A végén minden jó. Ha nem jó, az nem a vége.

Győzni jöttem!

54,2 kg

2018. június 27. - Dinamika

Figyelem, figyelem a héten megdölt a 17 éves súlyrekordom. Ha még 5 kg-t fogyok, akkor is csak a 17 évvel ezelötti csak még egy honappal korábbi rekordomat tudnám beállitani, ami annyira nem vonzó célpont, hogy arra gondoltam meg sem kísérlem. 

4 nap kivételével azaz az elmúlt 2 hétből 1O napon keresztül naponta 3-5 alkalommal hányok. Úgy terveztem, hogy vasárnap este hazamegyek, de aztán beláttam, hogy jobb lenne legalább a háziorvosomnak szólni, hogy ijesztő mértékben távoznak belőlem a kötelezően előírt agynyomáscsökkentő, fájdalomcsillapító, kálium tabletta, antiepileptikum gyógyszerek (a napi 3x1 dl glicerint még egyetlen egyszer sem sikerült bevinnem a szervezetembe). Anya szerint én csak pszichésen idézem elő, hogy ki kelljen hánynom a glicerint, mert szerinte nem is olyan rossz ízű, a Gerda szerint is jobb szódavízzel, és én egyébként is csak faksznizok. Ehhez az elmés meglátáshoz csak annyit kiegészítést tennék hozzá, hogy annyira híresen szeretek hányni, hogy egyhuzamban több, mint 1O éven keresztül EGYETLEN EGYSZER SEM dobtam tacskót, mert annyira gyűlölöm ezt a tevékenységet. Tehát nemcsak 17 éves súlyrekordot állítottam fel ezen a héten, de szerintem most dupláztam meg az életem során elkövetett utcai pizzaszeletek gyártásának darabszámát is. 

Visszatérve a tervekhez az volt a titkos merényletem, hogy hétfőn miután elmentem a délutános rendelésére a háziorvosomnak ,majd jól hazametrózom a rendelőből. Ehhez képest amikor javában ejtőztünk a kanapén (értsd én teszteltem a leendő takaróm melegtartó képességét, Anya pedig belepihent a nagy munkába) borzalmas csengőhang riasztott fel a családi idillből. Lélekszakadva rohantam a kaputelefonhoz, nehogy valaki bugris bunkó felverje édesdeden hortyogó Anyukámat. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban a vonal tulsó végéről angyali hangon a háziorvosunk mutatkozott be. Amikor letettem a kagylót, csak annyit kérdeztem, hogy Anya te kihívtad a Lenkét? Ki, felelte dölyfösen, amivel majdnem úgy felhúzott, mint amikor előző héten kiderült, hogy tudtom és akaratom nélkül a szabadságán zaklatta az idegsebészemet. Lenke egyébként nagyon kedves volt. Kedd óta egy olyan ápolónő jár hozzám infúziót adni akit ugyanúgy hívnak, mint a felsőtagozatos legjobb barátnőmet. Leszámítva az infúziókat, amelyeknek köszönhetően kiszáradni már biztosan nem fogok, sajnos az állapotom egyáltalán nem javul, de olyannyira nem, hogy holnap kénytelenek leszünk felkeresni az Onkológiát, hogy adjanak tanácsokat itt-e az idő, hogy beavatkozzunk a folyamatokba.

Múlt héten mint már említettem, megírtam a végrendeletem. Ez annál is trükkösebb, minthogy legnagyobb vagyontárgyam csak akkor realizálódna anyagi értékké, ha feldobnám a pacskert, ugyanis egy céges életbiztostásról van szó. Ezért aztán azt a testvéremet jelöltem meg kizárólagos és 1OO %-os örökösömnek, akinek vagy ott leszek az esküvőjén 2019-ben, vagy ha nem, akkor még munkaviszonyban leszek a jelenlegi cégemnél akkor amikor Ők már a finisben lesznek. Ez esetben bájos jelenlétem helyett első közös lakáskájuk egy részét tudnám hozzáadni a projekthez. Azt hiszem ezt a szituációt hívják win-win-nek.

A fenti csalárd módszerrel Anya gyakorlatilag hozzáláncolt a Bártfai utcához. Szerintem nem most élem fénykoromat, és bár én nem látom, különösem csini sem vagyok. Ezek most nem azok a napok, amikor bárki látogatót értékelni tudnék. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor kapok hívást a Nagy Fehér Telefonkagylóból, milyen a hangulatom, hol mim és mennyire fáj, és ehhez már a közönség hiányzik a legkevésbé. Ez alól csak és kizárólag a legszűkebb családi környezetem kap felmentést, ennek megfelelően szombaton Ambruséknál teljes létszámban gyűltünk össze, hogy megismerjük családunk legújabb tagját. Legközelebb ismét szombaton vagyunk hiatalosak Melivel Réka esküvőjére, ahova ugyan még nem tudom, hogy el tudok-e menni, de nagyon-nagyon szeretnék, már csak azért is, mert Réka felajánlotta, hogy csak és kizárólag rám hajlandó tekintettel lenni az esküvői menü összeállításakor. Megnyugtattam, hogy a falcos kis ízlésemnek végszükség esetén tökéletesen megfelel egy jobb minőségű köret és savanyúság kombó is. Gyakorlatilag az elmúlt 9 hónaban is ebből gazdálkodtam a családi összejöveteleken is. Anyának napokba tellett megszokni, hogy nekem napi szinten többféle főttételt kell vásárolni kedvenc vegán helyemről, mert látványra is képtelen vagyok megállapítani, hogy az adott fogás ízleni fog-e egyáltalán, éhes pedig nem szeretek lenni. 

Sajnálom, ha ez a bejegyzés egy kicsit szomorú hangulatú, én szomorúnak nem mondanám magam, de az tény, hogy mocsokul tudok szenvedni, és nagyon szeretném tudni, hogy ez az a típusú szenvedés-e, ami megéri, vagy csak fárasztva vagyok, mint egy hülye kis sneci a Nagy Ho-Ho-Ho-Horgász horgászbotján. Konkrétan ezekben a napokban úgy érzem magam, mint Lali kukac az olimpián, aki kapar, mint állat, miközben fején, vállán, karján, vállán csúszkál a rohadt vörös csík, ami az olimpián a mindenkori világrekordot mutatja, az én esetemben viszont a korábbi halálozási statisztikák számai ellen megy a verseny, Vannak pillanatok, amikor fájdalommal jár - hogy azt mondjam, határozottan szenvedek miközben ez a küzdelem megy - mégis az egésznek az adja a lényegét és az izgalmát, hogy senki senki nem tudja megmondani, hogy a célvonalnál ki érkezik be hamarább?

A bejegyzés trackback címe:

https://gyoznijottem.blog.hu/api/trackback/id/tr10014078331

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

RevanB 2019.12.28. 11:57:31

Szia, több mint egy év telt el ezen bejegyzésed óta, szeretnék érdeklődni, hogy hogy vagy?

TenTen 2020.07.29. 20:19:41

Sajnos nem lesz folytatása a blognak. 2 éve ilyenkor elment.