Valljuk be: a múlt hét sok volt.

Annyira sok, hogy most hihetetlenül élvezem, hogy egyszerre van a gimiben síszünet és közben nincs orvosi programom. Illetve egy EEG lett volna, de... khm... szóval elaludtam. Aztán nem mentem (még!) be a céghez sem, meg Annát is megkértem, hogy inkább hozzám jöjjön fel és ne nekem kelljen átmenni tulipánokat hajtogatni az esküvőjére (mert az is lesz ám Áprilisban, mégsem tudok elmenni akármikor zarándokolni...!)

Egyébként nemrég olvastam valahol egy viccet:

A taxis felvesz egy indiánt a rezervátumban, aki átviteti magát a másik rezervátumba. Mikor megérkeznek, kirakja, de az indián csak áll, áll, nem mozdul. Csodálkozik a taxis, majd kiszól az autóból:

- Mi a baj, talán nem jó helyre hoztam?

- De igen, csak várom, hogy megérkezzen a lelkem is! 

Na, pontosan ezt érzem most én is.

Egyszerre van kedvem visszamenni dolgozni, és belevetni magam a nagybetűs életbe ezerrel, meg mondom magamnak azt is, hogy még ne, még ne, még annyi dolgom van! És ha most nem csinálom őket meg, akkor szinte tuti, hogy soha!!! És ezek fizikai dolgok is (leginkább rendrakások, legalább három helyen!), meg lelkiek is.

Még mindig nem dolgoztam fel teljesen, hogy ha én nem nyüstölöm ki a magán MRI-t, akkor még mindig nem tudnánk semmit és lenne egy hónap, mire kijönne az első kedvezőtlen eredmény és akkor csak onnantól indulna be a gépezet... Ehhez képest jövő héten már meg is műtenek!

Az is nagyon furcsa nekem, hogy először találkoztam olyan orvossal, aki konkrétan kiabált velem. Sosem értettem a többi ember történetét, akik olyanokat meséltek, hogy milyen csúnya dolgokat mondott nekik az onkológusuk, de most már nem csak hogy el tudom képzelni, de azt is észrevettem, hogy rettentően meghatározóak is ezek a mondatok. Az nem igaz, hogy nem volt még olyan, hogy orvos kiabáljon velem, mert volt: egy fogorvos szinte magán kívül üvöltözött velem egy reggeli kezelés alkalmával, csak mert megpróbáltam elmesélni, hogy mit mondott az előző fogorvosom. "Minek jön folyamatosan ezzel? Mit mondja, hogy mit mondott az előző fogorvosa? Talán szerelmes belé? Azért jön folyton vele???" Én meg teljesen bele voltam dermedve a székbe, nem szólaltam meg többet és aztán a pár órával későbbi magánének órámon sírtam el magam, de annyira, hogy nem tudtuk folytatni a munkát és korábban haza kellett mennem. Szóval volt már ilyen, nem akarom az álszentet adni, de onkológusnál el sem tudtam képzelni hasonlót.

Azt veszem ugyanakkor észre, hogy kritikus a szóhasználat és minden egyes mondat, amit az orvosok ebben a helyzetben és pozícióban mondanak.

Újra megfogadtam, hogy NAGYON KEVESET fogok más betegekkel beszélgetni, mert egyszerűen lehúznak. Akkor is, ha nem szeretném. Teljesen tudattalanul! 

Az egyik - egyébként jófej -  nő például már tizenhat éve Melanómás, de a legelső orvosa odavetett neki egy olyan mondatot, hogy "Melanómából meggyógyulni nem lehet, max tünetmentesnek lenni" és ő valóban nem gyógyul meg. De úgy nem, hogy már átment szinte mindenen. Azon kevés bőrrákos közé tartozik, akik majdnem biztos, hogy vegyszertől kapták a betegséget, mégpedig munkahelyen. Először a bokájánál volt két kis csomó, így vették észre. Aztán megindult felfelé. Volt olyan időszaka, hogy szinte napról napra lett több áttéte a lábában (saját elmondása szerint volt vagy száz) és kapott több kemoterápiát, olyat is, amit a csípőjébe vezettek be. És volt tüdőáttéte is. És bakker mind visszafejlődött és "él és virul"! Azazhogy csak majdnem, mert két áttét még maradt a combjában, ami jelenleg stagnál. Az Istennek nem gyógyul meg teljesen szerencsétlen.

Nem hiszek a "gondolat mindenható erejében", de egy kicsit olyan, mintha szegény be lenne programozva elméleti síkon, hogy ebből úgysem lehet meggyógyulni és ő tényleg úgysem gyógyul meg. Minden kezelés hat rá, tizenhat éve nem hal bele, de egyszerűen nem éri el, hogy újra szabadon élhessen.

És azt látom, hogy a többi "nagy túlélő" is rettentő hasonló. Találkozgatnak a havi kontrollokon, viccelődnek egymással amolyan fonósan, beszélgetnek a kajákról - és megerősítik egymásban, hogy hát ez van, ebből meggyógyulni úgysem lehet.

Nekem erre nincs szükségem! Komolyan nincs!

Ezerszer jobban értem már a "Hogyan gyógyul az agy?" c. könyv egyik jelenetét, ami arról szól, hogy egy házaspár megoldást keres a kislányának valamilyen mentális betegségére. Felkutatják a leges legjobb szakembert Amerikában, majd a legjobbat az egész világon. Amikor pedig eljutnak hozzá, ő ad néhány kötelezően betartandó utasítást. Ebből az egyik az, hogy: meg ne próbálják felvenni a kapcsolatot egy másik hasonló betegségben szenvedő pácienssel!!! És hogy miért ne? Mert az a saját kudarcával tuti, hogy lelkileg lehúzná őket!

Szerintem nekem önmagában nem okoz akkora lelki terhet ez az egész, mint akárcsak a közvetlen környezetemnek (leginkább a szüleimnek!), de az tény, hogy én sem vagyok vasból és akkor is hatással vannak rám az ilyen emberek, ha különösebben nem mutatom. Egyelőre csak megerősítenek a meggyőződésemben, hogy nem OK ez a hozzáállás, de valahol mélyen bizonyára megérintenek. Máskülönben itt sem írnék róluk...

Szóval szép, vagy nem szép, de én nagyon azon vagyok, hogy minél többet visszaadjak a Melanomás közösségnek, ugyanakkor tudatosan limitálni is szeretném a "sorstársi kört", akikkel érintkezem ilyen ügyben. Tudom, hogy hasznosak és tudnak segíteni egymásnak, de akiket én eddig megismertem, őket nem mondanám motiválónak. Kedvesek, viccesek tudnak lenni, de még nem találtam köztük olyat, aki pozitívan nézné a jövőt és ez rossz. 

Ezért is van az, hogy igyekszem annyira normális életet élni, amennyire csak lehet, annyi "egészséges" emberrel (voltaképp ki is, aki tényleg az?) körülvenni magamat, amennyivel csak lehet és próbálok visszavenni minden tevékenységet, amit korábban csináltam.

Majd írok posztot a Tanuló Tanárok Klubjáról is nemsokára, de az is csak három hetes sztori, hogy airbnb-n úgy levittem az áraimat, hogy a totál üres január után (amikor megéreztem milyen is CSAK táppénzből élni...) március 20.-áig folyamatosan be van foglalva a vendégszobám. A másik blogon írok majd róluk, mert megint hihetetlen karakterek érkeztek, de jelenleg van nálam az egyik legsokkolóbb vendég.

Illetve hogy nálam van, az enyhe túlzás, ugyanis tegnap érkezett taxival, de ma már távozott is mentővel és ezekben a percekben a Honvéd Kórház sürgősségijén vár éppen egy nyomorék vizsgálatra (most este fél 11 van, innen négykor vitték el). Hihetetlen szerencséje van, hogy most pont "pihenős hetet" tartottam, ezért végigcsináltam mellette egy átizgult éjszakát és olyan szinten kirángatott a saját életemből, hogy rajta kívül semmivel és senkivel nem voltam képes foglalkozni az elmúlt 24 órában, de túl egy rettenetes WC takarításon és úgy, hogy megy a mosógép a borzasztó állapotú fehérneműivel még mindig nagyon kíváncsi vagyok mi lesz a története vége. Nekem már -20 000 Ft-nál tart a sztori, mert az öcsémre gondolva nem tudok mentősöket borravaló nélkül elengedni, de őszintén aggódom érte!

És az esete visszaránt abba a kegyetlen magyar valóságba is, hogy ma itthon a "sürgősségi ellátás" is egy legalább hat-tíz órás várakozással kezdődik, betegek halnak meg a folyosókon az ellátás nélküliség, vagy a rossz besorolás miatt és ilyenkor elszégyellem magam azon, hogy panaszkodni merészelek azért, mert egy héten négyszer is jelennem kellett az Onkológián. Azon az Onkológián, ahol minden alkalommal egy kicsit előrébb jutottunk és most konrétan itt állok egy héttel a valaha volt legizgalmasabb, legfuturisztikusabb és talán az egész országban legmodernebb technológiájú műtétem előtt!

Mindenki hülyének néz, hogy küzdök ezért a szerencsétlen amerikai világfiért, akinek nincs biztosítása, aki összegányolta a WC-met, a vendégszobámat, nem beszélve arról micsoda szagokat hagyott itt és akinek moshatom most ki minden cuccát is. És én nem is élvezem ezeket egyáltalán. De nagyon mélyen átérzem milyen lehet kórházba kerülni egy olyan országban, aminek nem beszélem a nyelvét (telefonon beszéltem az orvosával és ő azért tud angolul!), ahol nincs senkim, ahol hánykolódom egyik lakásból a másikba és ahol senki nem törődik velem igazán.

Felhívtam az airbnb-t is, hátha tudnak tanácsot adni, hogy ebben az esetben mi a teendő, mire azt mondták, hogy segíteni nem tudnak, de eldönthetem, hogy lemondom-e a körülményekre tekintettel az úr foglalását. TESSÉK? Komolyan azt gondolják, hogy kitennék a mínusz hat fokba egy szerencsétlen embert, aki hat csomaggal érkezett és levegőt nem kap, annyira fullad? Meg még felajánlották, hogy ha lefotózom a helyiségeimet, akkor a takarítás árát lehúzzák róla, de ezzel nyilván nem fogok élni. Annetta aztán megjegyezte, hogy remélik nem nálam fog elhunyni(!) és ha bármiben tudnak segíteni, csak keressem őket bátran a továbbiakban... Nos ezután a beszélgetés után ültünk le újra D-nel és megmondtam neki, hogy muszáj elmennie a kórházba, ne ellenkezzen tovább. Nekem most az a legfontosabb, hogy ő mihamarabb a lehető legjobban legyen! Be akartam hozzá menni a sürgősségire is segíteni meg tolmácsolni, de nagyon elgyengültem, ezért "csak" itthonról és telefonon trenírozom a kórházat, hogy kezeljék minél gondosabban és személyesen csak holnap látogatom majd meg. De nagyon remélem, hogy minden rendben lesz!