Aztán szúrtak egy vénát. Majd elment a nővér és egy kis fémtokban hozta a sugárzó kontrasztanyagot. ezután vittek el a váróba. A váró egy egyszemélyes kis szoba egy TV-vel. elvben nem szabad gondolkozni, sem semmilyen agyi tevékenységet folytatni. Úgyhogy én itt iszogattam valami szokásos CT-s löttyöt (10 percenként egy pohár) és raktár árverést, meg "Hogyan készült?" műsorokat nézegettem.

50 perc múlva aztán szóltak, hogy mehetek pisilni, utána pedig jöhetett a vizsgálat. Valamiért úgy emlékeztem, hogy itt CT meg MRI is egyben van. De nem. Ez egy sima negyed órás CT volt, minden komplikáció nélkül. Én voltam aznap az utolsó, kaptam kekszet, csokit, narancslevet (ja, mert dél óta nem ehettem, hogy meglegyen a hat órás éhgyomor), és megkaptam, hogy 2,5 hét múlva lesz eredmény.

Nos, már másnapra lett (hála Anyu kati barátnőjének).

Én mentem a leletért, de megvártam vele Anyut, mert megígértem neki. Teljesen negatív volt.

19.-én tehát ott voltunk az Onkológián, az onkológusomnál, aki erre mit mondott? Hogy nem lesz sem study, sem gyógyszerelés. Tessék? Nincs tumor, nincs mi ellen fellépni. Nem kapok (egyelőre semmit), csak szoros obszervációt. Legközelebb egy MRI-t, 29-án szerdán.

Először kicsit kiakadtam, hisz a study-t nagyon szerettem volna, de a gyógyszerben meg egyenesen biztos voltam, hogy kapni fogok. Még aznap kért (és kapott) másodvéleményt mind Apu, mind Anyu. Apu a volt kolleganőjétől (aki szintén az Onkológián kutat), Anyu meg a Bőrklinikától (a szövettanos orvosomtól), akik mind megerősítették, hogy az orvosom helyes döntést hozott és azt üzenték: örüljek.

Hát mit tehetnék? Akkor örülök. :D

30.-án kedden voltunk Anyuval kontrollon a Klinikán. Addig minden jól ment, amíg nem az volt, hogy Sz doki nyomogatta a fejemet, kérdezte hol fáj, mire meg sem várva a válaszomat Anya kezdte mondani, hogy ott, ahol a koronát fúrták fel a fejemre. Teljesen felment bennem a pumpa és rászóltam Anyára, hogy nem is ott, mire az orvos lecsittogott, hogy hallgassuk végig Anyát. Na szép. Azt mondta, hogy nem lát különösebb problémát, csak nem gyógyul a sebem rendesen, használjak rá peru balzsamot és pénteken ismét látni szeretne. Rendben.

Másnap, a CT előtt még tartottam egy órát az érettségizőmnek, onnan mentem a vizsgálatra, amiről már írtam, majd innen a gimibe, hogy az utolsó simításokat is elvégezzem a következő heti osztályozón.

Csütörtökön, elsején aztán rendeztük sorainkat a könyvelővel, aki rendbetette kicsit a bt. hivatalos ügyeit, nehogy megint bajom legyen belőle. Nagyon kedves ember volt, egyben azt is megfigyeltem, hogy Anyu hogyan kommunikál vele. Hálából szilvabort ígértünk neki is, de azt már Anya egyedül vitte be neki később. A könyvelő után ugyanis még beugrottunk az Aldiba, ahol rendesen kivásároltam magam (és én is fizettem!). De utána nagyon elfáradtam, úgyhogy a nap hátralevő részében leginkább már csak olvastam.

Pénteken egyedül mentem a Klinikára kontrollra (egész pontosan a sógorom dobott el). Megnézték a sebemet, elpanaszoltam a fájdalmaimat (jobb oldalt a fülem mögött, a bal fülemen egy kis rész, meg a fejem tetején), de csak elütötték a kérdést. Azazhogy először Sz. doktor foglalkozott velem, feltűnt neki, hogy duzzadtabb a bal felem és fel akart írni valamilyen gyógyszert is, de aztán bejött F. doktor is és azt mondta nincs itt szükség semmire, csak várjak. Erre Sz. doktor is megjegyezte, hogy végülis a koronafúrásom helyei fájnak (KHM!!!) és persze akkor nem kell semmi plusz. Peru balzsam, várakozás.

Hát vártam. Két napig. Eddigre már többen megszóltak a családból, hogy mire vagyok allergiás, és valóban: a bal arcom meglehetősen fel volt puffadva. Felhívtam hát a Klinikát és mit ad Isten Sz. doktor ügyelt. Elmondtam neki a puffadt bal felemet (és hogy talán ez azért van, mert allergiás vagyok a peru balzsamra), meg azt is, hogy a fejtetőm fáj, de ő letudott annyival, hogy akkor hagyjam abba a peru balzsamot és különben is csak várjak. Hát jó.

Csütörtökig, azaz nyolcadikáig vártam, mert aznapra virradóra már folyt a fejem... Erőt vettem tehát magamon és ismét hívtam a Klinikát. Ismét volt Sz doktor. Menjek be másnap, azaz kilencedikén pénteken. Újra telefon a sógoromnak, újra bementünk a Klinikára (ezúttal már Anyával). Ekkor leszedtek kenetet és felírtak antibiotikumot. Borzasztóan örültem neki, mert szinte azonnal elmulasztotta a fájdalmaimat és olyan energikus lettem a hétvégére, hogy nekigyürkőztem a spejznak.

Ebből persze lett egy nagyobb botrány Anyával (kiabált, hogy nem hajolhatok, de persze nem segített volna, hogy együtt csináljuk) én meg azért kiabáltam, hogy álljon neki, csináljuk meg, akkor hamar készen leszünk. Kettőre lett meg végül, miután dolgoztam vele én 2,5 órát, majd visszapakolt ő... Persze kettőre befutott mindenki és látva az ostromállapotot, inkább rendeltek valami kaját... Pizzát, meg bolognait, ilyesmiket. Nem volt jó hangulatú az a nap és nem is értettem mire volt jó a hisztiroham.

Lényeg a lényeg, azért azt élveztem, hogy ismét tevékeny vagyok, és 12-én hétfőn már ismét a Klinikán sorakoztunk kontrollon. Ekkor a két doki megállapította, hogy működik az antibió és visszahívtak péntekre.

Pénteken (16-án) aztán megállapították, hogy még nem gyógyultam meg, bár javulok, kaptam még egy hét antibiotikumot (amiből egy kis elírási hiba miatt kettő lett, de a doki elintézte azzal, hogy legalább lesz otthon egy doboz tartalék) és elrendeltek egy újabb kontrollra ismét péntekre (23-ára). Hát legyen.

Ezen a pénteken aztán hiába kerestük a Sz. doktort, ő szabin volt, így a F. doktor ambuláns rendelésére sikerült bejutni. Ő nagyon rendes volt, soron kívül fogadott. A második hét antibió alatt kezdett el fájni a nyakam, ki is tapintott egy jó kis combos nyirokcsomó gyulladást. Miután május 28.-ára szerdára ki voltam írva MRI-re, javasolta ennek nyaki kiterjesztését és kérte, hogy az MRI lelettel jelentkezzünk.

Ez történt meg ma (29.-én), de sajnos ezen a remek alkalmon nem állt módomban részt venni. Anya ugyanis a lelettel a kezében maga ment át hozzá megmutatni neki és bár már előtte megtudtam a tényállást és mondtam, hogy odamegyek, nem vártak meg. És hogy mi volt a leletben? Elárulom legközelebb.   

Miután hétfőn törölve lett a study-ba lépés (egész pontosan halasztva lett), kedden mégiscsak felhívtak az onkológiáról, hogy mégis menjek el a szerdai CT-re.

Arra a CT-re, ami eredetileg (még februárban) mellkas-, has- és kismedencére lett kérve.

De most módosították koponyára.

Ugyanis a study-ba kerülés egyik feltétele az, hogy az agyi áttétek ne mozogjanak, maradjon stabil a koponyámon belüli helyzet legalább egy hónapig.

Ennek megfelelően másnap újra a jó öreg 18-as épületben voltam.

Mellettem volt egy fiatal srác a váróban (szintén anyukával), meg bent is volt egy fickó, aki jóval idősebb volt mindkettőnknél, de neki pl. nem adtak kontrasztanyagot, mert anno a 70-es években rosszul lett tőle. Kérdezte a srác, hogy milyen az, amikor valaki rosszul lesz a kontrasztanyagtól? A fickó azt mondta, hogy szédült és talán hányingere is lett. Mindenesetre azóta nem kap.

A másik érdekesség egy kolléga gyermeke volt, aki a hétvégén esett a motorjával és most anyuka beprotezsálta egy CT-re. Engem ez egyáltalán nem bosszantana, ha nem kéne heteket, hónapokat várni másnak (rákkal...) egyetlen vizsgálatra. Mindenesetre ő soron kívül bejutott és persze még kedvesek is voltak vele.

Nem tudom meséltem-e már, de az Idegklinikán - Anyu szavaival élve - "tűpárnának használtak". Voltak ugyanis kék foltok és tűnyomok a bokámon is, de a legjobb a bal kezem volt, amit M. nővér annyira ügyesen megkezelt, hogy két hatalmas lila folt volt rajta. Na ezek eddigre pont elkezdtek elmúlni, úgyhogy remek alkalom volt az itteni nővérnek, hogy szintén elbánjon velem. Sikerült is neki.

Először a könyökhajlatomat szúrta meg. Itt akár jó is lehetett volna a véna, de neki mégsem tetszett, ezért kihúzta. Olyan csodaszépen, hogy maradt egy jókora folt. Utána a csuklómat szúrta meg, de az a vénám is szétrobbant. Ekkor segítséget hívott és konkrétan a CT-s asztalon adta be nekem a fickó a harmadik tűt. Azt mondták, hogy majd lassan adják a kontrasztanyagot, de szóljak, ha érzem/fáj/csíp.

Nos, az igazság az volt, hogy én éreztem, amikor csípett, de egyfelől nem akartam szólni (öt perces vizsgálat), másfelől azt hittem, hogy ez természetes, hisz nem is ott van a tű, ahol éreztem a csípést. De, ott volt. CT vizsgálat után még kell 10 percet pihenni a belső váróban, mert csak utána húzzák ki a tűt. Persze ilyenkor lehet a többi beteggel beszélgetni.

Nem mondom, vannak érdekes sztorik. Még télen két nénivel üldögéltem ott és ők az ellentétei voltak egymásnak: egyik sok gyümölcsöt evett gyereként, másik kb. csak gyümölcsöt nem stb stb. A szori vége csak az lett, hogy most mégis ugyanott tartanak.

De elkapott már több ezo-bioterikus is. Hallottam pletykát a dokimról (nem volt igaz, azaz nem úgy volt igaz), és meg nem tudom mondani hány csodaszerre próbáltak már rávenni. Vad idegenek. Betegek!

Persze aki egy kicsit is ismer engem, az tudja, hogy ilyesmire rávenni nem igazán lehet. Az olyan dolgokat kipróbálom, amik ártani nem árthatnak és nem is drágák (kávés cucc, immunerősítő étrend kiegészítők - nem a napi 800 Ft-os, csak a Béres Csepp félék, autogén tréning, piros gyümölcsök stb.). De a csodagomba, a szektás lelkipásztor, vagy a kristályok ereje nem az én világom.    

Szóval érdekesek ezek a folyosói beszélgetések. 

A jó bennük annyi, hogy van kihez szólni. Itt lehet a betegségről nyíltan beszélni, sőt, azt veszem észre, hogy sorstársakkal szeretünk is. Személy szerint nagyon megválogattam (főleg két éve), hogy kit avatok be az egészségügyi helyzetembe. De aztán azt kellett észrevennem, hogy a testvéreim mind megbeszélték a hozzájuk közel állókkal, nem beszélve anyukámról, akinek az egész munkahelye tőlem zeng. így már nem működött a titoktartás. Most a második körben már egyébként is kiszélesedett azok köre, akik tudnak róla, egyedül a mukahelyeimen tudják kevesebben (remélem). Úgy vagyok ezzel, hogy már meg sem próbálom titkolni, csak ahol muszáj.

Reggeli készülődésünk közben a legnagyobb meglepetésemre Apa közölte, hogy ő is jönni szeretne.

Eddigre már napok óta gyakoroltuk Anyával, hogy hogyan fog viselkedni. Szeretem benne, hogy mindent elintéz, rohan ide-oda, megbeszél mindenkivel mindent, de azt már kevésbé kedvelem, hogy a kontrolljaimon is igyekszik magára vonni a figyelmet. Szóval megegyeztünk, hogy ő majd csendben hallgat és bólogat, különben... nos, különben nem jöhet be! Napokba tellett, mire ezt megértette.

Ezért volt nagy meglepetés, amikor Apa közölte, hogy ő is meg akarja hallgatni, mit mond az onkológusom. Hiába minden gyakorlás, Anya erre maga ajánlotta fel, hogy akkor ő kinn marad majd a folyosón, menjen csak be velem Apa...

Korán mentünk, de a doktornő nem, így várhattunk rá egy jó fél órát, mire egyáltalán lejött az orvosi szobába rendelni. Ekkor tudtuk csak a kártyámat beadni, de nyilván meg kellett várni azokat, akik már előbb elkapták az asszisztenst.

Na, erről a kontrollról kellett volna felvételt készíteni!

Először is: közel egy hónappal ezelőtt mondta az onkológusom, hogy akkor jöjjek vissza, ha már megvoltak a műtétek. Nos, ez megtörtént, ki volt belőlem minden szedve (leszámítva persze a megsugarazott kis genyókat).

Másodszor: kedves volt ugyan eleinte, de amikor elmondta, hogy mik a lehetőségeim és Apa elkezdte kérdezgetni... nos, mint a nap folyamán később megláttuk, más orvos rákérdez, hogy Apa szakmabeli-e. Az onkológusom nem így gondolta. Elmondta, hogy két eset közül választhatok: a konzervatív gyógyszeres, vagy egy modern tanulmány is van: ekkor is vannak gyógyszerek, de adnak mellé immunterápiát is. Itt jött a képbe Apa. Elkezdte kérdezgetni, hogy milyen gyógyszerekről van szó, meg melyik study-ról. A doktornő erre elkezdett vele úgy beszélni, mint egy óvodással, a második vagy harmadik kérdés után egyenesen gúnyos hangnemre váltva. Csak néztem, hogy hogy alázhat meg egy orvos édesapát (aki korántsem tett fel hülye kérdéseket) így a lánya előtt.

De én nem szeretnék vele rosszban lenni.

Vérig sértette már mindkét szülőmet, nekem mégis az a legfontosabb, hogy a szakmában nr. 1. Nem mondom, hogy sosem akartam elhagyni, de a maradásomnak is volt oka.

Azt mondta tehát, hogy ha érdekel minket a study, akkor menjünk fel Eszter doktornőhöz, aki majd beavat a részletekbe, aztán legközelebb (jövő szerdán) majd aláírjuk a papírokat.

Eszter doktornő nagyon rendes volt. Hozzá bejöhetett mindkét szülőm. Minden kérdésünkre válaszolt és nagyon türelmes is volt. Végül azt mondta, hogy rágjuk meg a hallottakat, aztán ha továbbra is (a vizit után is) tetszik a lehetőség, akkor szóljunk neki.

Az ebéd szünetet együtt töltöttük a büfében, de aztán váratlan hatás ért minket: az addig aláírt beteg kérdőíveket meg fogja semmisíteni, mert az onkológusom azt mondta neki, hogy majd ő döntheti csak el, hogy mikor írhatom alá... Hát jó.

A kontroll után mentem a gimibe. Be kellett fejeznem az osztályozó vizsgákat, este pedig jöttek a Japánba utazó diákok és szüleik a szülői értekezletre. Több mint két óra volt, de hasznos.

Péntek reggel még kellett a fájdalomcsillapító.

Szombaton már talán nem, de délelőtt babaúszás volt, utána átjött Kata meg Fecó délben és háromkor együtt mentünk Katával a kozmetikusomhoz. Ő ugyan nem ismerte korábban Jucit, de a szemben levő házban dolgozik és nagyon tudtam ajánlani.

A babaúszás egyébként hihetetlen édes volt. Pontosan három héttel korábban voltunk utoljára és fura volt, hogy a két alkalom között nekem kb. kiszedtek a fejemből mindent :-) egyébként mind a négyen kicsit pilledtek voltunk, a babával az élen. De jó volt, vicces volt, fotós volt. Sajnos ebben a szezonban az utolsó is volt, mert nyárra a medencét kiadták másoknak.

Utána egy kis időre aztán ledőltem és ekkor érkeztek a Katáék. Nálunk is ebédeltek és utána mentünk el a kozmikusomhoz.

Jucit nagyon kedvelem. Nem csak azért, mert majdnem egyidősek vagyunk, de azért is, mert mindent tud rólam. És ő az az ember, akinek ha a betegségemről mesélek, akkor tudja miről van szó. A legjobb barátnőjét Szilveszterkor vesztette el. Agyi áttétekben. Szegény lány mellrákkal kezdte, utána olyan volt, mint aki abból  meggyógyult, csak sokat szédült. Aztán egy átlagos napon megint nem volt jól, az anyukája kérte, hogy ne üljön kocsiba, de ő megtette. Volt egy kis rutin balesete, nekiment a szalagkorlátnak, beütötte a fejét. Ebből lett a koponya CT, ami 22 db áttétet mutatott ki... Igértek ugyan neki valamennyi sugarazást, de már soha nem kapta meg, annyira legyenült.

Én nem fogok ebbe a hibába esni, tudatosan hagyom magam rendesen pihenni. De az nagyon jó érzés, hogy vannak barátaim, akikkel meg tudom beszélni a hasonló problémáimat és a kozmetikusom pont ilyen.

Vasárnap délelőtt tartottam egy magán órát, aztán a következő hét kezdődhetett a "sugár utáni kontroll"-al az onkológusomnál. 

Május 25.-én volt a sugárműtétem.

Ez a nap volt a két hetes fordulója a kézi műtétnek, ráadásul mindkettő csütörtökön történt (ami azért kedves nap számomra, mert én is csütörtökön születtem). Arról nem is beszélve, hogy az egész betegségem április 26.-án indult és még nem is telt el egy hónap és mindent kiszedtek belőlem. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

Szóval május 25.-ére reggel fél tízre hívtak be, hogy megcsináljuk a tervezéses MRI-t. Út közben vettem észre, hogy a sötétkék blézeremet a babakocsiban hagytam előző nap, pedig anélkül nem volt csinos az outfit-em. Dórit felhívtam és bakker, pontosan egyszerre értünk az Onkológia elé.

Itt egy új épületbe kellett menni (a régi I-es alagsorába), ahol egy nagyon kedves nővér fogadott. Már nem először jártunk nála, előző nap is ő foglalkozott velünk. Most egyébként késtünk egy kicsit, mert az épülett előtt még lőttünk pár selfie-t... így én voltam az utolsó, aki megérkezett.

Négyen voltunk agyműtétesek azon a napon, egy kivétellel mind kísérővel.

Átvittek a diagnosztikai épület alagsorába, mert a műtéteket ott csinálták.

Nagyjából dél előtt kerültem sorra, hogy feltegyék rám a koronát. Fedorcsák doktor és Sipos doktor együtt ügyködött a fejemen. Kicsit fájt ugyan a négy érzéstelenítő injekció, de közel sem volt kibírhatatlan. Az jobban fájt, amikor meghúzták a koronát a fejemen, egyszer már azt hittem, hogy mindjárt kitörik az állkapcsom. De nem tartott sokáig. Aztán koronástul betoltak egy CT-be.

Azt mondták, hogy az előző napi tervezéses MRI eredményét, meg a CT-t összevetik, a fizikusok kiszámolják a dózist meg az irányt és az alapján fogom megkapni a sugárzást. Órákkal később. Hát jó.

Ültem tehát kinn a folyosón a koronámban, amivel uralkodni nem lehet és vártam a végzetem. Nem féltem egyáltalán. Csak például ez egy nagyon szimpla, ablak nélküli, föld alatti váró. A székek egymás mellett, mind a falhoz tolva. Naná, hogy vagy négyszer-ötször bevertem a fejem. Bevertem üléskor is, meg WC-re menetelkor is, meg teljesen szimplán is. A keret maga nem fájt, csak éreztem, hogy rajtam van.

Három előtt aztán kijött Sipos doktor, hogy szóljon: valami gond van a szoftverrel, amit a fizikusok használnak, így ezer bocs meg egy anyamedve, de kicsit késni fog a sugárműtétem. Nekem ez önmagában nem volt akkora baj, csak az érzéstelenítő kezdte elveszteni a hatását...

Végül fél négykor kerültem sorra.

Behívtak és én szóltam Anyának, hogy jöjjön velem, de ő megindult táska nélkül... mondtam, neki, hogy talán nem kéne kinn hagyni a folyosón, de közben masíroztam a vizsgáló felé. Sajnos nem vártam meg, így később már hiába próbálkozott bejönni...

A váró olyan volt, mint minden váró a Diagnosztikai épületben: némileg lelakott, sivár, semmi izgalmas. Annál meglepőbb volt, hogy a sugaras terem meg mintha egy másik világ lett volna. Recepciós pult két-három lánnyal, fa burkolatú folyosó és maga a high-tech a terem, ahova bevezettek.

Sajnálom kicsit, hogy nem készítettem fényképet, de Sipos doktor azonnal elvette a telefonomat, hogy arra nem lesz szükség, aztán lefektettek az ágyra. Kérdeztem mekkora baj, hogy beütögettem a fejemet ide-oda. Sipos doktor mondta, hogy azt nem kellett volna, de üljön 3 és fél órán keresztül valaki vigyázzban úgy, hogy nem veri be sehová a fején lévő fém izét sehová... Mindenesetre azt mondta, azért fúrták bele a fejembe négy helyen, hogy ne mozduljon el, úgyhogy nagy baj nem történhetett. Aztán becsavarozták a fejemet a deszkához, majd rám tettek egy keretet. Elvileg ez csak a mérés miatt kellett és miután bemérték a centiket minden irányba, valóban levették rólam.

A tetőre egy tavaszi táj fotója volt fotózva, amely olyan volt, mintha a fűben feküdnék. 

Maga a műtét meg kb semmi extra nem volt. Feküdtem és néztem a plafont. Egyszer átment fölöttem a gép. Utána fordult az "ágyam" negyvenöt fokot. Akkor megint átment fölöttem a gép (egész pontosan ívesen ment át, jobbról balra). Majd fordult megint negyvenőt fokot az "ágyam" és megint átment fölöttem a gép. Végül visszafordultunk 135 fokot és megint átment fölöttem a gép.

Nagyjából ennyi volt egy menet.

És ez volt kétszer.

Ja mert még a CT alkalmával mondták a doktorok, hogy nagyon szép lett a tervezéses MRI-m, ezért nem négy sugárműtét lesz, csak kettő, a két benn maradt kis nyavalyásra.

Szóval visszatérve a sugárműtétre ez a nagyjából 7-8 perces menet ismétlődött meg és háromnegyed négyre már készen is voltam.

De a neheze csak ezután jött.

Eddigre már nagyon nagyon vártam, hogy lekerüljön a fejemről a korona. Egyfelől, mert nehéz volt, másfelől meg mert untam már, hogy mindennek nekiütöm stb. Hát el is jött a pillanat, amikor leszedték.

Én azt a fájdalmat senkinek nem kívánom! Ketten csinálták, Sipos doktor meg még egy figura (nem a Fedorcsák, mert ő már közben elment) és baromira fájt. Azt hittem széttörik a koponyám. Próbáltam érte szólni, de csak azt kaptam válaszul, hogy akár fenn is hagyhatják.... Na azt már nem! De tényleg elég rossz volt. A két első rögzítést szedték csak le, de olyan erővel, hogy először mindkettőt csak még jobban rászorították és csak utána lazították meg. Nem tartott sokáig, mégis nagyon szenvedtem.

Utána még beszélgettünk kicsit a doktor úrral a szomszéd szobában. Elmondta, hogy normális, ha fáj a fejem, vehetek be rá fájdalomcsillapítót.  Ő mondta el azt is, hogy most egy évig elvben nem vezehetek. És hogy minden rendben, július 20.-án lesz egy CT-m, utána jelentkezzek majd be kontrollra.

Négykor jöttünk ki az épületből.

Jó hosszú nap volt, de én semmit nem szerettem volna, csak kiabálni a fájdalomtól. Mert valamiért az nem múlt el. Hívtunk egy taxit, azzal mentünk haza, de az állapotomra jellemző, hogy már annyira rosszul voltam a várakozáskor is, hogy az utcán odajött egy nő, hogy ő orvos és segít szívesen, ha tud valamiben.

Otthon már kiabáltam Anyuval, annyira rossz volt és csak akkor lett jobb, miután bevettem egy Algopyrint. Ezt a műveletet aztán másnap reggel is meg kellett ismételnem.

És innentől kezdve valahogy a fejfájásom állandósult. Gyakran a sebvonalban fájt (csak ott máshogy), meg néha hátul, néha elöl. Nem vagyok egy nagy fejfájás szakértő, és a későbbiekben sem fájt annyira, hogy újra gyógyszert kelljen bevennem, de valahogy ez így nem tetszett.

Pedig másnap 26.-a volt és nekem örülnöm kellett volna, hogy akárhogy is, de vége ennek a hónapnak, vége a négy kis gonosz kioperálásának és innentől már csak jobb napok jöhetnek.