Sajnos a 29.-ei MRI szerint ekkorára nőtt az eredetileg 7 mm-es tumorom.

Mindezt öt héttel a sugárműtét után.

Mindenki nyugtatgat, leginkább a sebészeim, olyan szövegekkel, hogy '"ennyi még belefér", meg "van olyan, hogy a tumor még nő egy kicsit". Köszi.

De én most először, bevallom: kicsit félek.

A telefonhívás egyébként Apától érkezett. Anya szokás szerint leboltolta az Onkológiával, hogy az 5 munkanap helyett neki (!) már csinálják meg a leletet mára, ennek megfelelően pedig először a hírt Apával közölte. Aztán Apa hívott fel engem. Amint meghallottam, azonnal hívtam Anyut, aki ott helyben már bejelentkezett az idegsebészemhez. Mire odaértem az Onkológiára, már beszélt is vele. Úgyhogy mi már csak ebédelni tudtunk elmenni együtt. Örülök neki, hogy képtelen volt megvárni a beszélgetéssel... mintha nem rólam szólt volna, és mintha nem mondtam volna, hogy 20 perc múlva ott vagyok. Persze azzal magyarázta mindezt, hogy a doki behívta őt két kezelés között, de nekem akkor is rosszul esett.

Otthon aztán megadta a másik sebész telefonszámát, akit végül én hívhattam fel. Ő csinálta a sugárműtétemet. Nagyon kedves volt, azt mondta ne ijedjek meg, történik ilyen, ráadásul nem lehet tudni milyen szögből nézték most. Ha nem szabályos gömb alakú a tumor, akkor simán lehet más az átmérője. Júliusban menjek el a vizsgálatra, amire beutaltak és azzal majd okosabbak leszünk. A PET CT negatív volt, ezért van okom a reményre.

Anya persze fel akarja hívni a képalkotó intézet vezetőjét, meg az onkológusomat is, hogy kell-e a holnapi nyaki ultrahang így is? (mert most megcsinálták MRI-n és az negatív) Szerintem ezek lényegtelenek, de az UH-ra persze megkíséreltem rákérdezni, csak délután négy után már senki nincs az Onkológián.  

Hálás vagyok nekik a sok segítségért, de néha az ilyenek kezdenek kicsit túlzásnak tűnni. Ez mégsem az ő betegségük, hanem az enyém! Elhiszem, hogy szívükön viselik a sorsomat és igyekszenek segíteni, de akkor is sok, amikor ilyenek. Persze mára Anya szabadságot vett ki.

Ezek miatt történt, hogy a tegnapi nappal visszaköltöztem a lakásomba. Nem akarom, hogy az én életemet éljék, azt meg mégjobban nem, hogy miattam kockáztassák az állásukat. Ez az én bajom, és ki tudok jönni belőle. Szólok nekik, ha kell segítség, de semmi szükségem rá, hogy mindent alám toljanak, meg hogy engem használjanak fel arra, hogy ne csinálják a saját dolgaikat...

Szóval visszaköltöztem és a mai naptól már vendégeim is vannak: két francia Európa túrázó fiú. Nagyon kedvesek és aranyosak, ráadásul csöndesek is, úgyhogy nem fog botrányt csinálni belőlük a ház.