"Tudod Domi olyan furcsa, mert végigcsináltam már ezt a Nagyinál, meg a Nagypapánál is, de a te eseted valahogy teljesen más. Valahányszor orvoshoz mész, mindig visszajösz valami válasszal, hogy most ez lesz, meg az lesz, mindig van valami lépés tovább. Nem is tudom, az egész betegségedet úgy tudnám megfogalmazni: egy high-tech rák!"
A nővérem, Dóri mondta ezeket kedden és azt hiszem valahol jól fején találta a szöget.
Az ami most jön, már végképp a 21. század lesz...!
Mindenek előtt nagyon szépen köszönöm mindannyiótoknak, akik szurkoltatok értem tegnap. Rengetegen írtatok, hívtatok, a statisztikák szerint 45-en közel 160-szor töltöttétek le ezt a blogot(!) és az üzenetekre egy-egy mondatban válaszoltam ugyan, de kérlek nézzétek el, hogy nem volt többre erőm, ugyanis ez a csütörtök egész máshogy sült el, mint amire számítottam.
Kezdve ott, hogy 3,5 óra alvás után valami hihetetlenül borzasztó hátfájásra ébredtem. Ez már egészen biztosan a matracom hibája, mert a "kis klasszikust" elviselem gyógyszerek nélkül is, de kedden visszatettük Irénkével a fedőmatracomat és ez óriási hiba volt: mostanra zokogni tudtam volna a fájdalomtól. Furcsa mód annyiból "örültem" ennek, hogy ha rosszul indul egy nap, akkor a vége gyakran jól sikerül (azaz szerencsés előjel), de ez nem változtatott a tényen, hogy aztán délben a fájdalomtól görnyedten ültem a váróban - szépen kiöltözötten az ünnepélyes alkalomra tekintettel - a szüleim között.
Persze semmi nem úgy történt, mint ahogy előre elképzeltük.
Kezdve ott, hogy nem csak hogy nem lettem megműtve, de Fedorcsák doktor aznap be sem jött az Onkológiára! Anya utólag finoman megvádolt vele, hogy "biztos félreértettem", hogy csütörtök délre kellett bejönni és megbeszéljük a kezelést (ha nem történne meg azonnal!), de én meg biztos vagyok benne, hogy nem, hiszen azóta a telefonbeszélgetés óta iszom a nyomorék Glicerint is, ilyet pedig biz'Isten nem találnék ki magamtól... A Glicerin ugyanis arra való, hogy "lazítsa a helyzetet" az ember agyában, konkrétan a tumor körülötti agyi ödéma ellen alkalmazzák.
Amikor az Onkológián várakozik az ember, sosem lehet tudni mikor kerül sorra: fél, vagy öt óra múlva. Ezt sajnos be kell kalkulálni, viszont csak a képalkotó meg az ambulanter rendelésekre igaz! Az idegsebészek esetén más a helyzet: miután ők rendszeresen műtenek és a műtéteknek szigorú beosztása van: nem tökölnek! Ha behívnak egy konzultációra valamikor műtét előttre, akkor tuti, hogy hamar sorra is kerülsz, nincsen "csiszi-csuszi", mert várja őket az előkészített beteg. Ilyen esetekben finoman szólva is gyanús, ha fél órán belül nem kerülsz sorra. Tőlük emiatt késni sem szabad, az ember érzi mennyire értékes az idejük.
Ezért volt furcsa, hogy fél egykor még mindig nem voltam behívva. Megmondom teljesen őszintén, ketté görnyedve szenvedtem a váróban a széken és hiper ingerült kezdtem lenni, úgyhogy azonnal lecsaptam egy asszisztensre, amikor kijött, hogy mondja már meg legyen kedves, hol a Fedorcsák doktor???
A Fedorcsák doktor? Ő ma úgy tudja nem jön be!
Dehát csütörtök délre maga hívott be!!!
Utánanéz...
Köszönöm!
Innentől aztán felgyorsultak az események: Bajcsay doktor hívott be. Ő felhívta Fedorcsákot is, meg beszélt Sipos doktorral is és miután mindketten megerősítették, hogy "bevállalnak", ki is tűzték a műtétem időpontját március 1.-re. Nem volt semmi lelki beszélgetés: három novum van, aprócskák, műthetőek, irány a CyberKnife!
Nem volt erőm, hogy a bennem nyugvó robot-mániásnak átadjam a teret, hogy tapsikolva ugrándozzon örömében, de Bajcsay doktor egyébként nagyon jófej volt, még mutatott egy rövidke videót is, hogy hogyan fog kinézni a műtét. Most fáradt vagyok a nyomozáshoz, de majd ha megtalálom, nektek is mutatok róla videót, egyszerűen egy csoda lesz!!!
EGY IGAZI ROBOT FOG MŰTENI!!!
Nem volt rossz élmény a májusi sugárműtét sem, leszámítva a "kurvakoronát", ami viszont tényleg rettenetes volt, de képzeljétek el: itt pont az marad ki belőle: nincs korona!!!! NINCS! Egy maszk van helyette! Egy egyedi, személyre szabottan készített maszk!
A marketing videóban az egyetlen dolog, ami nem tetszett, hogy a "modell beteg" keze erősen ráncos volt, ezért nehezen azonosultam vele, de a maszkja hiper-szuper futurisztikus volt, ami nagyon nagyon tetszett. Meg tetszik ezzel kapcsolatban minden, de minden! A CyberKnife-nak saját részlege lett az Onkológián, nem két szinttel a föld alatt van, csak eggyel (bár ez is vitatott honnan nézzük, voltaképp a napsütésből jön be az ember az épületbe), fel van újítva a teljes épületrész, nagy aranytábla hirdeti, hogy CyberKnife és minden iszonyat elegáns! Még egy nagy növény is van a váróban és fehér bőrfotelek!!! Mondom mégegyszer: fehér, bőr és FOTELEK!
Lehet, hogy ezek apróságnak tűnnek, de aki megszokta már, hogy narancsásrga műanyag fröccsöntött szurkolószékeken kell ücsörögnie órákon át - ha szerencséje van és egyáltalán le tud ülni - annak az ilyen körülmények egyet jelentenek a Mennyországgal! Nekem van már kedvenc klotyóm is az Onkológián (mert igenis VAN olyan, ahol még papír is akad, csak meg kell találni!!! Haha!), tudom hogy kell poharat szerválni a kutakhoz (mert a kút előírás ugyan, de a poháradagolója sosincs feltöltve...) és simán nyernék tájfutó versenyt az épületek között, annyira vágom már mindet az összes baromságával együtt (kezdve a mínusz félemelettel induló 8-as épülettel az össze-vissza számozott összes többin át - pl a Kék Golyó 13. alatti épület száma 14-es, vagy más néven "D", mint Diagnosztika, de hallgat "A Főépület" elnevezésre is - amiből egy függőfolyosó visz át az 1-esbe (Ráth György utcai bejárat)...)
Szóval miután megbeszéltük a műtéti időpontot, még bejegyeztek előkészítésre, azaz egy TOP-CT és a maszk megcsinálására másnapra, azaz 16.-a péntek reggel 8-ra. Mondták, hogy akkor Sipos doktor is itt lesz! Király!
Sipos doktort, alias "Sipit" (ahogyan én nem szólíthatom, de szakmai körökben mindenki így hívja) már tavasz óta üldöztem a legkedvencebb japán italommal: Umeshu-val, azaz szilvaborral, de többszöri sikertelen próbálkozás után feladtam, hogy találkozzunk, ezért a szekrényem alján porosodott az ajándéka a megfelelő alkalomra várva. Na ez végre így eljött és a frász tört ki, amikor aztán nem akarta elfogadni! Magyarországon őrült káosz van hálapénz-ügyben és elméletben én is ellene vagyok, de azért az tényleg bosszantó, hogy az embernek nincs módja kifejezni a köszönetét azoknak az embereknek, akik TÉNYLEG a munkájukon felül segítenek. Mert ha még valaki magánellátás keretében bevállal valami rizikósabb esetet, akkor azt mondom, hogy hát igen, de legalább kifizette érte az árát. De az én esetem azért elég speciális. Mint kiderült tavasszal is kicsit tágítottak a protokollon (én akkor még azt hittem, hogy négy áttétig műtenek, most hallottam először, hogy az igazi határ három...), de most aztán végképp hinniük kell bennem, ha a műthetőség duplája ellenére bevállalnak. Értem a trükköt, hogy "csak három a novum, az meg még pont műthető, micsoda szerencse!", és azt is tudom, hogy van valamennyi orvosi szabadságuk abban, hogy mérlegeljék az egyes egyedi eseteket, de tényleg egy csoda, hogy egyértelműen (és egymástól függetlenül is!) kiállnak mellettem.
Persze ezt az Umeshu-t még a májusi műtétért kapta, és már töröm ezerrel a fejem, hogy a márciusi utánra mivel készüljek, amit még elfogadhatnak nyugodt lelkiismerettel, de közben nem is valami szemét (és bónuszpont, ha még jellemző is kicsit rám), ötleteket priviben nyugodtan küldhettek! :-)
De hogy visszaugorjak időben a csütörtökhöz, háromnegyed egykor már végeztünk is a Bajcsay doktoros megbeszéléssel (mint mondtam, nem szoktak tökölni), eddigre elkezdett hatni a morfinos fájdalomcsillapítóm is, úgyhogy Anyával a kedvenc görög helyünkön "ünnepeltünk" (persze jöhetett volna Apa is, de nagy okosan otthon hagyta az inzulinját :/ ), ahol kaptam Anyutól egy sorsjegyet is, amivel nyertem kemény 300 Ft-ot, úgyhogy leszámítva a fizikai pusztulatomat, összességében egy szerencsés nap volt!
Háromra mentem a pszichológusomhoz (akit sikerült meggyőznöm róla, hogy nekem a betegséggel tényleg nincs mit lelkileg feldolgozni, ehhez képest mégis arról beszéltem szinte végig :D ), este fél hétkor meg a Tanuló Tanáros csoporttársaimmal találkoztunk egy Budapest School-os oviban (a mentorunk ugyanis ott óvónéni). Eddigre már ismét kezdett fájni a hátam, úgyhogy kellett némi akaraterő, hogy kibírjam a megbeszélést, de az igazi Nobel-díjat azért érdemlem meg, hogy mindezek után még sikerült Master képzésre jelentkeznem szeptembertől. Minden összefogott ellenem (a Copy Guruban úgy scannelték be a dokumentumaimat, hogy itthon olvashatatlanok voltak, ezért haza kellett mennem Anyáékhoz scannelni) és lehet, hogy elcsesződött egy felvételi díjas átutalás is, amin még elbukhat a dolog, de alapvetően meglettem éjfélig az összes leadnivalóval és erre azért eléggé büszke vagyok tekintettel arra, hogy eddigre már tényleg ismét ordítani tudtam volna a hátfájástól és... nos elég ingerült is voltam).
Ekkor beindult a Messenger is a sok érdeklődővel, ami nagyon nagyon jól esett és nagyon szeretlek titeket, de semmi energiám nem volt posztot írni. Azazhogy volt egy kicsi, hogy belekezdjek, de aztán jól el is aludtam rajta...
Ma reggel nulladik óra, amire taxival vonszoltam át magam a városon, majd taxival mentem át utána az Onkológiára is 8-ra, ahova egyszerre értünk be Anyuval. Csütörtök este eléggé összekaptunk azon a kardinális kérdésen, hogy kinek kell beszélnie egy fontosabb kontrollomon (szerinte ő jobban megérti magát egy másik orvossal és relevánsabb kérdéseket tud feltenni, szerintem meg nem kell orvosi diploma ahhoz, hogy valaki "jó beteg" legyen és eléggé lefokoz "hülyegyerekké", ha helyettem beszél), de reggelre kibékültünk, úgyhogy megengedtem neki, hogy eljöjjön. Azt nem tudom megállapítani, hogy őt, vagy Aput viselik meg jobban a most történő események, de az biztos, hogy hármunk közül engem a legkevésbé. Komolyan mondom! Viszont néha szeretnék egy kicsit "önző" lenni és egyedül intézni a dolgaimat, mert szerintem képes vagyok rá. Lehet, hogy nem vágom az orvosi dolgokat és nem értem a latin szavakat a leleteimben, de más a hangulat egy olyan kontrollon, ahol ketten vagyunk az - aktuális - onkológusommal / sebészemmel, mint ha van még egy-két plusz személy, aki hallgat, figyel és alkalomadtán feltesz még néhány orvosi kérdést. Azt nem mondom, hogy nem releváns kérdéseket tesznek fel, mert dehogynem, de azt már megfigyeltem, hogy teljesen egyéni melyik orvos mennyire veszi támadásnak, ha csak megkérdőjelezik a döntését / lépését és egyáltalán nem biztos, hogy én azzal jól járok hosszútávon, ha felhúzzuk a kezelőorvosaimat. Mert mint fentebb kifejtettem: jóindulat-faktor is van ám a képletben!
Ma reggel már rögtön a CyberKnife részlegbe kellett mennem, ahol vártak a technikusok a maszk-készítés ügyében. Egy nagyon cuki fiatal srác csinálta magát a maszkot, ami gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy a fejemre raktak egy fehér hálót, aztán még egyet, közben meg-CT-ztek és mikor megszáradt a cucc, akkor levették rólam. Nem lehetett több az egész procedúra 10 percnél, bár az időérzékem azért ilyenkor nem valami pontos. Kérdeztem, hogy fogok-e levegőt kapni a maszk alatt és persze kaptam (voltaképp tényleg egy háló az egész), meg miután kész lett és nagyon tetszett megérdeklődtem, hogy megtarthatom-e majd a műtét után (IGEN!). Elég király lett egyébként: egy igazi fehér hálófej!!! Nagyon futurisztikus, nagyon high-tech! Köze sincs a koronához! Igazából leginkább olyan, mint egy szkafander! És állítólag a legapróbb mozdulatot is érzékeli és a robot majd az alapján korrigál!
Gondolkodtam milyen képet vágjak, miközben keményedett a cucc a fejemen és az jutott eszembe, hogy most azt az arckifejezést kell beállítanom, amit a műtét alatt szeretnék vágni. A döntés innentől elég egyszerű volt: vigyorogtam, mint a vadalma! :-)
