Fáj a hátam. Már jópár napja. Eleinte azt gondoltam, hogy csak meghúztam vagy elfeküdtem, de már legalább 5 napja tart. A jobb lapockám alatt. Nagyjából ott, ahol nyáron is...

Ha valaki nem emlékezne, a "második felvonás" legkellemetlenebb része messze az a július vége - augusztus első kétharmada (nagyjából összesen 5 hét) volt, amikor "tumormentesnek" voltam nyilvánítva, miközben majd' belepusztultam a hátfájásba.

Távol áll tőlem a hipochonderség, de azt már megtanultam, hogy mindig van oka, ha a testem jelez - más kérdés, hogy ezekről az okokról gyakran fogalmam sincsen. És jobb, ha nem tippelgetek. De a legfontosabb: ne várjak.

Felhívtam Anyut, hogy utánanézzen hol van jó magán MRI készítési lehetőség, és talált is - laza 80 000 Ft-ért, de persze körbetelefonált és mindenki azt javasolta, hogy inkább szóljak az Onkológián. Szóval telefonáltam az Onkológiára. Tímeához kapcsoltak, aki azt mondta, hogy legjobb ha még ma délelőtt bemegyek, mégpedig Gittához. így tettem. Nála  a tömeg elkeserítő volt (ambulánsan rendelt lenn), de szerencsére azonnal felküldött az osztályra egy új orvosnőhöz, Eleonórához. Az új orvosnő új szobában is volt, úgyhogy az osztály újabb bugyrát sikerült megismernem. Mondjuk ezzel nem lettem okosabb - gyakorlatilag ugyanolyan, mint a másik vizsgáló...

Nóra nagyon kedves volt, megvizsgált. Azt mondta, hogy a lapockám alatt valóban érez egy keményebb csomót, nem neurológus, de azt mondaná, hogy ez egy meghúzódás lehet. De! Parararamm-pa-paaam, felhívta a neurológus nőt egy konzíliumért! (piros pont!) És persze át is küldött hozzá, ezzel a lendülettel.

A neurológus nőt már ismertem - legalábbis a helyét, azt ugyanis nem tudom, hogy ő ugyanaz a személy volt-e, aki már megvizsgált egyszer majdnem 3 éve. Mindenesetre az ősz doktornő most is alapos volt: megvizsgálta a szemem (gyorsan meg is kérdeztem, hogy ezzel az agyi áttéteimet csekkolja-e, de mondta, hogy azt nem mindig lehet így kivizsgálni), kopogtatott, sétáltatott stb. Végül azt mondta, hogy nem lát semmi rosszat, de megfontolandó kiegészíteni a laboromat süllyedéssel és még valamivel, nézhető egy csont scan és szóba jöhet egy lapocka röntgen is. Remek. Rákérdeztem a finommotoros mozgások javítására, de ugyanazt mondta mint az idegsebész: csinálni kell a szokásos hasonló tevékenységeket és javul ameddig javul. Legyen.

Visszatérve ezzel a papírkával a doktornő végül "csak" egy gerinc MRI-re jegyzett elő február végére, meg adott új labor beutalót és azt mondta, hogy majd a februári kontrollon fog szó esni róla, hogy kell-e még valami vizsgálat. Kérdezte azt is, hogy nagyon le vagyok-e lombozva? Mondtam, hogy dehogy, csak reggel hétkor kezdtem dolgozni és fáradt vagyok (a haladóim megszavazták a péntek nulladik órát, yeah...). Kérdezte azt is, hogy dolgozom-e és hogy mit, teljesen odavolt a japántól, majd sajnálatát fejezte ki, hogy ilyen fiatalon megkaptam ezt a remek betegséget.

Igazából iszonyú kedves volt.

Egyáltalán nem lepett meg, hogy gyűrű volt az ujján, de valahogy meg is rökönyödtem volna, ha egy ilyen pozitív és kedves ember még a "húspiacon" bóklászna. Nem tudom, hogy az életkoromból fakad-e, de egyszerűen ösztönösen megnézem az emberek ujjait ismerkedéskor és azt hiszem vannak elég határozott jelek az emberek viselkedésében is, amik arról árulkodnak, hogy mennyire lehet rendezett és/vagy boldog az illető magánélete. Ez egyébként szakmailag nem is annyira iránymutató, de abból a szempontból igen, hogy a munkahelyén hogyan bánik a többi emberrel.

Nem modnom, hogy a többi orvosomnak gázos volt a magánélete (bár van akiről tudni, hogy azért eléggé az), de hogy az elmúlt 3 év alatt ő volt a legemberibb doktornő, akivel csak az osztályon találkoztam, az teljességgel bizonyos. És emellett alapos is. Többször felhívta Gittát, Tímeát és a képalkotó osztályt is, képes volt a neurológus főorvos asszonyt is ugrasztani és mindeközben tanította a kis rezidenst is, aki mellette volt a vizsgálóban. Ezen felül az én dolgaimról is érdeklődött és hozzám is volt jónéhány nagyon kedves szava, ami azért volt meglepő, mert ő az első ilyen - nem protekciós - orvosom! Én tudom, hogy onkológusnak lenni nagyon kemény és az ember összeomlik könnyen, ha elveszít valakit, akit megszeret, de azért a ridegség sem túl ideális.

Csendben persze hálát adtam a Sorsnak, hogy nem vele kezdtem, mert akkor elég lelombozó lett volna a többi orvossal való találkozás, de ez így most egy kis csoki volt a lelkemnek.

Ismét benn töltöttem 3 órát az Onkológián, de már csak ezért az élményért is megérte. Komolyan, olyan nehéz boldog és jó orvost találni... Én mindig mondom, hogy nem azért járok kórházba, hogy valaki a lelkemet simogassa, de mégis jó érzés, amikor törődnek az emberrel rendesen, nem csak a testével.

Eleonóra egy igazi, élő angyal!