Volt már ilyen... Nem csak, hogy volt, de a legrosszabb hónapom volt, mióta visszajöttek a kis rohadékok.

Permanens hátfájás.

Jelenleg ott tartunk, hogy már kisugárzik a jobb kezembe is (nagyjából könyökig).

Még mindig nem fáj annyira, hogy ne tudnék tőle élni, de már azt sem hiszem, hogy attól van, hogy jógán meghúztam volna...

A héten volt egy hír, hogy 34 évesen meghalt egy magyar ex-szépségkirálynő mellrákban. A sztorija a szokásos félre diagnosztizálásokkal kezdődött, majd kapott egy rendkívül lesújtó leletet (sok áttét, utolsó stádium), de ő rettenetesen lelkes volt és küzdeni akart és fél év kemoterápia meg egyéb alternatívák (agykontroll, pszichoterápia és prahna nadi) után eltüntette minden áttététét. Ez volt 2016-ban. Ekkor videó interjú készült vele " A teljes történet" címmel. És innentől sehol egy szó arról, hogy ezek után mi lett? Ő hálás volt a betegségnek, meg azt nyilatkozta, hogy rengeteget tanult belőle és megváltoztatta az életmódját. De akkor mi ez, hogy szűk 2 év múlva meghal??? Nyilván sehol semmi hír róla, hogy pontosan mi történt ezek után, pedig erre lennék a leges legkíváncsibb. Rengeteg olyan sztorit ismerek ugyanis, amikor valaki az első akadályt szuperül veszi, de amikor kiderül a kiújulás, akkor összeomlik. Főként lelkileg. A legveszélyesebb amikor pedig ez abban nyilvánul meg, hogy elutasít minden orvosi utat, mert már elege van belőle és keres valami alternatívát. És ez nem jön be.

A héten történt az is, hogy ausztrál példaképem, Kathy Gardiner alias The naked Gardiner (volt IV-es stádiumú, áttétes melanomás, immáron két éve tumormentes) elvesztette mentorát és pártfogóját, Ront. Ron 78 éves volt és rákban halt meg, de előtte minden energiáját és pénzét arra fordította, hogy más rákosokat segítsen kezelésekhez, studyk-ba - köztük őt is. Muszáj volt írnom Kathy-nek (most először), mert nagyon szépen emlékezett meg róla. Ő egyébként csinál egy honlapot is, a jelenlegi bejegyzései leginkább életmódbeli dolgokról szólnak. Teljesen átállt a tiszta táplálkozásra, sok orvosi konferencián mutogatják és egy hihetetlen kedves valaki, de komolyan. 

Ehhez jön hozzá, hogy Apukám a klassz és talán először igazán boldog születésnapi party-ja után (amire présgépet kapott tőlünk és Nagyival megcsináltuk a kedvenc gyermekkori tortáját) első ingyenes BKV-s napján sikeresen beesett a villamos alá... Minor sérülései lettek a lábszárán, és mákja volt, mert az öcséim rendelkezésre álltak és azonnal vitték a Jánosba összevarratni a sebét, de nála minden ilyesmi kockázatos ugye, mert sokkal lassabban gyógyul, mint egy átlagember. Szóval szegény hiába örült, hogy ingyen utazik, most még ágyhoz lesz kötve egy darabig.... Pár hete írtak fel neki egyébként antiepileptikumot meg kedélyjavítót, amiben az a fura, hogy végre valaki megért engem milyen, ha egy gyógyszer leszedál (ő is azóta gyakrabban szédül és sokkal többet alszik), viszont annyira jókedvű lett, hogy büszkén mutogatja a sebéről készült fényképet: milyen szép! Hogy mennyire szép én még nem láttam, de annak nagyon örülnék, ha mihamarabb lábra tudna állni, mert jó lenne, ha sétálna újra. És mióta nem tudja Nagyit látogatni, Nagyi folyton engem hív fel véletlenül. Mikor csak telefonon hív, még azt mondom OK, de mikor látogatóba is áthív, aztán mikor megjelenek és ő "kellemes meglepetésként" értékeli a helyzetet, akkor azért nyelek egy nagyot...

Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mégsem én vagyok ám a világ közepe. Kreténkedek ezzel a betegséggel és mindenki nagyon kedves meg együttérző velem, de nem csak én vagyok beteg! Többen neveztek, neveztetek hősnek az utóbbi hetekben, pedig nem sok mindent csinálok azon kívül, hogy igyekszem kihozni az állapotomból a maximumot. Az állapotomból, ami lehet, hogy papíron elég szar, de érzésre egyáltalán nem olyan rossz! Néha már komolyan egy naplopónak érzem magam és elnézem a sok embert körülöttem, akik szorgalmasan dolgoznak. Én leginkább olyan vagyok, mint egy GYES-es kismama, csak épp kisbaba nélkül! :-)

Illetve ilyen lennék.

Ha nem fájna ilyen rohadtul a hátam.

Ugye elég rossz emlékeket idéz bennem mindez, senkinek nem kívánom azt a szörnyű augusztust a rengeteg vizsgálattal, de okulva az akkor történtekből, most rögtön a legnagyobb kivizsgálástól indulok a kicsik felé.

A héten kértem időpontot egy magán MRI centrumba koponya MRI-re, és kaptam is jövő hétfőn kettőre. Nagyon nem szívesen diagnosztizálom magam, mert valószínűleg nem azért tanul egy orvos több, mint 10 évet, hogy én jobban tudjam a helyzetet, DE annyit azért sikerült megértenem, hogy az én betegségemet képalkotó vizsgálatokkal lehet kontrollálni, ezeket pedig protokollok alapján rendel(het)ik el az orvosok. "A protokollokkal meg csak az a baj, hogy a rák nem tud róluk" /Dr. Bodnár György/ Szerintem az esetemben a három havi kontroll szimplán: kevés.

Persze adtam egy újabb esélyt az Onkológiának is (úgy voltam vele, hogy ha ők nem rendelnek el koponyát, akkor megtartom a fenti időpontot és kifizetem a potom 82 000 Ft-ot érte) és immár célzatosan az Angyalkát kerestem. Nem okozott csalódást, referált a professzor asszonynak, visszaküldött a neurológus főorvoshoz (aki mondott egy olyan érdekességet, hogy hátfájást egy rossz fog is okozhat! Történetesen van is egy rossz fogam a jobb oldalon és mák, ami miatt fogorvoshoz is elő vagyok irányozva jövő hétre), majd 28.-áról áttették a gerinc MR-emet aznapra, szóval már rögtön mehettem is át a 18-asba, ahol én voltam a következő, akit behívtak.

Múltkor az a nő, aki olyan gyógyszerkombinációt kap, mint én mesélte, hogy volt MR-je és nagyon hangos volt és miután kijött onnan, ő sírt. Hát, én egész más vagyok!

Reggel voltam laboron, a sorszámhúzás után kiszaladtam egy Forbes-ért, majd azt olvasgattam várakozáskor. Mikor behívtak nyújtottam a karom, értékeltem a nővér vicces kedvét (feltetette a táskámat egy kisasztalra, mondván ha már ilyen fájdalmas beavatkozásom lesz, legalább ne üljek kényelmetlenül) meg azt is, hogy eleve az egyik kedvencemet fogtam ki, aki legalább annyira rutinos róka, akárcsak én (vérvétel után pl. eszem ágában sincs hozzászorítani a gombócot kézzel a vénámhoz, csak szimplán összehajtom a kezem és úgy magától elmúlik, a legkevesebb nyom nélkül).

Ugyanez az MR-en. Ott is a kedvenc nővérem volt, kis gömbölyded vidám lány, ismerősként üdvözölt és még egy szakmai kérdéssel is sikerült megfognom! (Elolvasom ugyanis az összes kiírást várakozás közben és ott láttam egy fura kifejezést.)

Egyébként miután esős idő van jelenleg, rendkívül kreatív módon oldották meg az öltözőben beázó tetőt, ezt le is kaptam! Szóval ez a tető:

Ilyen pedig alatta:

De hogy ne legyünk igazságtalanok, azért az öltözőben dekoráció is van!

Nekem tetszik ez a minimalista skandináv stílus. Semmi csicsa, de azért informatív abban a tekintetben, hogy tudjuk milyen modern ellátásban részesülünk. Felhívnám a figyelmet az apró részletekre is, mint például, hogy ki kellett bontani a falat a gépcsere érdekében!

Átöltöztem a köpenybe, kaptam füldugót és a kis katétert a bal kezembe arra az esetre, ha adnának kontrasztanyagot (végül nem adtak), szóltak, hogy hosszú lesz a vizsgálat, de csak vékony lepedőt tettek rám, mert "úgyis le fogok izzadni az ágyfűtéstől", majd betoltak a csőbe. És ezt kapjátok ki: a vizsgálat alatt konkrétan elaludtam! De úgy, hogy még a vészjelző pumpa is kiesett a kezemből! 

Szóval biztos hosszú volt a vizsgálat, de én köszönöm szépen, inkább úgy fogalmaznék, hogy szundikáltam egy kellemeset. :-) Úgyhogy ennyit az MR vizsgálatról, amitől más parázik, meg sírva fakad...

Persze kíváncsi vagyok az eredményre, meg miután koponya nem lett elrendelve, arra is elmegyek hétfőn (hacsak nem kapok rossz híreket és egy ingyenes koponyavizsgálatot előtte délelőtt az Onkológiától), de egyszerűen izgulni már nem tudok. Biztos igaza van Marinak, hogy a vallás, illetve a hit nagyon fontos, ha valaki beteg és az az igazság, hogy itt már tényleg rég az a helyzet, hogy van egy pont, ami után "Felsőbb Erőkre" bízom magamat. Nem mondom, hogy elhagyom magam, mert ez nagyon nem igaz, sőt! Minden vizsgálatot megcsinálok és igyekszem proaktív is lenni (mint a reggeli laborral, ami egyébként egy héttel később lett volna esedékes). Azt is elhatároztam, hogy ezentúl "félidőben" fogok fizetni egy koponya MRI-t is, hogy ne három havonta, hanem hathetente legyek kontrollálva, mert az agyi történések egyszerűen olyan rapid mód mennek, hogy az nehezen követhető.

De ha az ember eléri a maximumot, amit meg tud tenni, akkor ott már eljön az a rész, ami nem rajta múlik. Ahol már csak bízni lehet. Bízni abban, hogy minden a lehető legjobban alakul...! 

Egyébként meg zakatol tovább az élet minden fronton. A héten kaptam egy nagyon cuki rajzot a Facebbok profilképem alapján, amin egy szomorú szemű, de szexi angyalkának vagyok ábrázolva; letanítottam két órát a gimiben, megismerkedtem a Tanuló Tanárok csoporttársaimmal, ma, szombaton pedig meglesz az első egész napos Tanuló Tanárok szeánsz a Pozsonyi u. 10-ben (szurkoljatok, hogy végig bírjam!). Találkoztunk Évikével is és eltöltöttünk együtt egy bő fél napot ebéddel, sütizéssel, fodrásszal(!) és előtte-utána fotózással. Bemutattam a takarítónőmnek az új "kollégáját", a kis kínai robotporszívómat, akit januárban rendeltem hirtelen felindulásból (és egyenesen imádom!) és végre kijött a vízszerelő is és megjavította a csapom (meg legombolt egy tizest). Sajnos a zuhanyzóval már nem volt ilyen ügyes, amiatt vissza kell még jönnie, úgyhogy nem lesz olcsó mulatság, hogy így kopnak a gumibetétek... Lett egy új pszichoterapeutám (bár még csak az ismerkedős fázisban vagyunk), aki olyan közel rendel, hogy csak át kell hozzá sétálnom és még egészségpénztári számlát is tud adni! És levittem az airbnb-s áraimat, minek hatására most egy bő hétig végig foglalt a vendégszobám... Jelenleg egy Svédországban élő indiai szuszog a szomszédban, holnap váltja egy argentín angol tanár, csütörtökön meg érkezik egy fiatal japán pár.

Szóval lusta vagyok, meg nem csinálok semmit, de az élet azért csendesen zajlik.

Lassan pedig gondolkozom egy fájdalomcsillapítón... elvégre még van a nyári morfinosból! Vajon ártana belőle egyetlen egy aprócska kis szem?