Hétfőn, azaz május 22.-én mentem varratszedésre a Klinikára. Szegedi doktor vágta a varrataimat, Fedorcsák doktor beszélt. Mindketten elismerően nyilatkoztak a sebemről, megnyugtattak, hogy a likviddé válás normális és azzal búcsúztak el, hogy hat hét múlva kontroll. Én átadtam nekik a szokásos köszönet ajándékomat (a kedvenc italomat: umeshút, azaz japán szilvabort), majd boldogan távoztunk Anyuval. Fedorcsák doktor még annyit mondott, hogy csütörtökön is látni fogjuk egymást, mert a sugárműtétemet együtt fogják csinálni Sipos doktorral.

Varratszedés után bementem a Gimnáziumba, mert össze kellett állítanom az osztályozó vizsgát, este pedig az új felvetteknek volt a szülői értekezlete. Este hétig benn voltam az iskolában. Eleinte egy sál volt a fejemen (a sógoromék vittek a varratszedésre, ők dobtak haza a Szentkirályi utcába pár cuccért, majd vittek át onnan a Gimibe), de annyian megkérdezték, hogy van-e valami egészségügyi oka a stílusváltásomnak, hogy délután erőt vettem magamon és elvillamosoztam egyedül(!) a BudaGyöngyébe és vettem ott egy nyakláncommal harmonizáló rózsaszín kendőt. A szülőik jól sikerültek, haza pedig a bátyám vitt kocsival.

Este aztán Anyu közölte, hogy felhívta őt a Szegedi doktor (figyelitek? anyukámat hívta fel!), hogy az MRI előtt még kéne mennem laborba a vesefunkciók végett.

Ennek megfelelően másnap reggel a háziorvosi rendelőben kezdtem. Szúrt rajtam egy vénát a Kati, de nem jött belőle semmi. Aztán egyszercsak megszólal: "Na ilyen a te szerencséd, olyan tű van nálam, amiből hiányzik a vákuum" Remek. A következő tűkkel aztán minden rendben ment. 

A kedd további felében a pici unokaöcsémmel játszottam és igyekeztem magam jól kipihenni az előttem álló nehezebb napok miatt.

Szerdán, 24-én volt jelenésem tervezéses MRI-n az Onkológián. Szokás szerint eltöltöttem egy-két órát a vizsgálattal, pedig szinte azonnal behívtak. Szinte. Mondjuk először a sugaras épületbe kellett mennem, ahol már várt rám Mariann nővér. Nagyon kedves, határozott és talpraesett nővér volt, talán eddig a legszimpatikusabb, akivel találkoztam. Elmondta, hogy mi lesz a menet, mire kell az MRI, mikre figylejek oda másnap. Nagyon energikus, pozitív és jópofa nő volt, nem utolsó sorban tudta a dolgát rendesen. Kérdezte, hogy szedek-e még Medrolt (szedtem) és adok-e még magamnak Clexane-t (véralvadásgátló). Utóbbit megkérte, hogy aznap este hagyjam ki, mert nem feltétlen van jó hatással a vizsgálatra. OK. Utána megkaptam a beutalómat és átmehettem a vizsgálatra.

Maga a vizsgálat nem volt kellemetlen. Mondjuk a doktornő nem hitte el, hogy nincs bennem fém (miután beismertem, hogy két hete volt agyműtétem), ezért betoltak előtte egy "gyors CT-re", hogy erről megbizonyosodjon. Én itt kicsit felháborodtam, hiszen egy agysebész nem lehet olyan ostoba, hogy a sugárműtét előtt két héttel fémet hagyjon a fejemben, ráadásul a műtét utáni napon is készítettek rólam CT-t... Na de mindegy, nem volt időm reagálni, sem erőm vitatkozni.

Itt jutott eszembe, hogy a Klinikán rám tettek valami sugárvédő cuccot, mikor a CT-t készítették. Mert akárhogy is nézzük, a CT egyfajta sugárzás. Kérdeztem a nővért, hogy nem tenne-e rám ő is valamit, mire kb. kinevetett, hogy dehogy. Pedig szerintem egyáltalán nem kérdeztem hülyeséget, sőt.  

Ezekben a napokban napi egy elmenetel azért eléggé lefárasztott. 

Anyuval az a szokásunk, hogy az Onkológiás programok után a MOM-ban, a Vapiano-ban ebédelünk. így történt ez ekkor is, és azt beszéltük meg a Dórival, hogy ide jönnek a kis Komával. Végül ebből az lett, hogy már egy órája ott voltunk, mire a Dóri telefonált, hogy most szálltak fel a buszra a bébivel és ha nyolc perc múlva a megállóban vagyunk, akkor tudunk együtt menni haza. Ez így is történt, így  együtt buszoztunk... egészen a vérellétóig. Ott viszont rosszul lettem és kértem őket, hogy inkább szálljunk le. Nem volt különösebb bajom, csak sokat ettem és megrázott a busz és biztonságosabbnak ítéltem meg, ha nem mozog semmi alattam. Innen gyalog mentünk haza.

Hamar jól lettem, nem is akartam semmi különleges bánásmódot, csak szimplán otthon lenni és pihenni. 

A kórházba nem engedtem barátokat. Egyfelől mert nagyon rövodek voltak a látogatási sávok, másfelől mert azt is mindig kitöltötték a családtagok. Gyakorlatilag sosem voltam egyedül.

De miután hazamentem, jött mindenki, akinek jönnie kellett :-)

Elsőként Évike és a kislánya, Léna látogatott meg, egy Margit virág társaságában. Aztán Évi és Zsolti jött át, ők kálát, meg bébikókuszt hoztak. Utánuk Manuel érkezett csoki fagyival és pár személyes sztorival. Átugrott Juli is két fogszabályzás között (akitől ez azért is nagy dolog, mert Skóciában él!). Beugrott Zsuzsa is egyik péntek délután. Jött még Kata és Fecó is gyümilével és érdekességekkel. Itt volt a levéltárból András, aki eperrel lepett meg.

És most nagyon remélem, hogy nem hagytam ki senkit...

A szüleim már kicsit idegesek lettek a végére, hogy sosem fog megállni a vendégsereg, de megnyugtattam őket, hogy ez csak az elején ekkora esemény.

Mindeközben unokaöcsém, alias 'Vad Kobra' is meglátogatott közel minden nap és én boldogan mászkáltam vele meg énekelgettem neki, hiszen annyira édes!

Az első hét tehát meglehetősen forgalmasra sikerült, amin az se sokat változtatott, hogy közben magántanítgattam (kedden, pénteken és vasárnap délelőtt), eljött a háziorvos is és a sebem is csak első látásra gyógyult szépen.

Nagyjából szombatra felpuhult a teteje és gyorsan betelefonáltam az ügyeletre. Az ügyeletes orvos aztán behívott a kórházba, ahol annyit sikerült csak mondania, hogy ha hétfőn jövök varratszedésre, majd mutassam meg az orvosaimnak. Ja, köszi szépen. A taxi oda-vissza hétezer forint volt... De tanultam az esetből! :-)

Magára a műtétre nem emlékszem. De a hatásait megéltem.

Egyik dolog, hogy nagyon fájt tőle a fejem. Nem mindig, gyógyszer sem kellett rá. Csak sokat. Itt-ott, így meg úgy. Ha fájt valahol, akkor elfordítottam a fejem és ez nagyon gyakran megoldotta. De a rendszert sajnos nem találtam meg benne.

A vágás a bal oldalamon van főleg, ezért itt nem annyira tudom nagyra nyitni a szájam. Nem szívesen erőltetem meg a testem sem. Nem hajolok le semmiért, nem csinálok hirtelen mozdulatokat.

Sokkal könnyebben félrenyelek és elég gyakori az is, hogy hirtelen folyni kezd az orrom. Annyira hirtelen, hogy kb még zsepit elővenni sincs időm. Amikor ezt meséltem a sebészemnek, megkérdezte, hogy 'És víz folyik belőle, vagy takony?' Na ezzel fején találta a szöget. Mert szerintem víz, hisz sem szaga, sem színe nincsen, ráadásul gyakorlatilag megállíthatatlan. Az orvos azt mondta erre, hogy ez akkor agyvíz lehet és teljesen normális.

Van aztán a bal homlokomon egy pukli, ami általában kemény, de van, hogy likvid. Erre is azt mondták, hogy ez így normális. 

A gyógyulási folyamat egyébként helyből 3 hónap, de hat hétig nem utazhatok egyedül tömegközlekedésen (khm...), hat hónapig nem repülhetek, és egy évig nem vezethetek. 

A szakköreimet lemondtam, azaz átadtam a tanári segítségemnek, de a magántanítványaimat megtartottam (azt a kettőt). Ennek megfelelően a kórház után is először a lakásomba mentem, ott tartottam egy órát, majd utána Anyuékhoz haza. Ez nem csak azért fontos, mert imádok tanítani, de azért is, mert a kisasszony most érettségizik.

Ennek ellenére persze a gimibe is be kellett mennem minden héten egy napra. Egyszer az osztályozók összeállítására, majd este az újonnan felvettek szülőiének meglátogatására, következő héten a kiutazóim szülőiének a megtartására, majd utána héten az osztályozó vizsgák ellenőrzése és szóbeliztetés miatt, ezen a héten pedig a szekrény rendbetétele miatt. Jövő héten pedig a jövő évi pályázatok aláírása miatt. De egy nap még mindig jobb, mint heti 3-4 (és az eheti tényleg az utolsó lesz!). 

Most volt először, hogy a kórházban szobatársat kaptam.

Ica mama 73. életévében volt, és nagyon nagyon kedves volt. Minden nap jöttek hozzá látogatók: a nővére Julianna, valamint a "kisfia" a feleségével, egyszer a lányukkal. (A lányuk egyébként japán szakos és az Euróvíziót barátokkal nézte).

Ica mama egy éve, május 13.-án lett özvegy, akkor halt meg nyolc hónap után a férje.

Eddigre már ő is beteg volt, csak nem tudott róla!

Április negyedikén ugyanis elment egy szokásos tüdőszűrésre, majd júliusban értesítették róla, hogy baj van. Júliusban! Onnantól kezdve 5 hetente kapott kemoterápiát. Hogy az mire volt jó, azt nem tudom, de agyi áttétei lettek, ezért lettünk szobatársak. A betegszállító kocsi 4 órán keresztül hurcibálta, mire eljutott ide, ezért érkezett olyan későn.

Az első napja a csütörtök volt, utána pénteken kapta meg a kezelést: megfúrták a fejét, és kiengedték az agyvizét. Ez arra volt jó, hogy a feje többet ne fájjon. Maga a műtét nem volt jó, de később, szombaton például tök jó napja volt. Vasárnap megint nem volt jól, aztán hétfő reggel meg szegény elájult a fürdőben. Pedig eredeti terv szerint aznap ment volna haza és boldogan újságolta a híreket a gyermekének (sőt, be is hívatta 7 előtt-re némi pénzmaggal a nővérkéknek).

Nem ment tehát haza, csak én másnap. Viszont később, miután visszajött, elmondta az egész történetét.

És itt szeretném megjegyezni nagyon nagyon hangosan és határozottan, hogy szerintem Magyarországon azért hal meg annyi ember rákban, mert nagyon későn veszik észre a betegséget.

Ica mama úgy tudta meg három hónappal később, hogy elment egy tüdőszűrésre.

Egy barátnőm onnan tudta meg, hogy vesebajos, hogy elment vért adni. Persze nem azonnal tudta meg ő sem, hanem csak hónapokkal később.

És akár itt vagyok én is, "szoros kontroll" mellett 7 hónap alatt kifejlődött agyi áttétekkel. Ezt egyáltalán nem nevezném az orvostudomány magaslatának. Közben az ország legjobbja az orvosom... Ha simogatás kell, van ki megtegye. Ha ápolgatás kell, szintén. Nem várom az orvosomtól a lelki segítséget. De mondjuk a szakmai tökéletességet feltétlenül. Sajnos mégis, a legjobbak is hibázhatnak.  

Szombaton délelőtt Apa jött be hozzám, és örömmel tapasztalta, hogy kiengedtek a nővérek sétálgatni. Persze ekkor még nagy távokat nem mehettem, csak a folyosón grasszálhattunk. Hamar elfáradtam, de jól bírtam.

Délután már ugyanezt a mutatványt megismételtem némileg hosszabb időn keresztül a többi ember előtt, névlegesen Anya, majd a Dóri, Koma, Dani előtt. Nagyon aranyosak voltak, bírtam őket.

A vasárnapom aztán még aktívabban telt, pedig látogatóm nem sok volt. Reggel Apa, délután Anyu, majd a kis Mókicka (aki aznap jött haza az országos döntőről és nekem akarta adni az ezüstérmüket). Viszont már egész aktív voltam, mentem ide-oda a környéken, sőt, még a büféig is lemerészkedtem.

De a legjobb a hétfő volt. Ekkor már egész túrát tartottam éjszaka (a CT este is működik), nappal meg a vendégeimmel randalíroztam. A szobatársam úgy volt, hogy ezen a napon engedik haza, de sajnos szegény elájult reggel, így maradnia kellett péntekig.

Nekem viszont nem! így kedd reggel, mint a kisangyal, mehettem végre haza. 2017 május 16-át írtunk ekkor. Fájt a fejem, hallottam az agyam ha megerőltettem magam, de alapvetően nagyon jól éreztem magam és alig vártam, hogy legyen végre laptopom, hogy elkezdhessek programozni tanulni!!! 

Pénteken rettenetesen vártam, hogy kikerüljek az intenzívről.

Délelőtt aztán bejött Apa, aki végignézte, hogy nem igazán tudom megenni az ebédem (pedig a kedvencem volt: szaftos husi csigatésztával!). Annyira szeretem ezt az ételt, hogy el kellett tenni a hűtőbe.

Este aztán bejött Gerda meg Anyu is, ők azért kedvezőbben láttak: a vacsorát már meg tudtam enni.

Gerda nagyon édes volt, hozott Toffeefee-t. Egy gyógyszertan vizsgáról érkezett, nagyon kedves volt.

Este aztán kiszedték belőlem a katétert, aminek őszintén örültem (igazából én kértem), így már semmi akadálya nem volt annak, hogy másnaptól a saját lábamon sétafikálhassak.

Reggel fél hatkor keltett az egyik nővér.

Kaptam a kezembe egy Betandine-es óriás injekciós tűt és az utasítást: zuhanyozzak le, mossak hajat, majd vegyek át egy kórházi hálóinget. Mindent megtettem, majd nemsokára jött értem egy beteszállító (Apa szerint a "Fekete Skorpió", merthogy így hívták a hely gyógyszertárat is, a csávónak meg skorpiós volt a pólója). A fickó betolt a műtéti előkészítőbe, ott kaptam egy injekciót, majd a következő pillanat az volt... hogy nézek ki a fejemből és fölém hajol az Anyukám, meg az öcsém, majd nemsokára Apu és Dóri.

Ekkor már ugyanis az intenzíven feküdtem.

Minden műtét után az ugyanis az előírás, hogy 24 órát kell tölteni az intenzíven. Hogy pontosan mennyi gép figyel és mit, arról semmi fogalmam nincs, mert nem volt túl sok erőm. Kedves látogatóimnak is csak annyit tudtam mondani, hogy beszéljenek hozzám, mert én nem tudom nyitva tartani a szemem. De nem szólaltak meg. Az arcomon oxigén maszk volt, délután (amikor már csak Anya jött vissza) meg csak az orromba jött egy kis levegő.

Utólag tudtam meg, hogy Apa kinn zokogott a folyosón, ahogy Dóri is teljesen le volt hidalva. Anya is, de ő nem nagyon mutatta, hanem inkább bement dolgozni, ahol a kollégái megnyugtatták, hogy ez mindig így van, a műtét után leesik az ember vérnyomása, amiatt lesz olyan fáradt. De persze nem ez volt a legsokkolóbb, hanem hogy állítólag olyan sápadt voltam, mint egy hulla. A nővérem utólag úgy fogalmazott: rosszabbul néztem ki, mint nagypapám a koporsóban... Szóval szegény látogatóim ott láttak ilyen állapotban, mikor úgy mentek be, hogy anyukám - aki a műtét idején is benn volt - azt mondta nekik előtte, hogy "gyönyörű vagyok, csak olyan, mintha aludnék". Merthogy a műtét után közvetlen valóban olyan voltam állítólag. De a látogatás 3 órával később volt, addigra pedig elszállt a fejemből minden vér, plusz ugye kaptam az oxigént is. (Utólag sajnálom, hogy nem csináltak rólam fényképet, mert megnézném magam.)

Na de én minderről nem tudtam semmit, csak próbáltam életben maradni Milán, az éjszakára kiintubált fiatal c. srác és János, az állandóan kimászkáló mellett. Akik baromi idegesítőek voltak. Lehetetlen volt mellettük aludni, pedig ilyenkor az az egyetlen, amit szeretne az ember.

Kértem a nővéreket, hogy adjanak altatót, vagy nyugtatót, de ők azt mondták, hogy azt nem tehetik. Egyedül fájdalomcsillapítót kaptam, amikor kértem. Az éjszaka ennek megfelelően elég szörnyű volt. Nagyon nagyon meg akartam már tőlük szabadulni.

Eddigre persze meztelen voltam a takaró alatt, a fürdetés is csak egy ronggyal való átmosás volt, a kezembe ment az infúzió, a húgycsövemben katéter volt. De semmi, semmi nem zavart volna, ha nincsenek a 0-24 órás figyelmet igénylő szomszédaim.

Másnap reggel aztán kaptam egy kis reggelit (kenyér kemény tojással apró katonákra vágva), valamint jött a vizit is. Ekkor találkoztam először Sipos doktorral is, majd valamikor bejött Szegedi doktor is egy gyors vizitre. Ő egyébként megpróbált felkészíteni rá, hogy az ITO nem a legjobb hely, dehát ezt úgyis csak átélni lehet.

11-kor aztán szerencsére értem jött a betegszállítóm és végre valahára megindulhattunk visszafelé az osztályra. Mielőtt felmentünk, kellett egy gyors CT (persze meztelenül ez is), de ezt leszámítva minden rendben ment, az ebédemet már fent fogyaszthattam el.

...olyan mint egy elfuserált almáé. Vagy narancsé. Vagy gumicukoré... nos voltaképp nem is tudom milyen. Gejlesen édes. Úgyhogy az én módszerem az volt, hogy ha inni kellett, akkor hoztam hozzá valami teát, ennivalót és... és kellett pár perc, mire így is megittam.

A Medrol meg baromi keserű. Azt mondjuk csak napi egyszer kellett bevenni, de akkor sem volt finom.

Ennek megfelelően baromira vártam már a szerda reggelt.

Persze volt szombaton babaúszás, vasárnap meg Anyunap, de a legbüszkébb arra voltam, hogy a hét elején, már csak feleket vettem be a Quarelin-ből és úgyis megmaradtam.

Szerdán május 10.-e volt, a húgocskám szülinapja. Anyu és Apu is bejött velem a kórházba. Azt mondták fél kilencre érjek be, pontosan akkora is voltunk ott. A szobámat viszont csak háromnegyed kettőkor tudtam elfoglalni. Addig volt egy tüdő röntgenem meg egy randi az altató orvossal és jó sok várakozás - Anyuval.

A szobámban éjfélig(!) egyedül voltam. Akkor azonban hoztak egy 73 éves nénit, Ica mamát, akinek nem örültem valami nagyon... Miután fél hatkor keltettek és az érkezése teljesen felborította az éjszakámat, nagyon ideges lettem. Órákig nem tudtam aludni, mire a nővérkék adtak egy kis altatót.

Nos, így kezdődött a műtétem napja. 

A sürgősségi MRI ugyanolyan volt, mint a rendes, leszámítva, hogy be kellett előtte mennem egy éppen rendelő doktornőhöz ambulánsan. Persze ezt már csak az MRI épületében tudtam meg... Szóval visszamentem a dermatoonkológiára, elmondtam a sztorimat a dokinőnek, aki meghallgatott és lejegyzetelt mindent, majd azzal engedett utamra, hogy biztos csak fertőzés...

Eddigre már (kedd óta) csak úgy léteztem, hogy bevettem egy Quarelin-t, valahányszor elkezdett fájni a fejem. Miután sürgősséginek voltam odarendelve, azonnal megcsinálták a vizsgálatot és azzal engedtek utamra, hogy menjek másnap 11-re a leletért.

Másnap fél 11-kor csöngött a telefonom, a doktornő asszisztense volt. Az érdekelte, hogy merre vagyok épp és mikor fogok beérni? Nos, pont a jó kis álmomból vert fel, de ez a hívás elég beszédes volt. Azonnal indultam, de előtte szóltam Apának, hogy ez azért furcsa hívás volt, szerintem nem jelenthet jót.

11:11-re értem a Kék Golyó utcába. Az orvosom személyesen lejött a rendelőbe. Vártam még egy darabot, majd behívtak. Sosem felejtem el az első mondtatot: "Hát, ez nem lett egy jó lelet". Majd elkezdett mesélgetni róla, hogy most akkor át kéne mennem az Amerikai útra és beszélnem XY doktor úrral, aki meg fogja csinálni a műtétem. Hallgattam, hallgattam, majd kiszakadt belőlem: "voltaképpen hány áttétem van?" "Négy." Kettő nagy műthető helyen és kettő kicsi nem tudom hol. "Gondolom itt a family"- mondta az orvosom. Én meg néztem rá boci szemekkel, hogy "Dehogy!" Én csak a leletemért jöttem... Hát, akkor hívjam fel őket, annyi időm még úgyis lesz, mert kell majd a sebésznek az MRI-ről a CD-m.

Felhívtam Apát, majd Anyát. Anya már a Moszkván volt (hallotta Apától, h valszeg nem kapok jó híreket). Miután megjött, még ott kellett maradnunk, amíg meg nem lett minden és indulhattunk át az Amerikai útra taxival.

Az Amerikai útra aztán nem csak mi érkeztünk, de az öcséim és Apukám is, szinte egy időben. Ugyanakkor a sebész megnézte a CD-t majd közölte, hogy igazán jól nézek ki, nincs is semmi bajom :-) Azután persze hozzátette, hogy nem vagyok akkut életveszélyben, így a következőket tudná mondani: igyak napi 3x0.5 dl Glicerint és egyek MEDROL-t reggel és este, majd fáradjak vissza a kórházba szerda reggel, csütörtök reggel pedig kiveszi, amit ki kell.

Az első gondolatom erre az volt, hogy "Hurrá, tudok menni holnap a babaúszásra, vasárnap pedig a jó kis Anyák napjára!" :-) 

Csütörtök: Nem ettem, nem ittam semmit egész nap. Ha mégis, azt kihánytam. De alapvetően csak feküdtem az ágyamon és nem érdekelt semmi, de semmi a világon. Nem érdekelt, hogy hallottam pittyegni a telefonom (milliószor), nem érdekelt senki és semmi.

Péntek: Dél után hat perccel jutottam el arra a szintre, hogy felhívjam anyukámat. Csak annyit tudtam mondani neki, hogy jöjjön értem, amint csak tud. Azonnal tudott. Az első kérdése az volt, amikor meglátott, hogy vajon felmondtam-e? Mondtam neki, hogy dehogy... Aznap jöttek volna át Zsuzsáék, hogy nálam aludjanak a tesója szülinapja után, de nem kapta meg az üzenetemet, hogy mi felkészültünk a fogadásukra. Felkészültünk, csak aztán el is jöttünk, mert mocsok szarul voltam. Este S. doktornő fogadott a háziorvosi rendelőben, aki szerint csak ki voltam száradva. Felírt valami sókat, amitől ismét hánytam. Nem ez volt tehát a baj, de a hétvége kellett azért, hogy legalább megerősödjek. Merthogy alapvetően elmúlt eddigre minden tünetem.

Szombat: Reggel hánytam ugyan, de alapvetően jól voltam. Este mondtam Anyának, hogy szerintem hőemelkedésem van. Rátette a kezét a homlokomra és megállapította: hat-kettő. Mondtam neki, hogy hozzon hőmérőt. Hét-egy. Ezt innentől minden este mértük, és minden nap ugyanennyi volt.

Vasárnap: Minden rendben volt! Ettem, ittam, erősödtem. Sétáltam is, de az még nem ment könnyen.

Hétfő: Mint a vasárnap, csak minden könnyebb volt egy kicsit.

Kedd: A háziorvosom 8-tól rendel, mi már 7:40-kor ott voltunk. Vér, vizelet, másnap széklet. Közel 40 percet voltunk benn nála. A vért fekve vették le. Tőle kaptam először Quarelin-t (gyakorlott migrénes), plusz valami fenékbe szúrt fájdalomcsillapítót. Ezektől annyira jól lettem, hogy elmentem megcsinálni két interjút a szakdolgozatomhoz.

Szerda: Reggel székletminta, délben gyönyörű labor (rendelő felé találkozás a háziorvosommal), délután szemész.Semmi.

Csütörtök: Fáj a fejem, hőemelkedésem van. Utolsó ötletem, hogy felhívom az onkológusom.Az asszisztense veszi fel. Lekapcsol egy ügyeleteshez. Ő vissza. Az onkológusom nem hajlandó velem beszélni, csak orvossal. Felhívom a háziorvosom, hogy hívja fel a doktornőt. Megteszi. Húsz perc múlva hív az asszisztens, hogy elő vagyok jegyezve sürgősségi MRI-re aznapra, menjek be. Megtettem.